Finy Petra: Kerti szonáta

A Kerti szonáta története egy olyan évben, 1987-ben játszódik, amikor én már a 10-es éveim második felében jártam, kamaszodtam, közeledtem az úgynevezett felnőttkor határához.

Akkoriban, középiskolásként nem hiszem, hogy a korosztályom fiataljai nagyon sokat érzékeltek a körülöttünk folyó történelemből és politikából, és észlelték azt, hogy tulajdonképpen milyen események folytak a háttérben, és mennyi volt az eltitkolás, az ellehetetlenítés akkoriban.

Amik történtek, akkor nekünk az volt a hétköznapi, az átlagos, a megszokott. Osztálytársaimmal együtt részt vettünk a KISZ-menetdal versenyeken, kötelező jelleggel, részt vettem KISZ ifjúgárdista táborban, ami akkor nekem egy átlagos család gyermekének, egy remek táborozási lehetőségnek tűnt, akárcsak az osztálytársaimnak, mint ahogyan az NDK építőtábor is. 

Vámos Miklós: Dunapest

"Ha ezek a falak beszélni tudnának..." - halljuk, olvassuk, gondoljuk sokszor életünk során. Milyen jó volna néha egy ház, egy épület régi lakóit megismerni, visszamenni a múltba, megtudni, miért fognak el bizonyos érzések, hangulatok bennünk egy régi ház falai között, miért érzünk szomorúságot vagy éppen miért áraszt el bennünket valami nagy-nagy nyugalom egy régi szobában sétálva.

Vámos Miklós megtette nekünk azt a szívességet, hogy egy budapesti ház életét felkutatta, megírta, ezzel emléket állítva a lakóknak, a múltnak. A Pozsonyi út 38-40. szám alatti Dunapark-ház 1930-ban épült, mi két korban nézhetünk be a szerző által a ház lakásaiba. 

Viola Ardone: Gyerekvonat

1946-ban az Olasz Kommunista Párt vonatokat szervez, hogy gyerekeket szállítson a háború utáni Nápoly nyomornegyedeiből északra, az ország jobb helyzetben lévő részeibe. Az ott élő jómódú családok befogadták néhány hónapra ezeket a gyerekeket, családtagként bántak velük, hogy testileg-lelkileg megerősödve térhessenek majd vissza a saját családjukhoz. 

A történet hőse Amerigo Speranza, aki édesanyjának második gyermeke, de a bátyját soha nem ismerte, mert a születése előtt meghalt. Édesanyja megkeseredett fiatal nő volt, aki egyedül nevelte Amerigot, akit egy Amerikába távozott apaképpel hitegetett. 

Tapodi Brigitta: A hajtű

Ha szeretitek a történelmi, a romantikus, az igényesen, szépen megírt, régmúltban és jelenben játszódó, némi titokzatosságot, rejtélyt tartalmazó történeteket, akkor  ajánlom Tapodi Brigitta regényét. 

Tökéletes nyári olvasmány, aminek nyáriságát az adja, hogy Keszthelyen, a Balaton partján indul a történet, csodás környezetben, kastélyok között és gyönyörű tájakon járhatunk, miközben a könyvet olvassuk.

Elhatároztam, ha Keszthelyen és a környékén járok, magammal viszem a könyvet és megkeresem a benne lévő helyszíneket. Ha ez sikerül, mindjárt több dimenziós élmény lesz ez a könnyed, szeretnivaló történet.

Takis Würger: Stella

Szerelem a háború idején. Eszmélés. Útkeresés. Menekülés. Árulás. Naivitás Szerelem. Háború. Fiatalság. Álomvilág. Rejtély. Horogkereszt. Svájc. Berlin. Igazoltatás. Deportálás. Dzsesszklubok. Holokauszt. 

Ezek a szavak jutnak eszembe, elsőként a könyvről, és azért jutottak eszembe csak szavak, mert ez nagyon jól jellemzi a könyv hangulatát, titokzatosságát. Mi magunk sem tudjuk, hogy hányadán állunk a szereplőkkel. Hogy kedveljük-e őket egyáltalán. Furcsának tartjuk-e a svájci Fritz naivitását, aki a háború közepén utazik Berlinbe, és ott egy szállodában éli a napjait, az apja pénzéből, közben szerelmes lesz Kristinbe, akit a festőiskolában ismer meg.

Mary Ann Shaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Ritkán olvasok újra könyvet, mert mindig annyi az újdonság, hogy úgy érzem, nem fér bele az időmbe egy újraolvasás. Pedig, hogy milyen téves gondolat is ez a részemről, most bizonyítást nyert ezzel a könyvvel. Évekkel ezelőtt olvastam már, szerintem az első megjelenés utáni hónapokban.

Néha elgondolkodom azon, hogy mások mennyire emlékeznek sok évvel ezelőtt olvasott könyvekre. Én a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságból annyira emlékeztem, hogy nagyon szerettem, egy levelezésen alapuló könyv, hogy szó van benne könyvekről és vidéki emberekről, akik hol viccesek, hol pedig tele vannak érzelemmel és érzékenységgel. Még egy malac is derengett a történetből. Bevallom, az már nem, hogy  a krumplihéjpite milyen eseményekben szerepelt, de erre is választ kaptam és így utólag azt kell mondjam, hogy teljesen nyilvánvaló volt.

Hillary Jordan: Mudbound

Sárfészek

Örülök, hogy már év elején találkozhatunk ilyen remekművekkel, mint a Sárfészek. Egy nagyon hatásos, magával ragadó történet az 1940-es évekből. 

Sok témát érint a könyv, úgy mint a háborúból hazatért, lelkileg sérült férfiak kísérletét arra, hogy visszataláljanak a háború előtti normális életükbe, a faji szegregáció létét és tragikus eseményeit, a Mississippi deltavidékén élő gazdálkodó emberek nehéz, keserves munkáját a megélhetésért és a boldogulásért.

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy kedvenc korszakodban játszódó könyvet!

Még csak most kezdődött el az év, de máris március van! Ami azt is jelenti, hogy elérkeztünk a blog olvasós kihívásának harmadik állomásához, amikor is egy kedvenc korszakunkban játszódó könyvet kell elolvasnunk. Kedvenc korszakomból nagyon sok van, úgyhogy nagy örömmel vetettem bele magam az e havi ajánlóba is.

Barbara Erskine: A legsötétebb óra

Első könyvem az írónőtől, és annak ellenére, hogy meglehetősen váratlanul értek benne bizonyos elemek, sőt, komoly szerepet is kaptak a történetben, ami néha nekem kicsit sok volt, azt gondolom, még fogok olvasni Barbara Erskine-től.

A történet olvasmányos, bár meglehetősen lassan halad előre, helyenként úgy éreztem, hogy a kevesebb több lenne, de még így is fenntartotta az érdeklődésemet, szerettem olvasni.

Margot Lee Shetterly: A számolás joga

Először a könyv alapján készült filmmel találkoztam, és örömmel láttam, hogy Octavia Spencer is játszik benne, aki a Help - A segítség című film által lett hatalmas nagy kedvencem. Azonnal tudtam, hogy ezt a filmet biztos, hogy meg fogom nézni.

Amikor pedig megláttam, hogy magyarul is meg fog jelenni a könyv, majd kiugrottam a bőrömből.

A számolás joga alapjában véve egy dokumentumregény. Egy dokumentumregény, ami egészen a második világháború kezdetétől a hidegháborúig és még azon is túl, kíséri végig az NACA (Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület), majd későbbi utódja a NASA történetében, fejlődésében nagy szerepet játszó nők krónikáját. 

Tímár Gábor: Isteni igazság

A második világháború javában dúl, a Harmadik Birodalom egyre erősödik. Paul egy szinte gyermekként tisztté avatott, tehetséges német katona, akinek a csatatéren kell nemcsak felnőtté, de háborús hőssé is válnia. Eszter a nácik, aztán a szovjetek elől menekülő, családjától elszakított magyar zsidó lány. Életük egy váratlan, sorsdöntő pillanatban összefonódik, majd attól kezdve a harcok megpróbáltatásai, a nehéz döntések és hitük megrendülése mellett még egy akadállyal szembe kell nézniük: a távolsággal.

A szerző 1932-ben született Budapesten. Kadétiskolában tanult, a második világháború alatt látta a könyörtelen bombázásokat, a nyilas rémuralmat. Az 1956-os forradalomban fegyvert fogott a diktatúra ellen. A várható megtorlás ellen Kanadába menekült. Mérnökként dolgozott, még a sarkvidéken is vezetett munkálatokat, ám élete legizgalmasabb éveit Afrikában töltötte. Végül Kanadában, egy neves főiskolán tanított, 2011-ben végleg hazatelepült, azóta Budapesten él.

Nem sok olyan regényt olvastam még, amelynek helyszínein én magam akár a napokban is sétálgathattam. Ez a regény ilyen volt, az események egy része Sopronban történt. Nagyon érdekes élmény volt így követni az eseményeket.

Paul, a bécsújhelyi kadétiskola végzős hallgatója 1944-ben társaival együtt idejekorán, még tanulmányai befejezése előtt kapta meg a tiszti kinevezést és ezzel együtt a nyílt parancsot, egyenruhát és fegyvert, hogy jelentkezzenek a számukra kijelölt állomáshelyen. 

A fiatal férfiak szinte még gyerekek, amikor bedobják őket a mélyvízbe, nem kapnak több időt a felnőtté válásra, egyik napról a másikra kell ennek megtörténnie. Paul első állomáshelyén rögtön egy kivégzés tragédiájával találja magát szembe, ami meghatározza majd az elkövetkezendő heteit, hónapjait, az esemény árnyékában kell élnie, kötelessége és érzései kettőssége igencsak megviseli a fiatal fiút. 

Érdekes volt ebből a szempontból látni a háborút, egy osztrák katona szemszögéből, miközben megismerhettük családi hátterét, édesanyját és a magas katonai tisztséget betöltő nagyapját. 

A háborút nem globálisan szemlélhettük, hanem egy ember életét követve, nem a nagy, átfogó hadieseményekről kaptunk információkat, hanem az egyszerű katonák, az egyszerű tisztek gondolkodását követhettük figyelemmel egészen közelről, láthattuk hétköznapjaikat, harcaikat.

Olvasmányos, eseménydús regény volt a háború utolsó évéről, nagyon szorítottam Paulért, és amikor Sopronban megismerkedett Eszterrel, a magyar zsidó lánnyal, akkor már érte is izgulhattam.  Egy erős nő volt, aki sokat tett a saját életéért, mérlegelte, hogy mit ér meg neki a szerelem, a jövő, ami rá vár, ezért meghozta a maga áldozatait az életben maradásáért. 

Amiért mégis maradt egy kis hiányérzetem, az az volt, hogy mintha nem érintett volna meg érzelmileg a történet annyira, mint ilyen esetekben elvárnám. Talán, ha jobban, mélyebben megismerhetem a szereplőket, többet foglalkozhatok a lelkükkel, az érzéseikkel, a két fiatal gyorsan kialakult szerelmével, akkor nem marad bennem ez az érzés. Kicsit olyan volt, mintha messziről nézném a történetet, mintha Paul és Eszter, és mindenki más csak átsietett volna a történeten, a háborún, hogy legyen már minél hamarabb vége.

A történet tanulsága viszont az volt számomra,  hogy a jóság, a barátság, a szeretet mindig, minden körülmények között megmaradhat az emberben, még akkor is, ha azt gondolja, hogy a helyzet lehetetlensége folytán nem tud adni magából semmi jót egy másik embernek, ha szörnyű dolgokat látott és tett ő maga is parancsra, és mert háború van, még akkor is megtalálhatja magában az emberséget, ami segítségével életben maradhat és talán boldog lehet. 

 A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

8/10

Bea

Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Híres ​​versenyló volt valaha Gülszári, a ménes büszkesége. Most már öreg ő is, mint a gazdája, és utolsó erejét megfeszítve, kínlódva húzza a szekeret… S míg lova küszködik, meg-megáll, aztán már jártányi ereje sem marad, és várja a halált, a gazdája, Tanabaj előtt lepereg az életük. Milyen büszke, szabad, erőtől és szépségesen vad ösztönöktől duzzadó jószág volt valaha Gülszári! Hogy szerette a ménest, hogy ficánkolt, hogy tette a szépet a kancáknak. De „az állat értelmetlen lény, állandóan tartani kell tőle, hogy bosszút forral”. Gülszárit elveszik gazdájától, az istálló rabságába kényszerítik, de ő újra és újra megszökik, még akkor is, amikor lábát megvasalják: szabadság, tér, száguldás és szeretet nélkül nem tud élni. Majd kiherélik, s végül kiölnek belőle mindent, hogy ne ismerjen mást, csak a nyerget és az utat. Mint ahogy gazdájából, Tanabajból is kiölik a hitet, amellyel a legnehezebb feladatokat is vállalta a kolhozban, miután végigharcolta a háborút: a ménes gondozását, aztán egy juhnyáj minden gondját-baját… És fel-felréved előtte a fiatalkora is, amikor még a kommunizmushoz vezető utolsó harc lázában élt, s nem riadt vissza attól sem, hogy a féltestvérét kuláknak bélyegezze. Kemény ember volt egykor Tanabaj, de most már megtört vénség, aki csak emlékezni tud…

A világhírű kirgiz író 1966-ban megjelent regénye maradandó alkotás: Gülszári haldokló testében a gazemberek uralma alatt élő, hitét, illúzióit vesztő s talán saját bűneire is ráébredő ember riadt szíve dobog.

Amilyen kicsi ez a könyv, olyan nagyon szép és megrázó. Csak elszorult torokkal lehet elolvasni, hiszen egy élettől búcsúzunk mindvégig. Egy társtól, egy baráttól, egy cinkostól, mert ez volt Tanabajnak Gülszári. Nem a lova, hanem egy hűséges, érző barát, akire mindig lehet számítani. 

Gülszári, az öreg poroszka ló és gazdája, a vén Tanabaj hazaútja foglalja keretbe ezt a történetet, amelyben Gülszári életének utolsó óráiban megismerhetjük kettejük közös történetét

Megismerkedésüktől kezdve végigkísérhetjük közös útjukat, osztozhatunk egymási iránti szeretetükben és tiszteletükben. Tanabaj Bakaszov őrvezető hat év hadi ösvényeken való menetelés után szerelt le, nagyobb baja nem esett a háborúban. Ekkor találkozott először Gülszárival, aki akkor még sárga csikó volt. A háború után a méneshez került, Csoró barátja kérésére vállalta el, hogy felmegy a hegyre a ménessel és oda költözteti a jurtába a családját is. 

Csoróval együtt számolták fel a kulákgazdaságokat, együtt agitáltak a kolhoz mellett, barátok  voltak komszomolista korukban. Keserves, fájdalmas dolog volt végigkövetni Tanabaj és Gülszári életét. Mindkettőnek kijutott a rosszból, a szenvedésből, a bizonytalanságból.  Voltak dicsőséges pillanataik is, a poroszka ló dicsősége a versenyeken Tanabaj dicsősége is volt, látogatásaik a csinos özvegyasszonynál mindkettőjük nagy örömére szolgált, mondhatni együtt voltak jóban és rosszban. 

Sokszor elszakították őket egymástól, de ők összetartoztak, ezért is sodródtak újra és újra egymás mellé. Olyan igazi lassú folyású történet volt, ami nagyon mélyre hatol a lelkedbe, nagyon megviseli a szívedet, közben hatalmas tiszteletet érzel ezek iránt az emberek iránt, aki életüket kockáztatják azért, hogy a rájuk bízott állatokat, juhnyájat megvédjék. Mindezt miért? Csalóka álmokért, üres, be nem tartott ígéretekért. Tanabaj hitt az eszmékben, teljesen átadta magát a reményeinek, kiábrándító  és szomorú volt látni ezeknek az embereknek a csalódását és szenvedését, akik egész életüket tették fel a kommunizmus eszméjére, pedig Tanabajt közben a pártból is kizárták.

Érdekes kor- és társadalomrajz is volt egyben, közelről látni, hogyan működtek a kolhozok, hogyan győzték meg az embereket, hogy a kommunizmus majd jó lesz, és hogyan adták az emberek ezért oda mindenüket. Legfőképpen az álmaikat.

Gülszári életén végigtekintve is megismerhetjük a kor társadalmát, az érző, gondoskodó kisemberektől a nagykutya kolhozelnökön át. Éppen annyira keserves és nehéz élete volt, mint Tanabajnak. Tanabaj barátja haldoklása közben végiggondolja az életét, a közös, értékes pillanataikat, az élet fontos dolgait és újjáéled szívében a remény... ő hitt benne. Gülszári szívében már sem remény, sem dobbanás nincs a történet végére. Megkönnyeztem. 

Gyönyörűen megírt könyv, annyira szép és erőteljes tájleírásokkal, ember- és Gülszári ábrázolásokkal, hogy néha ott éreztem magam az éppen kizöldült füvön, néztem ahogyan a harsány csődörök nyerítve vették üldözőbe a fiatal kancákat, miközben felváltva sütött a nap és esett az eső, felnézve fehéren ragyogott a hegygerinceken a hó. De ugyanígy éreztem a téli hideget és fagyot, amikor a tavasz nem akart elérkezni, csak esett és esett, a juhok éheztek, az emberek tehetetlenek voltak, éreztem Tanabaj  dühét és csalódottságát, ami már-már az őrületbe kergette.

Nagyon megszerettem Tanabaj feleségét, Dzsardajt, tiszteletreméltó, erős, okos karakter volt, végig kíváncsi voltam, mi az a temir-komuz nevű hangszer, amelyet mindig elővett, ha  a keserűségeken, csalódásokon, fájdalmakon kellett úrrá lenni.  A könyv befejezése után meg is kerestem, nézzétek meg ti is:

10/10

Bea

Sándor Erzsi: Anyavalya

"Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki."

Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az öntáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.

Először is nagyon sokat nevettem. Majd időnként meghatódtam, elszorult a torkom. Mindeközben annyira szerettem ezt a könyvet, hogy azt akartam sose érjen véget. Sándor Erzsi nekem akár időtlen időkig mesélhetne a családjáról..., az édesanyjáról. Imádtam a stílusát, végig jelen lévő szarkasztikus humorát, amely mellett ott volt hatalmas szeretete az édesanyja iránt. A családja iránt, akiket sosem ismert. Azaz dehogyisnem, jobban ismerte talán őket, mint mi a mieinket, akikkel személyesen is találkozhattunk. 

Mert az édesanyja kicsi gyerekkorától mesélt neki a családról, a nagyszülőkről, unokatestvérekről, nagynénikről, nagybácsikról. A mesék a fürdőszobában kezdődtek egy viharvert mosógépen, és folytatódtak mindenhol.  

Megismerjük Erzsi anyját, a 17 éves Kismargitot, aki először Brazíliában próbált szerencsét, de 1939 szeptemberében a szerelem hazaparancsolta, majd kalaposlány lett nővére üzletében. 

Megismerjük a szerző nagynénjét, Bizsut, aki anyján kívül egyedül maradt életben, megjárva a koncentrációs tábort. 

A gyönyörű anya olyan életet mesélt, Sándor Erzsi tolmácsolásában, hogy egyszerűen  lehetetlen volt egy pillanatra is letenni a könyvet. Nem átlagos élete volt Gittának, ahogyan egyik napról a másikra elnevezte magát, fiatalság, szerelem, szeretet, vakszerencse, egyedüllét, zsidótörvények, a családja elhurcolása, elvesztése... majd házasság, munka, alkotás, szerelem, gyerek, elhagyatottság. Ennek ellenére, vagy éppen ezért különleges életet teremtett Erzsi köré, egy csodálatos családot, akiket hamar elvesztett, akiket Erzsi nem is ismert, mégis örökké éltek a szavaiban, a történeteiben, az emlékeiben.

Fantasztikus nő volt, olyan egyéniséggel, hogy mindenki a hatása alá került, a már felnőtt Erzsi barátai rendszeresen náluk kötöttek ki, és Gitta főzött nekik, beszélgetett, meghallgatta őket. Ilyen volt, kellett neki a társaság, hogy a középpontban lehessen, hogy érezze szükség van rá, hogy ne álljon meg körülötte az élet, és nem utolsósorban szerintem így tudta maga mellett tartani minél tovább a lányát.  

Egy különleges családregény volt ez a könyv, egy nagyon különleges főszereplővel, aki imádta az életet, imádta a lányát és imádta a családját. A humora pedig fergeteges volt, én meg őt imádtam. A humor egészen haláláig és még azon is túl elkísérte.

Közben Erzsiről is megtudhattunk ezt-azt, a színésznői pályafutásáról Miskolcon, majd újságíró, rádiós lett.
Érdekes volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban az anyja viselkedése, azt hiszem ebben kicsit az anyákra ismerhetünk. Nagyon megérintett kettejük kapcsolata, az apa nélkül, nagyszülők nélkül felnövő Erzsi rajongása az anyja iránt, a megfelelni vágyás, az elismerésre vágyódás, a feltétlen szeretetük egymás iránt. 

Irigylésre és tiszteletre méltó Sándor Erzsi őszintesége, humora és stílusa, amivel élete történetét megosztotta velünk. Sokszor sírhatnékom volt, mégis a nevetés fogott el. Még akkor is, amikor nem kellett volna. Nem, tényleg nem. Mert nem volt vicces, és közben mégis az volt.

Annyira zseniális volt ez a könyv, hogy szívesen olvasnék Sándor Erzsitől még bármennyit. Remélem sok olyan emléke van, amelyek előbb-utóbb majd kikívánkoznak belőle,  én boldog olvasója lennék.

10/10

Bea

Laurent Seksik: Einstein elfeledett fia

Eduard Einstein 1910-ben született Einstein és Mileva Maric második fiaként. Édesanyjával és bátyjával Zürichben élt, a Berlinben dolgozó Einstein pedig gyakran meglátogatta őket. 1930-ban azonban a pszichiáternek készülő Eduardon súlyos betegség tört ki. Skizofréniával diagnosztizálták, rohamok gyötörték, így két évvel később elmegyógyintézetbe került. Itt is halt meg 1965-ben, tíz évvel apja halála után. Einstein egyetlenegyszer látogatta csak meg... Miként lehetséges, hogy a 20. a század legnagyobb elméjének tartott Einstein, aki Sigmund Freudot is jól ismerte, magánéletének erre a kihívására nem tudott megfelelő választ adni?

Laurent Seksik megindító regényében három sors szálai fonódnak össze és válnak szét. A szerző olyan történetet tár elénk, melyben az anyai fájdalom, a zseni gyengesége és az elfelejtett fiú tragédiája egy-egy külön szólamként törik meg a csendet.

E könyv főszereplőit, és egy kicsit a történetüket is már korábban megismertem Philip Sington Az Einstein lány című könyvében.

Mileva Einstein elhagyott és megkeseredett feleségként, és aggódó anyaként jelenik meg a könyvben. Visszaemlékezéseiből megismerhetjük a fiatal Albert Einsteint és őt, mint ifjú és boldog párt. De aztán azt is láthatjuk, hogy ezeknek a gondtalannak tűnő napoknak is megvannak a maguk titkai.

A pszichés problémákkal küzdő Eduard Einstein élete áll tulajdonképpen a könyv középpontjában, s az történetével párhuzamosan ismerhetjük meg másik két szereplőnk sorsát is.

Eduard egész életében küzdött az apja felé magasló árnyékával, azzal, hogy őt az emberek mindig csak a nagy zseni fiának látták, szerintem a betegségének az okai is ebben gyökerezhettek. Nekem ő volt a könyv legszimpatikusabb szereplője, jó embernek tartottam őt, akinek jobban is alakulhatott volna a sorsa, ha az élet jobb lapokat oszt neki.

És ugye itt van még nekünk a híres géniusz Albert Einstein. Aki minél kimagaslóbb eredményeket ért el a tudományban, annál kevésbé állt helyt fiainak apjaként, elhagyta őket, s csak a fiúk életét megnehezítő Einstein nevet hagyta meg nekik.

Einsteinre nagyon megharagudtam azért, amiért elhagyta a fiait, és teljesen magára hagyta Eduardot, s akkor sem segített neki, amikor már lett volna rá lehetősége.

Bevallom Einstein Amerikában töltött éveiről nem volt túl sok ismeretem, nem gondoltam volna, hogy ilyen sok nehézséggel kellett megküzdenie az Újvilágba érkezvén, egyszóval egyáltalán nem fogadták tárt karokkal. Egy kicsit (tényleg csak egy icipicit) az apai szerepének elhanyagolását sikerült ellensúlyoznia nálam azzal, hogy Amerikában részt vállalt a feketék polgárjogi mozgalmaiban. 

Egy fiú akinek életére örökre rányomta bélyegét az apja hírneve, egy apa, aki nem vett részt a fiai életében, egy elhagyott feleség szomorú története volt ez a könyv. Olyan embereké, akiknek akár máshogy is alakulhatott volna a sorsa, ha életük egy bizonyos pontján másképp döntenek.

8/10

Zsófi

Kapcsolódó bejegyzés:

Philip Sington - Az Einstein lány

Tan Twang Eng: Esőcsináló

1939, Pinang, Malajzia. A tizenhat éves Philip Hutton mindig is számkivetettnek érezte magát: angol édesapja és kínai édesanyja gyermekeként nem tartozott igazán egyik nemzethez sem. Ezen a nyáron azonban véget ér a magány időszaka: megismer egy japán diplomatát, Hajató Endót, aki a mestere lesz. Philip körbevezeti Endo szant a szigeten, megmutatva mindent, ami fontos és kedves számára, Endo szan pedig harcművészetre és a japánok gondolkodásmódjára tanítja a fiút.

Az újonnan szerzett tudásnak és barátságnak azonban óriási ára van. Endo szant kötelessége a sajátjaihoz fűzi, amire Philip csak akkor döbben rá, amikor a japánok megszállják Malajziát. A fiú kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy mestere, akinek ő feltétlen hűséget és engedelmességet fogadott, olyan titkokat rejteget, amelyek Philip egész világát romba dönthetik. Mindent kockára kell tennie, hogy megmentse azokat, akiket akaratlanul is halálos veszélybe sodort.

Ismét egy könyv, ami a kedvenceim közé került. Egy egzotikus, különleges, az érzelmek változatosságát és mélységét bemutató történet volt az Esőcsináló. Főszereplője Philip, az angol-kínai fiú, aki szemünk láttára érik férfivá.  Az idős Philip története keretbe foglalja a régi eseményeket, tulajdonképpen ő meséli el Micsikónak, a japán asszonynak Endo szannal közös múltjukat, a háborúban hozott döntéseit és azoknak következményeit. Elmeséli és közben leteszi a múlt terheit, amit egész életén át cipelt magában, hogy megkönnyebbülten élhesse hátralévő éveit. A fiatal Philip nagyon megfontolt, komoly fiatalember volt, először vele ismerkedhetünk meg a könyv lapjain, majd Endo szannal, és tanúi lehetünk annak, amint Endo szan a tanítványául fogadja Philipet, majd japán harcművészetre, aikidóra tanítja. Első pillanattól kezdve érezni lehetett közöttük a különleges kapcsolat erejét, az összetartozásukat, mint akik nem most találkoznak először. 

A könyv hangulata, írásmódja rabul ejtett, gyönyörűség volt olvasni. Külön élmény volt látni Malajzia szépségeit, az ott élő nemzetek, kínaiak, angolok, japánok sokszínűségét,  a gazdagokat és szegényeket, a hagyományokat tisztelő malájokat, az uralkodó angolokat, és a diplomatikus japánokat. Nagyon megkedveltem Philip kínai nagyapját és édesapját is, irigylésre méltó volt a szeretetteljes kapcsolat, ami ezek között a férfiak között végül kialakult. 

Ahogyan egyre mélyebbre jutottak Endo szan tanításaiban, úgy értette meg Philip egyre jobban a családtagjait, az életet, tanult meg uralkodni az érzelmein, a tettein és megtanulta irányítani az életét. Még akkor is, ha minden előre meg van írva. Mert az embernek, mindig van választási lehetősége, nem a sors uralja az életét, hanem ő irányítja a sorsát. 

Amikor a háború elérte Pinangot, Philip azt tette, amit helyesnek gondolt, amivel meg tudja menteni a családját, a családi vállalkozást. A döntése alakította az életét. Dönthetett volna másképpen?  Az, hogy jól döntött-e, attól függ, honnan nézzük. Ő maga sem tudta, és azt hiszem egész életére rányomta bélyegét az akkori döntése.  A szereplők fantasztikusak voltak, Philip és Endo szan barátsága, tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolata nagy hatással volt rám, megérintett és elgondolkodtatott. Mindig valami nagy megnyugvás töltött el, amikor a kezembe vettem a könyvet, mintha Endo szan tanítása átlépte volna a könyv dimenzióit és rám is hatottak volna az elmére, az önmagunk uralására, a szeretet erejére irányuló tanai.
A szeretetről, a szeretet erejéről szól ez a könyv. A barátság nagyszerűségéről és megbízhatóságáról.  Az élet folytonosságáról, a karmáról, előző életekről, jelenről és jövőről. A háború értelmetlenségéről, kegyetlenségéről, bátorságról, nagyon nehéz döntésekről. Arról, hogy egyszer minden a helyére kerül az életben, minden értelmet nyer, mert a sors nem hagyja annyiban, tesz arról, hogy így legyen. Nehéz volt ettől a történettől elszakadni.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Gyönyörű ajándék lehet mindenkinek. Ezoterikus témákat kedvelőknek, japán harcművészet kedvelőinek, és mindazoknak, akiket egy csodaszép történettel szeretnénk megajándékozni.

Els Beerten: Mind a mennybe vágyunk

A fiatal Jeff arról álmodozik, hogy hős lesz. Renée-t, a húgát nem érdeklik a hősök. Ő szerelmes Wardba, Jeff barátjába - és varázslatos szaxofonjátékába. Remi, az öccsük még csak tízéves.

1943-at írunk. A háború kellős közepén járunk. Belgiumot megszállták a nácik.

Amikor a Harmadik Birodalom iszonyatos veszteségeket szenved a keleti fronton, Ward tanára felszólítja diákjait: jelentkezzenek katonának a németek oldalán. Úgy véli, a bolsevizmus jóval nagyobb veszélyt jelent Flandriára, mint Hitler.

Ward hisz neki. Talán hős lesz belőle. A nemzetért és a hazájáért. Egy jobb világért. 

Renée képtelen elfogadni a fiú döntését. Jef viszont szívesen csatlakozna - az apjuk tilalma ellenére. És ekkor mindannyiuk életét örökre megváltoztatja valami.

Amikor a kezembe vettem ezt  a könyvet, akkor még nem tudtam, amit most már igen. Egy igazi gyöngyszemre bukkantam. Tele volt érzelmekkel, szeretnivaló szereplőkkel, fájdalmas eseményekkel, zenével, egy titokkal és a legfőbb rosszal, a háborúval. Mégis gyönyörű történet volt. 

Nemcsak a történet volt nagyon különleges, hanem a könyv felépítése is. Váltakozott pár idősík, de csak pár évre kell itt gondolnunk, váltakoztak a szereplők, akik szemszögéből láttuk a dolgot. Ami pedig mindannyiuk életét örökre megváltoztatta, az a könyv legvégén derült ki. 

Addig csak az odavezető utat láttuk, az események láncolatát. Azt, hogy mi volt előtte, és mi volt utána. Nem nyerhettünk megnyugvást, mert végig ott volt valaminek az árnyéka, ami rányomta bélyegét mindannyiuk életére, és szerettük volna, ha nem úgy van, ha nincs semmiféle árnyék, ezért reménykedve olvasunk tovább.

A történet középpontja számomra Remi volt. Akit mindenki csak öcskösnek szólít, aki tud tíz ujjal fütyülni, aki Gust szerint egy csodagyerek, aki úgy hiszi csodák vannak, aki gyönyörűen fújja a trombitát, aki mindig csak kérdez, akinek legnagyobb büszkesége az ajándék férfibicikli és aki csak az események végén kap hosszúnadrágot. 

Az ő bátyja Jef, aki hős..., de mégsem akar az lenni, aki színészkedik, hogy nem tud felkelni, aki keményen dolgozik a bányában, és nem mindig szeret Remi kérdéseire válaszolni és akinek legjobb barátja Ward volt. 

A nővére Renée, aki szintén tehetséges zenész, aki szerelmes volt Wardba, aki nem tudta otthon marasztalni a szerelmét, és aki menyasszony lesz. 

A családjuk igazi, összetartó család, egymás iránti szeretetük hatalmas, de sosem mondanak semmit Reminek.

Ward pedig megtanította Remit tíz ujjal fütyülni és azt mondta, megtanítja szaxofonozni is. Ward Reminek is a barátja volt, de aztán Ward elment. És utána már nem beszélhettek róla, senki nem mondta Reminek,  hogy miért nem. Pedig ő már nem kicsi, mégis mindig öcskösnek szólítják. 

A háború gonoszságáról, áldozatairól szól ez a könyv, mégis másképpen, mint ahogyan eddig megszoktuk. 

Hogy ki volt a hős, és ki az áldozat ebben a történetben? Még úgy sem könnyű megmondani, hogy elég időm volt ezen rágódni, nem siettem a könyv olvasásával, mert nagyon szépen megírt történet volt. Nem tudom, hogy ki volt a bátor és ki volt a gyáva, ki cselekedett helyesen, meddig tart egy barátság és mikor ér véget egy szerelem.  Vagy éppen  mikor nő fel egy kisfiú. Azt tudom, hogy a zene képes csodákra, ez a könyv pedig a kedvenceim közé kerül.

A könyvet köszönöm a Pongrác Kiadónak!

10/10

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Gyönyörű ajándék mély érzésű fiataloknak és felnőtteknek. Azoknak akik szeretik a zenét. Azoknak, akiknek fontos a család és akiknek vannak legjobb barátaik. Elgondolkodtató, megható, tartalmas, szép történet.

Kate Morton: Titkok őrzője

1941: Elsötétítés. Harsognak a szirénák, Londonra bombák hullanak, ám Dorothy csak azzal törődik, hogy megteremtse saját, önálló életét. Ő más. Nem olyan, mint a szülei, ő sikeres, gyönyörű, és boldog akar lenni Jimmyvel. Mindenáron.

1961: Egy forró nyári napon, míg családja a suffolki tanyaháznál, a patak partján piknikezik, a tizenhat esztendős Laurel gyermekkori lombkunyhójában bújik meg, és arról álmodozik, hogy Londonba szökik, ahol fényes jövő vár rá. De még mielőtt véget érne az idilli délután, Laurel szemtanúja lesz egy döbbenetes bűnténynek, ami a világon mindent megváltoztat.

2011: Laurelt, aki immár körülrajongott színésznő, egyre inkább elborítják a múlt árnyai. Emlékek kísértik: édesanyja halálos ágya mellett testvéreivel felidézi azt a hajdani nyári napot. A rejtély vonzerejének engedve visszatér egykori otthonába, hogy megpróbálja összerakosgatni a titokzatos történet darabkáit. Három idegen - Dorothy, Vivien és Jimmy - története ez, akik három nagyon különböző világból származtak, három idegené, akiket valamikor régen a háborús Londonban hozott össze a véletlen, és akiknek az élete sorszerűen egybefonódott.

Kate Morton legutóbbi sikerregényének szálai az 1930-as, az 1960-as évek és a jelen között szövődnek. Egy bűntett, a szerelem és a kiszámíthatatlan véletlen szolgáltatja a történet bonyodalmait, és az olvasó alig várja, hogy feltáruljanak a szereplők titkai, s megtudja, vajon a végén minden a helyére kerül-e.

Szeretem Kate Mortont, minden magyarul megjelent könyvét elolvastam. Most azonban, miközben ezt a könyvet olvastam, nagyon haragudtam rá. Ugyanakkor el kell ismernem a zsenialitását is. Nem tudom, van-e eddigi olvasmányaim között olyan könyv, amit felváltva untam és imádtam olvasni. Néha legszívesebben abbahagytam volna, de ugyanakkor hajtott a kíváncsiság és a történet tovább. Szóval Kate Morton zsenialitása ebben (is) rejlik, hogy olyan könyvet írt, ami egyszerre unalmas és mégis fogva tart. Múlt és jelen váltakozik, a jelen szál most meglehetősen eseménytelen és elnyújtott volt, nem is értem miért kellett Laurel nyomozását ilyen bő lére engedni, voltak benne annyira felesleges dolgok. Vagy ha nem is voltak feleslegesek, mert végül is minden összefügg egymással, akkor nagyon részletesek és unalmasak voltak. A jelen érzelmei nem hatottak meg, a szereplők nem kerültek közel hozzám. A múltban történtek sokkal érdekesebbek voltak, együtt tudtam érezni a szereplőkkel, és sokkal eseménydúsabb is volt a történet. 

Ami viszont megmentette ezt a könyvet a tervezett 6 ponttól, az a történet vége. Annyira zseniális csavar volt benne, hogy leesett az állam!! Olvasás közben én is variáltam, gyártottam magamnak váratlan fordulatokat és hatalmas meglepetéseket, és fel is ütötte bennem fejét a meggyőződés, hogy engem már nem tud Kate meglepni, minden lehetséges csavar-variációt kitaláltam, de nem!!!! Megemelem a kalapom az írónő előtt, és a vége szempontjából ez volt a könyvei közül a legjobb! Csak kicsit rövidebbre, velősebbre  és érdekesebbre fogta volna!!! :)

8/10

Bea

Pam Jenoff: Dédelgetett álmaink

Charlotte, a fiatal philadelphiai védőügyvéd egy nap különös felkérést kap: vállalja el egy háborús bűnös védelmét Európában. A nő egykor Hágában dolgozott, és most izgatottan várja a megbízást. Az sem tántorítja el, hogy a volt barátjával kell együttműködnie, aki évekkel ezelőtt összetörte a szívét...

Csaknem kilencvenéves védencét azzal vádolják, hogy 1944-ben elárulta a bátyját, aki zsidókat mentett. A férfi nem tagad, nem tesz vallomást, és nem segít az ügyvédeinek. Vajon miért hallgat? 

Charlotte megérzése azt súgja, kell lennie valamilyen bizonyítéknak, amely az idős férfi ártatlanságát igazolja.... Amikor repülőre száll, nem is sejti, hogy egy olyan szövevényes történetbe csöppen, amelynek szálai a második világháború előttre, egészen a huszadik századig nyúlnak vissza.

Pam Jenoff regénye úgy mutatja be egy évszázad történelmét, hogy közben váratlan találkozások, személyes álmok hálóját rajzolja meg. Titkon dédelgetett álmokét, amelyek vagy a háború és távolság miatt hiúsulnak meg, vagy a zord körülmények  ellenére is valóra válnak.

A könyv története két szálon fut, az egyikben megismerhetjük Charlotte-ot a fiatal védőügyvédet, aki nagyon lelkiismeretesen végzi munkáját kirendelt védőügyvédként.

A másik szál a múltba repít minket, egyenesen az 1900-as évek elejére, ahol találkozunk egy gyönyörű órával, amely majd az egész történetet végig kísér(t)i. 

Ez a múltba repítő szál engem már az elejétől kezdve teljesen elvarázsolt, nagyon érdekelt az óra és a vele kapcsolatba kerülő emberek sorsa. Tetszett, ahogyan az írónő egy tárgy útján keresztül mesélt el emberi sorsokat, életeket.

Számomra Charlotte karaktere is nagyon szimpatikus és jól kidolgozott volt, teljesen érthető volt a munkája melletti elkötelezettsége.

Charlotte egy nagyon érdekes helyzetbe csöppen bele, ugyanis ahogy már a fülszövegből is kiderül, egy háborús bűnös védelmére kérik fel, amit Charlotte el is vállal, és mindent megtesz ügyfele ártatlanságának bebizonyítása végett, a helyzet különlegessége viszont az, hogy az ő édesanyja zsidó menekültként érkezett Amerikába a második világháború idején. 

A nő ügyfelét, Roger Dykmanst, azzal vádolják, hogy kiadta a náciknak a zsidókat menekítő öccsét Hans-ot, így ő a felelős Hans, és sok más ember haláláért is.

Roger visszaemlékezésein keresztül fény derül a múlt sötét titkaira is. Nem szeretnék semmi fontosat elárulni, de én teljesen együttéreztem Rogerrel, és az ő helyében én is ugyanígy cselekedtem volna.

Nagyon szép történet volt, példát kaphattunk az igazi hűségről és kötelességtudatról, és átélhettük egy igazi szerelem szépségét és fájdalmát. Bebizonyosodott, hogy hiába elmúlt a múlt, minden apró rezdülése hatással van a jövőre.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

8/10

Zsófi

Belinda Alexandra: Toszkán rózsa

Végy egy zárdába adott csecsemőt, akivel 15 évesen találkozunk legközelebb, adj hozzá egy ódon olasz kastélyt, gonosz úrnővel, kedves kislánnyal, itt hints bele egy kis titokzatosságot, majd keverd meg egy kis börtönnel, erőszakkal, olasz fasizmussal, tedd pikánssá vándorszínészettel és egy újabb csecsemővel, ekkor hozzáadod a fő alapanyagot a 2. világháborút, az olasz embereket, Mussolinit, fűszerezd meg szerelemmel, zenével, művészettel, családdal, összetartással, bajtársiassággal. Ha mindez megvan, megkapod Belinda Alexandra Toszkán rózsáját, ami a végső "fogyasztásig" fogva tart, nem tudod letenni. Kritizálhatod, hogy ebből vagy abból kicsit sok, vagy éppen kevés van benne, nem szeretheted az egyik hozzávalóját, te kihagynád belőle, de attól még élvezheted, és elismerheted, hogy ez egy remek könyv.

Olyan volt ez a történet, mintha Belinda Alexandra több könyv ötletét gyúrta volna egybe. Voltak részek, amikből még szívesen olvastam volna tovább, volt olyan történés benne, amit a nagyságához képest nem találtam elég drámainak :), és sok olyan volt, ami úgy volt jó, ahogy volt. Szeretem azokat a történeteket, amiben egy embert, ebben az esetben Rosa-t követhetünk végig életének fontos eseményein, ahol a szemünk láttára bontakozik ki és fejlődik egy ember, egy erős nő jelleme. Szeretem a romantikus könyveket, sőt még azt is szeretem, ha van bonyodalom és gonosz is egy könyvben (aki persze majd elnyeri méltó jutalmát:)), a titkok, rejtélyek és egy kis misztikum pedig sosem volt ellenemre. 

Mindez benne volt ebben a könyvben, és bár voltak benne kiszámítható dolgok, de ugyanúgy voltak meglepetések is, a legvége, amikor pedig már azt hittem mindent tudok, na ott egy jó kis csavar volt! 

10/10

Bea

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

1938 tavaszán járunk, amikor is a zsidóknak már nem biztonságos Bécsben élniük. A fiatal Elise Landaunak sikerül Angliában egy udvarháznál munkát találnia, így kénytelen a családját, a fényűzést és a kényelmet  hátrahagyni, és szobalányként folytatni eddigi életét, egy számára teljesen idegen országban. Lakóhelye ezentúl Tyneford lesz, az öbölnél álló hatalmas ház, ahol a cselédek folyvást ezüstöt fényesítenek, és frissítőket szolgálnak fel a teraszon. De a háború fenyegetően közeleg, a világ nagy változások előtt áll. Amikor Tyneford urának ifjú örököse, Kit hazatér, a két fiatal között szokatlan barátság szövődik, amely átformálja Tynefordot és Elisét is - visszavonhatatlanul.

És végre megvan az augusztusi szabadon választott Mini-Könyvklubos olvasmányom is. (A Mini-Könyvklubról már írtam korábban is egy bejegyzést, amit ide kattintva érhettek el, és ne feledjétek, még ér jelentkezni! :))

Ez a könyv sajnos kivételt képez az eddigi Könyvklubos romantikus olvasmányaim közül, mégpedig azért, mert az előző három könyvvel ellentétben, ez most nem annyira tetszett.

Egész jól indult a könyv, persze Elisét nem kedveltem még túlzottan a könyv elején, gyerekesnek és elkényeztetettnek tartottam, de aztán ahogy haladtak az események a jelleme szépen fejlődött és kikupálódott, olyannyira, hogy meg is szerettem őt.

A Kittel kibontakozó szerelmük is nagyon jól kidolgozott, és egyedi volt.

Szerettem, ahogy az írónő bemutatta Tynefordot, a gyönyörű angol vidéket, a cselédek mindennapi munkáit, az udvarház életét,  a halászatot, a fényűző esti bálokat.

A könyv második felében azonban nagyon elromlottak a dolgok, ott kezdődik, hogy úgy száz oldallal bőven lehetett volna rövidebb a könyv, és így talán a történet sem laposodott volna el.

VIGYÁZAT A KÖVETKEZŐ RÉSZ CSELEKMÉNY LEÍRÁST TARTALMAZ!

Persze várható volt Kit eltávolítása a színről (amit a II. világháború kitörése biztosított), hogy Elise a hősszerelmes szerepében csilloghasson, de Kit eltávolításának módja számomra akkor is felháborító és nem túl valósághű volt. Már az első vitorlás akciót is feleslegesnek éreztem a történet szempontjából, nem értettem miért nem hívhatják egyszerűen csak vissza a seregbe, és halhat meg majd hősként a csatatéren. Miért kell a felettesétől azt a parancsot kapnia, hogy most azonnal induljon ki egy hajóval vissza az egységéhez a nyílt óceánra? Meg egyébként is eddigi (háborús könyvekből és filmekből szerzett) ismereteim alapján a sebesülteket már nem is az eredeti egységükhöz szokták visszaküldeni... kételyeimet megosztottam családunk férfi tagjaival, ők is azt mondták, hogy ez tényleg így szokott lenni.

Egyszóval nem értem, ha már egy író a II. világháború időszakát használja a regénye színteréül, akkor miért nem tud hű maradni a valósághoz. Miért kell főhősét egy a valóságtól elrugaszkodott kamikaze akcióba küldeni? Ja, igen a második vitorlás akció volt ez a bizonyos halálos küldetés, ami után Tyneford lakói, és szenvedő (és nem reménykedő) hősszerelmesünk Elise, bár teljes bizonyosságot nem szereztek róla, hogy Kit halott, ők úgy döntöttek mégis az lesz, és innentől kezdve már csak múltidőben beszéltek róla.

A regény vége számomra már nem tartogatott semmiféle csavart, hisz sejtettem, hogy valami ilyesféle vége lesz...

CSELEKMÉNY LEÍRÁS VÉGE!

Még én magam is meglepődtem azon, hogy nem annyira tetszett ez a könyv, annál is inkább mivel a molyon is 90%-os volt...na mindegy ízlések és különbözőségek. :)

Még kihoztuk a könyvtárból Natasha Solomons másik könyvét is, a Mr. Rosenblum listáját, és hát igen annak is olyan elképesztően szép borítója van, mint a Tyneford háznak.... majd Anyával előolvastatom... :)

7/10

Zsófi