Monica Hesse: A kék kabátos lány

Nem tudom éreztétek-e már, hogy olvastok egy könyvet, és bár nagyjából tudjátok miről szól, hiszen a fülszöveg és az első oldalak után már körvonalazódik bennünk a könyv témája, mégsem készültetek fel az érzelmeknek az áradatára, amely olvasás közben úrrá lesz rajtatok.

Ezzel a könyvvel én így jártam. Olvastam érdeklődéssel, izgalommal és végtelen szomorúsággal. Lehetetlen hosszú időre letenni, mert nem hagy nyugodni a kék kabátos lány utáni hajsza, amelybe a főszereplő Hanneke szinte véletlenül csöppent bele.

Collen Oakley: Nem hagylak egyedül

Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze az életét, még a mellrák sem zökkentheti ki.

Tennivalói listájára a heti bevásárlás és szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül fel: új feleséget keresni férje, Jack számára, hogy a tehetséges állatorvos, ám olykor gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a huszonhét éves nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb.

Versenyt fut az idővel: határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.

Már megint egy Rákos könyv. Miért olvas az ember ilyen könyveket, amikor tudja, hogy lehangolja, végtelenül elszomorítja, nehézzé teszi a lelkét? Nem tudom megmondani. Talán azért, mert megkönnyebbül, hogy nem vele történik. Vagy azért, mert nincs olyan ember, akinek családjában, baráti vagy ismeretségi körében ne ütötte volna már fel a fejét legalább egyszer a Rettenetes Rák. Egyszerűen nem lehet elbújni, kitérni előle, ott van a mindennapokban. Nem kímél gyerekeket, felnőtteket és idősebbeket sem. Az ember talán meg akarja fejteni a titkát, olvasni akar arról, hogy van akinek sikerül legyőzni, és ha nem, akkor együtt akar érezni vele. De azért mindig reménykedve olvassa az ilyen könyveket. 

Daisy huszonhét éves fiatalasszony, akinek négy évvel ezelőtt mellrákja volt, de a kezelések után gyógyultnak nyilvánították. A történet elején szembesül ismét a hírrel, a rák visszatért. A pszichológiatanulmányokat folytató Daisy a maga módján igyekszik feldolgozni a tragédiát. 

Miután végigjárja ismét az összes vizsgálatot, igazolást nyer, hogy  a rák visszatért. Állatorvos férje Jack, az első alkalommal végig mellette állt, majd feleségül vette. Remekül kiegészítették egymást, Jack szétszórtságát, szervezetlenségét Daisy rendszeretete, megtervezett élete egyensúlyba hozta. Egészen jól elvoltak, amíg ismét fel nem ütötte a fejét a rák, pedig Daisy négy éve  egészségesen étkezett, jógázott, mindent elkövetett, amit csak lehetett. 

Amikor bizonyossá vált, hogy Daisynek Rengetek Rákja van, a fejébe vette, hogy férje Jack nem maradhat egyedül, ezért feleséget kell keresnie neki.

Először furcsának találtam ezt, mert nekem a legutolsó dolog lenne, ami az eszembe jutna, de arra gondoltam, hogy a sokk, a felfoghatatlan, a megérthetetlen minden emberből más és más reakciót válthat ki. Beletörődést, küzdést és felfoghatatlan, érthetetlen cselekedeteket is. 

Daisyből a feleségkeresést, amin persze titokban ügyködött, csak a barátnőjével osztotta meg tervét. Jacket nem engedte magához közel, nem engedte, hogy elkísérje vizsgálatokra, kezelésekre, szántszándékkal tartotta távol magától. Azt gondolom, úgy hitte, hogy ez az egy dolog, az, amit még megtehet Jackért, ha már mást nem. Hogy nem hagyja egyedül.

A  történetet Daisy elmeséléből ismerhetjük meg, a szavaival, a gondolataival, az érzéseivel, miközben próbáltam mosolyra húzni a számat az akasztófahumorán, olyan nehézség és nyomasztó érzés volt bennem, vele szenvedtem, vele estem kétségbe, rettegtem és reménykedtem egyszerre. Még akkor is reménykedtem, amikor ő már nem... 

Akartam, hogy közösen éljék át ezt Jackkel, engedje, hogy a férje részese legyen az életének, hogy segíthessen. Hogy Daisy hagyja a fenébe azt a feleséget, örüljön a napoknak, a heteknek, a szerelemnek, az életnek. 

Nem tudom, mit érezhetett Daisy, nem tudom meg lehet-e békélni ilyenkor, nem tudom, hogy lehet elviselni,  honnan van az emberekben az erő, hogy kibírják és erősek legyenek. Nem tudom, erősek-e. Nem tudom, tehetnek-e valamit...

Megrázó könyv volt,  nehéz szívvel olvastam, mégsem tudtam letenni, küzdenem kellett Daisyvel, ott lenni a nehézségekben, az apró örömökben, a hétköznapokban, a magányos éjszakákban. Megtudni, hogy ezúttal ki nyer....

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Jim Shepard: Áron könyve

Áron, a történet elbeszélője Lengyelország német megszállása idején családjával együtt Varsóba kényszerül, ahol nélkülözés vár rájuk. A gettóban élő gyerekekből összeverődő maroknyi csapat tagjai nap mint nap életüket kockáztatva szöknek át a falon, hogy csempészéssel és sefteléssel szerezzék meg a betevő falatot. Eközben a zsarolókkal, a zsidó, a lengyel és német rendőrséggel, valamint nem utolsósorban a Gestapo fenyegetéseivel is meg kell küzdeniük.

Családjának elvesztése után Áront a valóságos személyről mintázott, elismert orvos, Janusz Korczak veszi magához, aki a náci megszállás idején minden erejét a varsói árvaház fenntartásának szentelte. 

Az Áron könyve kegyetlenül megtépázza az emberségbe vetett hitünket. Egy nagyon tragikus történelmi időszakot ismerhetünk meg belőle Áron, a tizenéves fiú szemén keresztül. Aki egyszerre gyermek és felnőtt. Felnőtt, mert a lengyelországi események, a varsói gettó megépítése után hirtelen fel kellett nőnie. Csempészéssel szerez élelmet magának és családjának, szörnyű eseményeknek lesz szemtanúja és áldozata. 

Eleinte nem kedveltem őt, nem lopta szívembe magát a gondolataival, a tetteivel sem. Hidegnek, távolinak tűnt, aki csak a maga érdekében cselekszik, aki nem törődik a családjával, nem törődik a kisebbekkel, nincsenek érzelmei. Aztán megértettem, hogy a helyzet tette ilyenné, az életében és világában eluralkodó gonoszság, kegyetlenség az, ami őt is érzelemnélküli, kemény emberré formálta 13 évesen, miközben próbált ellenállni a zsarolásnak, egyensúlyozni az életnek talán nem is nevezhető állapot mezsgyéjén.

Mert milyen élet ez, amelyben családokat zsúfolnak össze lakásokba, ahol nincs víz és élelem, ahol az embereknek az éhségen, a hidegen és kegyetlenségen kívül a hemzsegő tetvekkel is meg kell küzdeni. Ahol csak akkor van cipőd és kabátod, ha elveszed egy kisebb gyerektől, vagy éppen egy halottól. Ahol mindennap terelik az embereket a halálba, szétszakítva családokat, anyát a gyermekétől, csecsemőt a kisebb testvérétől, ahol nap mint nap Áron szeme láttára lőnek le embereket találomra az utcán és ahol nem csak a katonák pusztítják az embereket, hanem a tífusz is.  Ahol mindent elveszített már, ami és aki hozzá tartozott.

Amikor Áron árvaházba kerül, akkor végre gyermek lehet Janusz Korczak mellett. Az ő nézőpontjából megismerhetjük Korczak heroikus mindennapjait, az árvaházi gyerekek keserves sorsát, az éhséget, a betegséget, a hiábavalóságot. Megismertem végre Áron gyermeki lelkét, megláttam, hogy ott van benne a jóság, a szeretetre való vágy. Sajnáltam, az életét, a torkom egyre inkább elszorult, ahogyan elnéztem annak a maroknyi embernek az emberfeletti áldozatát, akik az árván maradt gyermekekért tettek meg,  amit csak tudtak. 

A témája ellenére nem érzelgős történet, hanem kemény és letaglózó, nem szétszaggatja a szívet, hanem egész picivé zsugorítja össze. Olyan picivé, hogy ne érezzük a sors és a történelem szörnyűségeit, hogy el tudjuk viselni Áron történetének kegyetlen valóságát.  A könyv végére megértettem Áront... Janusz Korczak pedig egy hős volt. Mindannyian azok voltak.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Randy Susan Meyers: A gyilkos lányai

Lulu és Merry gyerekkora sosem volt felhőtlen, de a legnehezebb időszakok, a legbántóbb szavak, a leghangosabb veszekedések is eltörpülnek egyetlen nap emlékének árnyékában. Épp Lulu tizedik születésnapja előtt a lányoknak olyan traumát kell átélniük, amit legfeljebb csak túlélni lehet, megérteni és feldolgozni sohasem.

Azon a végzetes napon apa megölte anyát.

A tragédia után Lulu és Merry gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerül. De pontosan tudják, a történtek után senkiben sem bízhatnak, és csak egymásra számíthatnak. Harminc éven át próbálnak értelmet adni a gyermekkorban átélt szörnyűségnek, miközben börtönben ülő apjuk nyomasztó kísértete lengi be a hétköznapokat. Lulu azzal áltatja magát, hogy apja halott, Merry viszont úgy érzi, bármit is tett, közeli kapcsolatban kell maradnia vele.

Nehéz bármit is mondanom erről a regényről. Nem mondhatom azt, hogy tetszett. Azt igen, hogy megrázott, nyomasztott, lelkileg megviselt, nem tudtam letenni, bennem végig ott volt a remény... A remény valami jóra. Megkönnyebbülésre, felejtésre, boldog életre.

A történetet a két lány, Lulu és Merry váltott fejezetekben mesélik el, gyermekkoruktól egészen felnőttkorukig. Sok mindennek lehetünk tanúi a  lányok elbeszéléséből. Már azelőtt fájt a szívem értük, mielőtt megtörtént a tragédia. Mert az anyjuk nem volt annyira anyjuk, mint kellett volna, nem volt annyira szerető és nem volt gondoskodó sem. Ők azonban ragaszkodtak hozzá, azt gondolom, hogy minden rossz ellenére gyermeki lelkükkel szerették is. Az apjuk sem volt az apák mintapéldánya, sőt még egy kedves, átlagos apának sem lehetett mondani, bár Merry volt a kedvence, de elvakította a felesége iránt érzett szenvedélye, féltékenység, és az állandó hiábavaló epekedés. Mert nemcsak anyának nem volt túl jó, de úgysem  viselkedett,  mint egy rendes feleség.  "Ne engedd be apát a lakásba!" - kérte az anyja Lulutól, aki nem tudta ezt a kérést teljesíteni és beengedte külön lakó, bebocsátásért esedező apjukat.  Aki ezután megölte a feleségét...  A lányok is ott voltak....

Az életük ezután arról szólt, hogyan tudják feldolgozni ezt a borzalmat, elég-e, ha soha többé nem akarja látni Lulu az apját, vagy éppen az a jó, ha eljár rendszeresen látogatni, mint Merry. Mindkét lánynak megvannak a saját kérdéseik, amelyekre egész életükben keresik a választ, a kétségeik, hogy tehettek-e volna valamit, valami többet, hogy az apjuk ne ölje meg az anyjukat, ha Lulu nem nyitja ki az ajtót, ha nem szalad el segítséget kérni, máshogyan történtek volna-e a dolgok. Merry is szeretné a maga kérdésére megkapni az apjától a választ, de azt hiszem erre nincs is válasz. 

Sokszor elgondolkodtam olvasás közben, hogy én mit tennék a lányok helyében, Merry vagy inkább Lulu viselkedését követném. Megértettem  mindkettőjüket, és nagyon sajnáltam is őket, egész életükben ott vergődtek ennek a szörnyű eseménynek az emlékeiben, és nem tudom képesek voltak-e megbocsátani. Van-e értelme a megbocsátásnak ebben az esetben. Talán ha az emlékeket is ki lehetne törölni. Akkor viszont nincs szükség megbocsátásra, mert nincsenek borzalmas emlékek. De sajnos itt vannak, hosszú éveken át kísértő, kitörölhetetlen, felejthetetlen emlékek. 

Haragudtam az apjukra is, egyrészről néha engem is elgyengített az, hogy nem akart lemondani a lányokról, a családhoz akart tartozni, másrészről pedig azt gondoltam, hogy megadhatná a lányainak azt, mintegy jóvátételként, hogy eltűnik az életükből, soha nem keresi őket, talán így könnyebb lenne nekik.

Azt gondolom,  Lulu és Merry megtettek mindent, amit egy ilyen gyerekkorral a hátuk mögött csak tudtak, próbáltak normális életet élni, egyikőjüknek látszólag sikerült is, de egy ilyen traumát lehetetlen feldolgozni. A szemrevaló külsőségek mélyén nehéz problémák rejtőztek.

A kettőjüket összetartó szeretet, a család ereje azonban segített nekik elviselni a nehézségeket, egymást támogatva, reménykedve keresni a felejtést, a gyógyulást és a megkönnyebbülést. 

Nekünk olvasóknak pedig maradnak a nyomasztó érzések, együttérzés, szánalom, tanácstalanság és a végére, mint ahogyan a szivárvány egyszercsak megjelenik az eső után, úgy jelenik meg bennünk is a remény, hogy talán mégis lehet öröm az élet... 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A Janus- szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja...

Megrázó sorsokról, rossz döntésekről és az örök reményről szól M. L. Stedman első regénye, mely izgalmas és lírai olvasmányként rabul ejtheti az olvasók szívét.

Az én szívemet nemcsak rabul ejtette, hanem meg is tépázta. Nem is csodálkozom ezen, hiszen érzések kavalkádja vonult végig ezen a történeten. Tom szimpatikus, jóravaló, férfias főszereplő volt, hamar a szívembe zártam. Majd jött Isabel és szerelemre lobbantak egymás iránt, összeházasodtak és elköltöztek a Janus-szikla nevű szigetre, ahol Tom hatalmas hivatástudattal végezte a világítótorony őreként a munkáját, otthonossá tette a házukat.  A magány és társaság hiánya ellenére Isabel is jól érezte itt magát. Varázslatos hely volt, egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Magányos vidék, de tökéletes egy ifjú, szerelmes házaspárnak, akik nem is vágytak társaságra egymáson kívül. A külvilággal a kapcsolatukat a háromhavonta érkező, ellátmányt szállító hajó és kétfős legénysége jelentette, akikkel baráti kapcsolatot ápoltak, no meg Isabel levelezése a szüleivel, akik miután mindkét fiukat elvesztették a háborúban, nagyon várták, hogy szeretetüket az unokáknak adhassák.

Isabelnek azonban nem adatott meg az anyaság öröme, egymás után veszítette el a kisbabáit. Vigasztalhatatlan szomorúsággal viselte legutolsó kisbabájának elvesztését, amikor egy csónakban egy férfi holtteste és egy síró csecsemő érkezik a szigetre. Isabel anyai ösztönei azonnal feltámadnak, működésbe lépnek és gondozásába veszi a kisbabát, megfürdeti, megeteti, lefekteti és már csak azt veszi észre, hogy kötődik hozzá, szeretni akarja, az elveszett kisbabái helyett. 

Itt kezdett el gombóc nőni a torkomban, mert éreztem, hogy ennek a történetnek nem lehet egyszerű és boldog vége. Megértettem Tom vívódását, mert egy nagyon becsületes, egyenes embernek ismertem meg, és teljesen átéreztem Isabel érzéseit, sőt szerettem volna, ha eléri Tomnál, amit szeretne. Amikor Tomban is ébredezni kezdtek az érzések a kislány iránt, akkor már tudtam, hogy megteszik azt, amit én is szerettem volna. Nagyon együttéreztem velük, ezért éppen úgy, ahogyan Isabel sem, én sem akartam arra gondolni, honnan került abba a csónakba a kisbaba. Csak a boldogságukat akartam, jól elvoltak ők azon a szigeten. 

De megismertem egy másik anya tragédiáját is, és bár szántam és sajnáltam őt is nagyon, mégsem akartam az ő igazát. Innen pedig az egész történet szívszaggató drámai események sorozata, ahol egyik érzelemből estem a másikba, egyik véleményből tántorogtam a következőbe, és bár tudtam, hogy mi a helyes, mit kellene tenni és minek kellene történnie, a szívem nem akarta elfogadni. 

Az élet igazságos, szokták mondani, ám ebben a történetben nem tudom, hogy az volt-e. Az egyik szempontból igen, a másikból meg nagyon nem, sőt kegyetlen és szörnyű sorsot szánt olyan szereplőknek, akik már amúgy is sokat szenvedtek.

Nagyon felbolygatott ez a történet, amiben a szerelemtől megkezdve a baráti és szülői szereteten át,  mindenféle szeretet bemutatásra került. A becsület és a hűség is nagy szerepet kapott, bár sokszor csak egy nagyon halvány vonal van a helyes és a helytelen között. Azt gondolom, hogy az anyai szeretet volt a főszereplő M. L. Stedman könyvében, ami mindennnél erősebb, és nem szükséges hozzá vérségi kötelék sem. Megrázó, fájdalmas könyv, amiből már film is készült, szeptember körüli bemutatással. Megnéztem az előzetest, nagyon elégedett voltam a szereplőkkel, a hangulatával, a látvánnyal, szinte én is ilyennek képzeltem el a szereplőket és a csodás helyet, ahol a történet játszódik.

10/10

Bea

Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni

"Rengeteg időm lesz darabokra hullani... utána. Most azonban összegyűjtök minden elcsigázott mosolyt, minden gyengülő érintést és szolid csókot, s elraktározom őket a szívem mélyén."

Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.

Eltökélten és megfontoltan küzdenek, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit, Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.

Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét.

Ilyen könyvet nem szabadna sem írni, sem olvasni... 

Egyszerűen megszakad közben az ember szíve. Miközben benne van az élet minden szépsége és szörnyűsége... Szerelem, ami minden akadályt legyőz. Nem számít neki a bipoláris személyiségzavar és a szörnyű kór, a rák lehetősége sem. A szerelem vak, és olykor kegyetlen, csak jön és szövi a hálóját. Ennek a két embernek, Lucynek és Mickey-nek egyszerre van elképzelhetetlenül szüksége egymásra, és találkozniuk sem kellett volna soha. 

Egy mindent kibíró, türelmes, angyali és ördögi szerelem szövődik közöttük, a saját maguk alkotta szabályokkal. Lucy egy megtestesült angyal volt már a könyv elejétől fogva, aki fiatalon elvesztette a szüleit, és két nővére volt számára az anya, az apa, a testvér. A mellrák árnyékában felnövő nővérek mindennél jobban összetartottak és elképzelhetetlenül nagyon szerették egymást. 

Meg akarták óvni Mickeytől, ettől a súlyosan terhes szerelemtől, de Lucy csak a szívére hallgatott, és amikor Mic jó állapotban volt, akkor nagyon boldogok voltak.  Lucy akkor sem szűnt meg szeretni őt, amikor Mickey-n eluralkodott a betegsége és hetekre kórházba került. 

Nagyon szeretetreméltó emberekkel találkoztam a történetben, Lucy testvérei, Priss és Lil, Lil férje Ron, és még sokan mások, akik segítették Lucyt és Mickey-t a nem könnyű útjukon. 

Már a könyv elején építettem egy vastag kőfalat a szívem köré, mert éreztem, hogy különben nem tudom végigolvasni. Próbáltam hideg fejjel, hideg szívvel olvasni, haragudni Mickeyre, amikor terett engedett az őrületének, és magára hagyta Lucyt a nehéz helyzetekben.  A történetet váltott szemszögből olvashatjuk, így amikor Mic részeit olvastam, megértettem betegségének lényegét, beleláttam gondolataiba és éreztem szerelmének erejét, ezért érte is fájni kezdett a szívem.

Ám igazából Lucy volt az, akiért megszakadt a szívem, csodáltam az erejéért, a bátorságáért, a harcért, amit vívott a gyermekéért, az életért, a szerelemért. Az életük gyönyörű volt és kegyetlenül szörnyű, az üvegszilánkok áthatoltak a kőfalamon és vigasztalhatatlanul szomorú voltam az élet kegyetlensége miatt. A történet a szívemig hatolt, és hiába voltam erős és felkészült, Ka Hancock-nak sikerült megríkatnia szívbemarkoló, fájdalmas könyvével.

10/10

Bea

Szentesi Éva: Hamvaimból

Ki ez a vagány csaj, aki lazán bemutat a halálnak, kétszer is megnyeri ellene a csatát, és aztán arra teszi föl az életét, hogy felhívja a figyelmet a rákszűrés fontosságára?

„Te vagy a felelős a saját testedért!” - mondja. Már eddig is nagyon sok nő életét mentette meg azzal, hogy kiállt a nyilvánosság elé a saját történetével. Bármelyikünkkel megeshet, amit átélt. Akik elolvassák ezt a megrendítően őszinte könyvet, és tesznek is önmagukért valamit, nagyon sok fájdalomtól megkímélhetik magukat, ha komolyan veszik az üzenetét. Ebben a könyvben végigkövethetjük Szentesi éva gyógyulásának útját. Karcos, önironikus, őszinte írás. Megfog... és nem ereszt. Igazi. Élő. Példa.

„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.” 

Köszönöm Szentesi Évának ezt a könyvet, bár nem tudom azt mondani, hogy jól szórakoztam. Néhol azért mosolyogtam. Mert igaza van, a humorra mindig szükség van, akkor is, ha éppen haldoklik az ember. Mert az élet ilyen vicces, de leginkább kíméletlen. Engedi, hogy ez a gonosz, fekete, rosszindulatú dolog, ez a hárombetűs szörnyeteg, a RÁK, ott ólálkodjon mindenki körül, kisgyerekek közé bújik, onnan választ magának harcostársat, fiatal nőket és férfiakat környékez meg, riogatja őket, olykor magával is visz közülük...,  édesanyákat, édesapákat ragad el, hogy küzdjenek meg vele, sokszor ő az erősebb, és a nagymamákat, nagypapákat sem hagyja békén, pedig ők már amúgy is annyi bajjal küszködnek, de ez a szörnyeteg nem kímél senkit, felüti a fejét, rossz dolgokat növeszt, fájdalmat okoz, kínoz, és küzdésre késztet. 

Az ember él nyugodtan, boldogan és akkor egyszer csak ott van, befészkelte magát, sokszor már nem is csak egy helyre, hanem terjeszkedik, át akarja venni az uralmat az egész test felett. Ha nem elég erős a lélek, ha legyengült a test, akkor sajnos... győzhet. 

Ne hagyjuk ezt, hallgassunk Szentesi Évára, már holnap kérjünk időpontot a régóta halogatott nőgyógyászati, mammográfiás, vagy bármilyen más szűrővizsgálatra. Sajnos sokszor panasz nélkül is szembetalálkozhatunk ezzel a döggel,  próbáljunk meg egészségesen élni és figyeljünk testünk jelzéseire. Ne hanyagoljuk el szervezetünk jelzéseit, inkább menjünk orvoshoz. 

Megrázó volt Éva írása, pedig azt gondolom, hogy sokkal többet szenvedett, mint amennyibe beavatott minket, lelke legmélyebb bugyraiba nem engedett be bennünket, mert egy erős nő, aki becsapta a halált, közel engedte magához, majd elhitette vele, hogy ő győzött, aztán életre kelt, mint egy gyönyörű főnix. Na jó, nem volt egyből gyönyörű és erős, küzdenie kellett és szenvednie, kibírhatatlan fájdalmakkal küzdött, de erős élni akarása, a szerencse és az orvosok segítettek küzdelmében, a családtagjai végig mellette álltak, kapcsolatai magasabb szintre emelkedtek, megismerte az igazi szeretet erejét. 

Megmutatta, hogy látjátok, így kell ezt csinálni, nem összeroskadni, engedni, hogy szeressenek, hogy segítsenek rajtunk. Bebizonyította, hogy a lehetetlen, reménytelen helyzetből is ki lehet jönni. Ha a szerencse is az ember mellett van, időben rátalálnak a benne bujdosó betegségre, akkor kevesebb fájdalommal jár. Az ijedtséget, a kétségbeesést senki nem ússza meg. Ha az ember találkozik vele, akár csak egy rövid időre is, számot vet életével, gondolkodik, hogy miért... Nem tudom, hogy megtalálja e mindenki a választ....

Nem tudom, hogy mindenki kap-e valamit a ráktól, valami többletet, valami új irányt, új gondolkodást, megjavult kapcsolatokat, de azt hiszem, hogy aki legyőzi, abban megváltozik belül valami, egész mélyen utazik magában, erősebb lesz és nem fél már semmitől. Legalábbis nem annyira.... Még jobban értékeli az életet és talán belekezd olyan dolgokba, amiről addig csak álmodozott. Hasznossá akarja tenni magát, mert úgy gondolja, hogy valami dolga van, valamit tehet embertársai érdekében is. 

Szentesi Éva a rák elleni propagandát tűzte ki céljául, a rákszűrés fontosságát hangsúlyozza, és őszintén bevallom, hogy én is a halogatók csapatába tartozom. Azaz tartoztam eddig.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Bea

Nicholas Sparks: Az utolsó dal

Az elvált Steve a nyári szünidőt gyermekeivel tölti tengerparti házában. Jonah, a kisfia boldog, hogy újra együtt lehetnek, de Ronnie, a nagylány, aki három éve nem áll szóba az apjával, megbántva és csalódottnak érzi magát a kényszerű utazás miatt. Azonban az apja embersége, a kettejüket összekötő zenei tehetség, egy dal és egy titok segíti őket abban, hogy újra egymásra találhassanak, és egy jóképű srác is feltűnik a színen... A megrázó, mégis csodaszép történetet baljós sejtelmek, boldog és kétségekkel teli pillanatok és közössé váló álmok alakítják.

Nicholas Sparks Az utolsó dalban két ember történetét meséli el, és szívhez szólóan ír a kamaszkor megannyi nyűgéről, a barátságról, az első szerelem öröméről és fájdalmáról, az egymás iránt érzett feltétlen szeretetről.

Első találkozásom Nicholas Sparks-szal nagyon érzelmesre sikerült. A fülszöveg nem készített fel arra, hogy ez a történet ennyire mélyen megérint majd és a könyv végén egyszerre találkozom az élet szépségével és kegyetlenségével, és majd sírok ettől, és zokogok attól.

Ronnie és Jonah édesapjuknál töltik a nyári szünidőt. A hamarosan 18. évét betöltő Ronnie nem tudta megbocsátani apjának, hogy elhagyta őket, ezért három éve nem állt szóba vele. Megérkezésük után azonnal faképnél hagyja apját és kisöccsét, és a tengerparti kisváros vásári rendezvényén köt ki, ahol – bár elutasítóan és magának valóan viselkedik – megismeri azokat a fiatalokat, akik nagy mértékben befolyásolják és meghatározzák majd életének következő pár hónapját. Ronnie-val eleinte úgy voltam, hogy egy pimasz tinédzsernek gondoltam, aki jó dolgában nem tudja mit csináljon, elítéltem, azért, ahogyan az apjával viselkedett, nyilván itt előjött belőlem a szülő. Ahogyan azonban szépen, lassan megismertem rájöttem, hogy egy olyan fiatal lány, akiben nagyon sok belső érték van, és a zord viselkedéssel és lila csíkos hajával a bizonytalanságát és szeretetéhségét próbálja leplezni, amolyan tinédzser módon.

Megismerkedik Blaze-zel, majd Will-lel. Blaze élete sem úgy alakult, ahogyan szerette volna, elveszítette a lába alól a talajt, mindenféle bajba keveredett, sőt Ronnie-t is bajba keverte.

Ekkor került a képbe Will, aki éppen annyira különleges fiatal volt, mint Ronnie. Hamarosan szerelem szövődött közöttük, és én nagyon élveztem csipkelődéseiket, humorukat és izgultam értük. Az első szerelem még ha nem is tart egy életen át, mégis egy életre szóló, felejthetetlen élmény, és én nagyon örültem, hogy Will és Ronnie szerelmének szemtanúja lehettem. Nagyon megható volt, ahogyan a teknőstojásokat éjszakákon át őrizték, dicséretes dolog volt Will önkénteskedése, és Ronnie munkavállalása az akváriumban. Will hallgatását a Scott-tal kapcsolatos ügy miatt megértettem, bár nem értettem vele egyet, de ahogyan ez a dolog végül megoldódott nagyon szeretetteli és bölcs megoldás volt az író részéről.

Nagyon aranyos volt Ronnie kisöccse, Jonah, ahogyan az apjával készítette a templom ablakát, sárkányt eregetett, és ahogy a kekszekért harcolt és érvelt. A kisteknősök is kikeltek, eljutottak a tengerig, Ronnie boldog volt Will-lel, sőt, az apjával is közel kerültek egymáshoz.

Steve, aki valamikor a Juilliardon tanított, majd nem túl sikeres zongoraművészként járta a világot, önmaga megvalósítása közben azt vette észre, hogy tönkrement a házassága, ezért elhagyta a családját. Majd szülőhelyén telepedett le, ahol a városka lelkészét második apjaként szerette, ő tanította meg zongorázni gyerekkorában, különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Steve végtelen türelemmel viselte Ronnie kicsapongásait és egyszerűen csak ott volt a lánynak, amikor szüksége volt rá. És mivel Ronnie alapjában véve egy értelmes, okos lány volt, egyszer csak azt vette észre, hogy az apja egy nagyon jó fej, szeretettel teli ember. Itt akár vége is lehetett volna a történetnek, mindenki boldog, és akkor azt mondtam volna, hogy ez egy nagyon jó könyv volt.

Ezután azonban következett az az esemény, ami engem az átlagosnál is érzékenyebben érintett és nagyon megviselt. Az élet kegyetlensége, amikor egyszerűen csak közbeszól a sors, mindegy milyen boldog vagy, rád mér egy olyan csapást, amit csak hatalmas erővel tudsz elviselni. Steve, Ronnie és Jonah megküzdöttek a borzalommal még a történet végén, a szívem majd megszakadt olvasás közben, Jonah kétségbeesése szinte elviselhetetlen volt, Ronnie ereje és Steve kitartása pedig bámulatra méltóan fantasztikus.

A könyv maga volt az élet, minden szépségével és szörnyűségével, az első szerelemmel, családi szeretettel, összetartással, titkokkal és megbocsátással. Kedves, bájos, ugyanakkor szívettépően megrázó. És nemcsak, hogy nagyon jó könyv volt, hanem egy fantasztikusan szép, megható történet, ami minden érzelmet megmozgatott bennem, és köszönet az írónak, hogy a végére egy nagyon szép befejezést tartogatott.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

Emma Donoghue: A Szoba

Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ.

Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja - a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás...

A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilenc éves kora óta - hét esztendeje - raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek...

A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad.

A bejegyzést cselekményleírást tartalmazhat!

Nem most olvastam először A Szobát. Pár éve, első megjelenése után,  és azóta sem tudtam elfelejteni. Vannak könyvek, amelyeken gondolkodni kell pár év után, hogy miről is szóltak. A Szoba nem ilyen. Persze nem emlékeztem rá szóról szóra, de a fő történésekre, a hangulatára, a kiváltott érzésekre igen.  Azóta már film is készült belőle, és mindenképpen szerettem volna elolvasni mégegyszer a film megnézése előtt.

Második olvasásra már tudtam mire számíthatok, mégis legalább annyira, ha nem jobban,  megérintett, elbűvölt és megrázott ez a történet.

A legjobban azt szerettem benne, hogy Jack szemén keresztül láttuk a Világot, az eseményeket. Miközben tudtam, hogy egy szörnyű, borzalom az, ami az édesanyjával és tulajdonképpen Jack-kel is történt, mégis melengette a szívemet, hatalmas együttérzést és szeretetet váltott ki belőlem Jack gyermekien őszinte, naív és boldog látásmódja. Az ő világának közepe Anya, aki nagyon jókat játszik vele, aki megszervezi az egész napját, akivel vannak Tornaórák, azon belül a Futópálya, a Trambulin, vannak játékos foglalkozások, tanulás, mesélés és néha Dóra a tévében, de csak nagyon kevés, mert a tévé megeszi az agyat. 

Esti, elalvás előtti rituálék, a rímfaragás, mesemondás, és a "ne csípjenek a bogarak", ami nélkül Jack nem is nagyon tud elaludni a Szekrényben. Nem mindig kell a Szekrényben aludnia, csak amikor jön a Patás, amikor kilenc óra lesz, és amikor megszólal a Pity-pity, akkor már ott kell lennie.  Amikor Patás elmegy, akkor átmehet Anyához az ágyba és kap a egy kicsit a balból, néha a jobból is. Egy fantasztikus gyereknyelv ez, amin keresztül a történetet megismerhettük és valószínűleg ez tette elmesélhetővé  a szörnyűséget úgy, hogy közben szerettem olvasni a könyvet.  Nem csodálkoztam azokon a napokon, amikor Anya Nincs Itt, egyszerűen azon csodálkoztam, hogy egyáltalán ott volt, nem őrült bele a borzalomba, és a legokosabbat tette, amit csak tehetett kettőjük érdekében. Amikor ezek a napjai voltak, és szegény kis Jack magára maradt, egyszerűen majd megszakadt a szívem érte. 

A szőnyegbe csavarós szökés estéjén pedig, bár tudtam mi következik, egyszerűen annyira izgultam, mintha először olvasnám a könyvet.

A kinti világ éppen olyan megrázó dolog volt, mint a Szoba. Nemcsak Jack-nek, hanem Anyának is. Jack-re rászakadt minden, Anya nem bírta elviselni, feldolgozni a szabadság súlyát, rászakadt az elmúlt 7 év minden gyötrelme, nem tudott Jack-nek segíteni, hogy megismertesse a világgal, nem volt ott, de ott volt a nagymama és pótnagypapa. És nagybácsi és unokatesó és rengeteg igazi ember, nem olyanok mint a Tévében voltak, hanem igaziak. Rengeteg csoki, rengeteg étel, rengeteg minden, amit Jack igazán hősiesen próbál megismerni, amiben kapaszkodót jelentett számára a Fog. Néha haragudtam a nagymamára, mert úgy tűnt, mintha érzéketlen lenne Jack iránt, de aztán rájöttem, hogy inkább csak átlagosan emberi a viselkedése, hiszen ő nem volt ott Jack-kel és Anyával a Szobában, mint én, az Olvasó, ezért el sem tudja képzelni, hogyan éltek ők, és hogy Jack azért nem szereti például a cipőt, mert élete első 7 évében nem volt soha a lábán.

A történet végén már majdnem jó minden, de míg eljutottam idáig Jack-kel és Anyával nagyon hatalmas érzelmi hullámvasutat jártam be. Imádtam ezt a kis emberkét, aki maga volt a csoda, csodáltam a rugalmasságát és alkalmazkodását, és nagyon tiszteltem az édesanyját, aki mindent megtett, hogy Jack egy ilyen fantasztikus kisfiúvá váljon. Miközben végig úgy éreztem, hogy megszakad a szívem értük, éreztem azt a hatalmas szeretet, ami köztük volt, ez segített a borzalmak elviselésében.

Letehetetlen könyv volt, lelkileg megviselő és ugyanakkor felemelő. Tele volt szeretettel, erővel egy szörnyű, kétségbeejtő helyzet közepén. A világról (a Kintről) is adott egy reális képet a könyv, arról, hogy az emberek, akik végig kint voltak, hogyan viselkednek egy ilyen helyzetben, és ezt hogyan élik meg ők, akik a Szobában voltak, de számomra leginkább a feltétel nélküli, az anyai és a gyermeki szeretet nagyszerű példája volt ez a felkavaró  történet.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Jennifer Nieven: Veled minden hely ragyogó

Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal megakadályozzák ebben. 

Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. 

Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét. Amikor Finch és Violet az óratorony tetején találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat.

Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a "természet csodáit", de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak... Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott, jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább  kinyílik, Finché úgy zsugorodik.

A könyv meghódította a New York Times sikerlistáját.

A könyv már a legelején egy nagyon erős kezdéssel indít, ugyanis Violet és Finch éppen a gimi óratornyának tetején egyensúlyoznak, míg végül Finch lebeszéli Violetet az ugrásról. 

Ezek után halad tovább a történetünk, egy kicsit jobban megismerjük Violetet és Finchet is. Itt még nem igazán tudtam, hogy hová fogunk kilyukadni, az egész sztori csak amolyan tipikus amerikai gimis történetnek tűnt, középpontban a nővére elvesztését feldolgozni próbáló népszerű lánnyal és egy igazi különc, a középiskola fura bogara típusú fiúval. Na jó, Finchet szépen lassan egyre jobban megkedveltem, ám Violetet egy kicsit tovább tartott megszeretnem. Jót is mosolyogtam magamban, hogy milyen ütős csapat lenne egy ilyen kiközösített és megbélyegzett könyves szereplőkből össszeválogatott supergroup, még én magam is büszke tag lennék közöttük. 

Na de a lényeg a lényeg, hogy a tipikus young adultnak tűnő történetünkből egy olyan fantasztikus szerelmi történet lesz, aminek még az én kemény szívemet is sikerült meglágyítania. :) Finch hatására Violet új erőre kap, és nem zárkózik be többé a saját világába, újra élni kezd.

De aztán a történet tragikus fordulatot vesz, és így a könyv végére nem is tudtam igazán eldönteni, hogy tetszett-e ez akkor nekem valójában, mert így már tipikusan az a történet lett, amit nem is pontoznék szívesen. Az első felére egy erős 8-ast adnék, a második felét pedig nem is fogom pontozni.

Egy kicsit bővebb SPOILERES kifejtése a véleményemnek:

Egyáltalán nem sejtettem, hogy ez a vidám borító és cím egy ilyen tragikus történetet takar majd. Mert bizony meglehetősen felháborodtam, amikor eljutottam a könyvnek addig a bizonyos pontjáig, hisz hiába voltak már ezelőtt is baljós jelek a történetben, én azért bíztam a happy endben. Komolyan el sem akartam hinni, hogy tényleg megtörtént az ami, sőt még pár oldalon át  reménykedtem is, hogy csak valami félreértés történt, de sajnos nem.

Valahogy nem igazán jövök ki jól az olyan történetekkel, amelyeknek a depresszió és az öngyilkosság áll a középpontjában. A könyv utószavában mesél az írónő egy kicsit a saját életének tragikus részleteiről, az utószó végén pedig megszólítja a Finchéhez hasonló helyzetben lévő fiatalokat, miszerint ne tartsák magukban a problémáikat és sérelmeiket, hanem mondják el valakinek, kérjenek segítséget, mert van segítség.

De ha a könyv történetét nézem, akkor meg úgy látom, hogy Jennifer Nieven ennek pont az ellenkezőjét mutatja be. Hisz én,  ha egy depresszív lelkiállapotban lévő személy lennék, egyáltalán nem látnám a világot egy jobb helynek ennek a könyvnek az elolvasása után.

Nehéz téma ez, amiről nem könnyű írni, főleg nekem, mert nálunk a családban szinte már hitvallásnak számít a pozítiv életszemlélet, és mindig van mellettem/mellettünk valaki, aki kihúz bennünket a sötétebb gondolatok örvényéből.

Zsófi

Angela Marsons: Elfojtott sikoly

Öt alak áll körbe egy sekély sírhantot. Mindannyian kivették részüket az ásásból. És egy életre némaságot fogadtak... Csakhogy a végzet és Kim Stone felügyelőnő elől nem lehet elbújni.

Egy letehetetlenül izgalmas krimi, sokrétű figurákkal.

Nem olvastam nagyon sok krimit mostanában, pedig régen nagy krimirajongó voltam. Persze azért előfordul most is az olvasmányaim között, de nem jellemzően sok. Pedig ha ilyenek lennének, mint az Elfojtott sikoly, akkor valószínűleg sokkal hamarabb a kezembe vennék egy-egy nyomozós sztorit. Na nem az elborzasztó, szörnyű bűnesetek fogtak meg annyira, hanem a szereplők nagyszerűsége. 

Először is Kim Stone, a magát keménynek láttató, motorokért rajongó nyomozónő. Kívülről egy hideg, érzéketlen, kemény főnöknek tűnik, közben lassan kiderül róla, hogy a saját életének szörnyű emlékei és tragédiája miatt teszi el dobozokba a rossz, elviselhetetlen emlékeit, és megpróbálja soha nem elővenni őket.  A munkájában piszkosul jó, nem kifejezetten tartja be a szabályokat, a főnöki utasításokat és iszonyatosan jó,  szarkasztikus humora van. 

Egy másik nagyszerű szereplő Bryant, a kijelölt társa a nyomozásban és a csapatának egyik tagja. Ők ketten nagyon jó párost alkottak, pedig gyanítom azért még a következő részekben lesz mit megismernünk az életükből, imádtam a humorizálásukat, a párbeszédeiket. Kérdezhetnénk, hogy egy szörnyű gyilkosságokkal teli krimiben mit kereshet a humor, de igenis van helye a történetben. Szükségük van rá a szereplőknek, hogy el tudják viselni az újabb és újabb napvilágra került gyilkosságokat, a kézzel fogható bizonyítékok látványát, és szükségünk van rá nekünk, olvasóknak is, hogy enyhítse az olvasott borzalmakat. 

Kim csapatának többi tagja is szimpatikus figurának tűnt, de róluk még nem tudtunk meg túl sokat, gondolom majd a következő részekben ők is közelebb kerülhetnek hozzánk. 

Tetszett, hogy emberközeliek voltak a nyomozók, az életükről is megtudhattunk részleteket. 

Ahogy az első gyilkosságra fény derült, beindult a nyomozás, majd kiderült, hogy nemcsak egy jelenkori gyilkost kell keresniük, hanem múltbeli borzalmak elkövetőjét is. Emiatt különösen izgalmas volt, ahogyan folyt a nyomozás, összekapcsolódtak a szálak. 

A történet közepén azt hittem, hogy tudom ki a gyilkos, aztán kétségek támadtak bennem és kettőre bővült a gyanúsítottaim köre. Amiből egyikőjük be is jött a végén, de azért közben időnként meginogtam meggyőződésemben.

Angela Marsons annyira jól keverte a szálakat, hogy a másik, jelenkori gyilkos személye fel sem merült bennem, vagy arra már nem is koncentráltam, így szinte letaglózott a befejezés. Amire azt kell mondanom, hogy remek volt. 

Voltak még egyéb szörnyű dolgok a könyvben, mint  nevelőotthonokba adott gyerekek, gyermekbántalmazás, Kim lelkének szörnyű, sötét titkai, de ugyanakkor egy kerek egész történetet kaptunk, emberi együttérzéssel, gondoskodó szeretettel, és megható befejezéssel. Türelmetlenül várom Kim Stone újabb kalandjait!

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak! 

10/10

Bea

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Hetty rabszolga a kora 19. századi Charlestonban. A szenvedésen túli életről, szabadságról álmodik. Jómódú gazdáinak lánya, a csillapíthatatlan tudásszomj és lázadó eszmék által hajtott Sarah kislánykora óta keresi a hivatását a világban, de fogva tartják a nőkre kényszerített társadalmi kötelékek.

A tízéves Hetty szobalányként a mindössze egy évvel idősebb Sarah tulajdonába kerül. A könyv kettejük életútját követi végig, azt, hogy miként alakítják drámai módon egymás sorsát, és hogyan alakul ki a bűn, a dac, az elidegenedés és az ambivalens szeretet által meghatározott, összetett viszonyuk. Hetty megismeri a bánat és a gyász értelmét, s egyre inkább ráeszmél ki is ő valójában. Sarah útját összetört remények, árulás, viszonzatlan szerelem és száműzetés szegélyezik. Vajon mit tartogat számukra a faj és társadalmi előítéletektől terhes 19. századi Délen az élet, vajon képesek lesznek-e szárnyak nélkül is szárnyalni?

Ez a könyv magával ragadó volt! Mind témájában, mind az írás stílusában, egyszerűen nem tudtam letenni. Mindvégig azt kívántam, hogy ott azonnal töröljék el a rabszolgaságot, nyíljon fel az emberek szeme, hogy a rabszolgatartás egy szörnyű intézmény. De sajnos, mint tudjuk ez nem történt meg egy pillanat alatt. 

A könyv Sarah Grimké, a charlestoni, előkelő rabszolgatartó család lánya és a tőle egy évvel fiatalabb Hetty története, akit Sarah a 11. születésnapjára kap meg ajándékba.

A fejezetek kettőjük váltott szemszögéből íródtak, ami nagyon jól szolgálta azt a célt, hogy megismerjük mindkettőjüket, közel kerüljünk hozzájuk és átérezzük a gondolataikat, az érzéseiket, a szenvedésüket. 

Hiába volt Sarah gazdag és jómódú, a maga módján ő is szenvedett családja meg nem értésétől, a nők társadalmi helyzetétől és a rabszolgatartással sem értett egyet kislánykora óta. Négyéves korában szemtanúja volt egy megrázó eseménynek, attól fogva időnként dadogott, ez egész életében végigkísérte. Nem tudta teljesíteni vágyait, kalitkába zárt madárként vergődött saját életében, bármiféle szabadulási kísérlete kudarcba fulladt. 

Hetty, aki tulajdonképpen a mamája által adott Handful nevet szerette, egy eredeti, nagyon szeretnivaló egyéniség volt. Az édesanyja nagy tehetséggel megáldott varrónő volt a háznál, aki időt lopott arra, hogy a saját foltvarrott takaróját megvarrja, életének eseményeit egy-egy kockán megörökítve. Ha a vele történt szörnyűségeket elmondani nem is tudta, a takaró kockái megtették helyette. Handful imádta őt, imádta a takarót, ez volt a legnagyobb kincsük és nagy jelentősége volt végig a történetben. Édesanyja átültette lányába a büszkeség magvait, a különlegessége tudatát, és azt, hogy ha a teste meg is hajol a fehér urak előtt, a lelke sose hajoljon meg.  

Eleinte Handfult jobban kedveltem, mint Saraht, mert benne éreztem a szabad akarat tüzét, pedig ő volt a rabszolga, de a lelke, ahogy a mamája tanácsolta szabad volt. És voltak álmai, vágyai és tervei.

Sarah-nak is voltak álmai, vágyai, de ő nem sok mindent tett eleinte, ezt nehezen értettem meg, de aztán figyelmeztetni kellett magam,  de hiszen Sarah a 19. században élt, amikor a nőkkel szembeni elvárás annyi volt, hogy tudjon hímezni, teát önteni és gyereket szülni. Egy nőnek annyi dolga volt, hogy férjhez menjen. Sarah azonban ettől sokkal többet szeretett volna, de úgy tűnt évekig nem történik semmi. Akkor kezdtem el megkedvelni, amikor végre szembeszállt a családjával és elindult a saját életét élni.

Egy idő után csatlakozott hozzá Nina, a húga és sok lelki vívódás és megpróbáltatás után egyszercsak ők lettek az elsők közé tartozó női abolícionista szónokok, sőt mellette a női feminista gondolkodók élharcosai Amerikában.  A szerző könyv végén lévő jegyzetéből tudtam meg csak, hogy ők - Sarah és Angelina  Grimké - valódi, és nem kitalált alakok voltak. Az 1830-as évek végén a leghíresebb és leghírhedtebb nők voltak Amerikában. Miközben ilyen nagy eszmékért küzdöttek, feláldozták magánéletüket, szakítottak családjukkal, kitaszítottak lettek, de a lelkük szabadon szárnyalt végre, és egy napon Handful is szárnyra kélt, hogy megvalósítsa terveit. 

Két nagyszerű női sors fonódott egybe ebben a megrázó, megindító és mégis szeretettel teli könyvben. Imádtam, mert nagyon erős nők hatalmas tetteiről olvashattam benne, kitartásuk, erejük, küzdeni, tenni akarásuk pedig minden nő példája lehet. Bebizonyították, hogy szárnyak nélkül is lehet repülni, ha nagyon akarunk és kemények vagyunk,  bármit megtehetünk. Imádtam a könyvet, természetesen kedvenc lett.

10/10

Bea

Dorothy Koomson: Az utolsó csepp

Két tizenéves lány, akiket azzal vádoltak, hogy megöltek egy tanárt. De csak egyikük került börtönbe a gyilkosságért, a másik szabadon élhetett.

Két tizenéves lány, akik akár barátnők is lehettek volna. De ugyanazért a férfiért rajongtak, emiatt örökre megváltozott az életük.

Húsz év eltelével kiszabadul a gyilkosságért elítélt Poppy. Még mindig állítja, hogy ártatlanul került börtönbe, és feltett szándéka, hogy megkeresi Serenát. Szembe kell nézniük egymással és a közös, sötét múlttal. Mi történt valójában? Igaz-e, amit az újságok írtak? És mit tett a tanár a két tapasztalatlan tinédzserrel, amiért az életével fizetett?

Komoly témája és elgondolkodtató története volt ennek a könyvnek. 

A könyv elején megismerjük egyik főszereplőnket Serenát, aki most már felnőtt nő és családanya, férjével együtt neveli két gyermekét, ám Serena nem tudja kitörölni a múlt emlékeit, a szörnyű dolgokat amiken keresztülment, ezek mind folyamatosan kísértik hétköznapjait, ráadásul a férje és gyermekei előtt sem fedte fel még a múltját.

Mi viszont szépen lassan megismerhetjük ezt a visszaemlékezései alapján, megismerjük Marcust, a fiatal tanárt, aki kihasználja Serena ártatlanságát és fiatalságát, szépen lassan teljesen magához köti, és közben folyamatosan megalázza és bántja a lányt.

Serena emlékeinek megismerése során, eljutunk ahhoz a végzetes naphoz is, ami majd teljesen megváltoztatja az életét, Marcus halálának napjához.

A másik főszereplőnk Poppy, épp most szabadult ki a börtönből. Húsz év alatt egyszer sem ismerte be bűnösségét, ártatlannak vallja magát, ő úgy hiszi Serena követte el a gyilkosságot. Az ő visszaemlékezéseiben felidézi a börtönben töltött első napokat, az ottani életét, de később megismerhetjük Marcust az ő szemén keresztül is. Láthatjuk Serenát, mint csinos, fiatal lányt, és Poppy történetén keresztül is eljutunk ahhoz a bizonyos naphoz.

Poppy a szabadulása után visszatér a szülei házába. Édesanyja és az apja viszont úgy tesznek, mintha észre sem vennénk őt, Poppy úgy látja örülnek, ha elmegy otthonról, és ez nagyon fáj neki, hisz húsz évig várt, hogy újra velük lehessen.

Poppy meg akarja keresni Serenát, hogy rábírja, ismerje be bűnösségét, és vallja be, hogy ő követte el a gyilkosságot.

Serena családja ezzel szemben egész végig támogatta őt, mellette álltak a megpróbáltatások során, ám egy családi szóváltáskor fény derül arra, hogy az ártatlanságában nem hittek. 

A sajtó és a közvélemény Marcus halála után őket könyvelte el bűnösként, pedig a visszaemlékezéseik során kiderül, hogy ők voltak a legnagyobb áldozatai ennek az egésznek. 

Az elején sokat gondolkodtam rajta, hogy a lányok miért nem beszéltek, miért nem mondták el ők is a történetüket, de aztán továbbolvasva mindent megértettem. 

Mind a két lánnyal teljesen együtt éreztem, és örültem, mikor végre békére leltek.

Ahogy azon is sokat gondolkodtam, hogy vajon én mit tettem volna a szereplők helyében. Hittem volna a testvéremnek, ha azt mondja nem ő követte el azt, amivel gyanúsítják, vagy kevésbé szeretném-e azért a lányomat, ha elkövetett volna egy gyilkosságot? 

Az írónő nagyon valós helyzeteket, és igazi emberi szereplőket teremtett ebben a könyvben, és egy tragikus történetet, ami akár igaz is lehetett volna.

10/10

Zsófi

Tan Twang Eng: Esőcsináló

1939, Pinang, Malajzia. A tizenhat éves Philip Hutton mindig is számkivetettnek érezte magát: angol édesapja és kínai édesanyja gyermekeként nem tartozott igazán egyik nemzethez sem. Ezen a nyáron azonban véget ér a magány időszaka: megismer egy japán diplomatát, Hajató Endót, aki a mestere lesz. Philip körbevezeti Endo szant a szigeten, megmutatva mindent, ami fontos és kedves számára, Endo szan pedig harcművészetre és a japánok gondolkodásmódjára tanítja a fiút.

Az újonnan szerzett tudásnak és barátságnak azonban óriási ára van. Endo szant kötelessége a sajátjaihoz fűzi, amire Philip csak akkor döbben rá, amikor a japánok megszállják Malajziát. A fiú kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy mestere, akinek ő feltétlen hűséget és engedelmességet fogadott, olyan titkokat rejteget, amelyek Philip egész világát romba dönthetik. Mindent kockára kell tennie, hogy megmentse azokat, akiket akaratlanul is halálos veszélybe sodort.

Ismét egy könyv, ami a kedvenceim közé került. Egy egzotikus, különleges, az érzelmek változatosságát és mélységét bemutató történet volt az Esőcsináló. Főszereplője Philip, az angol-kínai fiú, aki szemünk láttára érik férfivá.  Az idős Philip története keretbe foglalja a régi eseményeket, tulajdonképpen ő meséli el Micsikónak, a japán asszonynak Endo szannal közös múltjukat, a háborúban hozott döntéseit és azoknak következményeit. Elmeséli és közben leteszi a múlt terheit, amit egész életén át cipelt magában, hogy megkönnyebbülten élhesse hátralévő éveit. A fiatal Philip nagyon megfontolt, komoly fiatalember volt, először vele ismerkedhetünk meg a könyv lapjain, majd Endo szannal, és tanúi lehetünk annak, amint Endo szan a tanítványául fogadja Philipet, majd japán harcművészetre, aikidóra tanítja. Első pillanattól kezdve érezni lehetett közöttük a különleges kapcsolat erejét, az összetartozásukat, mint akik nem most találkoznak először. 

A könyv hangulata, írásmódja rabul ejtett, gyönyörűség volt olvasni. Külön élmény volt látni Malajzia szépségeit, az ott élő nemzetek, kínaiak, angolok, japánok sokszínűségét,  a gazdagokat és szegényeket, a hagyományokat tisztelő malájokat, az uralkodó angolokat, és a diplomatikus japánokat. Nagyon megkedveltem Philip kínai nagyapját és édesapját is, irigylésre méltó volt a szeretetteljes kapcsolat, ami ezek között a férfiak között végül kialakult. 

Ahogyan egyre mélyebbre jutottak Endo szan tanításaiban, úgy értette meg Philip egyre jobban a családtagjait, az életet, tanult meg uralkodni az érzelmein, a tettein és megtanulta irányítani az életét. Még akkor is, ha minden előre meg van írva. Mert az embernek, mindig van választási lehetősége, nem a sors uralja az életét, hanem ő irányítja a sorsát. 

Amikor a háború elérte Pinangot, Philip azt tette, amit helyesnek gondolt, amivel meg tudja menteni a családját, a családi vállalkozást. A döntése alakította az életét. Dönthetett volna másképpen?  Az, hogy jól döntött-e, attól függ, honnan nézzük. Ő maga sem tudta, és azt hiszem egész életére rányomta bélyegét az akkori döntése.  A szereplők fantasztikusak voltak, Philip és Endo szan barátsága, tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolata nagy hatással volt rám, megérintett és elgondolkodtatott. Mindig valami nagy megnyugvás töltött el, amikor a kezembe vettem a könyvet, mintha Endo szan tanítása átlépte volna a könyv dimenzióit és rám is hatottak volna az elmére, az önmagunk uralására, a szeretet erejére irányuló tanai.
A szeretetről, a szeretet erejéről szól ez a könyv. A barátság nagyszerűségéről és megbízhatóságáról.  Az élet folytonosságáról, a karmáról, előző életekről, jelenről és jövőről. A háború értelmetlenségéről, kegyetlenségéről, bátorságról, nagyon nehéz döntésekről. Arról, hogy egyszer minden a helyére kerül az életben, minden értelmet nyer, mert a sors nem hagyja annyiban, tesz arról, hogy így legyen. Nehéz volt ettől a történettől elszakadni.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Gyönyörű ajándék lehet mindenkinek. Ezoterikus témákat kedvelőknek, japán harcművészet kedvelőinek, és mindazoknak, akiket egy csodaszép történettel szeretnénk megajándékozni.

Héctor Tobar: A sötét mélyben

Amikor 2010-ben a chilei Copiapó melletti San José-bánya beomlott, 69 napra maga alá temetett 33 bányászt, a hegy gyomrába zárva őket.

A bányászok Héctor Tobar Pulitzer-díjas újságírónak mondták el történetüket, így az ő segítségével elevenednek meg szemünk előtt a két hónap viszontagságai és föld alatti, valamint föld feletti küzdelmei. Átéljük a bezártság minden nyomorúságát, megértjük, mire ítéli áldozatát a mardosó éhség és a kilátástalan sötétség, miközben tanúi lehetünk a bent rekedtek komoly és egyre erősödő hitének, a közös imádság megtartó erejének. Nyomon követjük a föld fölötti mentőcsapatok és hozzátartozók megfeszített küzdelmét és hősies kitartását, amelynek köszönhetően még akkor is tovább kutatnak, amikor már semmi esélye, hogy bárkit életben találhatnak a föld alatt.

És amikor már minden remény elveszett, megtörténik a csoda....

Riportregény tulajdonképpen ez a könyv, Héctor Tobar újságíró kapta meg a lehetőséget, hogy megírja a bányászok tragédiáját. Újságíróhoz méltón, alaposan utánajárt a dolgoknak, így lehetséges az, hogy részletesen megtudhattuk, hogy a szerencsétlenül járt bányászok nagy része mit csinált aznap, a munkába indulás előtt, milyen gondolatok foglalkoztatták, mivel foglalkozott a bányában és hogyan búcsúzott a családtagjaitól, mit csinált éppen és mit gondolt, amikor rájuk szakadt a hegy.

Bár tudtam a történet végkimenetelét, azt, hogy a bányászokat egytől-egyig kimentik, kiemelik a mélyből, mégis ugyanúgy éreztem kétségbeesésüket, ijedtségüket, reménytelenségüket, megbékélésüket, majd reményüket. Csak elképzelni tudom a bezártságot, de valószínűleg meg sem közelíti az ő igazi érzésüket, az éhségüket, amikor már csak kétnaponta ettek fejenként 100 kalóriát. Tiszteletemet mindenképpen kivívták azzal, hogy összetartottak a bajban, és a 33, egykor jó erőben lévő férfiember elért arra a pontra, amikor csekélyke élelmüket megosztották igazságosan egymással, próbálták egymást életben tartani úgy lelkileg, mint testileg. Dominót barkácsoltak, ugratták egymást, meséltek egymásnak, majd közös imába fogtak. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb fizikai állapotba kerültek, a lelkük is megtört, felkészültek a halálra. A hit ereje azonban segítette őket, s bár elfogadták a halált is, szembenéztek egymással és önmagukkal is, mégsem adták fel. A remény ott lapult mindenkiben, hogy talán mégis megmentik őket. Amikor pedig ez megtörtént, ott még nem ért véget a történet. További másfél hónapig voltak lent a mélyben, a hegy továbbra is morgott, az omlások nem álltak meg. 

Az emberi természet pedig nem egyszerű dolog, további próbák elé állította a bányászokat. Miután már kaptak orvosi segítséget, élelmet, kommunikálhattak a külvilággal és szeretteikkel, kezdett szétszakadni a bajban formált közösség, egyre több lett közöttük a konfliktus. 

A könyv a mentés utáni életükről is beszámol, megtudhatjuk, hogy mennyire tudták feldolgozni azt a hatalmas stresszt, amit a mélység, a bezártság, az éhezés és a megpróbáltatások okoztak nekik, kaptak-e segítséget ehhez.

Mert amíg a bányában rekedtek, hősök voltak. Hősök azért, mert életben maradtak 17 napig, majd további 52 napig. Chile és az egész világ szorított nekik, piedesztálra emelte őket. Még ők is elhitték, hogy hősök. Mert miközben valóban azok voltak, éppen annyira voltak áldozatok is, akiknek egész hátralévő életüket meghatározta az a sötét, mélyben töltött 69 nap. Megrázó történetüket Héctor Tobar méltó módon írta le, mert könyvéből nemcsak a hősöket ismerhetjük meg, hanem a hősökben megbúvó embert is. Az emberhez tartozó családot is, a családhoz tartozó közösséget is, és magunk is szemtanúi lehetünk a csodának.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Ha nem tudjuk, hogy a megajándékozott milyen könyveket szeret, és nem szeretnénk nagyon melléfogni, akkor bátran adhatjuk ezt a könyvet. Mert ez nem arról szól, hogy tetszik vagy nem tetszik. Ez egy igaz történet, ami az író által olvasmányosan megírt, megrázó erejű, erőt adó, és reményt, hogy vannak még csodák.

Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Mostanáig sosem beszéltem a két fiamról. Miért? Szégyelltem? Féltem a szánakozástól?

Egy kicsit ez is, az is. De azt hiszem, főleg a szörnyű kérdést akartam megúszni: „Mit csinálnak a fiaid?”

Ma már sürget az idő, közel a világ vége, és én az enyészet felé haladok, úgy döntöttem könyvet írok nekik.

Hogy ne feledjék el őket, hogy ne csak egy rokkantságiigazolvány-kép maradjon róluk. Talán, hogy lelkifurdalásaimat papírra vessem. Nem voltam valami jó apa. Sokszor nem tudtam elviselni őket. Angyali türelem kellett hozzájuk, és én nem vagyok angyal.

Megrendítő  írás ez, nem is nagyon tudom szavakba önteni, mit érzek. Minden leendő szülő azt kívánja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy fiú vagy lány lesz a kisbabája, a fő, hogy egészséges legyen. Az egészségesen pedig a testi, lelki, értelmi egészséget értik/értjük.

Alig több, mint 100 oldalas ez a könyv, amelyben Jean-Louis Forurnier ironikusan  ír a két testi és értelmi fogyatékkal született fiáról, a hétköznapjaikról, de e keserű humor mögött ott van a szeretete, a lelkiismeretfurdalása, a kitartása, a szomorúsága és elkeseredettsége. 

Amit én nem érezhetek soha igazán át, mert én beszélgetek a gyerekeimmel. Az én gyerekeim válaszolnak, az én gyerekeim rám néznek, az én gyerekeim rajzolnak, zenélnek, tanulnak, az én gyerekeim szeretnek és ezt ki is tudják mutatni és mondani. Csak elképzelni tudom valamennyire, de azt is tudom, hogy az messze állhat a keserű valóságtól.

Igaz, Jean-Louis nem tudott rájuk kiabálni, hogy ne firkálják össze a falat és ne kenjék össze a kanapét csokival, ne öntsék le magukat kakaóval, ne verekedjenek az iskolában, üljenek le olvasni, tanulni, ne feleseljenek az édesanyjukkal, köszönjenek szépen a szomszéd néninek, de mindezt nagyon szívesen megtette volna százszor, ezerszer, csak egészséges gyermekei lettek volna. 

Nagyon tisztelem, hogy le merte írni ezeket a dolgokat éppen így, ahogy tette, bár azt is el tudom képzelni, hogy nem tetszik mindenkinek ez a fajta viccelődés és  esetleg nem is érti miért volt szükség ebben a könyvben a humorra, de szerintem az író/apa mint már írtam csak saját keserűségét, fájdalmát, szeretetét írta bele a könyvbe. Élete vége felé, idős korában írta, hogy amikor ő már nem lesz, és nem tud emlékezni a fiaira, ez a könyv megőrizze őket, általa emlékezzenek mások.

Bea