Jodi Picoult: Házirend

Úgy esett ez az eset, hogy egymás után két olyan könyvet olvastam el, amelyben a főszereplő Asperger szindrómával él. Nem szándékosan választottam egymás után őket, csak így alakult. Az előző a 19-es holttest volt, ami nagyon tetszett, és érdekes módon párhuzamot is lehet vonni eme két olvasmányom között.

Mindkét főszereplő Asperger szindrómával él, mindketten 18 év körüliek, mindkettőjüket nagyon érdekli az élet és halál közötti választóvonal, és mindketten zseniálisak a maguk módján. Mindkét könyvet imádtam.

Graeme Simsion: Rosie update

A kissé bogaras Don újabb nehézségekkel találja szembe magát, amikor feleségül veszi Rosie-t, akivel nyomban New Yorkba költöznek. 

Egy nap a lány bejelenti, hogy terhes, Don pedig nekilát, hogy kiderítse miként kell apának lenni; konzultál szakértőkkel és barátokkal, kikérdez egy terapeutát és kutat az interneten, de végül ismét sikerül magát bajba sodornia. 

Szerteágazó teendői közepette csak egyvalakivel nincs ideje foglalkozni, Rosie-val...

Ha egy történetnek második része is születik, akkor lehetetlen dolog elkerülni az elsővel való összehasonlítást. A Rosie projekt egy nagyon szórakoztató könyv volt, imádtam benne szinte mindent.  Arról írt bejegyzésünket IDE KATTINTVA olvashatjátok el.

Ebben a kötetben Rosie babát vár. És ettől a ténytől, mintha mindkét szereplő megváltozott volna. Mindamellett, hogy nagyon szórakoztató volt Don kalandjait olvasnom, tényleg hangosan nevettem sokszor a könyvet olvasván, annyira képtelen kalandokba keveredett Don és annyira tetszett a négyek baráti társasága, ami valahogy kialakult, többször is kiakasztott, olyan idegesítően viselkedett. De nemcsak Don, hanem Rosie is. Sőt, talán még rá jobban bírtam haragudni.

Mintha eltűnt volna az a Rosie, akit az előző részben megismertünk, aki tudja, hogy milyen Don, hogy milyen  csomagot kapott ezzel a házassággal. Az előző részben már azzal is tisztában volt, hogyan működik Don, miként tálalja neki a dolgokat, hogyan tegyen fel kérdéseket, ha azt akarja, hogy a férfi megértse és érdemi válaszokat adjon. Ebben a részben pedig mintha mindent elfelejtett volna, egyszerűen egy hisztérika volt. Magyarázhatjuk ezt a terhesség kiváltotta hormonokkal, a gyerekkori hatásokkal, de nem értettem Rosie-t igazán. 

Miért várta Dontól, hogy úgy viselkedjen, mint egy átlagos férfi, amikor tudta, hogy nem az. Tudhatta volna, hogy teljesen máshogy fog reagálni a terhesség hírére. Ami egyrészt nagyon szórakoztató volt, és komikus helyzeteket szült Don ténykedése a babával kapcsolatban, de néha már túl idegesítő is volt ugyanezen tevékenykedése. Azonban én tudtam, hogy ő ilyen, és ezért napirendre tértem eme idegesítő dolgok fölött. 

Ebben a részben sokáig úgy éreztem és valószínűleg a szerző is ezt akarta, hogy Don és Rosie elmennek egymás mellett, nem találják azt az utat, amiről a babavárás letérítette őket, vagy ha meg is találták, akkor soha nem egyidőben voltak rajta. 

A végén azért helyére kerültek a dolgok, Don saját kezdeményezéseire és indokaira is fény derült, és reménykedhetünk, hogy ez csak egy átmeneti nehézség volt kettejük között.

Azt gondolom, hogy méltó utódja volt ez a könyv az első résznek, majdnem olyan jó is volt, mert azzal, hogy a szereplők idegesítettek, a helyzetek néha kiakasztottak, éppenhogy elérte a célját a könyv. Sokat elmélkedtem rajta, érzelmeket váltott ki belőlem, és az nem a könyv hátránya, hogy a szereplők kicsit kiléptek önmagukból, a történet egyszerűen így alakult.

9/10

Bea

Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej

A fiam autista, de nem zseni

A szerző életrajzi regényében fiával való kapcsolatát tárja elénk, a gyermek születésétől napjainkig, tinédzser koráig. Zsombi Asperger-szindrómás, és mint ahogy az alcím is írja, nem zseni. Nincs 130-as IQ-ja, nincsenek különleges képességei, legalábbis olyanok, amilyeneket a hollywoodi filmek vagy a média olykor hamis képei alapján képzelnénk róla.

Az autisták és Asperger-szindrómások közössége egy meg nem értett közösség. "Autista? Na és mit tud?" hangzik el rendre velük kapcsolatban, és Kartali Zsuzsanna hiánypótló könyvében megkísérli megválaszolni az unásig ismert kérdéseket, no meg a kimondatlanokat is. Bemutatni az éretlen, gunyoros, rosszindulatú vagy éppen kedvesen kíváncsi tekintetektől kísért "más" gyerekek mindennapjait, életét, lehetőségeit a bölcsődétől az iskoláig.

Az Anyacsavar és Kockafej a megismerésről szól, arról, mennyire érthetsz meg egy másik embert, az anyaságról, a gyermeklétről, olyan életekről, melyek a külvilág számára különösnek, akár furcsának is tűnnek, de van, akinek ez a valóság.

Fontos könyv, irodalmi igényességgel megírt, humorral és empátiával átszőtt kis kötet egy nőről, aki szeretné, hogy gyermeke a "normális" társadalom részévé válhasson, és a fiúról, aki megtalálja a saját útját, legyen az mégoly kacskaringós. És nem utolsósorban a toleranciáról.

Egy anya írása fiáról Zsombiról, önmagáról és családjáról. A mindennapi életükről, a nehézségeikről, az örömeikről. A kezdetekről, és az útról, amit közösen járnak be. Zsombor Asperges-szindrómás, ám nem a zseni fajtából. Nem lehet vele felvágni, hogy ebben meg abban mennyire kiemelkedő. Hogy mennyire intelligens, hogy milyen jól tanul, és hogy mennyire kedves, barátságos. Szeretni lehet, egyszerűen csak azért, mert létezik. 

Nekem sikerült megkedvelnem őt, és talán ez is volt az édesanyja célja, hogy akik elolvassák a könyvet, jobban megismerjék és elfogadják Zsombor és sorstársai helyzetét, viselkedését, problémáit.

Zsombi másságát nem lehet első pillantásra könnyen észrevenni, ezért későbbi viselkedését sokan értik félre. Kartali Zsuzsanna kendőzetlenül ír arról, hogy a tömegközlekedésen utazva sokan bizony szánakozva néznek rájuk; vagy rajta, az anyán ítélkeznek, aki nem tudja megnevelni a gyerekét, vagy Zsombort szidják a viselkedése miatt, vagy éppen könyvelik el, hogy hülye.  Azt is bátran bevallja, hogy sokszor gondolt már arra, hogy milyen jó lenne, ha Zsombor szép, okos, jó felépítésű gyermek lenne, és nem ilyen görbe tartású, suta járású, bütykös kezű különlegesség. Ha csak úgy elmerülhetne az általánosságban, a szürke hétköznapokban, talán még örülne is, ha a gyermeke belekötne az osztálytársaiba.

De Zsombi nem köt bele senkibe, nem néz senkinek a szemébe, és nem szereti, ha megölelik.

Születésétől fogva ismerkedhetünk meg Zsombival és anyukájával. Részesei lehetünik Zsombor születésének, aztán a csecsemőkor nem szokványos problémáinak, a kisgyerek Zsombi növekedésének, majd a középiskolás, kamasz küzdelmeinek. Olvashatunk az édesapáról is, aki nem igazán vette ki a részét a gyermeknevelésből, a gyermekei társaságát is csak később kezdte értékelni. Később Zsombornak született egy húga, akivel különleges kapcsolatuk van.

Az édesanya nagyon érzékletesen írta le fia Aspergeres tulajdonságait, a zenék és mesék monoton, megszokott sorrendjét, az étrendje katonás határozottságát, a táplálkozás nehézségét és egyéb más dolgokat. Sajnos nem volt újdonság a magyar egészségügy, a hivatali bürokrácia működése, és a magyar iskolarendszer zavarodottsága sem, amivel Zsombor és édesanyja találkoztak.

Tetszett Kartali Zsuzsanna ironikus humora, az a szeretetteljes hang, amivel a zsombiságokat bemutatja nekünk és őszintesége, amiért nem próbálta meg szépíteni a dolgokat. Én csak azt éreztem a könyv végére, hogy bár Zsombi Asperger-szindrómás és nem zseni, görbe a tartása és nem olyan finom a modora, mégis egy gyerek ő, aki önbizalomhiánnyal küzd, aki abba a dologba, hobbiba, ami érdekli, nagyon bele tud merülni és elég jól eléldegél a saját kis világában, sőt még barátokat is szerez időnként, szóval én megszerettem Zsombit.

Kívánom az édesanyjának, hogy érje el, amit szeretne, hogy Zsombi, amikor már nagy, felnőtt Zsombor lesz, képes legyen az önálló életre, legyen munkája, családja, mint bárki másnak.

Elfogadásról, elfogadtatásról, anyai szeretetről és kitartásról szól ez a könyv. Egy édesanya bátorságáról, amivel kiáll az emberek elé és bemutatja fiát, Zsombort. Zsombort, aki nem akart Aspergeres lenni, de ezt dobta a Sors. Az anya pedig elfogadja a Sors akaratát, hiszen nem tehet mást, és Zsombor kísérője, támasza lesz azon a göröngyös úton, ami más, mint a többi sima út, egy kicsit különleges, nem kicsit nehéz, de ők jól veszik az akadályokat.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

John Elder Robison: Nézz a szemembe, fiam

John Robison sosem volt hétköznapi gyerek, és nem lett belőle hétköznapi apa sem. Asperger-szindrómája miatt elragadóan sajátságos perspektívából látja a világot, az apaságot pedig logikai rejtvények, kalandok és tréfák sorozataként éli meg. Fia, Kisbocs gyermekkorát furcsa mesék és rendhagyó programok tették különlegessé, apja valódi kalanddá varázsolta az életét: mire a kisfiú tízéves lett, már vezetett tehervonatot és mini Land Rovert, ült Mao elnök Mercedesében és felfedezett egy erőművet is.

John számára az első megoldhatatlannak tűnő nehézség akkor jelentkezett, amikor Kisbocs iskolába került, és saját gyermekkorát idéző tanulási és viselkedési problémák kezdték megkeseríteni az életét. Felmerült a gyanú, hogy esetleg Kisbocs is Asperger-szindrómás. 

Kiemelkedő intelligenciájának köszönhetően Kisbocs zseniális vegyésszé képezte magát, és robbantási kísérletei felkeltették az állami és szövetségi ügynökök figyelmét.

Az író előző könyve, a Nézz a szemembe annyira tetszett, hogy természetesen elolvastam a következő könyvét is. Első könyvében a saját gyerekkoráról és Aspergeres életéről olvashatunk, útkereséséről egy viszonylag normális élet felé, kalandjairól a könnyűzene világában, házasságáról, majd apává válásáról.  Ám első könyvében csak érintette a házasságát, kapcsolatát feleségével Kismedvével, és fia, Kisbocs megszületését. Ha furcsának tartjátok ezeket a neveket, akkor elmondom, hogy John Aspergeresként iszonyú nehéz feladatnak tartja a nevek megjegyzését, ezért mindenkinek saját maga adományoz egy nevet, és így semmi gondja nincs vele.

Ennek a könyvnek az első fele nagyon vicces, az író még jobban megcsillogtatja sajátságos humorát, mint az első könyvében. A történet John Robison fiatalkorában kezdődik, elmeséli, hogy Aspiként milyen lehetőségei voltak a nőkkel való kapcsolatokra, hogyan ismerkedett meg későbbi feleségével Kismedvével, majd hogyan kezdték meg közös életüket. Számára nem volt természetes dolog a gyerekkérdés, sokkal többet gondolkodott rajta, mint egy átlagos ember. Aztán megszületett Kisbocs, és innen elég mulatságos volt a történet. Valószínűleg női szemmel olvasva, egy férfi kalandjai egy kisgyerekkel amúgy is vicces lehet, de John teljesen máshogy látta a világot, máshogy gondolkodott róla, és mindezt még logikusan meg is tudta indokolni. Nagyon sokat nevettem rajta, nagyszerű humora van a pasasnak, a nagyszerű esze mellett. 

Kicsit betekinthettünk mindennapi életébe is, majd válása és Kisbocs kamaszodása után már komolyabb dolgok következtek. A fián is Aspergeres tünetek mutatkoztak, egyre több probléma volt vele, nem érezte jól magát az iskolarendszerben és nagyon sokáig nem tudott olvasni. Kimaradt az iskolából,  vegyszerekkel kísérletezgetett, robbantásait videócsatornán tette közzé, ahol egyre több követője lett. Így figyeltek fel rá az állami és szövetségi ügynökök és így lett a könyv utolsó része az amerikai törvények és igazságszolgáltatás bemutatása, a fiú ártatlanságának bizonyítása, John az apa logikus érvelésén keresztül. 

Ismét csak azt tudom mondani, hogy fantasztikus könyv volt, kivételes embereket ismerhettem meg belőle, újra igazolást nyert az a gondolat, hogy senkit ne ítélj meg elsőre. Minden tiszteletem John Elder Robisoné, hogy Aspergeresként is végig kiállt a gyermeke mellett,  Kisbocs mindig számíthatott rá, még akkor is, ha apja nem mindig értette a viselkedését, tetteinek mozgatórugóit.

Nagyszerű könyv volt, remek humorral, nem mindennapi emberekről, és egy meglehetősen különös gyermeknevelésről. 

10/10

Bea

John Elder Robison: Nézz a szemembe

John Robison egészen kiskora óta vágyott arra, hogy az emberek szóba álljanak vele, és minél többen vegyék körül. Különc szokásainak köszönhetően azonban - kerülte a szemkontaktust, előszeretettel mondott illetlen, vagy nem oda való dolgokat - kamaszkorára már mindenki antiszociális csodabogárnak könyvelte el. Negyvenéves volt, amikor az autizmus egyfajta megnyilvánulását, az Asperger-szindrómát diagnosztizálták nála. Ez a felismerés gyökeresen megváltoztatta a magáról és a világról alkotott eddigi képét.

Önéletrajzi ihletésű könyvében Robison megindítóan és helyenként fekete humorral fűszerezve ír az életéről. Arról, miként jutott el oda, hogy a legendás KISS együttes füstokádó gitárjainak tervezőjéből mostanra felelős munkaadó és családapa lehessen. Különös, tekervényes történet az övé. Helyenként azt érezhetjük, mintha egy másik bolygóról jött volna. Legtöbbször viszont  inkább azt, hogy ellenállhatatlanul és mélyen emberi.

Engem lenyűgözött John Elder Robison, gyarapodik kedvenc önéletrajzaim gyűjteménye. Valamiért vonzanak az autizmussal élő személyek önéletrajzai - lásd Temple Grandin könyve - és az ilyen témájú regények. Érdekes megismerni a logikájukat, a gondolkodásmódjukat. Ez a könyv John kisgyermekkorától egészen felnőtt, családapa koráig kíséri végig az életét, a saját látásmódja, szemszöge szerint. Gyerekkorában sajnáltam a családi körülményei miatt, a szülei nem adták meg neki a kellő  figyelmet, ami alapból egy gyereknek jár. Elmerültek a saját problémáikban, és magukkal rántották ebbe a gyerekeiket. John negyvenévesen tudta meg, hogy az ő életfelfogásával, gondolkodásával és viselkedésével élő embereket Asperger-szindrómásoknak nevezik. Addig csak botorkált az életben, szeretet után vágyott, és kereste a saját útját. Megpróbált beilleszkedni a normális, átlagos emberek közé, nagyon sokat tett, informálódott ennek érdekében.  Az, hogy fény derült az Aspergerére, sok mindent megváltoztatott az életében. Tudta már, hogy miért gondolkozik teljesen másképp, mint a többi ember, miért nem tud az emberek szemébe nézni, miért vannak furcsa szokásai.

Nem is tudok kiemelni egy részt sem igazán, ami a kedvencemmé vált, annyira tetszett minden, amit leírt, ahogyan leírta. Néha csapongónak éreztem, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem az, a saját logikája szerint írta meg a történetet. És gyakran igazat kellett adnom neki, hogy bizony a logika szerint teljesen helytállóak az ő gondolatai. Csodálatra méltó tehetsége volt az elektronika iránt, már 16 éves korában, egyedülálló dolgokat tudott véghezvinni, így vált lehetségessé, hogy a KISS együttes füstölő, robbanó gitárjait tervezte, majd színpadtechnikusként járt velük koncertturnékra. Bizony vicces is volt olykor, hogyan állta meg helyét az italozó, drogozó művésztársaságban. 

Még ha gyermekkora nem is volt a legtökéletesebb, sőt néha nagyon vásott kölyöknek tartottam, még akkor is, ha ő megmagyarázta, hogy mit miért csinált, felnőttkorára rendbe jött az élete és boldog ember lett. Nagyon jó volt ezt végigkövetni, egy kivételes ember kivételes életútját megismerni. 

Tulajdonképpen az elfogadás, a szeretet, a kitartás története volt ez a könyv, jó volt ilyen közel kerülni egy különleges ember életéhez, és tanulságos volt ebből a szemszögből olvasni az Asperger-szindrómáról.  

"Az Asperger-szindróma nem valami kórság. Hanem egyfajta létezés. Nincs rá gyógyszer és nincs is rá szükség. Másra van szükség. Arra, hogy minél többen megértsék hogyan működünk."

10/10

Bea

Graeme Simsion: A Rosie projekt

Don Tillman, az Asperger-szindrómás, furcsa, ámde elbűvölő és igen sikeres genetikusprofesszor számos kudarc után arra a következtetésre jut, hogy nincs romantikára "drótozva". Noha szerinte logikusan "nők széles skáláját kellene vonzania". Ám amikor idős szomszédasszonya, Daphne meggyőzi, hogy értékelje át a lehetőségeit, Don a maga rendezett, bizonyítékokra építő módján belefog a feleségprojektbe. Kidolgoz egy kérdőívet, amelynek segítségével megtalálhatja a tökéletes társat: azt a megbízható, absztinens, nem dohányzó nőt, aki beleillik fegyelmezett életébe... 

Általában kritikusan szemlélem a fülszövegeket, mert sokszor többet árul el, mint kellene, néha pedig félrevezet. Fenti fülszöveggel majdnem elégedett vagyok, mert nem árul el többet, mint ami az első pár oldalon ki is derül. Az egyedüli kifogásom, hogy bár valószínűleg Don Asperger-szindrómás, ez tényként,  konkrétan nem hangzik el a könyvben és ő sem írja le ezt magáról. Ez egyben érdekes momentum is volt a könyvben, gondolkodtam rajta, hogy miért is van ez így. Aztán rájöttem, hogy azért, mert Don tudja ezt magáról, de mivel teljesen megpróbál beilleszkedni, megtanulni az átlag és általános emberi viselkedésformákat, ez nem kap fontos jelentőséget az életében. Fontos jelentőséget kap viszont a szigorú heti időbeosztás és a Szabványosított Étkezési Rendszer, valamint a Feleségprojekt kérdőíve.

Már kb. az első tíz oldal után kijelentettem, hogy ez a könyv bekerül a kedvenc kategóriába, amennyiben továbbra is ilyen marad. És igen, ilyen maradt, új kedvenc könyvet avattam! Don egy nagyon szeretnivaló fickó, okos és szuperintelligens. Először a feleségkeresési kalandjaival mosolyogtatott meg,   bár meg kell jegyeznem, teljesen logikus volt a gondolatmenete a témát illetően, mégis furcsa és szórakoztató volt olvasni, hogyan próbál boldogulni a nagy mindennapi életben egy egyáltalán nem mindennapi férfi. 

Idős barátnője Daphne és Don kapcsolata megindító volt, és bizony előfordult, hogy elérzékenyültem, amikor kettőjükről olvastam.

Aztán egyszercsak berobban az életébe Rosie, és Don új tapasztalatokat szerez, új dolgokat fedez fel, közös kalandjaik sokkal többet nyújtanak neki, mint gondolná. Más szemmel is tudja nézni a világot és az embereket. Nagyon szerettem mindkettőjüket, és szinte mindenkit a könyvben. Szeretet, barátság, változások és állandóság, családi kapcsolatok és megpróbáltatások, nagyon megmosolyogtató és végig szórakoztató módon. Ez egy igazi kikapcsolódást nyújtó, lelket, szívet feltöltő könyv volt. 

10/10

Bea