Emma Donoghue: Hívnak a csillagok

Egy könyv egy járványról. Egy járvány néhány napjáról. De ne higgyétek, hogy csak ennyi. Ez a könyv sokkal több ettől. Az emberi hivatástudat, a kitartás, a bátorság, az önzetlenség könyve, miközben Írországban, Dublinban vagyunk, 1918-ban, ahol a spanyolnátha szedi áldozatait, miután a háború is életeket oltott ki, megtépázta az országot.

A történet főszereplője Julia Power szülész-nővér, aki az amúgy sem rózsás egészségügyben egyik napról a másikra nehéz helyzetbe kerül, magára marad a kórház szülészetén, ahol a vírust elkapott várandós anyákat közös karanténban, azaz egy szobában helyezik el. 

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy kedvenc korszakodban játszódó könyvet!

Még csak most kezdődött el az év, de máris március van! Ami azt is jelenti, hogy elérkeztünk a blog olvasós kihívásának harmadik állomásához, amikor is egy kedvenc korszakunkban játszódó könyvet kell elolvasnunk. Kedvenc korszakomból nagyon sok van, úgyhogy nagy örömmel vetettem bele magam az e havi ajánlóba is.

Amy Stewart: Lány pisztollyal

A könyv iránti véleményem szépen lassan, lépcsőzetesen alakult: az első szint, volt a "hm ez egész jó", aztán jött a "hűha, ebben a történetben sokkal több van, mit gondoltam", ezután a "hát ez nagyon-nagyon tetszik" szint következett,  aztán amikor a végére értem azt mondtam, hogy "remélem hamarosan jön a következő" rész (amit én már most rögtön olvasni szeretnék).

A történet középpontjában a Kopp nővérek álltak: Constance, a merész; Norma, a bölcs; és Fleurette a bájos és rendkívül agyafúrt kishúg.

A nővérek nagy "kalandja" egy szerencsétlen közúti baleset által veszi kezdetét, ugyanis a lovas szekerükbe pont a város legsemmirekellőbb és legalávalóbb személyének sikerült belehajtania, ezt a rettegett alakot pedig Henry Kaufmannak hívják, s a város egyik nagy selyemgyárának tulajdonosa.

Kamila Shamsie: Istent a kőben

Fűszeres illatok és géppuskatűz. Egy gyönyörű, fügefalevelekkel díszített ékszer rejtélye.  A huszadik század első három évtizede: az első világháború, nőmozgalom a világban és erőszakellenes mozgalmak Indiában.

Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát több, ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. Kajjam a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és a vonzó Tahszin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre komolyabban képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni és védeni kell, akár saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhetőbb hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem egy közös kincsestár felbecsülhetetlen darabjai.

A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dareiosz idejébe, mert a régészek egy abból a korból származó fejéket keresnek. Illetve keresnének, ha nem zavarná meg őket a háború. Közben barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendát, látjuk a piacot, részesei leszünk családi és utcai jeleneteknek. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból.  A bőrünkön érezzük az olajfákkal párbajozó szellőt.

Ez a könyv egy számomra eléggé ismeretlen történelmi időszakba és helyre repített el. Mert nem mondhatom, hogy nagyon ismerném az első világháború idején az Indiában és Pakisztánban történő eseményeket. Még a közelmúlt ott történt eseményei is elég távoliak nekünk, nemhogy egy évszázaddal ezelőttiek. 

Nagyon egzotikus és lenyűgöző történelmi regény volt, aminek köszönhetően nemcsak egy évszázadot, hanem évezredeket utazhattam vissza az időben, nyomon követve Dareiosz egyik kincsét, amit egy Szkülax nevű férfinak ajándékozott szolgálataiért. Ez a kincs egy fügefalevelekkel és fügékkel díszített ezüst fejék volt. 

Ez a fejék fogja össze a történetet, ezután kutatnak hőseink, a fiatal Vivian Rose Spencer, akinek apja - fia nem lévén - mindent megadott a lányának, lehetővé tette, hogy tanulhasson, hogy régészként tapasztalatokat szerezzen a világban. Apja legelőször is Tahszin bejhez küldi el az Oszmán Birodalomba, hogy részt vehessen az ottani ásatásokban. Viv imádja a munkát és éppen kezdett gyengéd érzelmeket táplálni Tahszin bej iránt, amikor közbeszólt a háború, Vivian-nek haza kellett utaznia Angliába. 

Nővérként dolgozott, majd egy Tahszin bejtől kapott levél nyomában egyszercsak Pesavárban találja magát, ami akkoriban brit gyarmat volt. Innentől beszippantotta Vivet is és engem is Pesavar ősi történelme, az itt élő emberek annyira távoliak és érthetetlenek voltak nekem, ennek ellenére lenyűgözve olvastam történetüket.

Beleláthattam Kajjam életébe, akit a brit hadseregben szerzett sérülése után leszereltek. Próbáltam megérteni tetteinek és gondolatainak mozgatórugóját, megérteni az ottani kultúrát, ahol a nő a férfiak szemében csak egy mozgó fehér sátor, ahol a férfiak bűnnek érzik ránézni egy nem családjukbeli nőre, még akkor is, ha egy átláthatatlan fehér lepel borítja őket. 

Nagyon tetszett az öccse, Nadzsíb életszeretete és tudásvágya, szorítottam neki, hogy elérje, amit akar.

Ennek a három embernek az életén, annak is egy epizódján keresztül lehetünk részesei egy nagyon idegen, nagyon ismeretlen ország történelmének. Miközben ők a múltat kutatják, keresik Szkülax, azaz Dareiosz kincsét, a jelen tragédiákon, lázadásokon, értelmetlenségeken át történik, alakítja a jövőt, és mindenki a részese lesz, ha akarja, ha nem.

Függetlenségi törekvések, vallási mozgalmak, női egyenjogúsági kérdések, egyszer csak ott találjuk magunkat mindennek a közepében, és tehetetlenül kapkodjuk a fejünket, élünk át tragédiát, harcokat, mert hiszen mást nem is tehetünk. Mi csak a múlt szemlélői vagyunk ebben a történetben, akárcsak Vivian és Nadzsíb, de ők belekavarodnak az akkori jelen tragikus eseményeibe is. 

A történet nyomasztó, álomszerű, lassan csordogáló. Mégis, valamiért lenyűgözött, elvarázsolt. A Mesélők utcája, A Csízek és a körtefák utcája, A Fogorvosok utcája, Az Ezüst utcája, a távoli hegyek, a lágy szellő, a gyümölcsök, a tüzes színű virágok, az ezeréves történelem, mind-mind valamiféle ezeregyéjszaka világába repített el. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Hazel Gaynor: Hullámok tengerén

Írország, 1912...

Egy apró falu tizennégy szülötte a jobb élet reményében Amerikába indul a Titanic óceánjáró fedélzetén. A tizenhat éves Maggie Murphy számára azonban az utazás hatalmas lemondással jár, mert hátra kell hagynia kedvesét, Séamust. Maggie egyike azon keveseknek, akiknek a harmadosztály utasai közül sikerül túlélnie a katasztrófát. Egy New Yorki-i kórházban egyedül felébredve a lány megesküszik, hogy soha nem beszél a rettegéssel és pánikkal teli végzetes éjszakáról.

Chicago, 1982...

Az édesapja halála óta céltalanul sodródó Grace Butler nem találja a helyét a világban. Mikor a dédnagymamája, Maggie megosztja vele egész életében őrzött fájdalmas emlékét a Titanicról, története magával ragadja Grace-t – így végül mindketten rálelhetnek azokra, akiket rég elveszettnek hittek.

A megtörtént eseményeken alapuló regény az „addergoole-i tizennégyek”-nek emléket állítva feltárja, milyen hatással volt a Titanic tragédiája nemcsak a túlélők, hanem leszármazottaik sorsára is.

A fülszöveg alapján ennek a könyvnek tetszenie kellett volna nekem, ám mégsem így történt.

Úgy gondolom, hogy ha valaki egy ilyen nagy horderejű eseményt akar a regényének középpontjába állítani, akkor azt nagyon kidolgozottan kell tennie, hogy valamiért majd kitűnjön a többi,  jelen esetben „titanicos” történet közül. De miközben ezt írom, egy kicsit szégyellem is magam, amiért egy ilyen tragikus eseményről írt könyvet így bírálok, hisz nem azért süllyedt el annak idején a Titanic, hogy majd később írhassanak róla egy könyvet az én szórakoztatásomra.

Ezt a könyvet én most mégis túl kevésnek éreztem, a múltbéli szálban kevés volt az érzelem, és nekem úgy tűnt, mintha az írónő nagy rajongója lett volna a Titanic című filmnek. Voltak jelenetek, amik erősen hasonlítottak a film egyes jeleneteihez. A süllyedéskor kitört pánik ábrázolása is sokkal erőteljesebb volt a filmben. Ebben a könyvben  ezen a tragikus eseményen gyorsan túljutottunk.

Volt egy apró mozzanat, ami még egy kicsit felmérgesített engem, mégpedig, az, hogy az egyik mellékszereplő dáma a kis ölebét magával vitte a mentőcsónakba, viszont a vőlegénye nem szállhatott még be, és ezért kissé rossz színben tüntették fel őt. Az írónő ki is hangsúlyozta, hogy  egyeseknek még a kutyája is túlélte, míg sok embernek már nem jutott csónak. Ez tényleg egy kis apróság volt, de hát istenem, ki nem vitte volna magával a sok helyet nem foglaló kutyáját a mentőcsónakba, ha lett volna rá lehetősége?

E szál főszereplője, Maggie Murphy is egy kicsit végig  távol maradt tőlem, úgy éreztem, hogy a személyiségét nem igazán sikerült megismernem.

A jelenbéli szál meg tényleg csak arra szolgált, hogy meglegyen a divatos múlt-jelen forma, egyszóval nagyon gyengének éreztem. Itt a főszereplőnk Maggie dédunokája, az egyetemista Grace volt, aki édesapja halála miatt otthagyta az egyetemet és elszalasztott egy nagy lehetőséget, ami akár el is indíthatta volna az újságírói pályafutását. Itt jön a képbe később Maggie és a Titanic,   tulajdonképpen az elszalasztott lehetőség helyébe. Igen, így leírva egy kicsit furcsán hangzik, de bizony én sokszor így éreztem, hogy Grace szemében mintha a dédnagyanyja csak egy jó nagy sztoriként csillogna, ami majd ad egy nagy löketet az újságírói pályafutásának.  

A könyv vége még tartogatott számunkra egy apró kis meglepetést, ami amellett, hogy először nem nagyon tudtam hova tenni, egy kicsit meg is mosolyogtatott és egy pozítv hangulatú ,nahát' felkiáltást is sikerült kicsalnia belőlem.

De nehogy ez a nem túlzóan lelkes értékelésem vegye el valakinek a kedvét a könyvtől, egy próbát simán megér, mert lehet, hogy csak én nem voltam most jó passzban.

7/10

Zsófi

Alice Hoffman: Gyönyörű Titkok Múzeuma

Történet egy olyan világról, amely egyszerre varázslatos és szörnyű. Álomvilágok épülnek, csodák, melyek addig elképzelhetetlennek tűntek, szenzációk, melyek aztán a süllyesztőbe kerülnek, összeomlanak.

A helyszín New York. Az 1900-as évek első évtizedeiben járunk. Coralie Sardie furcsa torzulással született: ujjai között hártya feszül. Apja úgy nevelte, hogy a hártya a legjobban hasznosuljon; hableányt kreált belőle. Egy olyan lényt, aki csillogó ruhájában nappal ezreket szórakoztat a Gyönyörű Titkok Múzeumának akváriumában, és éjszaka titkos tettekre kényszerül. Coralie sportos alkatával, ha akarná, könnyedén legyőzné a New Yorki-i Sportklub bajnokát, a Halembert. Coralie maga a Hudsoni Kreatúra, a Hudson folyó réme, aki egy éjszakai kirándulása során - nem szörnyszülötti, sokkal inkább egyszerű emberi érzésekkel - beleszeret egy fiatalemberbe. 

Ez a fiatalember egy bizonyos Eddie Cohen, aki múltját, családját és vallását hátrahagyva, alvilági játékokba kezd, gazembereket kerít kézre, és e kötelék alól már nem tud kibújni, amikor egy elkeseredett apa hozzá fordul a Triangle gyári tűzesetben eltűnt lánya ügyével. Eddie nem sejti, hogy a nyomasztó feladat teljesítése során a szerelem is rátalálhat...

A könyv fülszövege alapján ennek egy nagyon jó darabnak kéne lennie (tudom, tudom ezt nagyon sok könyvről elmondhatjuk). Nem is mondom, hogy nem volt az, de maradt egy kis hiányérzetem. Most így a fülszöveget bepötyögve szemet szúrt egy pár dolog, ami egy kicsit fura,  például ez: "...nappal ezreket szórakoztat a Gyönyörű Titkok Múzeumának akváriumában" - nevezhetnénk ezt egy enyhe fülszövegbeli túlzásnak, de ez nem annyira enyhe túlzás, hisz a történetben az említett múzeum egyáltalán nem ilyen jellegű, tömegeket vonzó intézmény volt. Másik főszereplőnk, Eddie nyomozása előtt még sok dolog történik a könyvben, de mindegy most már, tovább nem elemezgetem a fülszöveget.

Mint már korábban is írtam, imádom a cirkuszok világát, így nagyon megörültem, hogy itt is találkoztam farkasemberrel, törpékkel, szakállas nőkkel és még sok más ismerős arccal a cirkuszok világából. Annak pedig különösen örültem, hogy megismerhettem őket, mint egyszerű embereket is.

A könyv hősnője Coralie egy kicsit végig távol maradt tőlem, magam sem tudom miért. Azon viszont nagyon sokat törtem a fejem, hogy hogy viselheti a kesztyűjét a kezén, mert ugye a hártyák miatt, nem igazán tudja rendesen felhúzni, tudom, ez nagyon furi, de ezen sokat agyaltam...

Coney Islanddal, mint helyszínnel, már nagyon sok könyvben találkoztam, most azonban egy kicsit jobban is megismerhetjük. Talán ez tetszett a legjobban a könyvben, hogy megismerhettem Dreamland varázslatos és meghökkentő világát.

A fejezeteket Coralie és Eddie Cohen szemszögéből olvashattuk. A fotósként tevékenykedő Eddie részeiben megismerhettük a korabeli New York sötét arcát is. Az embertelen és megalázó, tragédiához vezető munkakörülményeket és a munkások kilátástalan helyzetét.

Aztán Eddie és Coralie csak úgy hipp-hopp első látásra egymásba szeretnek, sőt Eddienek nem is volt szüksége első pillantásra. Nem vagyok én egy anti-romantikus alkat, és hiszek is a szerelem nagy erejében, de nekem ez akkor is egy kicsit gyors és furcsa volt.

Nem mondom, hogy nem tetszett az írónő komor, baljóslatú stílusa, de ahogy olvastam, egyre csak vártam, hogy magával ragadjon a történet, beszippantsanak az események, de sajnos ez nem történt meg. Nem tudtam úszni az árral, csak a partról szemlélődtem. A történet végére érve pedig, csak hümmögtem, hogy jó, akkor most ennek a könyvnek is vége lett. Ez tipikusan az a könyv volt, ami nem volt rossz, de valami nehezen megfogalmazható dolog hiányzott belőle.

8/10

Zsófi

Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban

„A flamenco nem tánc, hanem vallási rítus.”

Paloma  édesanyja valaha a párizsi opera balett-táncosa volt, ám ő hiába szenteli életét a táncnak, nem veszik fel a balettkarba. Egy napon azonban titokzatos spanyol kísértet látogatja meg, hogy átadjon neki egy pár arany fülbevalót. A lány fejében egymást kergetik a kérdések: Mit akar tőle a szellem? A nagymamája miért gyűlöli annyira a flamencót? És miért utasították el a jelentkézését a tánckarba? A flamencónak köszönhetően rátalál a szerelem, nagyanyja meséiből pedig megismeri a gyökereit és a családja múltjában rejtőző sötét titkokat.

Azt vettem észre, hogy Belinda Alexandra szereti történelmi eseményekbe ágyazni regényei történetét, mint ahogyan tette ezt a Toszkán rózsában is. Ott Olaszország helyzetével és küzdelmével ismerkedhettünk meg a II. világháborúban. Ezúttal a jelenben Franciaországban vagyunk, a másik, múltbéli szál pedig Spanyolországba kalauzol el bennünket. Az 1910-es évekbe a munkásmozgalmi megmozdulásokba és a későbbi spanyol polgárháborúba láthatunk bele kicsit jobban az írónő és szereplői segítségével.  

A történetet misztikussá teszi egy múltbéli szellem megjelenése.  A táncon keresztül nagyon erős érzelmeket közvetít. A balett és a flamenco is megjelenik a könyvben, de a flamenco kap nagyobb, erőteljesebb, érzelemdúsabb szerepet. Szenvedélyes tánc, amivel egy egész életet el lehet mesélni, a táncos a lelkét mutatja meg a közönségnek.  Ilyen volt ebben a regényben la Rusa, a híres flamenco táncosnő, aki táncával extázisba kergette az embereket. Vicces momentum a múltbéli cigány törzs felbukkanása és jelenléte is.

Jól váltogatja az idősíkokat, amikor a történetben felbukkan egy rejtély, akkor rögtön átvált egy másik nézőpontba, másik időbe, ahol megkapjuk a magyarázatot, de csak azért, hogy aztán egy újabb felbukkant titok megfejtésén gondolkodhassunk.  Barcelona gazdag elitje és a munkásosztály szegénységben élő szereplői váltakoznak a régmúlt történetében, főként két lány és családjaik sorsa van a középpontban, a szegény Celestináé és a gazdag Eveliné. Életük egy ponton összetalálkozik, és megtudhatjuk mit hoz ez mindkettejük jövőjében. Tele van a történet szeretettel, szerelemmel, bánattal, titkokkal és a végén minden a helyére kerül, Paloma is választ kap a kérdéseire.

Belinda Alexandra ezúttal sem okozott meglepetést, hozta a megszokott formáját, és ennek én örülök is.

10/10

Bea

Kedvenc íróink: Pearl S. Buck

Ismét egy új rovatot indítunk a blogon, amelyben kedvenc íróinkat fogjuk bemutatni nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, amik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk a műveiket másokkal is megismertetni.

Pearl Comfort Sydenstricker Buck, amerikai írónő a Nyugat-Virginiai Hillsboroban született 1892-ben. Egyike volt kora legnépszerűbb íróinak, különösen Kínában játszódó regényeinek kapcsán, de szintén ismert volt humanista tevékenységéről és harcáról a nők jogaiért. A termékeny szerző 1932-ben Pulitzer-díjat, 1938-ban pedig Irodalmi Nobel-díjat kapott.

Pearl három hónapos volt, amikor misszionárius szüleivel a kínai Csinkiang városába költözött, 80 éves korában hunyt el Pennsylvániában. (bővebben: wikipédia)

Pearl S. Buck könyveivel akkor találkoztam szembe, amikor az Egy gésa emlékiratai elolvasása után rám tört a keleti/gésa láz, és fejvesztve kutattam a könyvtárban ilyen témájú könyvek iránt. Egy ilyen véletlen találkozásból vált Pearl S. Buck Anyával közös kedvencünkké, és bizony nem elégedtünk meg csak annyival, hogy mi elolvastuk a könyveit, hanem "rásóztuk" a családunk többi tagjára is. Aki szintén szereti a keleten, Kínában játszódó könyveket, erős nőkről, férfiakról szóló történeteket, kedveli a történelmi regényeket, és szívesen bepillantana ebbe a távoli különleges világba, annak mindenképpen ajánlom olvasásra az írónő könyveit. 

A kínai rabszolgalány

Egy fiatal kínai lány, Peónia élettörténetét beszéli el, akit egy gazdag zsidó családnak adnak el szolgálólánynak.

Ezt a könyvet olvastam el először az írónőtől, nagyon érdekes regény volt, Kínának egy olyan történelmi szakaszát, társadalmi helyzetét tárta elém, amiről még soha nem is hallottam.  A történetben a zsidó és kínai kultúra különleges találkozásáról, egybefonódásáról is olvashattunk.

Liang asszony három lánya

Liang asszony elhagyja a férjét, miután a férfinak ágyasa lesz, és éttermet nyit Sanghajban. A vendéglő a nyugalom és az ínyencfalatok szigete egy olyan világban, ahol nyomorúság és szürkeség uralkodik. Liang asszony Amerikába, a szabadság világába küldi tanulni három leányát. A lányok közül az egyik letelepszik az Államokban, míg kettő visszatér Kínába. Ám boldogság és előrejutás helyett megpróbáltatások sora vár rájuk. Liang asszony próbálja felnyitni a szemüket, hogy Kína már nem ugyanolyan, mint gyerekkorukban volt, s a változásokhoz alkalmazkodni kell. Az írónő utolsó regénye egy bölcs, hagyományos értékeket őrző asszony és három lányának sorsát követi nyomon a 60-as évek Kínájában, a kommunista uralom megerősödésének idején.

Kwei-Lan vergődése

Kelet és Nyugat világnézete csap össze ebben a regényben.

A furcsa cím ne ijesszen el senkit ettől a könyvtől, az eredeti címe egyébként is az, hogy Keleti szél, nyugati szél, és úgy láttam, magyarul is megjelent ezzel a sokkal szalonképesebb címmel is. A könyv Kwei-Lan életét meséli el, akit szülei szigorú kínai hagyományok szerint neveltek, ám a bátyja egy nap egy amerikai nővel tér haza külföldi tanulmányaiból. Kwei-Lan a sógornője által ismerkedik, barátkozik meg a nyugati világgal, és így az ő szemszögéből mi is teljesen máshogy szemlélhetjük a világunkat, életmódunkat, szokásainkat.

Az utolsó kínai császárné

A lebilincselő regény hiteles portrét fest az utolsó kínai anyacsászárnéról. Az erőskezű sokszor könyörtelen császárné, Ce-hszi Kína egyik legnyugtalanabb korszakában, a 19.  század második felében irányította az országot. A császári udvarban sokan gyűlölték és rettegtek tőle, a nép azonban rajongott érte. A gyönyörű mandzsu lány tizenhét évesen került a Tiltott Városba, a Császári Palotába, és az uralkodó kedvenc ágyasa lett. Majd fiú örököst szült és császárné lett belőle. Éles eszének és kitartásának köszönhetően már huszonnyolc éves korában magához ragadta az ország irányítását, s azt haláláig ki sem engedte a kezéből.

Ezt a könyvet különösen a történelmi regények kedvelőinek ajánlom. Nagyon érdekes volt Ce-hszi életét végigkövetni, amint egy naív fiatal lányból Kína uralkodónőjévé változott.

Az édes anyaföld

Ezért a regényért 1938-ban kapta meg a Nobel-díjat az írónő.

Egy kínai parasztcsalád történetét meséli el, ahogy két generáción át a semmiből küzdi fel magát módos gazdává, az európai ember számára embertelen kínai körülmények között. A regény központi figurája a rabszolgalányból lett anya, ez a csodálatos nőalak egyszerre gyengéd és erős, esendő és szigorú erkölcsű, családot összetartó, végtelen erőforrás, akár az édesanyaföld, amelynek legfőbb parancsa, hogy nem szabad elhagyni, nem szabad eladni, az utolsó leheletig ragaszkodni kell hozzá.

Ez a kedvenc regényünk az írónőtől, és ez volt az a könyv amit a családban többeknek is ajánlottunk, és aki elolvasta annak szintén nagyon tetszett. (igen, Mama ezennel ajánljuk neked is ;))

A könyv egy nagyon megrázó, megható történetet, egy család történetét meséli el nekünk, akiknek szinte semmijük sem volt, aztán kemény munkával megszereztek mindent, amire szükségük volt. De vajon elhozta ez számukra a nyugalmat, boldogságot?

Zsófi

Janette Oke: Ha szólít a szív

Kiváltságos, keleti parti neveltetése nem készíthette fel Elizabeth-et a még szinte lakatlan nyugat kihívásaira....

Elizabeth fiatal, csinos, művelt, intelligens (hát én ezt nem mindig gondoltam így, és azt is kihagyták, hogy elképesztően naív szegény). De amikor nyugatra utazik, hogy egy iskolában tanítson a kanadai Sziklás-hegység lábainál, az ottani állapotok teljesen felkészületlenül érik. Mégis eltökéli, hogy beilleszkedik a helyiek közé, és a rábízott gyerekek szívébe lopja magát. 

Ez a könyv tipikusan az egyszer el lehet olvasni kategóriába sorolható. Én egy kicsit jobbra, többre számítottam. Pedig Kanadában, egy nagyon szép környéken játszódott a történet.

Elizabeth farkas-ügye, majd később az egész egér-mizériája már nagyon kikészített. Csak fogtam a fejem, hogy lélekben és viselkedésben még csak ez a  kislány fogja majd tanítani a gyerekeket az iskolában.

Eliza végig nagyon jókat evett, teázott, vásárolt és melegedett a tűzhelye mellett a könyvben, a könyv történetének körülbelül ez úgy a háromnegyed részét ki is tette, a fennmaradó részben azért olvashattunk pár váratlan eseményről, fordulatról is.

A könyvből készült filmre azért még kíváncsi leszek. (De Janett Oke újabb könyvére már lehet kevésbé. :))

7/10

Zsófi

Cat Winters: Fekete madarak árnyékában

Cat Winters könyve az első világháború idején játszódik, Amerikában. Az embereknek nem elég, hogy szembe kell nézniük azzal, hogy talán sosem láthatják újra harcba induló apjukat, testvérüket, szerelmüket, még az áldozatait hatalmas mértékekben szedő spanyol nátha is rettegésben tartja őket. Ebben a zűrzavaros világban marad magára a 16 éves Mary Shelley Black, aki San Diegoba költözik nagynénjéhez Evához. Mary Shelley gyötrődve figyeli, ahogy a kétségbeesett gyászolók összesereglenek a spiritiszta szeánszokon és a szellemfényképészeknél. Ő maga sosem hitt a kísértetekben és a szellemidézésben. A kilátástalanság percei azonban arra kényszerítik, hogy átgondolja addigi felfogását az életéről és a haláláról – első szerelme ugyanis szellemalakban tér vissza hozzá. Mary Shelley pedig nyomozásba kezd, hogy segítsen megnyugvást találni elhunyt kedvesének.

Nagyon érdekes korban játszódott, és még érdekesebb témával, a szellemfotózással foglalkozott a könyv. A képeket (amik a könyvben voltak) egyáltalán nem éreztem hatásvadásznak, erőltetettnek, mint a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében. Sőt nagyon is odaillők, hátborzongatóak voltak. Mary Shelley személyében is egy szimpatikus és talpraesett főhősnőt ismerhettünk meg.

A spanyolt náthát is érdekes volt Mary, a megfertőződéstől rettegő emberek szemszögéből megfigyelni. Olvasás közben szinte már én is éreztem a hagyma szagot, és azt, ahogy a petróleum égeti a torkom, és persze a gézmaszkot az arcom előtt. 

Nem sok ilyen szellemes, túlvilági történetet olvastam még, de szerintem nagyon egyedi és félelmetes volt Mary és Stephen kapcsolata. A történet vége pedig egy izgalmas, váratlan fordulatot is tartogatott még.

Végül is tetszett a könyv, így az értékelésemet megírva magam is meglepődtem hogy ennyire, mert olvasás közben egy kicsit (de tényleg csak egy icipicit :)) sótlanak éreztem, úgy tűnt mintha még hiányozna a történetből valami. De így pár nap távlatából, ezt már (majdnem) el is felejtettem. :)

U.i.: nem szoktam olyan sokat a könyvek borítójával foglalkozni, mert szerintem ha egy könyv jó, akkor lényegtelen, hogy milyen a külseje, ez biztos abból ered, hogy a könyvtárból már sok átkötött könyv került, hozzám, aminek nemhogy a borítója, de már a fülszövege sem volt rajta. (és annak is lehet némi köze a dologhoz, hogy sok szép borítójú könyvel jártam már pórul)  :) Azért tévedés ne essék, én is szeretem a szép borítókat. De ennek a könyvnek egyáltalán nem értettem a borítóját, mit keres rajta egy vörös hajú lány, mikor a könyvben Marynek nem is volt vörös haja. Az eredeti borító sokkal jobban tetszik, azon még Mary pilótaszemüvege is feltűnik. :)

8/10

Zsófi

Lesley Pearse: Ígéret

Az olvasás kezdetén vettem észre, hogy ez tulajdonképpen egy második rész, az első rész a Belle  volt. Ha már így jártam, bíztam benne, hogy nem lesz ezzel probléma, majd beavat Lesley Pearse az előzményekbe is. Így is volt, azt hiszem megértettem.

Vagy én változtam meg nagyon, vagy Lesley Pearse ír mostanában máshogyan. Az első könyveit nagyon szerettem, aztán azt éreztem egyik könyve olvasásakor, hogy jó volt, de felesleges volt ennyire hosszúra írnia. A kevesebb néha több elvvel jobb könyv lehetett volna. Ennél a könyvnél is ezt éreztem. Jó volt a történet, már-már a letehetetlen kategóriába sorolnám, még csak azt sem mondom, hogy bárhol is unalmas lett volna. Olvastatta magát, de voltak néhol benne felesleges oldalak, felesleges mondanivalók. 

Mindettől függetlenül szerettem Belle-t, talpraesett, határozott, erős egyéniségű, tisztességes fiatal lány, kedveltem a többi szereplőt is, és a szerelmi szál is kielégítő volt.

Amit én hibának találok a könyvben és tulajdonképpen ez is egy felesleges dolog (bár, ha több hétig olvassuk a könyvet, akkor talán mégsem), hogy időről időre összegzi a történéseket, Belle fejével, gondolataival. Ez is felesleges volt, hiszen nem felejtettem el én sem, hogy mik történtek eddig. És a könyv végén felfigyeltem egy párbeszédre, ami nagyon furán, életszerűtlenül hangzott két szerelmes beszélgetésében.

Íme:

„     -   Mégis eljöttél hozzám a kórházba?

- Igen. Nem tudtam ellenállni, miután hallottam, hogy meghalt a barátnőd. Csak látni akartalak, nem is reméltem többet. De amint megláttalak és megcsókoltalak, magával ragadott az örvény.

- Igen, én is így éreztem – bólintott Belle. - A hatalmába kerített egyfajta őrület, ami minden ésszerűséget, kötelességtudatot és erkölcsi tartást elhomályosított.”

Vagy csak nekem túl negédes ez a szöveg? Szerelmes emberek nem beszélgetnek így...:) Vagy a múlt század elejének tudható be ez a stílus?

Elképzelem, amint ezt mondom a férjemnek, amikor hazajön:

- Főztem neked vacsorát, mert a te erőnléted mindennél fontosabb számomra. És az is, hogy érezd, hogy jó feleséged vagyok, nem szenvedsz hiányt semmiben.

Férjem szerelmesen rám néz, és ezt mondja:

- Már akkor is tudtam, hogy jó feleség válik belőled, amikor még csak a formás hátsódat szemrevételeztem magamnak. Tudtam, hogy odaadó, gondoskodó leszel, aki (majdnem) minden nap főz nekem vacsorát és kimossa a ruháimat. Ezért is szeretlek.

Mire én elpirulok, szemérmesen lesütöm a szemem, zavaromban a kötényemet (vagy kirojtosodott melegítőmet) babrálom, és nincs szükség szavakra, tudja, hogy én is szeretem. :))

8/10

Bea