A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tericum. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tericum. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. április 8., péntek

Sarah Jio: Párizs összes virága

Ismét egy gyöngyszemre bukkantam. Sem a címből, sem a regény fülszövegéből nem gondoltam, hogy egy ennyire szép és megrázó történetet fogok olvasni. Melyben fontos szerepet játszott a szeretet, a szerelem és a család egysége is, de a legfontosabb az anyaság és a veszteségek. 

Két idősíkon futó cselekményt olvashatunk a könyvben, az egyik 2009. szeptember 04-én kezdődik, a másik 1943. szeptember negyedikén, mindkét esetben Párizsban járunk. 2009-ben Caroline, a fiatal nő balesetet szenved, néhány napra kórházba kerül, ahonnan amnéziával távozik. Fogalma sincs ki lehet ő, miért él egyedül, és miért él éppen ott, ahol. 

2017. augusztus 23., szerda

Dinah Jefferies: A teaültetvényes felesége

Ennek a könyvnek először a külföldi kiadására figyeltem fel, ugyanis egy kedves molytársunk egy szuper "Eladott jogok" című polcot vezet a molyon, ahová napi szinten pakolja fel a könyveket, ha valami infó kiszivárog arról, hogy valamelyik kiadó megvette egy adott könyv jogait. IDE kattintva ti is megnézhetitek, böngészgethettek. Én imádom ezt a polcot! :)

Itt láttam meg ezt a könyvet is, 1920-as évek, teaültetvény, Ceylon, csupa csábító regényösszetevő! :)

2016. február 2., kedd

Samantha Vérant: Hét levél Párizsból

Ha történet nem lenne igaz, akár mese is lehetne. Mese a negyvenéves Samantháról, aki élete romjain ülve felidézi fiatalkora nagy találkozását Párizsban. Mivel nincs vesztenivalója, de van internete, felkutatja azt a francia férfit, aki húsz évvel ezelőtt hét szenvedélyes, szerelmes levelet írt neki, és amelyekre Samantha sosem válaszolt.

És a románc újraindul.

Samanthának számtalan akadályt kell legyőznie, számtalan anyagi és érzelmi problémával kell megbirkóznia, mire elkövetkezik élete nagy napja: a francia-amerikai esküvő.

Ahogyan a fülszövegből is megtudhatjuk,  ez a nagyon szép,  bájos borítóval rendelkező könyv egy igaz történet. Samantha egy amerikai nő, akinek a házassága boldogtalan, a végét járja, elveszítette a munkáját és nyakig ül az adósságokban, kezd kicsúszni lába alól a talaj. Barátnője eszébe juttatja húsz évvel azelőtti párizsi kalandjukat, egy Jean-Luc nevű francia fiatalember hét rajongó, szerelmes levelét. Samantha felidézi a romantikus napokat Párizsban, megkeresi a megőrzött leveleket és újból elolvassa őket. Ismét rádöbben boldogtalan, félresikerült házasságára és hirtelen felindulásból felkutatja Jean-Lucot az interneten és üzenetet küld neki. 

A könyv kapcsolatuk újraélesztésnek, szerelmük ismételt feltámadásának története. Közben megismerhetünk két kultúrát is, francia és amerikai kalandokban vehetünk részt. Kétségbe vonhatjuk, hogy létezik-e ennyire költőien romantikus, kedves, aranyos pasi, vagy csak Samantha a frissen alakult rózsaszín szerelmi ködben láttatja ennyire tökéletesnek. A kétgyerekes családapa, aki mindamellett, hogy remekül gondját viseli  és neveli a két gyermekét egyedül, egy tökéletesen udvarias, kedves, jóképű, mindenkinek szimpatikus pasas. Szóval nem csak Samantha szemében tűnik tökéletesnek,  ezért el kellett hinnem,  hogy Samanthának iszonyú nagy mázlija van. :)
Samantha viszont egy ízig-vérig amerikai nő, aki néha kicsit hisztisnek tűnt, néha csak csóváltam a fejemet az amerikai, kaliforniai mentalitáson. Anyagi csődbe jutott az élete, csak tartozásai vannak, de azért vesz egy autót, pár ezer dollárért gyűrűket és karórát, és magyar szemmel nézve hatalmas esküvőt rendeznek, viszonylag pénztelenül. Meg kellett állapítanom, hogy a pénztelenség Amerikában nem azt jelenti, mint nálunk. Ezt már tapasztaltam más amerikai igaz történetben is, úgyhogy végülis sikerült  túltennem magam rajta. 

Samantha nem írónő, tehát ne irodalmi élményt várjunk a könyvtől, inkább úgy olvassuk, mint egy ismerős, egy barátnő történetét, aki mindezt megírta, elmesélte nekünk. Miután túltettem magam az amerikai furcsaságokon, elfogadtam Samantha egyéniségét és Jean-Luc tökéletességét, érdeklődéssel és élvezettel olvastam a könyvet. Volt néhány vicces pillanat  Samantha franciatudásának köszönhetően és néhány szívfájdító a kutyája miatt.  Kalandozhattunk francia kastélyokban és esküvőn vehettünk részt Kaliforniában. Kaptunk egy kis Amerikát és egy kis Franciaországot, Samantha megmutatta nekünk, hogy bármikor bármi lehetséges. 


A könyvet köszönöm a Tericum Kiadónak!

7/10

Bea

2015. november 5., csütörtök

Noëlle Harrison: A házasságtörő

A harmincas évei közepén járó Nicholas maga mögött hagyja kényelmes életét Dublinban, és vidékre menekül. Szabadulni akar annak az emlékétől, hogy felesége megcsalta, s a házassága zátonyra futott. Vesz egy vidéki házat, s újult erőkkel kezd neki a felújításnak. Ám a ház mintha beszélne hozzá. Nicholas hangokat hall, melyek nem tudni honnan jönnek, ám vélhetően egy nő hangjai. Nicholas rájön, hogy nem képzelődik: minden kétséget kizáróan egy nő szelleme él vele együtt a házban. 
Ő June, aki a második világháború idején költözött oda Roberttel, a férjével. 
Amikor Robert June könyörgése ellenére bevonul, a fiatal nő magára marad. A házat gyümölcsöskert veszi körül, tele érett, piros almával, s a kerten túl ott a kísértés...

Sokáig halogattam ezt a könyvet, talán a fülszöveg és a cím miatt egy teljesen más elképzelésem volt róla. Nagyon örülök, hogy végül rászántam magam, mert egy gyönyörűséget kaptam. Egy szép, lassú történet bontakozott ki előttem, a múltban és jelenben is. Érzelmek kavalkádja volt ebben a könyvben, a szülői szeretettől kezdve, a testvéri szereteten át a szerelemig, a szenvedélyig, a féltékenységig. Torokszorító volt végig az egész, olyan volt, mint egy szimfónia, a szerelem szimfóniája. A házasságtörőkből pedig több is volt, több szempontból megvilágítva a házasságtörés okait, és míg az egyik pillanatban elítéltem őket, a másikban megértettem ezeket az asszonyokat, éreztem a mély érzelmeket, a fájó hiányt, a magányosságot, a boldogtalanságot és a boldogságot. Nagyon kedvesek voltak a szereplők, mindenkit szerettem, közel kerültek hozzám. Elszomorított, hogyan siklanak ki életek, miért nem értik meg egymást az emberek, miért nem tudnak megnyílni egymásnak sokszor még a közvetlen családtagok sem. 
A June és húga, Minerva testvéri kapcsolata  nagyon szívet melengető és szívfájdító is volt egyben. Boldog-boldogtalan gyerekkoruk rányomta bélyegét asszonykorukra is.
Komoly szerepet kapott a történetben a művészet, a festészet, a zene és egy ókori római hercegnő.  A könyv olvasása közben elgondolkodtam, hogy milyen apróságokon múlik a boldogság, és sokszor nem látjuk meg, hiába ott van mellettünk. Nagyon szép, érzelmes könyv volt, csodálatosan megírva, sajnáltam volna, ha áldozatául esik a halasztgatásomnak. A vége is tökéletes, bárhogyan is záródik le a múlt, mindenképpen jó lett volna, és a jelen szereplői is megoldották az életüket. Szívesen olvastam volna még tovább ezt a könyvet, olyan világ volt ez, amit nem szívesen hagy el az ember, még akkor sem, ha a könnyeit nyeldesi közben. 

10/10

Bea

2015. október 28., szerda

Laura Fraser: Hét év a nagyvilágban

Az Itáliai affér írónője új regényében hét év utazásairól számol be. Negyvenedik születésnapjára Laura meglepi magát egy mexikói úttal. Itt találkozik azzal a francia férfival, aki közel tíz éven át volt útitársa, szeretője és lelki támasza. Ám a férfi már máshoz kötötte az életét, s Laura fájó szívvel szembesül azzal, hogy a jövőben egyedül kell majd utaznia. Laura fordulóponthoz ér. Most először gondolkodik el komolyan azon, merre is tart az élete. Egyszerre vágyik az utazással együtt járó kalandokra, új élményekre, új ízekre és otthonra, férjre, gyerekre. Harmincas éveiben kiélhette utazási vágyát, azonban most felteszi magának a nagy kérdést: vajon az állandó utazási kedve nem fosztotta-e meg a családi élettől, az állandó társtól? Hét éven át tartó s nemegyszer veszélyes utazásai során a világ különböző pontjaira jut el: Argentinába, Peruba, Nápolyba, Provence-ba, Párizsba, Ruandába. Egyre inkább arra a felismerésre jut, hogy a legfontosabb út, amelyet az embernek meg kell tennie, ha meg akarja találni a harmóniát, az a belső út, az önmegismerés útja.

Akár nagyon-nagyon jó is lehetett volna ez a könyv, de csak szimplán jó, nem volt éppen rossz olvasni, de nem is nyújtott kiemelkedő élményt. Laura Fraser az írónő San Franciscóban él, a Berkeley egyetemen tanít újságírást. Többek között a Vogue és a San Francisco Examiner számára ír cikkeket. Az volt a bajom vele, hogy egyszerre tűnt önismereti könyvnek és útikönyvnek. Egy negyvenéves nő életközépi válságát, boldogságkeresését követhettük nyomon. Sokszor zavart a középkorúsága túlzott hangsúlyozása, úgy éreztem itt egy nő, aki csodálatos helyekre utazik, nem kell nap mint nap bejárnia egy munkahelyre, mert a cikkeiből él, akkor miért elégedetlen ennyire. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy negyven évesen családra, társkapcsolatra vágyik, nem érzi teljesnek az életét. Ez a kettőség a könyvre is végig jellemző volt. Ha útikönyvként olvastam, akkor az elmélkedős, néha nyavalygós részek kicsit untattak. Szívesebben olvastam volna többet, részletesebben, a nagyobb beleérzéssel megírt utazási élményeiről, mert nagyon érdekes helyeken járt, és érdekes történetekkel találkozott. Végigkövethettük útjait, Olaszországban jó állásajánlattal kecsegtetve kicsempészett, majd prostitúcióra kényszerített nőkkel készített riportot, majd Nyugat-Szamoára utazott, ahol megrázó dolog történt vele, aztán Provence, Buenos Aires, Peru, Ruanda, és San Miguel de Allende Mexikó következett. Ezeket a részeket nagyon szerettem olvasni, sokkal jobb lett volna, ha inkább az útikönyvnél marad, a két téma vegyítése nekem nem annyira jött be, vagy a stílusa volt túl újságírós, nem éreztem elég érzelemdúsnak, szóval nem tudom pontosan megállapítani mi volt vele a bajom. Nem bántam meg, hogy elolvastam, mert voltak benne részek, amiket nagyon szerettem, például a Mexikóban töltött idő, és végül is, mint már írtam, elég jó könyv volt, hét pontot adok neki, de ez egy erős hetes.:)

7/10

Bea

2015. október 26., hétfő

Emily Giffin: Láthatatlan kötelék

A harminchat éves Marian élete látszólag maga a tökély, és erről nemcsak a környezetét, de magát is sikerült meggyőznie. Egy sikeres tévésorozat producereként áloméletet él New Yorkban, gazdag és befolyásos vőlegénye mellett.
Azonban egy este elegáns lakásának küszöbén ott áll egy kamaszlány: Kirby. Azért jött, hogy megismerje az édesanyját. Marian tökéletesnek látszó világa fenekestül felfordul. Szembesülnie kell a tizennyolc éve eltemetett titokkal, szembe kell néznie azzal, amit el akart felejteni.
Miközben Marian lassan megismeri a lányát, Kirbyt, ráeszmél, hogy élete egyáltalán nincs sínen: hogy változtatnia kell, azt kell tennie, amit a szíve diktál. Eközben Kirby, aki bár a fejébe vette, hogy felkutatja vér szerinti szüleit, megtapasztal egy, az övétől eltérő, teljesen más, izgalmas világot, és rájön, hol az igazi otthona.

Kirby világéletében tudta, hogy örökbefogadott gyerek, de nem volt ezzel semmi baja, egészen középiskolás koráig, amikor úgy érezte, hogy meg kell ismernie a gyökereit, tudnia kell honnan származik. Ezért 18 évesen elkérte az örökbefogadó ügynökségtől vér szerinti anyja címét, és felkereste.

Tulajdonképpen tetszett ez a könyv, nagyon olvastatta magát. A szereplők is kedvemre valók voltak, legfőképpen Kirby. Fiatal, aki kicsit lázad a szülei ellen, a tanulás ellen, a továbbtanulás ellen és úgy egyáltalán minden ellen. Ezért gondolta azt, hogy a vér szerinti szülei felkutatása talán segítségére lehet, hogy megértse és jobban szeresse önmagát. Kirby nagyon szimpatikus volt, megbocsátottam a szüleivel szembeni viselkedését, hiszen én magam is tapasztalom nap, mint nap, hogy a gyerekek ilyenek. Megértettem azt is, hogy választ szeretne kapni a kérdéseire, leginkább arra, hogy miért adták örökbe.
Felváltva olvashattuk Kirby és Marian fejezeteit, és meg kell mondanom, hogy Marian egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem csak azért, mert nem tudtam megérteni a tettét, még akkor sem, ha 18 éves volt, amikor a lánya született, hanem azért sem, mert a mostani élete sem szimpatikus. Csak a külsőségekről szólt, nem volt semmi tartalma az én szememben. A legelső reagálása sem tetszett, ahogyan viselkedett az első találkozásuk alkalmával. Megismertem az ő történetét is, a szerelmet, amiből Kirby fogant. De akkor sem tudtam megérteni a tettét. A történet folyamán változott a hozzáállása, megtudta mit veszített és segített Kirbynek az apját is felkutatni, tehát, amit csak tudott jóvátett, legalábbis nagyon igyekezett. Mégsem került hozzám közel. Nagyon tetszett viszont a vér szerinti apja, Conrad viselkedése és az örökbefogadó szüleit is kedveltem.
Amiért nem adok maximális pontot a könyvnek az az, hogy a témája miatt sokkal meghatóbbnak, megindítóbbnak kellett volna lennie, de sehol nem volt szükségem a papírzsepikre, nem érzékenyültem el annyira, mint amennyire egy ilyen könyvnél szeretném. Ettől független nem rossz történet ez, elgondolkodtató és olvasmányos volt, érdemes elolvasni.

9/10

Bea

És egy kedvenc idézet, a zene miatt:
"Egy kicsit mindenből. Mint te. Kezdve Mike & the Mechanicstől Bo Diddleyn át egészen Violent Femmes-ig. Szeretem a klasszikus rockot. A Rolling Stonest, a Beatlest, Bob Dylant. És az ördögbe is! Képzeld countryt is hallgatok! Ha egy kicsit idősebb leszel, lehet, hogy te is értékelni fogod azokat a számokat. A szövegek nemes egyszerűségét. Autentikus, igazi, semmi szerepjátszás. Olyanokra gondolok, mint Waylon Jennings, Hank Williams. Őket biztos szeretnéd."

2015. október 24., szombat

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét

„Mivel a a szerencse még váratott magára, kemény munkával akartam előcsalogatni. Ki tudja, mi válhat még belőlem?”

Regény egy nőről, aki már életében legendává vált. Regény egy életről, mely tele volt tragédiával, szenvedéllyel és szépséggel. Ez Gabrielle Chanel élete, és ezúttal ő maga meséli el az olvasónak. A történelmi regények népszerű szerzője új témához fordul: egy olyan nő életét tárja elénk, aki forradalmasította a divatot: megszabadította a nőket a fűző szorításából és a többkilós kalapoktól.
Coco Chanel szegény családból származott, és anyja halála után árvaházba került. Volt varrónő és kupléénekesnő egy éjszakai lokálban. Sorsa óriási fordulatot vett, amikor megismerkedett egy gazdag férfival.
A magával ragadó regényben Coco őszintén mesél félelmeiről, érzelmeiről, szerelmeiről. Egyetlen férfit szeretett egész életében, de sokaknak összetörte a szívét. Megszállottan szinte csak a munkának és a sikernek élt.
A regényben megjelennek a kor kiemelkedő alakjai is: Pablo Picasso, Jean Cocteau, Igor Sztravinszkij, a balett-teremtő Gyagilev és az orosz Romanov főherceg is.

Hogy lesz egy szegény családból származó, apácák között nevelkedett, gyönyörű zsebkendőket hímezni tudó kislányból a világ egyik leghíresebb divattervezője? Coco Chanel rengeteget dolgozott és szenvedett azért, amit elért az életében.
Nagyon szimpatikus volt nekem a fiatal Gabrielle, aki túl kényelmetlennek és hivalkodónak találta a kor divatos női ruháit, ezért elkezdte hordani a szeretője nadrágait, ingeit, és zakóját. Gabrielle, aki "csak" egy nő volt, nem félt megvalósítani az álmait, mindent feláldozott értük. 
Aztán valahogy az idősebb Coco Chanel egy kicsit eltávolodott tőlem. De lehet, hogy egy kissé ő is elvesztette önmagát. Elsodorta magával a munkája, a megfelelési kényszer, és igen, néha már egy kicsit úgy éreztem, elfelejtette, hogy honnan jött. Már régebben is olvastam valami olyasmiről, hogy a második világháború idején Chanel kapcsolatban állt a nácikkal, nekik dolgozott kémként. Most ennek a könyvnek köszönhetően teljesen közeli szemszögből ismerhettem meg Coco életének eme szakaszát (bár azt nem tudom, hogy mennyi volt belőle a valóság, és mennyi az író érdeme, de az igaz végül is, hogy azért annyira nem szépítette a dolgokat), de én teljességgel elfogadtam a tetteinek okát, ha nekem is lett volna egy rokonom, aki bajban van, nekem pedig meg lettek volna az eszközeim, hogy segítsek, én sem tettem volna másképp. 
Mindent összevetve nagyon tetszett a könyv, szeretem nagyon az életrajzi történeteket, és az író nagyon jó munkát végzett Mademoiselle Chanel életének egyes szám első személyű elmesélésével.

9/10

Zsófi

2015. július 30., csütörtök

Kedvenc íróink: Pearl S. Buck

Ismét egy új rovatot indítunk a blogon, amelyben kedvenc íróinkat fogjuk bemutatni nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, amik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk a műveiket másokkal is megismertetni.

Pearl Comfort Sydenstricker Buck, amerikai írónő a Nyugat-Virginiai Hillsboroban született 1892-ben. Egyike volt kora legnépszerűbb íróinak, különösen Kínában játszódó regényeinek kapcsán, de szintén ismert volt humanista tevékenységéről és harcáról a nők jogaiért. A termékeny szerző 1932-ben Pulitzer-díjat, 1938-ban pedig Irodalmi Nobel-díjat kapott.
Pearl három hónapos volt, amikor misszionárius szüleivel a kínai Csinkiang városába költözött, 80 éves korában hunyt el Pennsylvániában. (bővebben: wikipédia)

Pearl S. Buck könyveivel akkor találkoztam szembe, amikor az Egy gésa emlékiratai elolvasása után rám tört a keleti/gésa láz, és fejvesztve kutattam a könyvtárban ilyen témájú könyvek iránt. Egy ilyen véletlen találkozásból vált Pearl S. Buck Anyával közös kedvencünkké, és bizony nem elégedtünk meg csak annyival, hogy mi elolvastuk a könyveit, hanem "rásóztuk" a családunk többi tagjára is. Aki szintén szereti a keleten, Kínában játszódó könyveket, erős nőkről, férfiakról szóló történeteket, kedveli a történelmi regényeket, és szívesen bepillantana ebbe a távoli különleges világba, annak mindenképpen ajánlom olvasásra az írónő könyveit. 

A kínai rabszolgalány

Egy fiatal kínai lány, Peónia élettörténetét beszéli el, akit egy gazdag zsidó családnak adnak el szolgálólánynak.
Ezt a könyvet olvastam el először az írónőtől, nagyon érdekes regény volt, Kínának egy olyan történelmi szakaszát, társadalmi helyzetét tárta elém, amiről még soha nem is hallottam.  A történetben a zsidó és kínai kultúra különleges találkozásáról, egybefonódásáról is olvashattunk.

Liang asszony három lánya

Liang asszony elhagyja a férjét, miután a férfinak ágyasa lesz, és éttermet nyit Sanghajban. A vendéglő a nyugalom és az ínyencfalatok szigete egy olyan világban, ahol nyomorúság és szürkeség uralkodik. Liang asszony Amerikába, a szabadság világába küldi tanulni három leányát. A lányok közül az egyik letelepszik az Államokban, míg kettő visszatér Kínába. Ám boldogság és előrejutás helyett megpróbáltatások sora vár rájuk. Liang asszony próbálja felnyitni a szemüket, hogy Kína már nem ugyanolyan, mint gyerekkorukban volt, s a változásokhoz alkalmazkodni kell. Az írónő utolsó regénye egy bölcs, hagyományos értékeket őrző asszony és három lányának sorsát követi nyomon a 60-as évek Kínájában, a kommunista uralom megerősödésének idején.


Kwei-Lan vergődése

Kelet és Nyugat világnézete csap össze ebben a regényben.
A furcsa cím ne ijesszen el senkit ettől a könyvtől, az eredeti címe egyébként is az, hogy Keleti szél, nyugati szél, és úgy láttam, magyarul is megjelent ezzel a sokkal szalonképesebb címmel is. A könyv Kwei-Lan életét meséli el, akit szülei szigorú kínai hagyományok szerint neveltek, ám a bátyja egy nap egy amerikai nővel tér haza külföldi tanulmányaiból. Kwei-Lan a sógornője által ismerkedik, barátkozik meg a nyugati világgal, és így az ő szemszögéből mi is teljesen máshogy szemlélhetjük a világunkat, életmódunkat, szokásainkat.


Az utolsó kínai császárné

A lebilincselő regény hiteles portrét fest az utolsó kínai anyacsászárnéról. Az erőskezű sokszor könyörtelen császárné, Ce-hszi Kína egyik legnyugtalanabb korszakában, a 19.  század második felében irányította az országot. A császári udvarban sokan gyűlölték és rettegtek tőle, a nép azonban rajongott érte. A gyönyörű mandzsu lány tizenhét évesen került a Tiltott Városba, a Császári Palotába, és az uralkodó kedvenc ágyasa lett. Majd fiú örököst szült és császárné lett belőle. Éles eszének és kitartásának köszönhetően már huszonnyolc éves korában magához ragadta az ország irányítását, s azt haláláig ki sem engedte a kezéből.
Ezt a könyvet különösen a történelmi regények kedvelőinek ajánlom. Nagyon érdekes volt Ce-hszi életét végigkövetni, amint egy naív fiatal lányból Kína uralkodónőjévé változott.

Az édes anyaföld

Ezért a regényért 1938-ban kapta meg a Nobel-díjat az írónő.
Egy kínai parasztcsalád történetét meséli el, ahogy két generáción át a semmiből küzdi fel magát módos gazdává, az európai ember számára embertelen kínai körülmények között. A regény központi figurája a rabszolgalányból lett anya, ez a csodálatos nőalak egyszerre gyengéd és erős, esendő és szigorú erkölcsű, családot összetartó, végtelen erőforrás, akár az édesanyaföld, amelynek legfőbb parancsa, hogy nem szabad elhagyni, nem szabad eladni, az utolsó leheletig ragaszkodni kell hozzá.
Ez a kedvenc regényünk az írónőtől, és ez volt az a könyv amit a családban többeknek is ajánlottunk, és aki elolvasta annak szintén nagyon tetszett. (igen, Mama ezennel ajánljuk neked is ;))
A könyv egy nagyon megrázó, megható történetet, egy család történetét meséli el nekünk, akiknek szinte semmijük sem volt, aztán kemény munkával megszereztek mindent, amire szükségük volt. De vajon elhozta ez számukra a nyugalmat, boldogságot?

Zsófi

2015. július 11., szombat

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Nagyon szép a borítója ennek a könyvnek, erősen befolyásolt is abban, hogy megszerezzem a könyvtárból. 
Nem igazán tudom eldönteni, hogy tetszett-e, vagy nem. A történet alapötlete kedvemre való volt. Annie a megözvegyült, háromgyermekes családanya kiadja szép, párizsi házának szobáit, hogy el tudja tartani a gyerekeit és megtarthassa a házát. Miközben ő maga is problémákkal küszködik, próbálja feldolgozni férje halálát, visszatalálni önmagához, a lakói sem problémamentesek. Sőt!
Valahogy annyira nem tudtam közel kerülni a szereplőkhöz. Illetve csak néha érintettek meg, de leginkább olyanok voltak, mintha idegenek lennének és én egy bizonyos távolságból szemlélném őket. Pedig volt benne sok gyerekszereplő is, de valahogy ők is megmaradtak távolinak, mintha benéznék egy óvoda udvarán és ott zsibong a sok gyerek, elvannak maguknak, de egyik sem szól hozzám. Itt is olyan volt, mintha a gyerekek csak kitöltöttek volna egyfajta hézagot, az ő szerepükből is sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
Volt egy-két rész, ahol untam. Mintha nem tudta volna a szerző eldönteni, hogy komolyra írja ezt a könyvet, vagy inkább könnyedre, viccesre. Ha megtalálta volna az egyensúlyt, akkor egy nagyon jó könyv lehetett volna, de nem sikerült neki.
Fordításbeli hiba lehetett, hogy kedves, aranyos, romantikus jelenetekben ritkán használt idegen szavak voltak (3-4 alkalommal figyeltem fel erre), nagyon nem illettek oda.

Ezektől függetlenül nem volt ez rossz könyv, egy nyári délutánon bent a hűvös lakásban (ahogyan én), vagy nyaralás közben a tenger, vagy medence partján mindenképpen elolvasható és végülis kikapcsol, elszórakoztat.



7,5/10

Bea

2015. május 21., csütörtök

Jan-Philipp Sendker: Szívszelídítő

Összességében végül is tetszett ez a könyv. Az elején egy kicsit lassabban indult el a történet, de aztán elrepültünk Burmába, és szépen elkezdett a könyv magával ragadni.

Julia Amerikában él és ügyvédként dolgozik. A családjával nem túl meghitt a viszonya, szinte csak a munkájának él. 
Nu Nu Burmában él, férjével Maung Szejnnel nagyon szeretik egymást, mindenben számíthatnak a másikra. Nu Nu egy gyermeknek ad életet aki kitölti az életében folyton jelen lévő lelki magányosságot és hiányt, aztán Nu Nu újból terhes lesz. Vajon ezt a gyermeket is tudja majd úgy szeretni, mint az elsőszülött fiát?
Julia és Nu Nu élete összefonódik, Julia Burmába utazik, hogy segítsen Nu Nu-nak megnyugvást találni.

Egy kicsit nekem egyik kedvenc írónőm Pearl S. Buck stílusát juttatta eszembe ez a könyv, az ő történetei is mindig mesés, távoli vidékeken játszódnak.
Julia nem volt nekem annyira szimpatikus, és az elején Amy buddhista bölcsességei is egy kicsit idegesítettek. De másoknak lehet éppen ezek tetszettek volna. (szerintem lehet Anyának is :). Az egész könyvet mélyen áthatotta a buddhizmus, a buddhizmus eszméi, és hát igen lehet nem voltam valami Buddhás hangulatomban.
A  könyv másik főszereplőjét, Nu Nu-t sem sikerült megszeretnem. Nu Nu kórképét a mai világban bipoláris zavarral diagnosztizálnák, Burmában meggyötört léleknek nevezték, de nekem ez sem magyarázat arra, hogy egy anya jobban szeretheti az egyik gyermekét a másiknál.
Tar Tart nagyon megszerettem és tiszteltem, méltósággal, és elképesztően nagy erővel viselte egész életében azt, hogy az anyja jobban szerette a testvérét.
Julia bátyja, U Ba is kedvenc szereplőmmé vált, jó volna olyan szemmel nézni a világot, ahogy ő tette.

Amit még hiányoltam, hogy egy kicsit több betekintést, esetleg magyarázatot vártam Burma politikai helyzetével kapcsolatban, mind a jelenkori, és a múltbéli szál esetében is.


8/10

Zsófi

2015. május 11., hétfő

Jackie Bouchard: Megmentőm, Maybe

Kutyás borító, sőt motorozós kutyás :), jó cím, szinte hívogatott az elolvasásra. Kerek egész történet volt, mégsem tudok róla nagyszerűeket írni. Bár a könyv a főszereplőnő, Jane férjének a temetésével kezdődik, amit megpróbált az író mégsem megrázóan tálalni, még némi humort is csempészett bele, amint egyrészt mosolyogtam, másrészt nem tetszett mégsem Jane hozzáállása a férje halálához. Még akkor sem, ha nem szerette már. Ha valamikor szerettél egy embert, akár a múltban is, igenis szomorú vagy, ha meghal. Jane, mintha nem lett volna. Jobban sajnálta a kutyáját, Barnumot, akit a férje halála után vesztett el, szintén rákban. Kihangsúlyozta, hogy míg a férjével „csak” 6 évet élt együtt, Barnum kétszer annyi ideig volt a társa, és őt az utolsó pillanatig szerette, ezért jobban meg is viselte a halála. 

Úgy hozza a sors, hogy Jane-nek segítenie kell nagynénjéék panziójában pár hónapig, ezért saját terveit háttérbe kell szorítania. Útban hozzájuk egy parkolóban rátalál Maybe-re, aki egy skótjuhász-keverék kutyus, kocsijába csalogatja, hogy biztonságba helyezze egy menhelyen. Többet nem is akarok a történetből elárulni, bár nagy titkok és túl nagy történések nem voltak benne, egészen aranyos, szerethető könyv lett volna, ha Jane egy kicsit rokonszenvesebb, szerethetőbb, érzelmileg is közelebb hozza hozzánk az író. Így engem nem érintett meg. Nem értettem, hogy miért van kihangsúlyozva, hogy hogyan öltözködik, (néha szinte már slamposan) és hogy a külseje is hagy némi kívánnivalót maga után.(??) Maybe aranyos volt, bár az nem tetszett, miszerint jópofa dolognak állította be a szerző, hogy mindig, mindenkire felugrál, mindegy, hogy éppen sáros vagy kutyaszaros a lába, és aki ezt nem nézte jó szemmel, azt Jane már le is írta magában. Nekünk is vannak kutyáink, soha nem engedjük meg, hogy ránk ugráljanak, mert azért az nem olyan aranyos dolog hosszú távon. Lehet, hogy egy könyvben igen, de a való életben nem. Ez nagyon zavart. Zavartak még az elírások, a logikátlanságok, amiket felfedeztem a könyvben, ez már lehet, hogy nem szerzői, hanem fordítói hiba. 

És ha már a „a kákán is csomót keres” állapotban vagyok, nagyon tetszett a borító, és bármilyen kutya van rajta akkor is kikölcsönzöm (mint ahogy a fiam rávilágított), de Barnum, aki meghalt, egy beagle volt, Maybe pedig skótjuhász-keverék, tehát a borítón lévő nagyon aranyos kutyus egyikőjükre sem hasonlít, de ez már tényleg csak kötekedés. :)


„- Hopp, itt egy penny! - Jeffrey lehajolt, hogy felvegye. 
Megforgatta kezében a pénzérmét. Nem értem, miért van ettől ennyire meghatva. Talán azt reméli, szerencsét hoz majd a nap további részében? Azt hiszem, ennél rosszabb már úgysem lehet.
- Anyám mindig azt mondta, a talált pénzérme elhunyt szeretteinktől érkező üzenet.
Elneveti magát, de azért zsebreteszi a pénzt. - Egy penny a mennyekből; egy apró jel, egy pénzérme vagy bármilyen, akár váratlan dolog, mind azt tudatja velünk, hogy szerettünk jól van.”

6,5/10


Bea 

Már egy jó ideje gyűjtögetjük magunknak a könyvekből a zenés idézeteket. Persze csak a kedvenceinket :). Ha az egyik könyvben találunk egyet, mindig kiírjuk őket egy kis füzetbe. Nagyon jó az ilyen sorokat olvasni a könyvekben, szinte mi is halljuk az említett dalokat, előadók hangját a fejünkben. :) 

Zenés idézet:

„Selene egy hátsó asztal felé mutat. Az összekaristolt parkettán mogyoróhéjak hevernek. A mikrofonnál egy countryénekes vonyítja bánatát (nem ismerem őt, mivel a klasszikusokon, Waylon Jenningsen és Johnny Cashen kívül nem hallgatok más countryzenét.)”