Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Az öreg Antonio José Bolivar Proano jó barátom lehetne a való életben. Imádja a természetet, a romantikus könyveket, nem szeret feleslegesen beszélni, és inkább magában van, mint olyan emberek között, mint az állandóan izzadt, minden hatalmat a kezében tartó polgármester, az értelmetlenül vadászgató kalandorok és a dzsungelbe költözött szerencsevadászok.

Jól eléldegél a kunyhójában az őserdőben, és csak akkor megy emberek közé, amikor feltétlenül muszáj. Például akkor, amikor a fogorvos a szigetre ér évente kétszer, hogy kezelje a helyi lakosokat és öreg barátja számára meghozza a romantikus könyvek utánpótlását, melyeket egy könyveket szerető örömlánytól szerez be.

Ava és Maya - avagy miért is jó mágikus realista könyveket olvasni

Ha jól emlékszem, az első könyv, amit ebben a műfajban olvastam az Isabel Allendétől a Kísértetház volt. Imádtam a könyvet, s imádtam a varázslatosságát is. De akkor még nem tudtam, hogy ennek a realisztikus varázslatosságnak külön műfaja is van. Ezt igazából egészen az első Alice Hoffman könyvemig nem tudtam, de utána viszont rájöttem, hogy olvastam én már néhány mágikus realista könyvet, amit egytől egyig imádtam, s innentől fogva elkezdtem tudatosan keresni az ilyen műfajú regényeket. (Itt most zárójelben muszáj említést tennem egy hatalmas nagy kedvencemről a Chiquitáról, ami egy fantaszikus mágikus realista könyv, és most kerek 300ft-ért lehet megvenni a Líra hőségakcióján belül. Nem, ez nem reklám, csak ez tényleg egy annyira jó könyv, hogy ennyiért igazán megéri megvenni.)

És hogy miért szeretek annyira mágikus realista könyveket olvasni? Mert imádom ezeknek a történeteknek a lapjain megbúvó mindennapi csodákat, varázslatos fordulatokat, s az egyedi hangulatvilágot, ami minden jóravaló mágikus realista regény kötelező eleme.

Úgyhogy nézzük is meg a két, már a bejegyzés címében említett könyvet egy kicsit közelebbről:

Két szuper könyv, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül

Mostanában a téli könyvesbolti hajtás miatt nem volt annyi időm olvasni, mint egyébként szokott lenni, de azért igyekeztem.

2017 utolsó hetén bejött egy vevő a boltba, s a következő mondatot hadarta el gyorsan: - Nem tudom sem a könyv címét, sem a szerzőjét, de annyit tudok, hogy nők lapja.
Nem túlzok tényleg ezt és ennyit mondott..., na az én fejem meg ilyenkor..., ha valaki más mesélné el ezt nekem, én el sem hinném. Fogalmam sincs mit akart jelenteni a nők lapja, az újságot?  Na mindegy, a lényeg az, hogy ilyenkor igazán üdítő és megnyugtató visszabújni az éppen olvasott könyvembe, és elveszni mondjuk Chilében, ahelyett, hogy azon agyalnék (egész nap), hogy hogy lehet az, hogy valaki meg akar venni egy könyvet, aminek még a címét sem tudja... :)

Héctor Tobar: A sötét mélyben

Amikor 2010-ben a chilei Copiapó melletti San José-bánya beomlott, 69 napra maga alá temetett 33 bányászt, a hegy gyomrába zárva őket.

A bányászok Héctor Tobar Pulitzer-díjas újságírónak mondták el történetüket, így az ő segítségével elevenednek meg szemünk előtt a két hónap viszontagságai és föld alatti, valamint föld feletti küzdelmei. Átéljük a bezártság minden nyomorúságát, megértjük, mire ítéli áldozatát a mardosó éhség és a kilátástalan sötétség, miközben tanúi lehetünk a bent rekedtek komoly és egyre erősödő hitének, a közös imádság megtartó erejének. Nyomon követjük a föld fölötti mentőcsapatok és hozzátartozók megfeszített küzdelmét és hősies kitartását, amelynek köszönhetően még akkor is tovább kutatnak, amikor már semmi esélye, hogy bárkit életben találhatnak a föld alatt.

És amikor már minden remény elveszett, megtörténik a csoda....

Riportregény tulajdonképpen ez a könyv, Héctor Tobar újságíró kapta meg a lehetőséget, hogy megírja a bányászok tragédiáját. Újságíróhoz méltón, alaposan utánajárt a dolgoknak, így lehetséges az, hogy részletesen megtudhattuk, hogy a szerencsétlenül járt bányászok nagy része mit csinált aznap, a munkába indulás előtt, milyen gondolatok foglalkoztatták, mivel foglalkozott a bányában és hogyan búcsúzott a családtagjaitól, mit csinált éppen és mit gondolt, amikor rájuk szakadt a hegy.

Bár tudtam a történet végkimenetelét, azt, hogy a bányászokat egytől-egyig kimentik, kiemelik a mélyből, mégis ugyanúgy éreztem kétségbeesésüket, ijedtségüket, reménytelenségüket, megbékélésüket, majd reményüket. Csak elképzelni tudom a bezártságot, de valószínűleg meg sem közelíti az ő igazi érzésüket, az éhségüket, amikor már csak kétnaponta ettek fejenként 100 kalóriát. Tiszteletemet mindenképpen kivívták azzal, hogy összetartottak a bajban, és a 33, egykor jó erőben lévő férfiember elért arra a pontra, amikor csekélyke élelmüket megosztották igazságosan egymással, próbálták egymást életben tartani úgy lelkileg, mint testileg. Dominót barkácsoltak, ugratták egymást, meséltek egymásnak, majd közös imába fogtak. Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb fizikai állapotba kerültek, a lelkük is megtört, felkészültek a halálra. A hit ereje azonban segítette őket, s bár elfogadták a halált is, szembenéztek egymással és önmagukkal is, mégsem adták fel. A remény ott lapult mindenkiben, hogy talán mégis megmentik őket. Amikor pedig ez megtörtént, ott még nem ért véget a történet. További másfél hónapig voltak lent a mélyben, a hegy továbbra is morgott, az omlások nem álltak meg. 

Az emberi természet pedig nem egyszerű dolog, további próbák elé állította a bányászokat. Miután már kaptak orvosi segítséget, élelmet, kommunikálhattak a külvilággal és szeretteikkel, kezdett szétszakadni a bajban formált közösség, egyre több lett közöttük a konfliktus. 

A könyv a mentés utáni életükről is beszámol, megtudhatjuk, hogy mennyire tudták feldolgozni azt a hatalmas stresszt, amit a mélység, a bezártság, az éhezés és a megpróbáltatások okoztak nekik, kaptak-e segítséget ehhez.

Mert amíg a bányában rekedtek, hősök voltak. Hősök azért, mert életben maradtak 17 napig, majd további 52 napig. Chile és az egész világ szorított nekik, piedesztálra emelte őket. Még ők is elhitték, hogy hősök. Mert miközben valóban azok voltak, éppen annyira voltak áldozatok is, akiknek egész hátralévő életüket meghatározta az a sötét, mélyben töltött 69 nap. Megrázó történetüket Héctor Tobar méltó módon írta le, mert könyvéből nemcsak a hősöket ismerhetjük meg, hanem a hősökben megbúvó embert is. Az emberhez tartozó családot is, a családhoz tartozó közösséget is, és magunk is szemtanúi lehetünk a csodának.

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Ha nem tudjuk, hogy a megajándékozott milyen könyveket szeret, és nem szeretnénk nagyon melléfogni, akkor bátran adhatjuk ezt a könyvet. Mert ez nem arról szól, hogy tetszik vagy nem tetszik. Ez egy igaz történet, ami az író által olvasmányosan megírt, megrázó erejű, erőt adó, és reményt, hogy vannak még csodák.

Kedvenc íróink: Isabel Allende

Ebben a rovatban, kedvenc íróinkat mutatjuk be nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk. Műveik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk ezeket másokkal is megismertetni. (A rovat korábbi bejegyzéseit ide kattintva érhetitek el.) 

Isabel Allende Llona chilei író és újságíró 1942-ben született Limában. Napjaink legismertebb spanyol nyelven alkotó írója, könyveit több mint 57 millió példányban, 35 nyelvre lefordítva adták el. Az egykori chilei elnök, Salvador Allende másodunokahúga.

1959 és 1965 között az ENSZ élelmiszer és mezőgazdasági szervezete santiagói részlegének dolgozott. Időközben lelkes újságíró és aktív feminista vált belőle: más, a női egyenjogúságért harcoló nőkkel megalapította a „Paula” című magazint (1967), Chile első feminista lapját.

1973. szeptember 11-én meggyilkolták Salvador Allende elnököt; Augusto Pinochet Ugarte tábornok vezetésével az országban jobboldali katonai junta vette át a hatalmat, Isabel és családja száműzetésbe kényszerült: 1975-ben Venezuelába menekültek, ahol 13 évig maradtak. Csak 1990-ben tért vissza Chilébe, hogy átvegye a Gabriela Mistral-díjat.

1981-ben elhunyt, Santiagóban maradt 99 éves nagyapja, ami nagyon megrendítette őt. Elkezdett írni neki egy levelet, amiből végül a „La Casa de los Espiritus” (Kísértetház) című, rövid idő alatt világhírűvé vált regény kézirata lett. A könyv 1982-ben jelent meg. (bővebben: wikipédia)

A Kísértetház című könyvet olvastam el legelőször az írónő könyvei közül. Egy kreatív írás könyvet olvasgatva akadtam rá egy listára, ami olyan könyveket tartalmazott, amit hasznos lehet (sőt kötelező) elolvasni leendő írópalánták számára, hát gondoltam, akkor egy könyvmolynak sem árthat, ha elolvassa őket.

Így került a Kísértetház a kezembe, és vált az egyik kedvenc könyvemmé.

Az írónő könyveiben elkalauzol minket szülőhazájának mesés tájaira, és képet fest a távoli Dél-Amerikai világról is.

Kísértetház

A Trueba család több nemzedékének tagjai elevenednek meg a regény lapjain. A nagy és kárhozatos szerelmekkel, pusztító és gyilkos indulatokkal, olthatatlan és kielégíthetetlen vágyakkal megidézett, és hívatlanul betoppanó szellemekkel teli történetben szinte észrevétlenül rajzolódik ki egy keservesen modernizáló, majd véres diktatúrába zuhanó ország története.

Mikor olvastam, teljesen elvarázsolt ez a több nemzedéken keresztül ívelő családregény, és magával ragadott az írónő csodás stílusa is. A könyv második felében egy kicsit előtérbe került Chile akkori politikai helyzete, de végül is nem ez lett a regény fővonulata. 

Akik szeretik a családregényeket, azoknak mindeképpen ajánlom ezt a könyvet.

Lelkem, Inés

A szemrevaló, szegény fiatal spanyol varrólány, Ines Suárez 1537-ben kalandvágyó férje keresésére indul az Újvilágba. Csábító külseje miatt már a hajóút során hajmeresztő kihívásokkal kell megküzdenie, de nem kevesebb küzdelem várja Amerika földjén sem. Elverekszi magát egészen a perui alkirályságig, ahol egy kaland során megismerkedik az akkor már neves spanyol konkvisztádorral, Pedro de Valdivával, akivel szenvedélyes,  mindent elsöprő szerelembe esik.

Egy számomra teljesen ismeretlen korba és helyre varázsolt el az írónő. Inés egy kemény, erős nő, aki a legnehezebb körülmények között is állja a sarat, kiáll a véleménye mellett, tiszteli az ellenfeleit. Chile felfedezéséről, meghódításáról szól ez a szörnyűségekkel és borzalmakkal is teli történelmi regény.

Távoli sziget

Zarité rabszolgának született az 1700-as években, a karibi Saint-Domingue szigetén. Kilencévesen háziszolga lesz, így nem kóstol bele a cukornádültetvények kíméletlen munkájába. Természetes szépsége azonban másfajta kizsákmányolásra kárhoztatja, de ő vigaszra lel az afrikai dobok ritmusában, a testében lüktető táncban és zenében, a voodoo szertartásokban.

Az Isebel Allende regények elolvasása után szívesen veszek elő egy térképet, amit aztán sokáig elböngészhetek, és az ujjammal én is bejárhatom a regény szereplőinek kalandos útjait. A Távoli sziget egy fantasztikus élmény volt számomra, teljesen beszipantott a voodoo szertartások, és a fülledt Haiti, majd New Orleans világa. Zarité személyében ismét egy erős, mindenre elszánt hősnőt ismerhetünk meg.

Bea-Zsófi