Ismét indiai útikalandokat olvashattok, a testvérem volt olyan kedves és megosztotta velem az élményeit és mivel valószínűleg kevesen juthatunk el ebbe a különleges, számunkra misztikus és egzotikus országba én mindig örömmel olvasom ezeket a beszámolókat.
Az első két részt is elolvashatjátok a linkekre kattintva.
Vágyakozással teli tértem vissza Indiába. Most a déli rész legnagyobb városába Bengaluruba (Bangalore) és annak környékére vitt az utam. Azt hallottam, hogy ez a város az ország egyik leggazdagabbja és az üzleti élet egyik központja. Az egyik milliárdos háza is ebben a városban van, aki egy felhőkarcoló tetejére építkezett, mert éppen ezt tartotta úri kedve!
Az indiai utazás első részét IDE KATTINTVA olvashatjátok el.
Az út során két gyárlátogatáson is részt vettem. Mindkettőben csak férfiak dolgoztak. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért. A válasz egyszerű és észszerű volt. Mivel általában napi két műszakot dolgoznak az emberek (16 óra) a több fizetésért, nem érkeznek haza menni a fent említett közlekedés lassúsága miatt. Így hát a munkahelyen van részükre egy szoba, ahol alhatnak. Helyesbítek, négy fal és néhány fadeszka ágy gyanánt. Mivel férfiak és nők nem alhatnak egy helységben ezért csak férfiak dolgoznak. Talán hétvégére hazautaznak, de ezt már nem kérdeztem, hanem hagytam a témát.
Nyolc évvel ezelőtt a Heti ez+az rovatban szerepelt egy nagyon érdekes útibeszámoló. Ezt most ebben az új rovatban felelevenítem, egyrészt azért, hogy külön is megtalálható legyen, másrészt pedig egy új útibeszámolót kaptam Indiáról, de mielőtt azt elolvasnátok, ismérjetek meg Tomit és első, 8 évvel ezelőtti benyomásait ebben a bejegyzésben.
"Most egy rendhagyó miegymás következik. Ismét egy újabb családtagomat kértem meg, hogy vendégeskedjen a Heti ez+az-ban. Ő a testvérem (az öcsém, Tomi), aki a múlt héten Indiában járt. Munkahelyi üzleti út volt, mindössze három napot töltöttek ott, nem vitték őket városnézésre, így csak az útközben szerzett benyomásait osztotta meg velem, amit én tátott szájjal és borzongva hallgattam, majd megkértem, hogy írja le nekem..
"Ha egy mondatban kellene jellemeznem Indiát, azt mondanám, hogy - India az élet szaga! Ezzel elmondtam mindent, mivel annyira keményen tolja az arcodba az élet magát, hogy letaglózva nézel ki a fejedből, hogy se köpni se nyelni nem tudsz. Nincsenek sallangok, nem játssza meg senki magát vagy pózőrködik. Ha éppen rájött a szapora vagy a pisilhetnék valakire, hát mindennél természetesebb, hogy letolja azt amije van, ha van egyáltalán ruha, nadrág rajta és könnyít magán. Ennek persze következménye az, hogy átlengi a levegőt az ürülék állott, trópusi 40 fokos melegben pácolt bukéja. A reptérről kilépve Új Delhiben, hajnali két órakor megcsapott ez a különös illat, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy nem keleti fűszerek egyvelege.
Kilátás a vonatból
A közlekedésben is ugyanilyen természetesen viselkednek. Nem azt a kreszt használják mint mi. Mindegy hány sávos az út, ahol hely van és elfér az autó, a motoros, csak dudál egyet kettőt és már tolja is be magát a busz és a tonnás teherautómatuzsálem közé, hogy aztán pár centi maradjon két oldalon és már megy is tovább. Na persze az autóknak is kell nemi élet, érintkeznek ők is gyakran, tehát ritka az olyan autó amin ne lenne látható néhány karcolás, horpadás, hiányzó lökhárító, lámpa vagy éppen tükör. Ebben a kavalkádban viszont feltűnően nem látni egy ideges, sietve öklöt rázó sofőrt sem. Vigyáznak egymásra! Viszont ebben a katyvaszban közlekedni nem lehet túl gyorsan. A városi tempó 20-30 km/óra lehet. Kivéve a többsávos szakaszokat ahol aztán minden résztvevő begyorsul 80-90-re. Én persze imádkozom, hogy a zörgő, remegve járó, nem is tudom milyen gyártmányú tragacs meg tudjon állni majd a kereszteződésnél vagy a kanyarban, megmaradjon az összes kereke. Nincs az a KPM, ami átengedné a műszaki vizsgán ezeket a gépeket. Ezzel viszont nem törődik senki, elvégre még megy.
Közlekedés Indiában
A taxizásaim alkalmával talán egy sofőr volt aki nem köpködött. De csak diszkréten, a kereszteződésnél résnyire nyitva az ajtót, kihajolva, a végén azért rásegítő krákogással zárva a folyamatot. A város utcáin, fal tövében, padkán vagy ahol éppen van egy sima felület, emberek alszanak, laknak, élnek. Két karó közé kifeszített nylon darab a tető. Mintha itthon látnék egy budapesti erdőrészen felhúzott hajléktalan várost, azzal a különbséggel, hogy itt fűtésre nem kell felkészülni, tehát elég a nylontető.
Töménytelen mennyiségű szemét mindenhol. Zacskók, flakonok, papírdarabok díszítik a patakpartokat és a partján álló fákat. Mintha csak egy karácsonyi díszletbe öltöztették volna őket. Ebben a koszban az utcákon rengeteg ember él. Nincstelenek, akiknek gyakran egy darab kendőjük van amit magukra tekerhetnek és ha tudtak szerezni, akkor egy papucs. Kalkutta (Kolkata) mintegy 18 millió lakossal bír. Sétálva az utcán a fehér bőrömmel, 186 cm magasságommal furcsa érzés volt, hogy megannyi sötétségben virító hófehér manószempár követ. Majd csak egy pár másodpercre megállva, mert a tömegben nem lehet rendesen haladni, máris egy 6 év körüli kisfiú ragadja meg a pólómat, karján egy 1 év körüli pucér gyerekkel, markát tartva néz rám olyan szemekkel amit még életemben nem láttam."
Nagyon sokat vártam erre a könyvre a könyvtárban, talán 7. voltam az előjegyzési listán, de azt mondom, nagyon megérte a várakozást. Bár amikor hazahoztam és megnéztem a borítóját, akkor elfogott némi bizonytalanság, hogy nem-e valami könnyű nyári limonádé. Amivel amúgy nincsen semmi baj, de nem mindig van hozzá kedvem, és mostanában sajnos több könyvet is abbahagytam, mert egyszercsak jött egy mondat, vagy egy cselekmény, ami kiverte nálam a biztosítékot, vagy egyszerűen csak azt éreztem, hogy unom, nem köt le.
Régen nem tudtam könyvet abbahagyni, de ma már simán megteszem. Pláne úgy, hogy tudom, mennyi könyv van még a várólistámon, amit el szeretnék olvasni. De ennél a könyvnél szó sem volt ilyesmiről.
Ez egy csodálatos könyv, nagyon szép történet. Miközben egy idő után már végig sejtettem, mi várja Szatorut és Nanát az út végén, mégis nagyon jó érzéseket keltett bennem a könyv, olyan volt, mint egy szép ajándék, nap mint nap.
Mert megajándékozott azokkal az érzésekkel, amelyeket Nana és Szatoru átéltek egymás társaságában, mindazzal a szeretettel, amit egymástól kaptak és egymásnak adtak, és mindazokkal az élményekkel és szépséges visszaemlékezésekkel, amelyeket Szatoru a meglátogatott barátaival felidézett.
Nana egy talált macska, kóbor macskaként élte a napjait, amikor elütötte egy autó és tulajdonképpen Szatorutól kért segítséget, akivel már a baleset előtt is ismerősök voltak valamelyest.
Az amerikai álom, egy kommunizmusban felnőtt, álmodozó kisgyerek szemével
"Hány embert ismersz, aki azt fontolgatja, hogy egyszer majd ír egy könyvet? Én is közéjük tartoztam. Mostanáig. Azt javaslom, hogy ha bármikor az életedben ezt fontolgattad, akkor kezdd el MOST." - hangzik a könyv szerzőjének tanácsa a könyv bevezetőjében.
Sárándi Nagy Péter könyve olyan, mint egy hosszú, baráti levél. Levél egy olyan baráttól, akivel rég nem találkoztunk és beszámol élete elmúlt évtizedeiről, beleszőve gyermekkorát, kamaszéveit, azokat az eseményeket, amelyek elvezettek odáig, hogy elhagyja az országot. Közvetlen, szívből jövő és legfőképpen inspiráló.
Túlélni Amerikát, avagy a boldog társadalmonkívüliség
"Vannak, akik hajléktalannak nevezik őket, de az új nomádok elutasítják ezt a címkét. Hajlékkal és közlekedési eszközzel is rendelkeznek, így másik szót találtak magukra: háztalanoknak nevezik magukat."
Ezt a könyvet már a megjelenésekor felfedeztem magamnak, nagyon kíváncsi voltam rá, és tervezem majd a filmet is megnézni. Először azt gondoltam, hogy majd azután írok róla bejegyzést, ha megnéztem, de mégsem, mert nem akarom, hogy befolyásoljon és nem akarom összehasonlítgatni sem a könyvet és a filmet.
Régen olvastam ennyire kalandos és mozgalmas történetet, mely egy egyszerű családtörténetként indul, de az események fantasztikus alakulásának köszönhetően egyszer csak Afrikában találjuk magunkat és ott további szédületes eseményekben és izgalmakban van részünk.
A történet az 1800-as évek végén kezdődik, majd a szereplőkkel együtt lépünk át a 20. századba és leszünk tanúi a világ változásainak.
Charlotte tízévesen egy hajószerencsétlenségben elveszíti testvérét és szüleit, ezért a nagyszüleinél nevelkedik tovább, ahol legfőbb bizalmasa és támasza Klara, az unokatestvére.
Megmondom őszintén, hogy amikor először találkoztam ezzel a könyvvel, azt gondoltam, hogy valamiféle önsegítő könyv és a borítóját sem értem igazán, de nem önsegítő könyv és a borítóját is most, a könyv elolvasása után néztem meg alaposan.
Kellemes meglepetés volt ez a történet, szívmelengető, megrendítő, szórakoztató és nagyon szerethető.
Arthur Pepper letörten, magányosan és félelemmel telve várja felesége halálának egyéves évfordulóját. Arthur egy éve minden nap ugyanúgy éli az életét, a megszokott szoros napirendje szerint, amitől ritkán tér el, éppen úgy folytatja az életét, ahogyan Miriam életében tették.
Milly Johnsonról írtam már többször is, hogy nagyon szeretem a stílusát, a könnyedséget, a vidámságot, a humort, amit belesző a romantikus regényeibe, már-már ebben a műfajban az egyik kedvenc szerzőmnek is mondanám, de olvastam már tőle gyengébb és jobb könyveket is.
A Madarak és méhek a jobbak közé tartozik, teljesen kikapcsolt, nagyon jól szórakoztam. Stevie Honeywellt néhány héttel az esküvője előtt ismerhetjük meg, amikor a vőlegénye éppen a bombázó kolléganőjével és egyben új szerelmével tölti az időt, üzletí út címén egy nyaralóhelyen. Ha ez még nem volna elég tragédia, Stevienek mindezt a kolléganő lovagjától, a rettenthetetlen skóttól, Adam MacLeantól kell megtudnia.
Az ősz közeledtével szembejöttek velem instagramon, youtube videókon az őszi bakancslisták és elgondolkodtam azon, hogy én vajon miért nem írtam sosem bakancslistát. Pedig elég nagy listagyártó vagyok, legalábbis a teendőimről szeretek listát írni, mert úgy nem csúsznak szét annyira a kezemből az elvégzendő feladatok.
Bakancslistát talán azért nem írtam még soha, mert túl sok minden kerülne rá, nem tudnék szelektálni és nem tudom, hogyan élném meg, ha sokáig nem sikerülne valami. És ahogyan magamat ismerem, mindig újabb és újabb dolog kerülne a listára és sosem lenne vége.
Amikor pedig a kezembe kerül egy ilyen nagyszerű könyv, mint a Bakancslista Magyarország, akkor mégis elfog a vágy, hogy teleragasztgassam jelölő címkékkel, hogy hová szeretnék a felsorolt úticélok közül eljutni, mi az, amit nagyon szívesen meglátogatnék.
Szeretem Kimberley Freeman könyveit, de ez egy kicsit sem jelenti azt, hogy könnyű dolga van nálam és egyenes út vezet odáig, hogy tetszik a regénye. Talán éppen ezért kritikusabban olvasom, mert már feltette a lécet egy bizonyos magasságra, és mindig azt várom természetesen tőle, hogy ugorja meg, és ne kelljen csalódnom.
Nem akarom sokáig húzni az idegeiteket, el is árulom, hogy a Csillagok az óceán felett simán megugrotta ezt a lécet. Azt szeretem Freeman könyveiben, hogy kellőképpen kalandosak, fordulatosak, és annyira izgalmasak, olvasmányosak, hogy egy idő után lehetetlen letenni őket.
Már a fülszöveg ígéretes volt, és a könyvben sem kellett csalódnom. Csodaszép történet, melyben központi szerepet játszik egy nagy utazás, ami szó szerint is, és az emberi érzések, érzelmek, kapcsolatok világában is egy hatalmas utazás.
A főszereplő August Schroeder középiskolai tanár, a kutyája Woody és két kisfiú véletlenszerű találkozása, majd közös utazása a történet, mely utazás igencsak meglepő ok miatt válik egy nagy közös kalanddá.
August minden nyáron elindul lakókocsijával és csodálatos természeti csodákat, tájakat keres fel. Ezen a nyáron a Yellowstone Nemzeti Parkba szeretne eljutni, az utat még fiával közösen tervezték, de sajnos ez egy végzetes baleset miatt már nem teljesülhet, csak a hamvait viszi magával.
Fa Nándor két felnőtteknek szóló könyve után a gyerekeknek is elmeséli kalandjait, amelyek egy Föld körüli utazásra visznek el bennünket. Nagyon izgalmas, érdekes utazás lesz ez, amit nem érdemes kihagyni. Fa Nándor egy igazi példakép, aki kitartásával, kemény munkájával elérte kitűzött célját, egy saját kezűleg épített hajóval kerülte meg a Földet.
A hajó neve Spirit, ami jó időben békésen hasít dagadó vitorláival a tengeren, kabinjából zene szól, versengve a szél hangjával, igazán idilli kép ez, egészen addig, míg nem történik valami váratlan fordulat. Amikor szükség van a hajós találékonyságára, lelki és fizikai erejére egyaránt. Az utazás egyik pillanatról a másikra változik békés, nyugalmas hajókázásból, életveszélyes kalanddá, amikor már a hajó és hajós épsége a tét.
"A régi vicc szerint az Óperenciás-tengeren, az Üveghegyen meg még azon is túl élt egy ember, aki reggel felébredt, és így kiáltott: "Hú, de baromi messze lakom én!" Ez az ember volnék én. Bárhol is ébredek, otthon vagyok."
Holch Gábor egy igazi világpolgár, akit vágyai és álmai repítettek kalandos utazásokra, majd olyan szerencsés és kitartó volt, hogy a munkájában is megvalósította az álmait, mely rengeteg utazással jár, ezáltal nagyon különleges, egzotikus helyekre juthatott el.
Nem szokásom, hogy rögtön az értékelésem elején belecsapok a közepébe, de ennek a könyvnek az esetében ezt kell tennem. Olvassátok el! Olyan élményt nyújt, amit nem szabad kihagyni. Elvarázsol és megbotránkoztat egyidőben. Egyszerre mutatja be a világ szépségeit és szörnyűségeit, embertársainkat szerte a világon, a Föld egyre fogyatkozó élővilágát, örömteli és szívfájdító pillanatokat.
Balogh Boglárka nagyszerűen kalauzol el bennünket a Föld különböző tájaira és remek, olvasmányos stílusban, nagy empátiával tájékoztat az ott élő emberek életéről, állatok megmentéséről, szokatlan életfilozófiákról, hétköznapokról, vallási rituálékról és babonás hiedelmekről.
Egyik kedves olvasónk azt írta instragramon a könyvről készült fotó alá, hogy ez a könyv rajta van a bakancslistáján. :D Nekem csak azért nincs, mert már magaménak tudhatom és nagyon sokszor végiglapoztam oda-vissza, elidőzve jó néhány úticélnál, ahová szívesen elutaznék.
Bakancslistát nem csak azért készítünk, mert hamarosan feldobjuk a bakancsot - állítja a könyv szerkesztője Kath Stathers. Bakancslistánkat elkészíthetjük bármikor és egész életünkben teljesíthetjük a benne felsorolt vágyainkat, és ugyanígy bármikor írhatunk is hozzá.
Ez a könyv a Titoktündér hatodikként megjelenő kötete, mely a negyedik és ötödik részhez hasonlóan, bárhová beilleszthető a sorozatba, ha az első könyv meséit már megismertük.
A családdal töltött idő, közös játékok és beszélgetések fonódnak össze benne a Titoktündértől már megszokott szemlélettel, hogy együtt izgalmas és tanulságos történetekké, varázslatos és segítő mesékké alakuljanak át.
Bár én nem olvastam még a Titoktündér könyveiből, teljesen megállta a helyét ez a Családi könyv önálló kötetként is. Nagyon tetszett, ahogyan Tündérország keveredett a valós világgal, ahogyan megtudtam, hogy a gyerekeknek vannak segítő tündéreik, vagyis a gyerekek tulajdonképpen a tündérek tanítványai, akik a tündérektől csupa jó tanácsot és segítséget kapnak a problémáik megoldásához.
Bepakoltam a hátizsákomba, és útnak indultam, hogy felfedezzem magamnak Brazíliát, a 2016-os olimpia országát. Bejártam az ország leghíresebb helyeit, de olyan világvégi falvakba is elkeveredtem, amelyek talán még a térképen sincsenek rajta. Ámuldoztam Brazíliaváros és Sao Paulo modernségén, és gyönyörködtem Minas Gerais barokk aranyvárosainak szépségében. Híres brazilok nyomába eredtem - mint Pelé, Ayrton Senna vagy épp Paulo Coelho -, és híres brazíliai magyarok nyomára is bukkantam, mint például Molnár Gábor vagy Lénárd Sándor.
És persze megismerkedtem egy csomó hétköznapi, nagyszerű brazil emberrel, akiktől nagyon sokat tudtam meg arról, hogy milyen az igazi Brazília. Erről szól ez a könyv.
Ismét utaztam. Ezúttal Soltész Béla jóvoltából Brazíliába látogattam el és voltam az író láthatatlan útitársa. Brazíliáról nem sok mindent tudtam eddig. Tudtam azt, hogy Dél-Amerikában van, a Riói karnevál, szamba, Amazonas, az amerikai Szabadság-szoborra hajazó Krisztus-szobor, foci és esőerdők jutottak eszembe, de ezeken a nagy általánosságokon kívül nem sok mindent.
A himalájai Bhutáni Királyság a Föld egyik legtitokzatosabb és legelzártabb országa, ahova csak kevés magyar jut el. Érintetlen természet, megmászatlan hegyóriások, elzárt völgyek, ritka növény- és állatfajok, hófehér gleccserek, rohanó folyók és szubtrópusi dzsungelek jellemzik. Egy mesebeli kis ország, ahol a király csak 1999-ben vezette be az internetet és a televíziót, és 2008-ban a demokráciát.
A Mennydörgő Sárkány Földje a tantrikus buddhizmus utolsó mentsvára is, ahol lélegzetelállító kolostorerődök, több ezer kegyhely, évszázados hagyományok biztosítják az itt lakók lelki üdvét. A szerencsés utazót változatos túraútvonalak, elszigetelt apró falvak, kedves, egyszerű emberek, és a magyar ízlésnek is igen csípős csilipaprikás ételek is várják. És egy rendhagyó fejlesztési politika: a Bruttó Nemzeti Boldogság.
A szerző személyes utazásokon, kalandokon, álmokon és találkozásokon keresztül részletesen mutatja be Bhután nevezetességeit, történelmét, buddhista vallását, királyait, hagyományait, és napjainkban zajló gyors fejlődését. A hiánypótló könyv Bhutánba repíti az olvasót, illetve segít megtervezni az utat erre a távoli és elvarázsolt vidékre.
Bevallom, az olvasás elkezdésekor csak sejtettem merre lehet Bhután, ezért legelső dolgom az volt, hogy megkerestem a térképen. Kína és India között fekszik ez a kis ország, mely körülbelül feleakkora, mint Magyarország, népessége pedig nem éri el a 750.000 főt.
Az elmúlt hetekben többször is jártam Bhutánban. Mindennap sikerült egy kicsit lélekben elutaznom és szinte ott éreztem magam ebben a csodálatos országban. Mindezt Valcsicsák Zoltánnak köszönhetem, aki egy fantasztikusan sokszínű, nagyon alapos és igazán tartalmas könyvet írt Bhutánról, az ott tartózkodásairól, kalandjairól, túrázásairól, a bhutáni emberekről és önkéntes munkájáról.
Szándékosan olvastam lassan a könyvet, minden napra beosztva, mert annyira jó volt naponta elővenni és belemerülni ennek az egzotikus országnak az életébe, a szerzővel tartani az útjain, részletes leírást kapni gyönyörű helyekről, nagyszerű emberekről, és a mienktől teljesen másfajta világról, nagyon különböző életfelfogásról. Ahol még élnek az évszázados hagyományok, a szellemi és emberi értékek nagy megbecsülésnek örvendenek. A bhutáni emberek nagyon a szívembe lopták magukat Zoltán leírásán keresztül, barátságosságuk, nyíltságuk, derűjük, vendégszeretetük és vidámságuk igazán szívmelengető volt. Szerintük a boldogság a fejben van.
Irigylésre méltó, hogy az országba nem törtek be a multik, nem hajtanak az emberek az anyagi javakért, anélkül törekednek a boldogságra, hogy gazdagságra, felhalmozásra vágynának. Példaértékű a természet és az ember kiegyensúlyozott kapcsolata. Csodálatra méltó az a tény, hogy törvény van arról, hogy az ország 60%-ának mindenkor zöldnek kell maradnia.
A szerző nagyon sok helyre kalauzol bennünket, ahol megismerhetjük közelebbről ezeket a különleges embereket, meglátogathatjuk vele a zarándokhelyeket, a kolostorokat, olvashatunk focizó, fürdőző és több évig meditáló szerzetesekről, vallási ünnepekről, buddhizmusról, királyokról, legendákról.
Valcsicsák Zoltán mindent el akart nekünk mondani Bhutánról, ezért a könyvet több részre tagolta. Az elején saját személyes élményein, önkéntes munkáján, a bhutáni embereken, a gyönyörű épületeken, a kolostorokon, a csörteneken, a mindenhol vidáman lengedező színes imazászlókon, az imamalmokon, a nemzeti ételeken és italokon keresztül mutatja meg nekünk az országot, és vele együtt próbáljuk megfejteni Bhután titkát, azt, hogy egy könyv elolvasása és a fotók nézegetése után miért érzi azt az ember, hogy ez tényleg egy olyan hely, amit legalább egyszer az életben személyesen látnia kell. Bár a turizmus nem elterjedt az országban, nem is olyan egyszerű engedélyt kapni és nem is olcsó, de álmodozni mindenképpen érdemes róla.
Megtudhatjuk a könyvből, mi a vérmosoly titka, mi az a doma, milyen a vajas tea, és az arának hívott házi szeszbe hogyan kerül tojás. Miként került a magyar gulyás Bhutánba és milyen kicsi a világ?
Miután elkísértük a szerzőt ezekre a fantasztikus utakra, láthattunk takint, borzonghattunk a padláson tanyázó lakótársaitól és elképzelhettük a lávaköves fürdő jótékony hatásait, gyarapíthatjuk ismereteinket Bhután történelmével.
A könyv második felében a buddhizmus lényegéről, kialakulásáról és elterjedéséről, meghatározó történelmi személyekről, a bhutáni királyokról, a demokratizmus kialakulásáról olvashatunk, ami 2008-ban történt. /Mintha a múltból került volna elő Bhután! /
Megtudhattam, hogy mi az a Bruttó Nemzeti Boldogság, mi a boldogság definícója a bhutániak szerint. Népességről, nyelvekről, vallásokról, egészségügyről, építészetről olvashatunk és aminek nagyon örültem, ételrecepteket is megoszt velünk a szerző, amiből egyet-kettőt biztos ki fogok próbálni.
Turisztikai tanácsokat is kapunk a könyv végén. Mit kell tenni abban az esetben, hogyan kell elindulni, ha valakit az a szerencse ér, hogy elutazhat Bhutánba. Amikor pedig már ott van, milyen turistautakat járhat be, mely illemszabályokat érdemes betartania, milyen a közbiztonság, és milyen telefon- és internetlehetőségek vannak.
Órákig tudnék még mesélni Bhutánról, egyszerűen elvarázsolt a Mennydörgő Sárkány földje, szépsége, tisztasága, ősisége, hagyománytisztelete, önállósága és bizony még az is nagyon tetszik, hogy annyira elzárt, nehezen megközelíthető. Őrzi a nyugalmát, a szabadságát, a boldogságát.
Nagyon köszönöm Valcsicsák Zoltánnak, hogy megismertetett ezzel az ámulatba ejtő, varázslatos országgal, valamint hogy egy ilyen változatos, sokoldalú, figyelemre méltó könyvet olvashattam. Ajánlom mindenkinek!
A könyv végén lenyűgöző fotókat találunk, ahová nagyon sokszor lapoztam hátra olvasás közben. Majd megtaláltam ezt a videót, amelyben a szerző fotóiból készült kisfilmet láthatjuk, bhutáni zenei aláfestéssel. Ennek örültem meg csak igazán.;)
A szerzőről és a könyvről ezen az oldalon tudhattok meg többet:
.jpg)
.jpg)
