Megumi Iwasa: Szeretettel üdvözöl Pingvin

Első levél:
Címzett: Pingvin
               Bálna-fok

Kedves Pingvin!

Nagyon örülök, hogy lehet neked levelet írni, mert én is nagyon szeretek levelezni. Igaz, nekem nem Pelikán szállítja a leveleimet, csak egyszerűen megtalálom őket a postaládában, amit egy posta nevű intézmény szállít, vagy nem.

Mert képzeld, előfordult már, hogy eltűnt egy szépen kidekorált, saját készítésű borítékban küldött levelem. Nagyon szomorú voltam emiatt, de ezért is jó, hogy neked Pelikán és Fóka kisasszony szállítja a leveleidet, mert biztos lehetsz benne, hogy nem fog eltűnni.

Sabina Berman: Én, Én, Én

Karen  Nieto élete akkor kezdődik, amikor nagynénje Kaliforniából megérkezik Mazatlánba, hogy birtokba vegye örökségét, a Consuelo nevezetű tonhalfeldolgozó üzemet.

Majd megtalálta Karent, az elképzelhetetlenül elhanyagolt kislányt, aki nem is emberként élt, nem beszélt, nem szocializálódott, magára hagyottan éldegélt a ház szinte láthatatlan szellemeként és egyértelműen mindenki bolondnak tartotta.

Francesca Zappia: Csak kitaláltalak?

Nagyon jól indul ez az év, ugyanis megtaláltam az első nagy kedvencemet. A könyv története egy nagyon komoly mentális betegség körül forog, Alex küzdelmének lehetünk szemtanúi, aki nem elég, hogy végzős gimnazista, még a skizofréniájával és hallucinációival is meg kell küzdenie.

Ha a rikítóan vörös haja miatt nem lógna ki a többi gimnazista közül, akkor kicsit különös viselkedésével hívja fel magára a figyelmet, bár mindent elkövet, hogy ne legyen ő a furcsa lány. Ami hatalmas nagy erőt és elszántságot kíván, hiszen nem könnyű úgy átlagosnak látszani, hogy végig abban a tudatban élsz, hogy figyelnek, netán üldöznek a kommunisták. 

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Figyelem! Nem titkolok semmit a bejegyzésem végéig, egy erősen rajongó értékelés következik. :) Az Átkozott boszorkák elolvasása után nagyon szomorú voltam, hogy vége lett annak a csodálatos könyvnek, de a molyon barangolva rájöttem, hogy  Alice Hoffman írt még egy boszorkányos könyvet, ez pedig a Tizenharmadik boszorkány.

Gyorsan ki is kölcsönöztem a könyvtárból, és bár igyekeztem nagyon lassan olvasni, minden lapját, minden másodpercét kiélvezni, sajnos még így is nagyon gyorsan végeztem vele. És éppen annyira imádtam, mint az Átkozott boszorkákat! Az arról írt értékeléseinket elolvashatjátok ITT és ITT. 

Vadadi Adrienn: A Palacsinta tábor, Nyomás a suliba!

Mai bejegyzésünkben két Vadadi Adrienn könyvet ajánlok a figyelmetekbe:

Vadadi Adrienn: A Palacsinta tábor

Itt a nyár, vége van az ovinak! De az ovisoknak még nem kell elbúcsúzni egymástól. Amíg anya és apa dolgoznak, ők a Palacsinta táborban mulatnak az óvó néni kertjében.

Itt annyi mindent lehet csinálni, amit év közben lehetetlen! Fára mászni, térképpel nyomozni, báránykát szelídíteni, patakban tapicskolni, hajót úsztatni és sártengerben dagonyázni. No meg persze sütni-főzni: például palacsintát!  A tábor végén pedig nagy-nagy közös tábortüzezéssel és énekkel búcsúznak egymástól és az óvó nénitől. 

Tarts Leával, Petivel és a többiekkel a Palacsinta táborba!

Ez annyira aranyos könyv volt, hogy bátran ajánlom minden ovis gyerek szüleinek a kezébe. Egyszer nem lesz elég elolvasni, mert biztos vagyok benne, kiindulva a saját gyerekeimből, hogy egy ovis gyermek estéről estére, többször is szeretné majd hallani ezeket a történeteket. 

A szereplők lehetnének akár ők maguk is, nekik is van óvónénijük, a nyári szünet megoldásaként talán el is mennek egy táborba, ahol mindenféle érdekes kalandok történnek, történtek velük. Ha pedig még nem voltak semmiféle ovis táborban, akkor pedig azért lehet nagyon érdekes számukra. 

Hiszen melyik gyerek ne szeretne elmenni a kedves óvónénije házába, ahol egész nap játszhat oviból megismert társaival, ahol azért jóval kevesebb gyerek van, mint az oviban, nem kell megküzdeni semmiért, és kedvükre játszhatnak a kidőlt fán kalózosat, a Trabantroncsban autóversenyzőset, a teraszon a lányok babázhatnak, segíthetnek óvónéninek a főzésben, pecázhatnak a patakban, de akár megkereshetik a sárkány kincseit. 

Ha pedig mindezekhez egy cuki kutya is van, akit Haminak hívnak és imádja a gyerekeket, ezen kívül egy napra két kisbárány gondozása, cumiztatása is az ő nyakukba szakad, no meg egy macska nevén is elgondolkodhatnak, akkor azt hiszem kész siker a Palacsinta tábor, és még a palacsintákról és a kőlevesről nem is beszéltem.

Dömötörről, az óvónéni tizenhat éves unokaöccséről se feledkezzünk meg, aki remek segítsége volt a gyerekek körüli tennivalókban, de még fantasztikusabb játszótársa volt a gyerekeknek. Nagyon jó kis történetek voltak ezek, kellően rövidek és egyszerűek, hogy a kisgyerekek nagyon átélhessék és szerethessék. Az illusztrációk is bájosak voltak.

10/10

Vadadi Adrienn: Nyomás a suliba!

Az Alma utca 22-ből már jól megismert szereplőkkel találkozhatunk ismét ebben a könyvben. Misivel, nagymamájával Nanival, nagy Marosival és kis Marosival, Pirossal, Kamillával és Elek bácsival. Néha még Csúnya néni is bekiabál a történetbe. Szóval nem változott semmi. Azaz nagyon is változott, ez a nyár Misi utolsó nyara, mielőtt elkezdi az iskolát. 

Nagyon sokat nevettem ezeken a történeteken is. Már  a balatoni nyaralás és Misi várakozása a két Marosira, miközben kialakul a saját kis pénzkereső vállalkozása mosolyt csalt az arcomra, ami folytatódott a balatoni pecázással és a félresikerült vacsorával. 

Misi iskolakezdési tapasztalatait is érdekes volt olvasni, alapjában véve tetszett neki az iskola, csak azt nem értette, hogy nagy Marosi miért nem ismerte meg a szünetben. Ez a tény rá is nyomta bélyegét Misi hangulatára, de aztán arra gondolt, hogy biztos az ünneplő ruha tette, majd a farmerban és a piros pólójában biztos megismeri. 

Elek bácsival ugyanúgy tettek-vettek, feltalálóskodtak, mint eddig, de Elek bácsi a történet  végén valami rejtélyes dologban sántikált, Misi pedig nem vette jó néven, hogy valamit eltitkolnak előle. 

Volt még ebben a részben bárányhimlő, találkozhattunk Misi Gabi nevű unokatesójával is, akinek a Wifi-n múlott a napi boldogsága, megpróbálták megszelídíteni Csúnya nénit, a két Marosi szét akarta vágni a tandemet, Piros szemüveges lett, majd mindenki szemüveges lett, és a házbéli banda együtt mehetett iskolába is. 

A könyv végén pedig arra is fény derült, miben mesterkedett Nani és Elek bácsi.

Nagyon jó folytatása volt az Alma utcának ez a rész, imádtam a humorát, mulatságosak voltak a történetek, szuperek a karakterek, és az illusztrációkat is kedveltem.

10/10

A könyveket köszönöm a Pagony Kiadónak!

Bea

Gill Hornby: És most együtt

Bridgeford válságban van. A főutca félig elnéptelenedett, az üzletek bezárnak, a polgári büszkeség gondolatát ódivatúnak találják a munkából egyenesen hazaszáguldó ingázók. A kisváros mintha elcsüggedt volna.

Akad azonban egy dolog, ami összehozhatja a lakosokat: a zene. A bridgefordi városi kórusnak esélye lehet arra, hogy megnyerje a megyei kórusversenyt. Az énekesek kis csapatának azonban először új tagokat és egy egészen megújult hangzásvilágot kell találnia magának.

Ezen a ponton lép színre Tracey - született szólista, aki eltitkolt múltját rejtegeti; Bennett - hajdani templomi kóristafiú, aki értetlenül szemléli a modern világot; és Jazzy - aki a hangját útlevélnek tekinti, amelynek segítségével  maga mögött hagyhatja a várost, és elindulhat a jövendőbeli hírnév és gazdagság felé. Sikerülhet-e beilleszkedniük az olyan régi, megbízható kórustagok közé, mint amilyen Annie? Megtanulhatnak-e közösen dolgozni, megmenthetik-e az énnekart, sőt, talán az egész közösséget is?

Igen, Igen, Igen!!!  Ismét egy kedvenccé vált könyvet mutathatok be! Nagyon szeretem az ilyen nagyon angol, intelligens, kellemes, aktuális élethelyzeteket felvető történeteket, a kissé szarkasztikus humora pedig imádnivaló volt! 

A bridgeporti kórus a történet kezdetén elveszíti a vezetőjét, pedig nagy megmérettetés előtt állnak, indulni szeretnének a megyei kórusversenyen. Igazából már nem is nagyon van kórus, szétesőfélben van a társaság, a kórusvezetőjük nélkül szinte csak megszokásból járnak oda, de mintha nem találnák a hangjukat. Elhatározzák, hogy új tagokra van szükségük. 

Nagyon karizmatikus szereplőkkel találkoztam ebben a könyvben. Legelőször Traceyt ismerhettem meg, aki egyedül neveli éppen felnőtté vált fiát, dolgozik valahol, egy irodában, de ez nem képezi semmilyen fontos részét az életének. Érezhetően valami nincs teljesen rendben vele, titkai és problémái vannak, nem boldog és nem önmaga. 

Aztán ott van Annie, a könyvtáros, aki már régi tag, mindig legelőször érkezik a próbákra, takarít, rendezkedik, teát főz, látszólag nagyon tevékeny, mindenkinek segít, de valójában nem tudott túllépni azon, hogy felnőtt lányai kirepültek otthonról, saját életet élnek. A férje egyre ritkábban jár haza a Londonban bérelt lakásból, amit addig csak nagy ritkán használt szükség esetén.  Annie nem tudja, mihez kezdjen, még ő maga sincs tisztában vele, de szenvelgései közben önmagát, a saját útját keresi.

A kedvencem pedig Bennett, az unalmas, a semmit megjegyezni nem bíró, csak a munkába temetkező, elszürkült és éppen elhagyott családapa, aki valamikor kóristafiú volt a templomban, de most nem volt csak egy üres háza, egy ruhaállványa, és egy nagyon idegesítő volt felesége, aki magával vitte a már félig felnőtt gyerekeit is. Nem igazán Bennett-et idegesítette Sue, hanem engem. 

A legnagyobb változáson Bennett ment át a történet során, egyszerűen imádnivaló volt, ahogyan rájön dolgokra, az unalmas, érdektelen emberből egy érdekes, vonzó, karizmatikus, érző szívű férfi válik, akire a szerelem is rátalál.

Lewis, a lányát egyedül nevelő apa és lánya Katie, aki a süteményeket süti a próbákra, Jazzy a fiatal lány, Bennett gyermekei, majd később a lézengő fiatalok is fontos elemei lesznek a történetnek, és szépen, ám meglehetősen lassan igazi kórus kerekedik a szerteszét kószáló, igazi érzelmeiket rejtegető emberekből. 

Az egész könyvet átjárja a zene szeretete, az éneklés, aminek segítségével ki tud bontakozni a történet végére a szeretet, a bizalom, a ragaszkodás. A zene előcsalogatja a rejtőzködő lelkeket és szíveket, megvilágítja kinek-kinek a saját útját, összeboronál generációkat, családokat, embereket.

Ami pedig szintén nagyon fontos, Bridgeport is éledezik, már nemcsak egy széthulló, közönyös kisváros, hanem összetartó, egymást ismerő és kedvelő emberek csoportja, egy igazi közösség, akiknek már nem mindegy, hogy mi történik a főutcán...

Nagyon szeretetteli, megható, ugyanakkor vicces könyv volt, egyszerűen imádtam. És mint már írtam, természetesen a kedvenceim között a helye!!

A könyvet köszönöm a GABO Kiadónak!

10/10

Bea

Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony

Mi az a füttyömfitty? Meg lehet javítani a vadcsízek eltört énekét? Unalmasabb a gondolatfoci az unalomnál? Hogyan nincs színe a színnyalónak, ha mindennek van?

Megtudod, ha követed a Völgybe a vadcsízek röptét, akik mindig a gát felől érkeznek, és a présházak felé tűnnek el a semmi égbe.

Ebben az eldugott Völgyben él Tárkony, a kicsit nyafogós, kicsit ügyetlen, de nagyon szerethető nemköltő költő, aki még attól is fél, hogy egyszer beleugrik egy kútba.

És itt élnek Tárkony barátai. Csücsök, akivel a világon a legeslegjobban lehet unatkozni. Oregán, aki képtelen száz palacsintánál kevesebbet sütni. Lajos, a mindenes, aki szerint gumipókkal, postásgumival és szigetelőszalaggal mindent meg lehet javítani. 

Irány a Völgy! Nincs is olyan messze. Csak tíz, legfeljebb száz vagy ezer napra a Nagy Büdös Semmi közepén kígyózó Vonaltól.

Nagyon eredeti történet, aminek olvasása közben egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem firtatom, hogy kicsoda is Tárkony, a nemköltő költő, és miért nem írt még semmit. Vagyis akkor miért költő? Miért szenved annyit reggelente a felkeléssel, kicsoda Csücsök és Oregán? Nem találgattam tovább, hogy tulajdonképpen a kissé kótyagos társaság hogyan alakult meg és mit is kezdenek egymással, nap, mint nap. Azt vettem észre, hogy én is ott kullogok a nyomukban, kuncogok, amikor Oregán, mint igaz barát közli Tárkonnyal, hogy amit írt, az nem is vers, és mosolygok azon, ahogyan Tárkony megvédi a versét. 

Szerettem Tárkony érzékenységét, amivel Cserjét gondozta és emlékei a kutyáról ismét csak nevetésre, ugyanakkor sajnálatra késztettek. A gyávasága csak még kedvelhetőbbé tette, és megtudtam, hogy a bátorság megszerzéséhez elég egy bátorságcsavar. Aztán csuda dolgok történhetnek. 

Az unatkozás  egyszerűen illett az egész társasághoz. A gondolatfoci valami fantasztikus volt, imádtam, hatalmas találmány, mindenképpen kipróbálom a fiúkkal. 

A lekváros palacsinta is kap egy fejezetnyi lehetőséget, a fiúk csak úgy hahotáztak, amikor felolvastam. Bence különösen érintve érezte magát, mert a lekváros palacsinta - igen-igen érthetetlen - neki is büntetés lenne. :)

A Vadcsízek és a Színnyalók  méltó befejezést adtak az egész, már-már időnként álomszerű történetnek. Tündér is egy nagy talány volt, de igazán fontos szerepet játszott Tárkony, a nemköltő költő, Oregán, Csücsök és a többi Völgybeli életében.

Az illusztrációk is tökéletesen kapcsolódnak a mondanivalóhoz, éppen annyira különlegesek, szépek, viccesek, mint maga a történet. Az apró részletek, a színek, a perspektívák, mind-mind nagyon tetszettek.

Ez a könyv átlépi a határokat, a korhatárokat mindenképpen, mert éppen olyan jóízűen nevetgélt rajta a tízéves, mint a tizennyolc éves, és mint nagyon sokszor én is. Átlépi a megszokott kereteket, mert tulajdonképpen felnőttekről szól, ám ezek a felnőttek, mintha nem nőttek volna fel, (ezen el is gondolkodtam, felnövünk-e valaha egyáltalán?), unatkoznak, mint a gyerekek, berúgják a labdát más kertjébe, mint a vásott kölkök, háborúzni akarnak, mint a grundon a fiúk és világgá mennek, hogy megnézzék a Vonalat, ugyanakkor teljes szívvel kiállnak a jó ügyért, akár Vadcsízekről, akár Színnyalókról legyen szó. 

Izgalmas, egyedi, szokatlan történet, amely először meghökkent, majd egyre többször húzza mosolyra szánkat, és talán néha még irigyeljük is Tárkonyt és csapatát a szabadságukért, azért, hogy önmaguk lehetnek, hogy összetartanak, hogy barátok. És természetesen drukkolunk, hogy írjon végre egy verset. 

A könyvet köszönöm a Csimota Kiadónak!

10/10

Bea

Jennifer Worth: Hívják a bábát

A londoni kikötőnegyed, a Docklands élete meglehetősen kemény volt az 1950-es években. Jennifer Worth, amikor huszonkét éves korában körzeti bába lett, egyik napról a másikra a Cable Street bordélyai, a bombatölcsérekben metilalkoholt ivók világában találta magát. A gyerekek nyomorúságos körülmények közt jöttek erre a nyomorúságos világra, gyakran még folyó víz sem volt a lakásokban.

Jennifer Worth könyvéből megismerhetjük a hatalmas londoni kikötő romantikus szépségét, a poloskától hemzsegő bérházakat, a betegségtől való rettegést csakúgy, mint a közösség összetartását, és a több mint tízgyermekes asszonyok hihetetlen tűrőképességét. A humort sem nélkülöző, hol felkavaró, hol megható írás egy azóta eltűnt világot kelt életre. 

Gyönyörűséges történet volt, vagyis inkább történetek láncolata. Nem egybefüggő regényfolyam, hanem a fejezetek különböző eseteket mesélnek el, epizódokat Jennifer Worth szülésznő és a Nonnatus-rendház életéből. Részesei lehetünk a rendházbeli nővérek hétköznapjainak és ünnepnapjainak, megismerhettük életüket, munkájukat, egymással való kapcsolatukat. Az apácák segítettek az elesetteken, betegeket ápoltak, és szüléseknél segédkeztek. A fiatal, elhivatott lányok pedig a rendházba költözve kitanulhatták a bábáskodást, az apácák segítő, szerető felügyelete alatt. 

Így került a rendházba Jennifer is és mesél nekünk az 50-es évek Angliájáról, London háború utáni lábadozásáról, társadalmáról, elmaradottságáról és fejlődéséről. Mert hatalmas szegénység volt a háború pusztítása miatt, a gyerekek a bombatölcsérekben játszottak, és ugyanitt intézték üzleti ügyeiket a prostituáltak, azok a szegény fiatal lányok, akik önszántukból vagy megtévesztéssel, de bekerültek London bordélyházaiba, és csak nagyon keveseknek sikerült kitörni onnan. 

Az egyes fejezetek szereplőinek történetein keresztül nagyon sok mindenről olvashattunk. Nagyon érdekes és megható történetek követték egymást, valamilyen módon azért mindig kapcsolódtak egymáshoz. Jenniferrel tarthattunk a terhesgondozásra, megismerhettük a gyermeket váró anyákat, családi helyzetüket, és úgy egyáltalán a nők iszonyatosan nehéz helyzetét. A fogamzásgátlás hiánya következtében nem volt ritka a 10 gyermek egy családban, a férfiak élete - ha szerencsések voltak - szinte a munkából állt, az asszonyoké szintén, mert nem kis feladat volt ennyi gyermeket ellátni. 

Sok szülést izgulhatunk végig Jenniferrel, és szörnyülködhetünk az akkori körülményeken. A nők legtöbbször otthon szültek, csak akkor mentek kórházba, ha valami probléma merült fel, egy farfekvéses csecsemőt még nem feltétlenül tekintettek problémának.  Megható volt  ezeknek a gyermekeknek a megszületését végigkísérni,  látni azt, hogy hiába volt már sok gyermek a családban, örültek az újabb babának és szeretettel fogadták.

Tetszett, hogy Jennifer nem csak a születésekről, betegápolásról számolt be, hanem az akkori fiatalok életéről, szórakozási és öltözködési szokásairól is sokat olvashattam. Az apácákat is bemutattta nekünk, igazán kedves, szeretetreméltó szereplőkkel találkoztam, mind a kolostorban, mint a londoni szegénynegyedekben. 

Megrázó egyéni sorsok, keserves és boldog hétköznapok, szegénység és szeretet, áldozatkészség és kitartás, sok kisbaba, kerékpárral közlekedő bábák, jóságos apácák, szomorúság és vidámság. Jó stílusban megírt, humorral, szeretettel átszőtt egymásba kapcsolódó történetek, hős asszonyokról,  egy bába tolmácsolásában. Imádtam ezt a könyvet, új kedvencet avattam.:)

10/10

Bea

Aage Gilberg: Sok eszkimó - egy orvos

"Már kölyökkoromban különösen érdeklődtem a világ legnagyobb szigete, Grönland iránt. Hogyne, hiszen ott élnek az eszkimók, akik egész nap nem csinálnak egyebet, mint kajakon, meg kutyafogatos szánkón utaznak! Mennyire irigyeltem őket! Észak felé húzó vágyaim kis részben kielégültek tizenötéves koromban. Vizsga után csodálatos utat tehettem a Färöer-ekre, vagyis a Juh-szigetekre. Már az is hatalmas élmény volt, hogy egyedül utazhattam. Megfogadtam magamban ez utazás közben, hogy újból eljövök ide és azután még messzebbre megyek, észak felé. Izlandot is meg akartam ismerni, de mindenekelőtt Grönlandot. Alig nyolc évvel a diákkori utazás után, előbb, semmint tulajdonképpen hittem volna, valóra vált a pompás diákálom."

Legelőször is hálaimát rebegek a moly.hu meglétéért, vállon veregetem Zsófit, hogy kicsivel több, mint egy éve megtalálta az oldalt, (nem is értem, hogy igazi könyvmolyok lévén, hogy-hogy csak egy éve akadtunk rá az oldalra, bár akkor még a blogunk sem volt meg) és örülök annak, hogy a molyon egymásra találtunk azzal a kedves molytársunkkal, akinek az értékelése hívta fel figyelmemet erre a könyvre. Ha ez nem így történik, valószínűleg sosem kerül kezembe ez a könyv, márpedig az nagy veszteség lett volna.:) Az is hatalmas szerencse, hogy a könyvtárunknak is megvolt (Széchenyi István Városi Könyvtár, Sopron), amely könyvtárat amúgy is dicséret illet, mert meglehetősen gyorsan szerzik be az újdonságokat is. 

Visszatérve a Sok eszkimó, egy orvos című könyvre, nagyon régi könyv, nem találtam benne kiadási dátumot, de a lapok sárgultsága és ódon illata arra utal, hogy valamikor a 40-50-es években adhatták ki, tehát 60 év felett van. De nem is ez a lényeg, hanem az a hatalmas élmény, amit a könyv adott nekem. Alig bírtam ki (nem is bírtam), hogy ne osszam meg családom tagjaival az érdekesebb részeket, bár igazából az egész könyvet felolvashattam volna nekik. :)

A történet igaz, egy fiatal dán orvos úti- és Grönlandi élményei, akinek gyermekkori álma, hogy eljusson Grönland szigetére és ez az álma viszonylag hamar teljesült is. Fiatal orvosként, 1938-ban lehetősége lett a Föld legészakibb városában, Thulé-ban egy évet a város orvosaként eltölteni. A város szó nem takar itt többet, mint egy-két faépületet, amelyekben a templom, a kórház és egy bolt kapott helyett, az ott élő eszkimók leginkább sátrakban laktak, télen pedig a föld alá vájt kunyhókban. 

A fiatalembert a felesége is elkísérte, miután gyorsan nyélbe ütötték az utazás miatt előrehozott esküvőt. 

Hamar megkedveltem a fiatalembert és feleségét, nagyon élvezetesen írta le a korabeli, csöppet sem veszélytelen hajóutakat, ahogyan eljutottak Grönlandra, és még azt is sikerült elérnie, hogy nem kívülállóként olvastam, hanem szinte ott éreztem magam végig az imbolygó, szűkös hajókon, ezért meglehetősen örültem, amikor végre kiszállhattunk a szigeten. Velük együtt ámultam-bámultam és hála a szerzőnek sikerült az eszkimókat éppen annyira megszeretnem mint ők. Nem érdekelt már engem sem, hogy levadásszák a fókákat, hiszen ha nem teszik, éhen halnak, és kíváncsi lettem arra is, hogy megenném-e nyersen a fóka máját, vagy gyomrát és én is finom, sajthoz hasonló csemegének tartanám-e a zsenge fókabeleket. 

Azt hiszem a körülmények sok mindenre rákényszerítik az embert, arra is, hogy természetesnek vegye a 0 alatti 40 fokokat, (így írta a szerző, és nekem ez nagyon tetszett), és félelem nélkül hajtson kutyaszánnal a befagyott óceánon, ami pedig tele van hasadékokkal és időnként végetér az a jégtábla, amin addig száguldottak, de sebaj, átugratnak egy másikra.

Elvarázsolt az eszkimó emberek tisztasága, őszintesége, kedvessége, egyszerűsége, ők még ösztönösen élték így az életüket, és nem tudom tudták-e, hogy ismerik a boldogság titkát.

Gyönyörű szép lehet Gröndland, bár nem tudom ma mivé alakult a könyvből megismert 1939-es évekbeli világ, de nagyon örülök, hogy a könyv által részt vehettem ebben a csodálatos, számomra idegen világban és megismerhettem ezeket a fantasztikus embereket, mint a fiatal orvos és a felesége és az összes Thule-i eszkimó.

Egyértelmű, hogy a könyv a kedvencem lett, és nagyon örülök, mert hamarosan saját példányom is lesz belőle, sikerült megrendelnem az antikvárium.hu oldalon, ráadásul féláron!!

10/10

Bea

Fredrik Backman: Itt járt Britt-Marie

Britt-Marie hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy "hallatlanul koszos", felszámolás előtt álló ifjúsági otthonban kell rendet tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet - rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is - Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen...

Fredrik Backman véglegesen helyet kapott a kedvenc szerzőim sorában! Eddig sem voltak kétségeim efelől, sőt, lehet, hogy már az Ove és A nagymamám után is kijelentettem, de most már biztos. Könyvei témái, stílusa, szereplői egyszerűen fantasztikusak, mintha egyenesen nekem írná ezeket a könyveket. :)

Britt-Marie-t már A nagymamám azt üzeni, bocs-ból megismerhettük és érezhettük, hogy nem egy egyszerű nő ő, élete hátterében olyan dolgok lapulhatnak, amik megmagyarázzák, hogy Britt-Marie olyan, amilyen.

Azért azt bevallom, hogy a könyv elején kicsit tartottam Britt-Marie-től és az egész történettől. Féltem, hogy Backman nem pendíti meg ugyanazokat a húrokat bennem, mint előző könyveivel, nem éri el ugyanazt a csodálatos hatást. Talán ezért, talán azért, mert Britt-Marie, ha lehet, még tüskésebb, még zárkózottabb volt,  mint Ove, lassabban láttam meg a kényszeres, takarításmániás, listafüggő nőben az embert. Azt az embert, akinek gyermekkora felett szörnyű felhő lebegett, és azzal a tudattal kellett élnie, hogy őt senki nem látja, nem szereti, nem örül neki. Nem láttam én sem őt egy ideig.

Ezért legközelebbi barátai voltak a takarítószerek, a Faxin, aminek segítségével látja a világot, a szódabikarbóna, és boldog volt, ha lehet egy erkélye. Házassága sem róla szólt, hanem a férjéről, a férje gyerekeiről, a férje német üzleteiről, és ő nem volt sehol.

Egy szép napon azonban Borgban találta magát, ahol mindenki látta őt, az első perctől kezdve. A gyerekek, Valaki, Bank, Bank kutyája és Sven, a rendőr is, a munkaközvetítős lány pedig hallotta. Elég gyakran. Britt-Marie is látni kezdte magát, néha át kellett írnia a listáját, mert azért lista nélkül mégsem lehet. Néha érezte, hogy szükség van rá, talán még kedvelik is. Ha. - mondta ilyenkor. Mert még tanulnia kell. Azt kell megtanulnia, hogy ő is fontos. Hogy őt is lehet szeretni. Hogy az ember csak magára is gondolhat. Hogy szerethet. Hogy nevethet és ragaszkodhat. Hogy saját maga kedvéért hozzon döntéseket az életében. Hogy akár boldog is lehet.

Azt már megtanulta, hogy a meccsek a vége előtt is megfordíthatók. Azt is, hogy Borgban nem szégyen hitelre vásárolni. Tudja, hogy a patkányok szeretik a csokit. A Snickerst. És hogy a foci varázslatos játék. Mert mindig jön egy újabb meccs, ami talán jobb lesz, mint az előző. Mindig van újabb lehetőség.

A könyvet köszönöm az Animus Kiadónak!

10/10 

Bea

A szerző korábbi könyveiről írt blogbejegyzéseink:
Az ember, akit Ovénak hívnak 
A nagymamám azt üzeni, bocs

Antonio Orlando Rodríguez: Chiquita

Chiquita kubai származású liliputi művésznő, énekes és táncos-mutatványos artista volt, aki a New York-i varietékben vált korának bálványozott csillagává a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben. Sikereit korabeli fényképek és újságcikkek tanúsítják a regény függelékében. Kubában született, jómódú középosztálybeli családban, és soha nem nőtt hatvan centiméternél magasabbra. Élete végéig megmaradt annak az arányos "kicsikének" (chiquitának), aki tízévesen volt; kigömbölyödő alakja miniatűr, de hibátlan női szépséget ígért. 

Sorsát egy kijelentés és egy amulett határozta meg; a kinyilatkoztatás a korszak neves francia színésznője, Sarah Benrhardt szájából hangzott el, és így szólt: "a nagyságot nem centikben mérik". Az amulett - egy nyakláncon függő arany gömböcske - pedig az egyik Romanov nagyherceg kezéből került Chiquita nyakára.

Chiquita élete attól fogva, hogy eldönti, művész lesz, szinte töretlenül ível a karibi sziget isten háta mögötti kisvárosából a valóban világot jelentő deszkákig, New York, Párizs és számos egyéb nagyváros (köztük Budapest) színpadáig. 

Az első világégést megelőző évtizedekben a szenzációkra éhes nagyközönség világszerte mohó kíváncsisággal fordult a technikai forradalom vívmányai és az emberi ritkaságok felé. Ezek az évek a vaudville, a cirkusz mutatványosoknak és mindenféle látványosságnak teret adó szórakoztatóipar fénykorának évei is: a szintén forradalmi korszakát élő sajtó vezető helyen foglalkozott az erőművészek, artisták, törpék és óriások sosem látott furcsaságaival. Chiqiuta ebben a közegben vívja ki kivételes rangját; viharos szerelmi élete, az előkelő körökben való bennfentessége és varázsereje a "boldog békeidők" iránt mindig újraéledő kiváncsiság vonzó alakjává avatja.

Ez a hosszú (és kicsit száraz) fülszöveg el ne riasszon senkit a könyvtől! :)

A könyv teljesen véletlenül került a kezembe, egy könyvtárlátogatásunk alkalmával, és én nagyon örülök ennek a véletlennek, mert ez a könyv fantasztikus volt. 

Amikor ott a könyvtárban elolvastam a fülszöveget, akkor  igazából a cirkuszrajongó énem támadt fel bennem, és a cirkuszimádatomat is kielégítette ez a történet, de ezenfelül megismerkedhettem még egy rendkívül kalandos életű nővel is, Chiquita Espiridiona Cendával.

Megismerkedhettem Chiquita gyerekkorával, amit Kubában töltött, találkoztam egy orosz nagyherceggel, egy ősi szellemmel, és a hangos Cenda famíliával is. 

De igazából a könyv legelején beleszerettem a történetbe, már akkor nagyon megfogott a hangulata, történetünk krónikása Cándido Olazábal valami eszméletlen egy elbeszélő volt, a történethez hozzáfűzött kommentárjai mindig megmosolyogtattak.

Miután megismertem Chiquita ifjúságának éveit, és egy kicsit az éppen kibontakozni készülő kubai szabadságharcokba is bepillantást nyerhettem, már ott is álltam Chiquita mellett, amint szeretett hazáját elhagyva Amerikába hajózott, hogy hozzálásson művésznői karrierje beindításához.

Már a könyv legelső fejezetei is nagyon izgalmasak voltak, de az igazi őrültségek és kalandok itt kezdődtek el csak igazán! :)

A bájos és célratörő Chiquita meghódította szinte a világ összes színpadát, szenvedélyes szerelmi kalandokba keveredett és körbeutazta egész Európát, sőt egyszer még egy arab sejk is elrabolta. Az élete már-már meseszerű volt, de én nagyon élveztem a könyvet.

Chiquitán kívül a könyv mellékszereplői is nagyon a szívemhez nőttek, Chiquita fekete szolgálólánya a hallgatag Rustica, s a visszahúzódó, szerény zongorista unokaöccse, Mundo is. 

A történetünkbe szépen lassan bekúszott egy misztikus szál, ami szintén kedvemre való volt.

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, tényleg eszméletlen kalandokban volt részem olvasás közben, egy kicsit szomorú is lettem, amikor a könyv végére értem, mert éreztem, hogy a szereplők, s a történet hangulata, az elbeszélés varázsossága még sokáig hiányozni fog nekem. Azt hiszem, új kedvenc könyvet avattam. :)

10/10

Zsófi

Emma Donoghue: A Szoba

Az ötéves Jack számára a Szoba maga a világ.

Itt született, és Anyával együtt itt eszik, játszik, alszik és tanul. Jack képzeletét számtalan csoda foglalkoztatja - a tojáshéjakból épített kígyó az Ágy alatt, a Tévében látott képzeletbeli világ, a kuckó a Szekrényben, a ruhák között, ahová Anya esténként lefekteti, hátha jön Patás...

A Szoba Jack számára az otthont jelenti, de Anya számára börtön, ahol tizenkilenc éves kora óta - hét esztendeje - raboskodik. A Jack iránt érzett szeretetből egy egész életet épít fel a kisfiú számára tizenkét négyzetméteren. Ám ahogy Jack kíváncsisága egyre nagyobb, úgy nő Anya kétségbeesése is, hiszen tudja, hogy a Szoba hamarosan szűk lesz kettőjüknek...

A történet, amely Jack egyszerre megható és vidám előadásában bontakozik ki, a szívfacsaró körülmények közepette is legyőzhetetlen szeretetről, az anya és gyermeke közötti elszakíthatatlan kötelékről mesél. Megrázó, felemelő és magával ragadó regény, amely mindvégig mélyen emberi és megindító marad.

A bejegyzést cselekményleírást tartalmazhat!

Nem most olvastam először A Szobát. Pár éve, első megjelenése után,  és azóta sem tudtam elfelejteni. Vannak könyvek, amelyeken gondolkodni kell pár év után, hogy miről is szóltak. A Szoba nem ilyen. Persze nem emlékeztem rá szóról szóra, de a fő történésekre, a hangulatára, a kiváltott érzésekre igen.  Azóta már film is készült belőle, és mindenképpen szerettem volna elolvasni mégegyszer a film megnézése előtt.

Második olvasásra már tudtam mire számíthatok, mégis legalább annyira, ha nem jobban,  megérintett, elbűvölt és megrázott ez a történet.

A legjobban azt szerettem benne, hogy Jack szemén keresztül láttuk a Világot, az eseményeket. Miközben tudtam, hogy egy szörnyű, borzalom az, ami az édesanyjával és tulajdonképpen Jack-kel is történt, mégis melengette a szívemet, hatalmas együttérzést és szeretetet váltott ki belőlem Jack gyermekien őszinte, naív és boldog látásmódja. Az ő világának közepe Anya, aki nagyon jókat játszik vele, aki megszervezi az egész napját, akivel vannak Tornaórák, azon belül a Futópálya, a Trambulin, vannak játékos foglalkozások, tanulás, mesélés és néha Dóra a tévében, de csak nagyon kevés, mert a tévé megeszi az agyat. 

Esti, elalvás előtti rituálék, a rímfaragás, mesemondás, és a "ne csípjenek a bogarak", ami nélkül Jack nem is nagyon tud elaludni a Szekrényben. Nem mindig kell a Szekrényben aludnia, csak amikor jön a Patás, amikor kilenc óra lesz, és amikor megszólal a Pity-pity, akkor már ott kell lennie.  Amikor Patás elmegy, akkor átmehet Anyához az ágyba és kap a egy kicsit a balból, néha a jobból is. Egy fantasztikus gyereknyelv ez, amin keresztül a történetet megismerhettük és valószínűleg ez tette elmesélhetővé  a szörnyűséget úgy, hogy közben szerettem olvasni a könyvet.  Nem csodálkoztam azokon a napokon, amikor Anya Nincs Itt, egyszerűen azon csodálkoztam, hogy egyáltalán ott volt, nem őrült bele a borzalomba, és a legokosabbat tette, amit csak tehetett kettőjük érdekében. Amikor ezek a napjai voltak, és szegény kis Jack magára maradt, egyszerűen majd megszakadt a szívem érte. 

A szőnyegbe csavarós szökés estéjén pedig, bár tudtam mi következik, egyszerűen annyira izgultam, mintha először olvasnám a könyvet.

A kinti világ éppen olyan megrázó dolog volt, mint a Szoba. Nemcsak Jack-nek, hanem Anyának is. Jack-re rászakadt minden, Anya nem bírta elviselni, feldolgozni a szabadság súlyát, rászakadt az elmúlt 7 év minden gyötrelme, nem tudott Jack-nek segíteni, hogy megismertesse a világgal, nem volt ott, de ott volt a nagymama és pótnagypapa. És nagybácsi és unokatesó és rengeteg igazi ember, nem olyanok mint a Tévében voltak, hanem igaziak. Rengeteg csoki, rengeteg étel, rengeteg minden, amit Jack igazán hősiesen próbál megismerni, amiben kapaszkodót jelentett számára a Fog. Néha haragudtam a nagymamára, mert úgy tűnt, mintha érzéketlen lenne Jack iránt, de aztán rájöttem, hogy inkább csak átlagosan emberi a viselkedése, hiszen ő nem volt ott Jack-kel és Anyával a Szobában, mint én, az Olvasó, ezért el sem tudja képzelni, hogyan éltek ők, és hogy Jack azért nem szereti például a cipőt, mert élete első 7 évében nem volt soha a lábán.

A történet végén már majdnem jó minden, de míg eljutottam idáig Jack-kel és Anyával nagyon hatalmas érzelmi hullámvasutat jártam be. Imádtam ezt a kis emberkét, aki maga volt a csoda, csodáltam a rugalmasságát és alkalmazkodását, és nagyon tiszteltem az édesanyját, aki mindent megtett, hogy Jack egy ilyen fantasztikus kisfiúvá váljon. Miközben végig úgy éreztem, hogy megszakad a szívem értük, éreztem azt a hatalmas szeretet, ami köztük volt, ez segített a borzalmak elviselésében.

Letehetetlen könyv volt, lelkileg megviselő és ugyanakkor felemelő. Tele volt szeretettel, erővel egy szörnyű, kétségbeejtő helyzet közepén. A világról (a Kintről) is adott egy reális képet a könyv, arról, hogy az emberek, akik végig kint voltak, hogyan viselkednek egy ilyen helyzetben, és ezt hogyan élik meg ők, akik a Szobában voltak, de számomra leginkább a feltétel nélküli, az anyai és a gyermeki szeretet nagyszerű példája volt ez a felkavaró  történet.

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Jodi Picoult - Samantha van Leer: Sorok között

Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki - különösen a népszerű lányok közül - megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék...örökre.

Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napont azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát .... egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet...

A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét - egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.

Egy anya-lánya könyvesblog mi mást is írhatna erre az  anya-lánya könyvre mint, hogy fantasztikus! Már csak az anya-lánya közös munka miatt is, hiszen mi aztán tudjuk milyen az. :) Jodi Picoult és lánya Samantha van Leer valami zseniálisan eredeti történetet hozott létre! Imádtam  közös alkotásukat, annyira egyedülálló ötlet és megvalósítás, hogy csak rajongani és lelkendezni tudok a könyvről.

Jodi Picoult a kedvenc íróm. Könyvei nem könnyű témákat, helyzeteket dolgoznak fel, megcibálják a lelkünket és megdolgoztatják a könnycsatornáinkat.

Ez a könyv egyáltalán nem ilyen! 

Ne várjunk tipikus Jodi Picoult-os regényt, sőt, ne várjunk semmit, csak engedjük el magunkat, kezdjünk el olvasni, és nagyon gyorsan hat majd a varázslat, ezt garantálhatom. 

Ez egy gyönyörű mese. Mese a mesében vagy inkább mese az életben? A szereplők fantasztikusak. Deliláról már olvashattunk a fülszövegben, ő egy 15 éves, könyvmoly lány, aki a suliban a többi lány között úgy érzi magát, mintha egy másik világban élne, szívesebben félrevonul a könyvével, mintsem semmitmondó dolgokról csacsogna.  Ezt teljesen meg tudtam érteni, már ezzel a szívembe lopta magát. Egyetlen barátnője a horrorfilm-rajongó , punk Jules, aki szintén nem egy átlagos lány. Delila az  édesanyjával él, aki keményen dolgozik, hogy eltartsa kettőjüket, és aggódik lánya miatt, jobban szeretné, ha nem lenne ennyire magányos. Nem csoda, ha még jobban kétségbe esik, amikor azt látja, hogy lánya egy mesekönyvet hurcol mindenhová magával.

Azzal még nem árulok el semmit, hiszen a fülszöveg is megmondta, hogy egy délceg (na jó, dögös) királyfi miatt hurcolja mindenhová Delila ezt a könyvet. Talán mindannyian rajongtunk már mesehősért gyermekkorunkban, vagy éppen nagyobb korunkban egy-egy jó pasiért valamelyik könyvből.  Megsúgom én egy kicsit szerelmes voltam Süsüből a jó királyfiba,  majd később Szilvási Lajos Egymás szemében című könyvének egyik főhősébe Attilába, éppen 15 évesen olvastam. :)

Szóval Delila is rajong Olivér királyfiért, aki egy igen jóképű 16 éves fiatalember, csak egy baja van, hogy egy kétdimenziós, kétcentis papír, egy illusztráció. Egy mesehős, akit csak kitaláltak, aki oda van rajzolva a könyvbe, aki nem él. Vagy.....?

Nem akarom elrontani az olvasási élményeteket, ezért igyekszem nagyon óvatosan fogalmazni, mert nekem - így, hogy igazából nem tudtam a fülszövegen kívül semmit - nagyon nagy élmény volt.  

Olvashatunk egy mai történetet, egy mai diáklánnyal, aki iskolába jár, nem túl népszerű, nem szívesen jár matekra, de azért készül a dolgozataira, zenét hallgat, ha senki nem látja táncot is lejt rá, és titkolózik az édesanyja előtt.

És olvashatunk egy mesét, megismerhetjük a mese szereplőit, megtudhatjuk, hogy a tündérek kedvesek-e, avagy nem, a sellők mit gyűjtögetnek a tenger mélyén, na és a manók is igen furcsa szerzetek.  Olivér királyfi, Szerafima, Frocli, Naspolya mind-mind készenlétben állnak, hogy amikor kezdődik a mese, minden a helyén legyen, az Olvasónak ne kelljen csalódnia. 

Én nem is csalódtam, végleg (és örökké) Jodi Picoult rajongó lettem, és természetesen ne feledkezzünk meg Samantháról sem, akinek a fejéből az egész ötlet kipattant és édesanyjával közösen megírta ezt a tündéri történetet. Rajongok Samantháért is , és remélem fogok még a nevével jó pár könyv borítóján találkozni.

Kicsit talán viccesnek tűnhet, hogy én olvastam el először a könyvet, mert azt gondolhatnánk, hogy Zsófihoz talán közelebb van még a gyermekkor és a mese, de már többször is említettem, hogy imádom a meséket, és ez a könyv egy olyan mese és fantázia, amit bármelyik könyvmoly szívesen átélne, szívesen lenne Delila helyében, legyen 9, vagy akár 99 éves. Olvassátok el és megtudjátok mi van a Sorok között!

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10*/10

Bea

Benyák Zoltán: A nagy illúzió

Tom Pastor a képzeletének rabja. Szerelmi élete viharos, hétköznapjai keservesek. Alig létezik számára más, mint az ecset és a vászon, hogy illúzióit valósággá álmodhassa.

Tom negyvenéves, festőművész, és egy nap arra ébred, hogy halott.

De az életének ezzel koránt sincs vége.

A túlvilági sötétség sivatagában megcsörren egy piros telefonfülke készüléke: a vonal másik végén felcsendülő hang akar tőle valamit.

Hősünk elindul hát beteljesíteni a küldetését, útját nem gátolja sem tér, sem idő, ezen a helyen vígan megfér egymás mellett Edgar Allan Poe és Charlie Chaplin, Drakula gróf és a Gyáva Oroszlán, Salvador Dali szürrealista rémálma és Tom Pastor Keselyűembere... Szerelem és halál.

A nagy illúzió a megismerhetetlen felfedezésének a regénye, édes-bús felnőttmese a boldogság kereséséről és megtalálásáról, ott, ahol a legkevésbé számítanának rá.

Ha szóban kellene ismertetnem valakinek a könyvet, akkor mondhatnám azt, hogy keresem a szavakat. Írásban ez nem tűnik fel, de tényleg keresem. Hogy mit gondolok Benyák Zoltán könyvéről? Csak ülök és gondolkodom, hogy milyen szavakkal lehetne jellemezni ezt az írást.Talán, hogy zseniális!  És akkor már sejthetitek, hogy tetszett a történet. Nemcsak, hogy tetszett, egyenesen lenyűgözött! Még napokkal az olvasás befejezése után is itt vannak a szereplői a fejemben. Tom Pastor, a Keselyűember, Nina és Lily. Azon gondolkodom, hogy akkor most mi is volt ez az egész. Illúzió valóban? Senki nem tudja mi van az élet után, a halál után, és azt sem hány élete van egy embernek. Vagy éppen hány halála? Ezeken gondolkodhatunk, miközben olvassuk a történetet és eshetünk egyik ámulatból a másikba. 

Tom Pastor halála utáni életének, (vagy élete utáni halálának) részesei lehetünk, átutazhatjuk egy rozoga Chevyvel és egy csinos révészlánnyal Ninával keresztül-kasul a túlvilágot. Ez a túlvilág csak kicsit ijesztő, ám annál fantasztikusabb. Nem ismer időt, teret, korlátokat, találkozhatunk benne a nagyon régmúlt és a közelmúlt halottjaival, ismeretlenekkel és híres emberekkel egyaránt. Olyanokkal, akiket nagyon szívesen láttam viszont én magam is, és megörültem, hogy jól vannak, élnek/halnak és virulnak, és hogy tényleg halhatatlanok. Hogy a túlvilágon Tom ideje véges-e, vagy örök, az függ a leélt életétől, így párhuzamosan a túlvilági kalandjaival megismerhetjük az életét. Utazásai során ráeszmél, hogy csapnivaló ember volt, szörnyű apa és megvilágosodik, hogy mi a küldetése ebben a világban. 

De azért ne számítsatok szörnyűségekre, mert ez a történet szerintem egy görbe tükör, egy csúfolódás, nyelvnyújtogatás a halálnak, de az életnek is, és nekünk embereknek is. Remekül szórakoztam, finom, ironikus humor kísérte végig a történetet, helyenként szürrealisztikus, borzongató látomások, lények és események jöttek velem szemben, ilyenkor legszívesebben tapsoltam volna: Bravo, mester! 

Benyák Zoltán egybegyúrta saját és mindannyiunk rémálmait, félelmeit, reményeit, vágyait, kudarcait és sikereit ebben a könyvben, hogy aztán valami teljesen más kerekedjen belőle, de helyenként azért ismerős legyen, mintha már találkoztunk volna a parkban, az utcán vagy éppen álmunkban. Mindamellett, hogy nagyon olvasmányos a könyv és nehezen tudtam elszakadni tőle, hajtott a kíváncsiság is a végéig, mert kétségek kínoztak, ugyanúgy, ahogyan Tomot,  hogy mi az illúzió és mi a valóság. Hogy elmúltak-e a kétségeink? Tomé és az enyém? Nem mernék megesküdni rá, mert bár úgy érzem, hogy igen, de az is benne van, hogy ez is csak egy illúzió.

Nagyszerű, nem hétköznapi és nem átlagos történet, remek stílusban megírva, életről, halálról, szeretetről, reményről, félelemről. Engedjük szabadon szárnyalni olvasás közben a képzeletünket és részesei lehetünk egy fantasztikus utazásnak, kalandokkal, nagy találkozásokkal, élményekkel és a végén ismét magunkra maradhatunk a gondolatainkkal.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Ralph Helfer: Elefántok Elefántja

A történet egy kis német tanyán kezdődik, ahol ugyanabban az órában születik meg Modok, az elefánt, és Bram, az elefántidomár fia. Természetesen elválaszthatatlan barátok lesznek, létrejön köztük a már-már misztikus állat-ember kapcsolat, amit csak keveseknek sikerül megtapasztalniuk. Mikor a cirkuszt eladják, a kamasz Bram utánaszökik szeretett elefántjának és megkezdődik a három kontinenst átívelő kalandsorozatuk, melyben a dúsgazdag és jólelkű maharadzsák, lelketlen cirkuszigazgatók és zordon, de meleg szívű tengerészek a főszereplők. A főhösök túlélnek egy hajótörést, és egy indiai falu lerohanását. Az elhagyott kedves évekig türelemmel vár szerelme beteljesülésére. A meseírók fantáziája szinte végtelen, de olyan históriát, mint Modoké, még ők se sokat írtak.

Ralp Helfer könyve mindezek ellenére sem meseregény, hanem egy csodálatos ember és egy csodálatos elefánt hiteles története. A könyv szereplői 1896-ban tényleg megszülettek, és 1975-ben bekövetkezett halálukig valóban végigélték az itt elmesélt eseményeket. 

Modok és Bram történetét kamasztól a nagymamáig mindenki érteni és szeretni fogja. 

Ralp Helfer maga is tevékeny szereplője volt Modok történetének, híres állatviselkedés-kutató és idomár, s ugyanakkor kitűnő író is. 

Lawrence Anthony Elefántsuttogójának elolvasása után célirányosan kerestem az elefántokról szóló könyveket, így akadtam a moly.hu-n erre a könyvre, mindössze egy rövid, egysoros értékeléssel.  Ez nem szegte kedvem, ezért megnéztem a könyvtárban és  most már így az elolvasása után  bátran mondhatom, hogy hatalmas szerencsémre meg is volt. 

Egy olyan csodálatos, fantasztikus, szeretetreméltó könyvre bukkantam, ami azonnal bevonult a kedvencek közé. És ezúton szeretném közzétenni, hogy ha valakinek akad egy eladó példánya, akkor én egy nagyon boldog vevő lennék rá. :)

Bram és Modok, az elefánt ugyanazon a napon, és ugyanabban az órában születtek meg a németországi Günterstein tanyán. Bram édesapja és az ő ősei már hosszú-hosszú évek óta elefántidomárok, akik ismerik az elefántok titkát, sajátos módszerek szerint tanítják őket, sosem bántalmaznak, hanem tisztelettel és szeretettel foglalkoznak velük. Ez az elefántidomár sors vár a történet elején megszülető Bramra is, aki együtt nő fel Mosie-val (ahogyan ő becézi),  a kiselefánttal. Nagyon mókásak, ahogyan már pici korukban kialakul egymás iránti szeretetük és ragaszkodásuk, és az évek múltával még erősebb, eltéphetetlen kötelékké válik. Annyira eltéphetetlenné, hogy amikor eladják a cirkuszt, a kamaszkorú Bram utánuk szökik és potyautasként utazik a hajón, amelyen Mosie-t szállítják. Itt kezdődik az a fantasztikus, hihetetlen kalandsorozat, amiben részük volt, és amit én is végigélhettem velük együtt. A könyv olvasása közben éreztem azt a különleges kapcsolatot,  ami kettőjük között kialakult, mintha én is kaptam volna abból a nagy-nagy szeretetből, amit egymás iránt éreztek. Nagyon különleges kapcsolat volt ez, Bram mindamellett, hogy értett az elefántok nyelvén,  legtöbbször szavak nélkül is megértette Mo érzéseit és ez fordítva is működött.  Érezték egymás rezdüléseit, hangulatait és gondolatait.  

Útjuk során találkoztak rossz emberekkel, de mindig ott voltak mellettük a jók is, akik segítették őket. Gyönyörű kalandokban és borzalmas eseményekben is részük volt. Izgalmas kalandokat éltek át velem együtt, nagyon sokszor kellett teljes szívemből szorítanom értük. Többször is el akarták őket távolítani egymástól, de ők ketten annyira összetartoztak, hogy egységüket semmi sem szakíthatta szét. 

Ez az igaz történet ismét bebizonyította, hogy az elefántok nagyon intelligens és érzékeny, csodálatos, szeretnivaló állatok, akik hűségükkel, kitartásukkal és erejükkel méltó barátai lehetnek egy arra érdemes embernek, mint esetünkben Bram. Az elefántok közössége pedig nagyon összetartó és valami csodálatos módon kommunikálnak egymással. Olvashatunk még a könyvben cirkuszi emberekről, akik ki vannak szolgáltatva a sokszor kegyetlen cirkuszigazgatók kénye-kedvének, ugyanakkor a saját cirkuszi társadalmukon belül nagyon összetartóak és mindig számíthatnak egymásra. Barangolhatunk Modokkal és Brammal India gyönyörűséges tájain és megismerhetjük az indiai emberek sokszor nehéz, és kissé titokzatos, misztikus életét. Persze megtudhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen miért vándorolt Bram és Modok, és mi lett végül a sorsuk.

Szeretetről, kitartásról, kemény munkáról és hűségről szól ez a könyv, izgalmas, érdekes kalandokkal. Igazi szívhez szóló, megható történet, sok-sok torokszorító (sírós), felemelő pillanattal, papírzsebkendőt készítsetek magatok mellé. Nagyon nehezen búcsúztam el a végén a könyvtől, és nagyon sajnálom, hogy könyvtári példány, de mindent megteszek, hogy felkutassak magamnak egyet. 

Ajánlom mindenkinek, akinek tetszett az Elefántsuttogó, aki szereti az állatos könyveket, és aki  szeretne egy szívhez szóló, szeretettel teli könyvet  elolvasni.

10/10

Bea

L.M. Montgomery: Anne otthonra talál

Legelőször is köszönetet szeretnék mondani Lonette-nek, a Varázstinta blog írójának, mert többször is rajongva és szeretettel említette az Anne Shirley könyveket,  az ő hatására került Lucy Maud Montgomery Anne otthonra talál könyve a kezembe. Lonette kedvenc könyvei közé tartozik ez a regény, most már elmondhatom, hogy az én kedvenceim között is ott a helye. Köszönet érte. :)

Az idős és magányos testvérpár - Marilla és Matthew Cuthbert - elhatározza, hogy örökbe fogad egy árva fiúgyermeket, aki segítségükre lesz a gazdálkodásban.  Valamiféle véletlen folytán egy vörös hajú, szeplős, vézna kislány várja Matthew-t az állomáson.  Anne Shirley, aki e-vel kéreti a nevét mondani, mert úgy ezerszer jobban fest, bár szívesebben lenne Cordelia, mert az meg olyan előkelő, szóval ez az Anne amilyen vézna, olyan sokat beszél. Már a hazaúton lyukat beszél a női nemtől óvakodó Matthew hasába, aki meglepő módon mégsem érzi magát kényelmetlenül, hanem azt veszi észre, hogy élvezi az utat Anne társaságában. 

Hazatérésük után Marillán a meghökkenés sora, és a nagy probléma eldöntése, maradhat-e náluk Anne, megtartják-e vagy visszaküldik, és várnak egy fiúra. Annie viszont annyira varázslatos, annyira szeretetre méltó, hogy próbaidőre maradhat, és közben mindent elkövet, hogy alkalmasságát bizonyítsa. 

Ami nem egyszerű dolog, mert igen önérzetes és makacs, a legkisebb sérelem is heves konokságot, ellenkezést vált ki belőle. A furcsa beszéde és szóhasználatai miatt pedig eléggé csudabogárnak tűnik. 

Lucy M. Montgomery az 1900-as évek elején írta ezt a könyvet, de ez nekem olvasás közben fel sem tűnt. Annyira szeretetre méltó főhőst teremtett, akit nem lehetett nem szeretni,  a folytonos végeérhetetlen mondandója miatt pedig állandó mosolyoghatnékom volt. Olyan bájos, olyan kedves és olyan jószándékú leányzó volt Anne, hogy nagyon hamar én is a szívembe zártam, és így volt ezzel mindenki Avonlea-ben. Egy csapásra megkedvelte szinte mindenki, iskolába járt és barátai is lettek. Még azok szívét is meglágyította, akiét senki más nem tudta.

Annyira jó volt egy ilyen könyvet olvasni! Amiben minden szép és egyszerű, nincsenek nagy bonyodalmak, egyszerűen csak valami nagyon jó érzés fogja el az embert, hogy olvashatja. Ahogyan a zárkózott, érzelmeit magába rejtő Marilla megszereti Anne-t, ahogyan a hallgatag Matthew a maga módján harcol Anne-ért, ahogyan Anne megszereti a Zöldmanzárdos házat és lakóit, és amennyire vágyik egy igazi, kebelbarátnőre, ezek mind-mind torokszorító pillanatok voltak. 

Nagyon jól játszott ez a könyv az érzelmeimmel. Imádtam Anne hatalmas, kacifántos, irodalmi szófordulatokkal teletűzdelt monológjait.  Szépek is voltak és mulattatók is. Komolyan mondom, még engem is megtanított, hogy nézzek másképp a dolgokra. :) Anne mindenféle egyéb mókás helyzetbe keveredett és még mókásabb módon vágta ki magát belőlük, sokat nevettem a könyv olvasása során. Olyan is volt, amikor potyogtak a könnyeim a meghatottságtól. Bájosan régimódi, imádnivaló történet. Érzelmek, szeretet, szomorúság, vidámság, hétköznapi emberek, csodaszép táj, egyszerű történések, ez volt a könyv és mégis felejthetetlenül varázslatos volt. Természetesen ezek után szépen, sorban elolvasom a többi Anne-történetet is.

10/10

Bea

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Hetty rabszolga a kora 19. századi Charlestonban. A szenvedésen túli életről, szabadságról álmodik. Jómódú gazdáinak lánya, a csillapíthatatlan tudásszomj és lázadó eszmék által hajtott Sarah kislánykora óta keresi a hivatását a világban, de fogva tartják a nőkre kényszerített társadalmi kötelékek.

A tízéves Hetty szobalányként a mindössze egy évvel idősebb Sarah tulajdonába kerül. A könyv kettejük életútját követi végig, azt, hogy miként alakítják drámai módon egymás sorsát, és hogyan alakul ki a bűn, a dac, az elidegenedés és az ambivalens szeretet által meghatározott, összetett viszonyuk. Hetty megismeri a bánat és a gyász értelmét, s egyre inkább ráeszmél ki is ő valójában. Sarah útját összetört remények, árulás, viszonzatlan szerelem és száműzetés szegélyezik. Vajon mit tartogat számukra a faj és társadalmi előítéletektől terhes 19. századi Délen az élet, vajon képesek lesznek-e szárnyak nélkül is szárnyalni?

Ez a könyv magával ragadó volt! Mind témájában, mind az írás stílusában, egyszerűen nem tudtam letenni. Mindvégig azt kívántam, hogy ott azonnal töröljék el a rabszolgaságot, nyíljon fel az emberek szeme, hogy a rabszolgatartás egy szörnyű intézmény. De sajnos, mint tudjuk ez nem történt meg egy pillanat alatt. 

A könyv Sarah Grimké, a charlestoni, előkelő rabszolgatartó család lánya és a tőle egy évvel fiatalabb Hetty története, akit Sarah a 11. születésnapjára kap meg ajándékba.

A fejezetek kettőjük váltott szemszögéből íródtak, ami nagyon jól szolgálta azt a célt, hogy megismerjük mindkettőjüket, közel kerüljünk hozzájuk és átérezzük a gondolataikat, az érzéseiket, a szenvedésüket. 

Hiába volt Sarah gazdag és jómódú, a maga módján ő is szenvedett családja meg nem értésétől, a nők társadalmi helyzetétől és a rabszolgatartással sem értett egyet kislánykora óta. Négyéves korában szemtanúja volt egy megrázó eseménynek, attól fogva időnként dadogott, ez egész életében végigkísérte. Nem tudta teljesíteni vágyait, kalitkába zárt madárként vergődött saját életében, bármiféle szabadulási kísérlete kudarcba fulladt. 

Hetty, aki tulajdonképpen a mamája által adott Handful nevet szerette, egy eredeti, nagyon szeretnivaló egyéniség volt. Az édesanyja nagy tehetséggel megáldott varrónő volt a háznál, aki időt lopott arra, hogy a saját foltvarrott takaróját megvarrja, életének eseményeit egy-egy kockán megörökítve. Ha a vele történt szörnyűségeket elmondani nem is tudta, a takaró kockái megtették helyette. Handful imádta őt, imádta a takarót, ez volt a legnagyobb kincsük és nagy jelentősége volt végig a történetben. Édesanyja átültette lányába a büszkeség magvait, a különlegessége tudatát, és azt, hogy ha a teste meg is hajol a fehér urak előtt, a lelke sose hajoljon meg.  

Eleinte Handfult jobban kedveltem, mint Saraht, mert benne éreztem a szabad akarat tüzét, pedig ő volt a rabszolga, de a lelke, ahogy a mamája tanácsolta szabad volt. És voltak álmai, vágyai és tervei.

Sarah-nak is voltak álmai, vágyai, de ő nem sok mindent tett eleinte, ezt nehezen értettem meg, de aztán figyelmeztetni kellett magam,  de hiszen Sarah a 19. században élt, amikor a nőkkel szembeni elvárás annyi volt, hogy tudjon hímezni, teát önteni és gyereket szülni. Egy nőnek annyi dolga volt, hogy férjhez menjen. Sarah azonban ettől sokkal többet szeretett volna, de úgy tűnt évekig nem történik semmi. Akkor kezdtem el megkedvelni, amikor végre szembeszállt a családjával és elindult a saját életét élni.

Egy idő után csatlakozott hozzá Nina, a húga és sok lelki vívódás és megpróbáltatás után egyszercsak ők lettek az elsők közé tartozó női abolícionista szónokok, sőt mellette a női feminista gondolkodók élharcosai Amerikában.  A szerző könyv végén lévő jegyzetéből tudtam meg csak, hogy ők - Sarah és Angelina  Grimké - valódi, és nem kitalált alakok voltak. Az 1830-as évek végén a leghíresebb és leghírhedtebb nők voltak Amerikában. Miközben ilyen nagy eszmékért küzdöttek, feláldozták magánéletüket, szakítottak családjukkal, kitaszítottak lettek, de a lelkük szabadon szárnyalt végre, és egy napon Handful is szárnyra kélt, hogy megvalósítsa terveit. 

Két nagyszerű női sors fonódott egybe ebben a megrázó, megindító és mégis szeretettel teli könyvben. Imádtam, mert nagyon erős nők hatalmas tetteiről olvashattam benne, kitartásuk, erejük, küzdeni, tenni akarásuk pedig minden nő példája lehet. Bebizonyították, hogy szárnyak nélkül is lehet repülni, ha nagyon akarunk és kemények vagyunk,  bármit megtehetünk. Imádtam a könyvet, természetesen kedvenc lett.

10/10

Bea

John Elder Robison: Nézz a szemembe

John Robison egészen kiskora óta vágyott arra, hogy az emberek szóba álljanak vele, és minél többen vegyék körül. Különc szokásainak köszönhetően azonban - kerülte a szemkontaktust, előszeretettel mondott illetlen, vagy nem oda való dolgokat - kamaszkorára már mindenki antiszociális csodabogárnak könyvelte el. Negyvenéves volt, amikor az autizmus egyfajta megnyilvánulását, az Asperger-szindrómát diagnosztizálták nála. Ez a felismerés gyökeresen megváltoztatta a magáról és a világról alkotott eddigi képét.

Önéletrajzi ihletésű könyvében Robison megindítóan és helyenként fekete humorral fűszerezve ír az életéről. Arról, miként jutott el oda, hogy a legendás KISS együttes füstokádó gitárjainak tervezőjéből mostanra felelős munkaadó és családapa lehessen. Különös, tekervényes történet az övé. Helyenként azt érezhetjük, mintha egy másik bolygóról jött volna. Legtöbbször viszont  inkább azt, hogy ellenállhatatlanul és mélyen emberi.

Engem lenyűgözött John Elder Robison, gyarapodik kedvenc önéletrajzaim gyűjteménye. Valamiért vonzanak az autizmussal élő személyek önéletrajzai - lásd Temple Grandin könyve - és az ilyen témájú regények. Érdekes megismerni a logikájukat, a gondolkodásmódjukat. Ez a könyv John kisgyermekkorától egészen felnőtt, családapa koráig kíséri végig az életét, a saját látásmódja, szemszöge szerint. Gyerekkorában sajnáltam a családi körülményei miatt, a szülei nem adták meg neki a kellő  figyelmet, ami alapból egy gyereknek jár. Elmerültek a saját problémáikban, és magukkal rántották ebbe a gyerekeiket. John negyvenévesen tudta meg, hogy az ő életfelfogásával, gondolkodásával és viselkedésével élő embereket Asperger-szindrómásoknak nevezik. Addig csak botorkált az életben, szeretet után vágyott, és kereste a saját útját. Megpróbált beilleszkedni a normális, átlagos emberek közé, nagyon sokat tett, informálódott ennek érdekében.  Az, hogy fény derült az Aspergerére, sok mindent megváltoztatott az életében. Tudta már, hogy miért gondolkozik teljesen másképp, mint a többi ember, miért nem tud az emberek szemébe nézni, miért vannak furcsa szokásai.

Nem is tudok kiemelni egy részt sem igazán, ami a kedvencemmé vált, annyira tetszett minden, amit leírt, ahogyan leírta. Néha csapongónak éreztem, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem az, a saját logikája szerint írta meg a történetet. És gyakran igazat kellett adnom neki, hogy bizony a logika szerint teljesen helytállóak az ő gondolatai. Csodálatra méltó tehetsége volt az elektronika iránt, már 16 éves korában, egyedülálló dolgokat tudott véghezvinni, így vált lehetségessé, hogy a KISS együttes füstölő, robbanó gitárjait tervezte, majd színpadtechnikusként járt velük koncertturnékra. Bizony vicces is volt olykor, hogyan állta meg helyét az italozó, drogozó művésztársaságban. 

Még ha gyermekkora nem is volt a legtökéletesebb, sőt néha nagyon vásott kölyöknek tartottam, még akkor is, ha ő megmagyarázta, hogy mit miért csinált, felnőttkorára rendbe jött az élete és boldog ember lett. Nagyon jó volt ezt végigkövetni, egy kivételes ember kivételes életútját megismerni. 

Tulajdonképpen az elfogadás, a szeretet, a kitartás története volt ez a könyv, jó volt ilyen közel kerülni egy különleges ember életéhez, és tanulságos volt ebből a szemszögből olvasni az Asperger-szindrómáról.  

"Az Asperger-szindróma nem valami kórság. Hanem egyfajta létezés. Nincs rá gyógyszer és nincs is rá szükség. Másra van szükség. Arra, hogy minél többen megértsék hogyan működünk."

10/10

Bea