Simone St. James: Alkony Motel

Bates Motel, Stephen King - ha ez a két név jelent neked valamit, akkor az Alkony Motel kedvedre való könyv lesz. Nem vagyok odáig a kísértettörténetekért, de ez a könyv éppen annyira volt természetfeletti és ijesztő, mint amennyit még én is elviselek és élvezek is, a szerző nagyon jól egyensúlyozott a bűnügyi történet, a thriller és a szellemhistóra műfajok között, a nyomozás, a múltbéli titkok és a jelenben történő feszültségek letehetetlenné tették a könyvet. 

Amúgy hátborzongató ez a füst dolog. Néha csak úgy a semmiből az íróasztalomnál ülve megcsapja az orrom a cigarettafüst, úgy, hogy senki nem dohányzik nálunk és mivel kertes házban lakunk, a folyosóról, lépcsőházból sem jön be. Nagyon ritkán fordul elő, és nem rémiszt meg a jelenség, hanem inkább valamiféle jó érzés fog el ilyenkor.

Thriller csütörtök: És bebújt az ördög

Ania Ahlbornnal ez a második találkozásom volt. Már az első találkozásunkor, a Vértestvérek után megállapítottam magamban, hogy Ania amilyen kis konszolidáltnak és szimpatikus személyiségnek tűnik, ahhoz képest, elég beteg és sötét könyvet tud írni. Biztos ti is csináltatok már ilyet, nem? Hogy összehasonlítottátok az író portréját a hátsó borítóról a történettel. :)

Nick Cutter: A szekta

A könyvet pont a nagy halloweeni őrületben kezdtem el olvasni, és keresve sem találhattam volna az alkalomhoz jobban passzoló könyvet. Pedig tényleg nem ez volt a célom, hanem a könyvtári kölcsönzés lejárta volt az én nagy motivációm.

Nick Cuttertől ez volt az első könyvem, bár már A falka című könyvének is nagyon megfogott a fülszövege, mégis csak végül a szekta témával kezdtem el a szerzővel való ismerkedést. A könyvet igazából a témája miatt vettem fel a várólistámra.

Peter Clines: 14

A könyv külföldön 2012-ben jelent meg, s abban az évben sok könyves portál, köztük a Goodreads is az év legjobb horror regényei listájára választotta.

Hozzánk egy kicsit késve érkezett meg ez a könyv, de jobb később, mint soha! :)

A történet középpontjában egy Los Angeles-i ház, a Kavach épület és annak a lakói állnak, de a főszereplő mégis inkább maga az épület. 

A Kavach épület, ahol zöld, a megszokottnál eggyel több lábú mutáns csótányok tanyáznak, s a ház áramellátásának körülményei sem teljesen tisztázottak, de ez csak egy pár dolog a hosszú rejtélyek sorából.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A ​​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.

Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

Ördögűzés, akut skizofrénia, valóságshow, azt kell hogy mondjam ez a fülszöveg nagyon felcsigázott engem, hatalmas kíváncsisággal, és elvárásokkal vágtam neki a könyvnek. Talán lehet, hogy ez is volt a baj, mert egy kicsit csalódott voltam, amikor a végére értem.

Persze a könyv eleje még jól indult. A megszállottság jeleit mutató Marjorie nagyon ijesztő volt, a kis húzásaitól pedig rendesen kitört a frász. Az egész történetet Majorie húga, az akkoribban nyolcéves Merry elbeszéléséből ismerhetjük meg, ettől is lett egy különleges hangulata a regénynek, bár ahogy egyre jobban haladtam a történettel, valami számomra is megmagyarázhatatlan okokból (hisz tényleg csak egy nyolcéves kislányról beszélünk) úgy lett Merry egyre ellenszenvesebb.

Amikor elkezdődött a Megszállottság című, a Barret család és Marjorie mindennapjait bemutató valóságshow, egy kicsit leült nekem az egész történet, sőt már azt sem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi is van Marjorie-val, mert az igazán rémisztő és megmagyarázhatatlan megmozdulásai elmaradoztak. Persze erre kaptunk egy magyarázatot is, ami újból egy kis fejtörésre adott okott.

Az még nagyon zavart, hogy Marjorie apját és Wanderly atyát én fontosabb szereplőnek tartottam (és szerintem az író is), ők mégis egész végig csak olyan alig megszólaló szereplőként voltak jelen, legalábbis én így láttam őket, örültem volna, ha egy kicsit ők is nagyobb teret kapnak.

A blogbejegyzésszerű, a család valóságshowjáról szóló fejezetek kezdetben érdekesnek tűntek, később meg azt is megtudtuk, hogy ki írja őket, de egy idő után ezek a részek egyáltalán nem kötöttek le, sőt egyenesen siettem az olvasásukkal, hogy végre a rendes részekhez érjek, amikben történik is valami.

A befejezés előtt még volt részünk egy nagybetűs Ördögűzésben, ez tényleg hátborzongató volt, teljesen meg voltam vele elégedve. :)

A befejezés, a történet végkifejlete engem teljesen váratlanul ért. Nagyon tragikus volt és megdöbbentő, az biztos, hogy ilyesmire egyáltalán nem számítottam.

Egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt még viszont, de lehet a szerzőnek pont ez volt a célja, hogy törjük csak mi magunk a fejünket ezen az egészen... de egy kicsit azért csalódott is vagyok...

6,5/10

Zsófi

Stephen King: Rémálmok bazára

A Rémálmok bazára húsz, kötetben korábban nem közölt történetet tartalmaz, s King mindegyikhez rövid bevezetőt írt, amelyben feltárja az írások születésének körülményeit és a maga személyes motivációit.

A történetek között izgalmas kapcsolatok, közös vonások fedezhetők fel: erkölcs, utóélet, bűntudat, mit tennénk másként, ha a jövőbe látnánk, vagy éppen kijavíthatnánk a múltban elkövetett hibáinkat. Némelyik novella szereplője az élete végéhez közeledve felidézi bűneit és vétkeit; mások ráébrednek, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek; és vannak, akik vesztükre egyenesen az ördöggel paktálnak.

King kirakodóvásárában igazán változatos a kínálat - egy autónak látszó szörny, egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása... Minden olvasó megtalálhatja itt a maga kedvencét - de a szerző figyelmeztet, hogy a portékáját óvatosan kell kezelni, mert "a legjobbaknak foguk van".

Kingtől korábban olvastam már egy novellás kötetet, a Minden sötét, csillag sehol címűt, ami nagyon tetszett, úgyhogy izgatottan fogtam kezembe ezt a kötetet is.

Röviden összefoglalva a véleményemet a Rémálmok bazárának történeteiről, azt tudnám mondani, hogy voltak benne nagyon jó kis darabok és olyanok is, amelyeknek a végére érve csak egy "hm...jól van akkor" kijelentésre futotta tőlem, vagy éppen egy erőteljes "hát ez meg mi a fene volt" felkiáltásra. (Na jó, ha őszinte szeretnék lenni, akkor több volt az ilyen felkiáltás.) 

A novellák előtt lévő kis bevezetőket szerettem, jó volt így belelátni Mr. King rendkívül hátborzongató elméjébe, vagy éppen vicces, a szerzővel történt apróságokat megismerni.

A King könyvekben imádok zenés idézetekre, utalásokra vadászni, nagy örömmel tölt el, mikor rábukkanok egyre, és megjegyezhetem, hogy nahát, milyen hasonló a zenei ízlésünk a szerzővel.

Rögtön az első novellában találtam is egy Who-s utalást, vagyis hogy nem is utalás volt, hanem egy szóvicc, aminek a zenekar The Kids is Allright című száma volt a tárgya, csak hát ugye a szám címe le volt fordítva magyarra, így nem esett le egyből a dolog, de utána meg már jót mosolyogtam magamban rajta.

Egyetlen novella volt, amire azt mondtam, hogy na ez igen, mégpedig az Ur című, nagyon szeretem az ilyen "előre tudjuk mi fog történni a jövőben, ezért megpróbálunk közbeavatkozni a jelenben, azaz szembe megyünk a sorssal" témájú történeteket, ez pedig egy igen csak jól sikerült ilyen történet volt, aminek a főszereplője egy különleges tulajdonságokkal rendelkező rózsaszín e-könyv olvasó volt.

A Blokád Billy című novella középpontjában a baseball állt, a meccsek leírásából nem sokat értettem, de ettől eltekintve a történet tetszett, nagyon sajátos hangulata volt.

A Részeg tűzijáték, a Gyászjelentések és a Nyári mennydörgés című történetek voltak kiemelkedőek számomra a kötetben. 

Most így a pontozásom is kétféle lesz, kap egy 8-ast is, és egy 6-ost is a könyv, a fura végű novellák miatt.

Zsófi

Stephen King: A rendcsinálók

Tombol a nyár az Ohio állambeli kisvárosban. A Nyárfa utca lakói hétköznapi foglalatosságaikat végzik: David Carver az autóját mossa, Peter Jackson, miközben a feleségét várja haza a munkából, új találmányát csiszolgatja, Johnny Marinville, az író a gitárját pengeti a teraszon. A gyerekek a pázsiton játszanak, kivéve Seth Garint, az autista kisfiút. Ő szokása szerint a tévét nézi nagynénje, Audrey Wyler házában, épp az egyik kedvenc sorozatát, a MotoZsarukat. 

A távolból mennydörgés hallik. Vihar közeleg. És még valami más is: különös járművek fordulnak be a sarkon. Furcsa küllemű, állig felfegyverzett alakok ülnek bennük.

Fegyverropogás, gránátrobbanás, tűz, halálsikoly, rettegés. Megérkeztek a rendcsinálók. A Nyárfa utcában elszabadul a pokol.

Kik ezek a képregényből megelevenedett szörnyetegek? És ki adott parancsot a rendcsinálásra?

Hát ez meg mi volt? - első gondolat, de aztán rájöttem, amellett, hogy furi volt, egyben érdekesnek és jónak is találtam. 

Az alaptörténet, az ötlet és a kivitelezés nagyon aprólékos és hatásos. Kapunk egy tipikus meleg és napos amerikai délutánt, van, aki az autóját mossa, van aki frizbit dobál, van aki a kisöccsét próbálja fegyelmezni és a hátsó kertben grillezik, az újságkihordó fiú pedig a biciklijéről szemlélődik. Átlagosabb már nem is lehetne a nap. 

De aztán bumm! Az újságos fiú leesik a biciklijéről, feltűnik egy piros furgon, a Nyárfa utcai kellemes délután pedig egy rémálomba megy át.

Szereplőink fel sem fogják igazán, hogy mi történik velük, de még mi olvasók sem. Kik, és miért lövöldöznek a Nyárfa utcában? Az események felgyorsulnak, senki sem tudja mit tegyen, a kedves szomszédok kifordulnak önmagukból, és rettegnek. 

Audrey Wyler unokaöccse Seth, különleges kisfiú, aki a saját kis belső világában él. Mivel a kisfiú autista, a nagynénje Audrey eleinte még nem is figyel fel annyira az egyre furcsább viselkedésére. 

Az események szó szerint rémálomszerűen alakulnak a könyvben, olyannyira, hogy sokszor a szereplőink sem hiszik el, hogy ez velük történik, s nem csak álmodnak-e inkább.

Szépen lassan, ahogy haladunk fejezetenként egyre több mindenre derül fény, a rémálom történései értelmet nyernek, megismerhetünk pár múltbéli eseményt, ami a jelenre is kihatással van. S megtudhatjuk, hogy ami a szereplőinkkel történik álom-e vagy valóság?

Biztos mindekinek volt már olyan rossz álma, ami annyira borzalmas és egyben valóságos volt, hogy felüdülés volt felébredni, és megnyugodni, hogy minden rendben. Nahát, ez a könyv egy ilyen álomra emlékeztet engem. Ami után, ha felébredek az van a fejemben, hogy jézusom, hogy tudtam én ilyen képtelenségekről álmodni, vagyis ebben az esetben hogy tudott Stephen King ilyen egyedi, izgalmas és néhol pszihedelikus látomásokat elénk vetítő, több műfaj elemeit felhasználó történetet alkotni...

8/10

Zsófi

Takami Kósun: Battle Royale

Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérleteket eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll. Illetve először mindenkinek csak egyféle, amit a saját csomagjában kapott. Egyvalaki maradhat életben a "játék" végére.

 "Suzanne Collins elbújhat mellette!" "Az Éhezők Viadala ötlete innen származott!" "Nagyon beteg könyv!" "Brutális, véres, elképesztő" "Az író egy zseni!" "Hihetetlenül jó volt olvasni" ilyen és ehhez hasonló méltatásokat olvastam a könyvről. Egy-két csalódott értékelés is akadt, de nem ez volt a jellemző. Így hát nagyon kíváncsi lettem, úgy gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom, hogy kialakítsam a saját véleményemet, és megtudjam, hogy tényleg innen-e az ötlet az Éhezők Viadalához és tényleg annyival jobb-e ez a könyv.

Először is: azt hiszem az ötletet senki nem lopta, vagy ha igen, akkor mindenki. Úgy körülbelül 2000 évvel ezelőttről, az ókori Rómából, ahol a gladiátorok ugyanezt művelték. Különböző fegyverekkel, erre a célra épített amfiteátrumokban vízicsaták, (ahol hajózható tereket készítettek, történelmi csatákat jelenítettek meg),  állatokkal vívott küzdelmek, férfiak és nők egymás elleni küzdelme, ez már mind megtörtént.

 A Legyek Ura William Goldingtól, vagy Stephen King/Richard Bachman A menekülő ember című könyvek jutnak még eszembe, amik régebben íródtak, mint pl. a Battle Royale vagy Az Éhezők Viadala. Úgy gondolom, hogy mindannyian alapötletként használták fel a témát, megépítették köré a saját elképzelésüket, és így megszülettek ezek a könyvek.  Elolvastam Az Éhezők Viadalát nem sokkal a megjelenése után, nem volt vele semmi bajom, nem jutottak eszembe az előzőleg említett könyvek sem, inkább kicsit lehangolt, talán az első disztópia volt, amit olvastam, tetszett. Valamiért azonban nem olvastam el még a többi részét, nem is tudom, hogy el fogom-e. Igazából ezek a fajta könyvek azért nem állnak hozzám közel.

És akkor most rátérek a Battle Royale-ra. Az első pár oldalnál, amikor már a szigeten az ál-osztályteremben voltak és kapásból megöltek két diákot, le akartam tenni a könyvet, mert úgy gondoltam, hogy ez nem fog tetszeni. Ahol ennyire érzékletesen írják le, hogy mennyire folyik a vádlijából a vér, és hogy a feje egy része hiányzott, a vérének a szaga pedig erőteljesen terjengett, a nyakából  rózsaszín cafatok lógtak, az nem biztos, hogy érdekel engem. Nem tettem le, olvastam tovább.

Az első benyomásom ez esetben jó volt, ugyanis a könyv összességében  nem tetszett. Sok volt a 738 oldal ebből a témából, sok volt a szereplő, úgy az ötszázadik oldalnál elkezdtem igazán unni a könyvet. Sok volt, ahogyan egyenként követhettük a tanulók útját a halálukig, mind a 42-ét. Nem igazán érdekelt az, hogy miután egyik levágta a másik fejét, vagy kinyomta a szemét, milyen színű váladék jött a nyakából és milyen a szeméből. Nem mondom, hogy nem volt izgalmas itt-ott, de több,mint 700 oldalon nehéz fenntartani az izgalmat és az érdeklődést, az enyémet nem is sikerült.

Értem én, hogy boncolgat a könyv mindenféle erkölcsi témát és elgondolkodtat, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, feladnám-e az emberségemet, gátlástalanul tudnék-e ölni. Vagy rejtőzködnék, mint a tanulók közül jópáran, szövetkeznék másokkal, öngyilkos lennék, vagy beszállnék a "játék"-ba, de nekem sok volt. Vagy inkább kevés, nem tudom.

Voltak azért részek, amiket szerettem olvasni, voltak kedvenc szereplőim és reménykedtem végig, hogy nem következik be a szörnyűség, és most az egyszer nem csak egyikük menekül meg . Mivel mindig vannak olyanok, akik nem olvasták még el ezt a  könyvet, ezért nem is írom le, hogy reményeim beváltak-e, vagy sem.  Csak annyit, hogy a végéért plusz pontokat adok, néha sejtettem,  aztán mégsem úgy történt, de aztán ismét... 

Nem mondom, hogy csalódás volt, mert nem vártam semmit, viszont kielégítettem a kíváncsiságomat és tudom, hogy azon kevesek közé tartozom, akiknek nem igazán tetszett a könyv.

6/10 

Bea

"A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban nem könnyű rockzeneforráshoz jutni. A külföldről jövő zenét alávetik a Könnyűzenei Minősítő Intézet nevű szervezet szigorú vizsgálatának, és a rock műfajába sorolható művek általában kivétel nélkül fennakadnak a rostán. Úgy kezelik, mint a kábítószert. Hogy mit nem tűrt a Köztársaság barackszínű kormánya? Hát a beatet sem, mert tűzbe hozza a tömegeket, de még inkább a szövegekkel lehetett gond. Az imént idézett Bob Marley is ilyen szövegeket írt, de jellemző példaként említhetjük Lennon dalát is: "Lehet, álmodozónak tartasz, /Ám én mégsem vagyok egyedül,/ Remélem egyszer közénk állsz majd, és a világ eggyé nemesül... Hát egy ilyen szöveg nem jött be ennek az országnak. Ennek köszönhetően, ha lemezboltba megy az ember, kizárólag a hazai sztárok nyálas popzenéjét és népszerű dalokat talál a polcokon. A legradikálisabb importzene, amit Súja eddig látott, Frank Sinatra volt. (Igaz, a My Way illik ehhez az országhoz)"

Rachel Ward: Nem enged a mélység

Nem volt jó olvasni ezt a könyvet. Annyira szörnyűséges volt a története, hogy többször is abba akartam hagyni. Először az elején, aztán később, amikor semmi pozitív dolog nem történt benne. 

Carl a 15 éves fiú, egy tó partján arra eszmél, hogy két évvel idősebb bátyjára éppen ráhúzzák a hullazsák cipzárját, őt mentőautóba rakják. A viharos tóból mentették ki őket, a bátyja megfulladt, ő túlélte. A mentőben egy lány sikoltozni kezd, amikor őt meglátja. Carl nem emlékszik semmire, még akkor sem, amikor édesanyja hazaviszi a kórházból. Nem emlékszik az anyjára, nem emlékszik a házukra, nem emlékszik az életére. Fokozatosan tér vissza az emlékezete, ami szörnyű dolgokat hoz felszínre. Carl még a visszatért emlékei segítségével sem látja tisztán a dolgokat, nem tudja, hogy ő ölte-e meg a bátyját, vagy véletlen baleset volt.

Miközben lelkiismeretével, emlékképeivel viaskodik, közel kerül Neishahoz, a mentőautóban visító lányhoz, és lassan visszakúsznak fejébe a baleset körülményei és hogy hogyan jutottak el odáig. 

Ami miatt nagyon rossz volt olvasni a történetet az a Carl fejében, lelkében (vagy nem is csak ott) víz hatására (eső, mosdóvíz, árvíz) megjelenő halott bátyja, Rob, aki üreges szemű, sáros zombiként követte, és nem hagyta, hogy elfelejtse a szörnyűséget. Félelmetes, hogy valakinek ennyire sötét legyen a lelke és a gondolatai, mint Carlnak volt, és hatalmas erő kellett hozzá, hogy megpróbáljon felülkerekedni rajta.

A szerelem is úgy kúszott be a történetbe, mint ahogyan Carl emlékei kúsztak vissza a fejébe, és olyankor már-már szerettem olvasni, de aztán ismét ott volt Rob.

Ez  a könyv egy misztikus pszicho-horror címkét kap tőlem. Misztikus, mert néha én magam sem voltam biztos abban, hogy Rob csak Carl fejében létezik, vagy tényleg visszatért kísérteni és behajtani, ami jár neki. Annak ellenére, hogy szívem szerint többször is abbahagytam volna, hajtott valami, hogy olvassam végig, (pár óra alatt megtettem), és reménykedjek benne, hogy a sok sötét és gonosz dolog közül a végén mégiscsak kisüt a nap. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből minél hamarabb fel akarsz ébredni.

8/10

Bea