Ottessa Moshfegh: Eileen voltam

Ez a történet 1964-ben indul, és Eiilenről, egy 24 éves lányról szól. Ezt a lányt lehet sajnálni, viszolygást érezni vele szemben, lehet nem szeretni és nem érteni, egyet nem lehet, megszeretni. 

Eiilen tesz is erről, hogy senki ne szeresse meg. Egyedül él az alkoholista, egykori rendőr apjával és egy javítóintézetben dolgozik, ahol fiatalkorú elkövetőket tartanak fogva. Az anyját már elveszítette egy betegség következtében, az apja pedig egyáltalán nem szereti, és csak a folyamatos alkoholutánpótlás beszerzésére jó neki a lány.

Cao Wenxuan: Bronz és Napraforgó

Ismét egy gyöngyszemre bukkantam a könyvtárban, nem is tudom, miért nem hallottam még erről a könyvről. 2020-as megjelenésű, de mielőtt megláttam a könyvtárban, még sehol máshol nem találkoztam vele.

A történet két gyermekről szól, Bronzról és Napraforgóról. Napraforgó édesapjával munkatáborba (káderiskolába) kerül, a szobrászművész, értelmiségi, özvegy édesapát a nagyvárosból telepítik ki a névtelen faluba, más művészekkel, értelmiségiekkel együtt. Az édesapa a bronz napraforgóiról volt híres a városban, de most fizikai munkára, nádvágásra és halastavak létrehozására fogják, miközben éjszaka politikai találkozókon vesz részt.

Nem marad ideje a hétéves Napraforgóra, aki egyedül tölti napjait, a folyóparton üldögélve és vágyódón nézve naphosszat a  másik oldalra, ahol boldogabbnak tűnnek a gyerekek. 

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Kezdjük egy kis statisztikával.

2019-es megjelenés, jelenleg 594 csillagozás, 93% a könyv tetszési indexe a molyon. 148 ember kedvencnek jelölte és a moly közösségén belül 91 ember olvassa, 618-an várólistára, 564-en kívánságlistára tették.  

Tehát, mint láthatjuk, nagy rajongás, érdeklődés és siker övezi ezt a könyvet. Ilyenkor mindig félve kezdek bele az olvasásba, sőt jóval kritikusabban is, mint átlagos esetben. Igyekeztem nem elolvasni az értékeléseket, de azért ezt teljesen nem lehet kikerülni, molyos figyeltjeim többsége is elismeréssel és rajongással írt róla.

Michel Bussi: Fekete vízililiomok

Egy faluban élt három hölgy.
Az egyik gonosz, lelketlen volt, a másik csalárd, a harmadik önző.

Michel Bussi nevét jól jegyezzétek meg! Szerintem fantasztikus könyvet írt, amely könyv egy krimi, de egyáltalán nem egy sablonos bűnügyi regény. És itt nem csak a végére gondolok, ami szenzációs, hanem az egész könyv hangulatára, ami egyszerre megnyugtató és feszültséget keltő, gyönyörű képeket varázsol elénk és álmélkodva csatangolunk Givernyben, a Párizstól mindössze 70 km-re lévő csodálatos falucskában, miközben azon gondolkodunk, hogy ki ölhette meg Jerome Morvalt, a sikeres szemészt, Giverny lakóját.

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy kedvenc korszakodban játszódó könyvet!

Még csak most kezdődött el az év, de máris március van! Ami azt is jelenti, hogy elérkeztünk a blog olvasós kihívásának harmadik állomásához, amikor is egy kedvenc korszakunkban játszódó könyvet kell elolvasnunk. Kedvenc korszakomból nagyon sok van, úgyhogy nagy örömmel vetettem bele magam az e havi ajánlóba is.

Cynthia Swanson: Nővérek könyvesboltja

Mindenki feltette már magának a kérdést: mi lett volna, ha élete egy pontján, egy döntés, egy véletlen eredményeképpen, egy teljesen új irányban folytatódik az élete. 

Ha nem találkoztál volna éppen azon a napon valakivel, ha nem arra a buszra szálltál volna fel, vagy ha nem abba a valakibe szerettél volna bele. Érdekes játék, megannyi megoldással, történettel.

Cyhntia Swanson az új könyvében pontosan ezt a játékot játssza, méghozzá mesteri módon. Ezáltal egy nagyon különleges történet bontakozik ki a szemünk előtt.

Jean-Michael Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Legelőször a könyv különleges borítója keltette fel a figyelmemet. A gyönyörű szépia fotó egy szerelmes párról, amiről megannyi történet jut az eszünkbe, de legkíváncsibbak mégis ennek a könyvnek a történetére leszünk.

És akkor még itt van nekünk ez a cím: Javíthatatlan Optimisták Klubja. Ez vajon egy valódi klub? Hogy lehetnek tagok az emberek? Mit jelent javíthatatlan optimistának lenni? Aztán rájössz, te jó ég, hisz én is az vagyok... :)

A fülszövegről már ne is beszéljünk, 60-as évek, Párizs, több már nem is kellett, én máris olvasni akartam ezt a könyvet.

Emma Cline: A lányok

Tinédzsernek lenni nem egy könnyű dolog, keresed önmagad, de igazából azt sem tudod, mit akarsz keresni. Meg akarsz felelni a világnak, miközben ki is akarsz tűnni.

Az első fejezetben egy nővel találkozunk, aki próbál minél átlagosabb és észrevétlenebb maradni, napjai unalmas egyhangúságban telnek. De neki jó ez így, az egyhangúság biztonságot jelent és kiszámíthatóságot.

Két könyvről röviden

Linda Castillo: Könyörgés

Mivel tavaly már olvastam a sorozat első részét, gondoltam, épp itt az ideje folytatnom. A két dolog, ami miatt belevágtam a sorozatba, az az amishos vonatkozás volt, a másik meg a könyv műfaja, mi lehetne jobb egy amishos thrillernél? :)

De, hogy komolyra váltsuk a szót, mindig is érdekelt ez a zárt (és titokzatos) kis közösség, s az életforma, amit az amishok folytatnak. Linda Castillo könyvében pedig a főszereplő rendőrfőnök, Kate Bukholder amish családban, amish szokások közt nőtt fel, s csak aztán egyéb okok miatt, otthagyta a közösséget.

Benedek Szabolcs: Beatles vágatlanul

Ez a könyv most nagyon jó emlékeket idézett fel bennem. Volt ugye az az időszakom, amikor elkezdtük felfedezni a Beatles zenéjét. Pár nap alatt végighallgattuk az összes albumukat, aztán szintén pár nap múlva már kivülről fújtuk az össszes számot. 

Youtube videókat néztünk, ott voltak ezek a pimasz, ámde mégis roppantul szimpatikus fiatalemberek, akik a zenéjükkel egy jobb és őrültebb hellyé tették a világot.

Megnéztük az Egy nehéz nap éjszakáját, aztán napokig valami furcsa eksztázisban lebegtünk, van másik filmjük kérdeztük, hát akkor az is nézzük meg gyorsan. Megnéztük, az is fantasztikus volt. Éreztük, hogy egy életre elköteleződtünk a Beatles mellett.

Vidal Sassoon: Vidal

Az önéletrajz

Már sokszor leírtam, hogy nagyon szeretem az életrajzokat és önéletrajzokat, ezért mindig örülök, ha sikerül egy általam érdekesnek vélt emberről szóló könyvre akadnom. Vidal Sassoon könyvét is azonnal kiszúrtam magamnak és nagyon megörültem, mert tudtam: mindamellett, hogy Vidal Sassoonról, a híres sztárfodrászról szól, az általam olyannyira kedvelt 60-as években "játszódik" a történet. 

"Megmosom a hajam és már indulok is!" - mondta a tusolóba induló fiatal lány, majd azt láthattuk, hogy haja könnyen fésülhető, aztán már száraz, ő pedig beletúr a hajába és a hajszálak gyönyörűszépen hullanak vissza az eredeti állásukba.  

Margot Lee Shetterly: A számolás joga

Először a könyv alapján készült filmmel találkoztam, és örömmel láttam, hogy Octavia Spencer is játszik benne, aki a Help - A segítség című film által lett hatalmas nagy kedvencem. Azonnal tudtam, hogy ezt a filmet biztos, hogy meg fogom nézni.

Amikor pedig megláttam, hogy magyarul is meg fog jelenni a könyv, majd kiugrottam a bőrömből.

A számolás joga alapjában véve egy dokumentumregény. Egy dokumentumregény, ami egészen a második világháború kezdetétől a hidegháborúig és még azon is túl, kíséri végig az NACA (Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület), majd későbbi utódja a NASA történetében, fejlődésében nagy szerepet játszó nők krónikáját. 

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét csupán egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. Egy nap a szerkesztőség archívumában téma után kutatva régi levélre bukkan, amelyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibobozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. 

Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus,  megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon végül egymásra találtak-e.

Minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál inkább van bennem egy bizonyos izgalom, egy kis drukk, hogy nehogy csalódjak benne. Bár nyilván egy író mindegyik könyve nem sikerülhet egyformán jól, de nekem Jojo Moyes eddig  mindig hozta azt a színvonalat, azt az érzelmi hatást, amit már megszoktam tőle. Nyilván a Mielőtt megismertelek című könyve a legdrámaibb és legszívszorítóbb (értékelésünket a könyvről ITT és ITT olvashatjátok), azt nehéz lesz érzelmileg felülmúlnia, de éppen azért szeretem még nagyon, mert eddig nekem minden könyve eltérő élményeket nyújtott. Teljesen változatosak a témaválasztásai, egyáltalán nem ír egy szabásmintára, mindig más és mást talál ki. Egyszóval még mindig töretlen híve és rajongója vagyok.

Az utolsó szerelmes levél elolvasása után is bátran állítom ezt. A könyv már a második kiadást érte meg a Cartaphilus Könyvkiadó által, tehát egy régebben íródott történetről beszélünk, de én még csak most olvastam el és egy nagyon szép, érzelmekkel teli történetet kaptam, benne az élet kiszámíthatatlanságával és a véletlenek, félreértések vagy szándékos emberi cselekvések példájával.

Ki ne szeretne egy sok-sok évvel ezelőtti gyönyörű, szenvedélyes, szerelmes levelezésre találni és kézbe fogni annak bizonyítékát, hogy az emberi érzelmek, a szerelem nem ismernek sem időbeli, sem társadalmi, sem más korlátokat, nem lehetett a szenvedélynek, az érzelmeknek parancsolni sem régen, sem most. 

Mint ahogyan nem tud a történet jelenbéli hőse Ellie sem, és egy nős férfiba szerelmes elvakultan. Rajta kívül mindenki látja, mi olvasók is, hogy ez a férfi mennyire méltatlan a szerelmére, sőt az egész kapcsolat mennyire méltatlan ehhez az érzelmekkel teli fiatal lányhoz, de ő egyelőre nem lát mást a telefonján érkező - vagy inkább nem is annyira érkező - sms-eken és emaileken kívül.

Egészen addig, amíg főnöke utasítására kutakodni nem kezd az éppen költöző irattárban és rábukkan pár régi szerelmes levélre. Mivel a szerelmes levél írója arra kéri szerelmét, Jennifert, hogy hagyja ott a férjét a kedvéért, Ellie érdeklődését igencsak felkelti az ügy, mivel úgy érzi, ő is hasonló cipőben jár. Miközben megszállottan kutat újabb és újabb levelek után, valamint vergődik szerelemnek hitt kapcsolatában, nem veszi észre maga mellett az élet szépségeit, Roryt, az irattáros fiút, aki segíteni próbál neki, és úgy egyáltalán az embereket.

Viszont általa megismerhetjük Jennifert a múltban, aki éppen magához tér egy balesetből és nem nagyon emlékszik előző életére, érzi, hogy valami nincs rendben, de a férje úgy tesz, mintha minden a legtermészetesebb mederben folyna. És akkor Jennifer is talál egy levelet, éppen olyat, amilyen Ellie is talált a jelenben. Lassan kibontakozik előttünk egy másik élet, és Jenniferrel együtt vergődünk kétségek között, hogy ki írhatta azt a levelet, próbálunk emlékezni. Minden titokra fény derül előbb-utóbb, apránként megismerjük a levelek íróját, egy szerelmet, amely megpróbál lehetetlen körülmények között létezni, harcolni a boldogságért. Vajon sikerül-e, ez kiderül a történet végére, elérkezünk a végső fináléhoz, amit Jojo Moyes nagyon jól meg tud teremteni, és azt hiszem könnyek nélkül ezt a befejezést sem fogjuk megúszni.

Szenvedélyek, szerelmek, véletlenek, vagy a sors, vagy egyszerűen csak emberek, akik belepisztáltak az élet történéseibe, sok minden alakította az eseményeket, fordulatos, olvasmányos, cselekménydús, romantikus, csodaszép történet.

Természetesen Jojo Moyes marad nálam az élvonalbeli kedvencek között.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Sándor Erzsi: Anyavalya

"Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki."

Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az öntáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.

Először is nagyon sokat nevettem. Majd időnként meghatódtam, elszorult a torkom. Mindeközben annyira szerettem ezt a könyvet, hogy azt akartam sose érjen véget. Sándor Erzsi nekem akár időtlen időkig mesélhetne a családjáról..., az édesanyjáról. Imádtam a stílusát, végig jelen lévő szarkasztikus humorát, amely mellett ott volt hatalmas szeretete az édesanyja iránt. A családja iránt, akiket sosem ismert. Azaz dehogyisnem, jobban ismerte talán őket, mint mi a mieinket, akikkel személyesen is találkozhattunk. 

Mert az édesanyja kicsi gyerekkorától mesélt neki a családról, a nagyszülőkről, unokatestvérekről, nagynénikről, nagybácsikról. A mesék a fürdőszobában kezdődtek egy viharvert mosógépen, és folytatódtak mindenhol.  

Megismerjük Erzsi anyját, a 17 éves Kismargitot, aki először Brazíliában próbált szerencsét, de 1939 szeptemberében a szerelem hazaparancsolta, majd kalaposlány lett nővére üzletében. 

Megismerjük a szerző nagynénjét, Bizsut, aki anyján kívül egyedül maradt életben, megjárva a koncentrációs tábort. 

A gyönyörű anya olyan életet mesélt, Sándor Erzsi tolmácsolásában, hogy egyszerűen  lehetetlen volt egy pillanatra is letenni a könyvet. Nem átlagos élete volt Gittának, ahogyan egyik napról a másikra elnevezte magát, fiatalság, szerelem, szeretet, vakszerencse, egyedüllét, zsidótörvények, a családja elhurcolása, elvesztése... majd házasság, munka, alkotás, szerelem, gyerek, elhagyatottság. Ennek ellenére, vagy éppen ezért különleges életet teremtett Erzsi köré, egy csodálatos családot, akiket hamar elvesztett, akiket Erzsi nem is ismert, mégis örökké éltek a szavaiban, a történeteiben, az emlékeiben.

Fantasztikus nő volt, olyan egyéniséggel, hogy mindenki a hatása alá került, a már felnőtt Erzsi barátai rendszeresen náluk kötöttek ki, és Gitta főzött nekik, beszélgetett, meghallgatta őket. Ilyen volt, kellett neki a társaság, hogy a középpontban lehessen, hogy érezze szükség van rá, hogy ne álljon meg körülötte az élet, és nem utolsósorban szerintem így tudta maga mellett tartani minél tovább a lányát.  

Egy különleges családregény volt ez a könyv, egy nagyon különleges főszereplővel, aki imádta az életet, imádta a lányát és imádta a családját. A humora pedig fergeteges volt, én meg őt imádtam. A humor egészen haláláig és még azon is túl elkísérte.

Közben Erzsiről is megtudhattunk ezt-azt, a színésznői pályafutásáról Miskolcon, majd újságíró, rádiós lett.
Érdekes volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban az anyja viselkedése, azt hiszem ebben kicsit az anyákra ismerhetünk. Nagyon megérintett kettejük kapcsolata, az apa nélkül, nagyszülők nélkül felnövő Erzsi rajongása az anyja iránt, a megfelelni vágyás, az elismerésre vágyódás, a feltétlen szeretetük egymás iránt. 

Irigylésre és tiszteletre méltó Sándor Erzsi őszintesége, humora és stílusa, amivel élete történetét megosztotta velünk. Sokszor sírhatnékom volt, mégis a nevetés fogott el. Még akkor is, amikor nem kellett volna. Nem, tényleg nem. Mert nem volt vicces, és közben mégis az volt.

Annyira zseniális volt ez a könyv, hogy szívesen olvasnék Sándor Erzsitől még bármennyit. Remélem sok olyan emléke van, amelyek előbb-utóbb majd kikívánkoznak belőle,  én boldog olvasója lennék.

10/10

Bea

Daphne Sheldrick: Szerelem a szavannán

„...a Természet csordultig van varázslattal.”

Daphne Sheldricknek sikerült a világon elsőként felnevelnie újszülött, árva kiselefántot. Mélységesen együtt érez az állatokkal, hosszú éveken át tanulmányozta a rendkívül gazdag kenyai flórát és faunát, fáradhatatlanul kutatta a megfelelő tartási körülményeket és tápszereket - mindez együtt tette lehetővé, hogy számtalan elefántot, orrszarvút és egyéb elárvult vadállatot mentsen meg a biztos haláltól.

Lebilincselő és szívbemarkoló önéletírásában Daphne elmeséli, milyen csodálatos kapcsolatot alakított ki elárvult állatokkal, köztük első barátjával, Bozival, a csillogó szemű antiloppal, aztán Riki-tiki-tévivel, a törpemongúzzal, Gregory Peckkel, a szorgos fehérfejű bivalyszövővel, Fecskével, a rakoncátlan zebracsikóval - és persze Eleanorral, a fenséges elefánttal, akivel több mint negyven éve barátok.

Ám a kötet egyúttal Daphne és a híres kenyai fővadőr, David Sheldrick szerelmének varázslatos és megrendítő története is. Férje iránti őszinte, szenvedélyes szerelme, David kimeríthetelen tudása a környező természetről, valamint a férfi, korai tragikus halála volt az, ami özvegyét újabb eredmények elérésére sarkallta. Elsősorban ennek köszönheti létrejöttét a világszerte ismert David Sheldrick Vadvédelmi Alapítvány, valamint, a Nairobi Nemzeti Parkban lévő állatmenhely és bölcsőde, ahol a nyolcvanas éveibe lépett Daphne a mai napig dolgozik.

A szerelem a szavannán nemcsak kettőjüknek az orvvadászat visszaszorításáért, a kenyai állatvilág megmentéséért folytatott nehéz küzdelmét írja le, hanem azt a páratlan készségüket is bemutatta, amelynek révén szinte lélektani módszerrel közelítettek az állatokhoz. Szeretet, együttérzés és humor sugárzik minden sorából ennek a kötetnek, melyben az olvasó bepillantást nyerhet korunk egyik legfigyelemreméltóbb asszonyának életébe.

A könyvet olvasva Daphne Sheldrick, nem mindennapi és varázslatos élete elevenedik meg a szemünk előtt.

Daphne történetét a dédszülei Kenyába érkezésének történetével indítja, amikor is azok telepesként egyedül és teljesen magukra utalva birtokba vették a kis földjüket, amiből aztán majd otthont varázsoltak.

Aztán végigkísérhetjük a csodálatos, antilopokban és egyéb egzotikus afrikai állatokban bővelkedő gyerekkorát is a Cédrus Parkban.

Mígnem végül kis kitérőkkel, elérkezünk az életének arra a pontjára, amikor összetalálkozik David Sheldrickkel, akivel összeházasodnak, és együttes erővel, időt és kemény munkát nem kímélve szállnak szembe az orvvadászokkal.

És igen, itt jönnek a képbe az elefántok. Ezek az elképesztően intelligens és csodálatos állatok, akik iránt most még nagyobbra nőtt a rajongásom. Persze a könyvben feltűnő többi állat is nagyon belopta magát a szívembe, ki gondolta volna, hogy a kis árva elefántok szeretnek a struccokkal dagonyázni, vagy hogy egy orrszarvú és egy zebra még akár barátságot is köthet. A könyv tele van még ilyen furcsa és aranyos állatbarátságokkal. Daphne története által sikerült egy kicsit Afrika és azon belül Kenya  történelmét is jobban megismernem, és átlátni, milyen nehéz és kiszolgáltatott helyzetbe kerültek az emberek az 1960-as években, mikor Kenya függetlenné vált Nagy Britanniától.

De térjünk vissza még egy kicsit az elefántok és Daphne szeretetteljes kapcsolatára.

Elismerésre és tiszteletre méltó, amit Daphne tett az elefántokért, nagy elhivatottságról tett tanúságot az, hogy a legnehezebb helyzetekben sem adta fel az elárvult kiselefántok életéért folytatott harcot.

Fantasztikus könyv volt ez, egy rendkívüli nőről és életről, a Természet és az Élővilág tiszteletéről, a család erejéről és az igaz szerelemről. Ha tehetném mindenkinek a kezébe nyomnám!

Ui.: Az Elefántsuttogó rajongóinak ez kötelező olvasmány! :)

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

Karácsonyi ajéndékfaktor: nemtől és kortól függetlenül bárkinek jó szívvel ajánlanám ezt a könyvet.

10/10

Zsófi

Jeanette Walls: Az Ezüst Csillag

„-Ez mennyire reális elképzelés? - kérdezte Liz.

- Realizmus, ugyan már! - mondta anya. - Gaugin realista volt, amikor elindult dél felé a Csendes-óceánon? Marco Polo realista volt, amikor elindult Kínába? Realista volt az a sovány, érdes hangú srác, aki miután kibukott a főiskoláról, Bob Dylanre változtatta a nevét, és Minneapolisból elindult Greenwich Village-be?

-Nem lehet elindulni a csillagok felé, nem lehet nagy művésszé válni, ha az ember azon izgul, reálisak-e az elképzelései.”

1970-es évek, a helyszín egy kaliforniai kisváros. Jean tizenkét éves, nővére Liz tizenöt, amikor művészi hajlamokkal megáldott édesanyjuk elindul, hogy megtalálja önmagát. Charlotte, aki bármerre is lakott életében, valami kivetnivalót mindig mindenhol talált, hátrahagyta lányait és egy-két hónapra elegendő költőpénzt. Egyik nap Jean az iskolából hazatérve egy rendőrautót pillant meg a házuk előtt, ezért Lizzel úgy döntenek, inkább buszra szállnak, és Virginiába utaznak Tinsley nagybátyjukhoz.

A nagybácsi befogadja őket, de kevés a pénzük, így Jean a nővérével együtt irodai munkát és gyerekfelügyeletet vállal Jerry Maddoxnál, a helyi textilgyár munkafelügyelőjénél. Hamar kiderül azonban, hogy a férfi hatalommániás és agresszív is. A gyár alkalmazottai pedig rettegnek tőle, senki nem mer szembeszállni vele. Liz azonban már nem bírja a megaláztatást, de mit tehet egy törékeny lány egy befolyásos üzletemberrel szemben? És lesz-e, aki mellé áll ebben a küzdelemben?

Jeanette Walls önéletrajzi könyve, az Üvegpalota az egyik kedvenc könyvem (és a családban másnak is az), így nagyon megörültem, mikor ráakadtam az Ezüst csillagra.

Az írónő önéletrajzát olvasva, megismerhetjük a kis Jeanette nem mindennapi gyerekkorát, de a felnőtté válásáról és a bohém szüleitől való elválásáról is olvashatunk. Egyszóval nagyon szeretem azt a könyvet.

Egy külföldi borító,
ami nekem sokkal jobban tetszik 

Az Ezüst Csillag egy fiktív történet, de szerintem nagyon sok minden van benne, amit az írónő a saját életéből szőtt bele. Például Jean és Liz édesanyját is saját bohém édesanyjáról mintázta. Csak éppen az énekesnői pálya helyett az ő édesanyja a festészetet választotta hivatásául. 

Nagyon megható és szeretetteljes volt  Jean és Liz története, akik mellett a megpróbáltatások során végig volt pár csupaszív ember, akikre minden nehézség közepette lehetett számítani. Az édesanyjuk Charlotte személyisége, viselkedése elképesztő volt, de a lányok hozzá való ragaszkodását teljesen megértettem, hisz csak az édesanyjuk volt.

A történet elvisz minket egy Virginiai kisvárosba, ahol megismerjük a lakókat, a történetüket, és a remeteként élő Tinsley bácsit is, aki nekem elsőre egy kicsit furának tűnt, de aztán ő is nagyon megszerette a lányokat, és természetesn a lányok is őt, örültek, hogy végre van egy kis állandóság az életükben.

A könyv nagyon jó szemszögből mutatta be nekünk a hatvanas évek társadalmát, a faji előítéleteket és a Délen ekkoriban végbemenő iskolai integrációt, ami legelőször egyik fél számára sem tűnt tökéletes megoldásnak. Kedvenc részem a fekete és a fehér diákok közötti Ne bántsátok a feketerigót című könyvről folyó diskurzus volt. Most már minél hamarabb el kell olvasnom azt a könyvet.

A Lizzel történt tragédia szörnyű volt, és az utána következő megalázó történések is, és még persze Charlotte is előkerült a történet során, hogy újabb forgószelet szítson maga körül.

A történet végére a rossz emberek elnyerték méltó büntetésüket, és a lányok is megtalálták végre a helyüket a világban.

9/10

Zsófi

Rendhagyó bejegyzés: The Tinkers - Goodbye, My Love

A mai rendhagyó bejegyzésben megtudhatjátok/hallgathatjátok, hogy   mit csinál egy könyves blogger, amikor nem olvas.... :)

Végre elkészült a Tinkers első kislemeze, és az első videoklipünk is. Korábban a bemutatkozásunkban már megemlítettem, hogy van egy zenekarunk, ami igazából a családban maradt, ami azt jelenti, hogy az Apukám dobol, én basszusgitározom (egyébként a ritmusgitáros poszt az enyém, csak még nincs basszusgitárosunk) és az öcsém Bence pedig szólógitározik (meg persze énekel), de ő írta a szám zenéjét és a szövegét is. (Szeret még olvasni is, és főzni is kíválóan tud, két ilyen nőszemély (mint Anya és én) mellett pedig elégséges türelemre  is szert tett, kész főnyeremény lesz majd egy lánynak.... :))

Imádjuk a hatvanas évek zenéit, a zenekarral csak hatvanas évekbeli  feldolgozásokat játszottunk, és egy idő után rájöttünk, hogy szívesen játszanánk a "saját" hatvanas évekbeli zenéinket is, hát fogtuk magunkat és megírtunk pár számot.

Íme, itt az eredmény,  reméljük Nektek is tetszeni fog! :)

A Goodbye, My Love megírása az teljesen a Bence érdeme, de a következő két szám szövegének megalkotásában egy kis részt én is vállaltam.

Zsófi 

Diane Chamberlain: Kegyes hazugságok

A történet 1960-ban játszódik Észak-Karolinában, a faji szegregáció és az eugenikai program államában. „Észak-Karolina volt az egyetlen amerikai állam, amely a szociális munkásokat feljogosította, hogy kérvényt nyújthassanak be az egyes állampolgárok sterilizációja ügyében, minden más államban a sterilizáció az intézetek lakóira koncentrálódott. A program célcsoportját a „szellemi fogyatékosok”, a „gyengeelméjűek”, a pszichiátriai intézetek lakói és az epilepsziások alkották, valamint mindazok, akiknek sterilizálása a „közérdeket szolgálta.” A genetikával kapcsolatos téveszmék, a szexuális viselkedéssel kapcsolatos morális előítéletek és a szociális segélyezés elburjánzásával kapcsolatos aggodalmak számtalan szükségtelen és akaraton kívüli sterilizációs műtéthez vezettek.”

Két szemszögből ismerjük meg a történetet. Jane, a fiatal szociális munkás szemszögéből, aki éppen férjhez ment a középosztálybeli – gyermekorvos – Roberthez, nászútjuk után azonnal dolgozni kezd, amit a férje először csak hallgatólagosan helytelenít, de később szóvá is teszi. Az ő helyzetükben  nem szorulnak rá, hogy a felesége dolgozzon, ez rossz fényt vet rá társadalmilag.

A másik nézőpont tolmácsolója a 15 éves fiatal lány Ivy, aki egy dohánybirtokon lakik cukorbeteg nagymamájával, mentálisan zavart nővérével, és annak kisfiával William babával. A birtokos munkájukért cserébe megengedi nekik, hogy a birtok egyik faházában lakjanak. 

Jane munkája kezdetén találkozik a családdal és különleges kapcsolat szövődik közte és Ivy között. Fokozatosan lát bele a szociális munkába, szembesül azzal, hogy kollégái és a törvények milyen embertelen dolgokat várnak el tőle, és hősiesen próbál egyensúlyozni a saját erkölcsi értékrendje, érzelmei és a munkája elvárásai között.

A bátorság, a bizalom, a szeretet története ez a könyv. A 1960-as évek Amerikájában a fekete és mélyszegénységben élő fehér emberek kiszolgáltatottsága az államnak és a földbirtokosnak, munkáltatójuknak. Arról az időszakról szól, amikor még elítélik, ha egy középosztálybeli nő munkát vállal. Arról az időszakról, amikor egy fekete és egy fehér bőrű egy autóba ül, mindketten nagy bajba kerülhetnek. Az álmaiért kiálló Jane és Ivy története megindító és olvasása közben  tiszta szívből szeretnénk, ha sikerülne úgy élni az életüket, ahogy szeretnék. Van benne egy romantikus szál is, ami nagyon fontos, de nem ez a történet középpontja, éppen ezért éppen annyit kapunk belőle, amennyi kell.

Kerek, egész történetet, szerintem remek stílusban megírva. Gondolok itt arra, hogy kicsit sem találtam mézes-mázasnak, limonádénak, hatásvadásznak. 

10/10

Bea

60-as évek zenei idézet:

„Henry Allen már ott várt a mohás árokparton, hallottam, ahogy a rádiójából Elvis Presley énekel: „It's now ov never”. Leterített azt a szúrós gyapjúpokrócot, én pedig lehuppantam mellé. „

„Aztán a rádióbemondó bejelentette, hogy Chubby Checker következik, és a The Twist.

Ismered ezt a dalt? - kérdezte Mrs. Forrester. - A The Twistet?

Nem, asszonyom – válaszoltam, bár úgy emlékeztem, hogy egyszer már hallottam Henry Allen rádióján.

Ez egy új tánc – mesélte a hölgy, miközben elkezdődött a szám.

Fekete zene – ingatta a fejét Nonnie. Szerinte minden fekete zene volt amiben nem szerepelt Jézus.

Mrs. Forrester ügyet sem vetett rá. Vicces mozgásba kezdett: a levegőbe emelte a karját, és rázta a csípőjét.

Ilyen – magyarázta. - A tánc. Meg tudjátok csinálni?

Mary Ella felnevetett, és a szájához kapta a kezét.

Ez nem tánc – állapította meg, és a falnak dőlve figyelte, ahogy Mrs. Forrester tekereg.

De az – jelentette ki ő. - Nem akarjátok kipróbálni?

Akármi legyen is, szégyentelen dolog – jegyezte meg Nonnie, de már ő is majdnem nevetett.

Én megpróbáltam, mozgattam a csípőmet és a karomat, ahogy Mrs. Forrester, és hamarosan már mindannyian tviszteltünk, még William baba is, aki egyáltalán nem tudta jól csinálni. Még Nonnie is. Csak tviszteltünk ott a konyhában, először mosolyogtunk, aztán hangosan kacagtunk. Amikor új szám kezdődött, Mrs. Forrester megragadta Nonnie kezét, és elkezdett neki magyarázni egy másik táncról, de a nagyanyám elpirult, mintha szégyenkezne, amiért táncol. Elengedte Mrs. Forrester kezét.

Nem más, mint fekete zene – összegezte, és visszatért a tűzhelyen bugyogó lábashoz.”

Spencer Scott: Végtelen szerelem

Az első dolog ami eszembe jutott a könyvel kapcsolatban amikor a végére értem az volt, hogy végre vége! Nem vagyok egy olyan fajta, aki mindenképpen végig olvas egy könyvet, ha már elkezdtem (régen olyan voltam, de rájöttem, hogy túl sok a jó könyv ami még rám vár), szóval igazából nem is tudom, miért olvastam végig ezt a könyvet. (talán valami furcsa önkínzás lehetett?)

Amerika. 60-as évek. Szerelem. Társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sokrétegű regény. Ezekkel a jól csengő szavakkal, témákkal húztak engem csőbe.

Amit vártam: a hatvanas évek sokszínű Amerikáját, virágos, hosszú ruhákat, zenét, marihuána-füstbe burkolózó, tűz körül táncoló hippiket virággal a hajukban, megint egy kis zenét, a fesztiválokat, a vietnámi háborút, a vietnámi háború-ellenes tüntetéseket és két fiatal szerelmét.

Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal, már kész elképzelésekkel kezdtem el olvasni ezt a történetet, de egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Nem is tudom, hogy kaptam-e egyáltalán valamit?

Ez a könyv nem egy szerelmes, romantikus történet.  A könyv középpontjában a szenvedés áll, kérdéseinkre, a szereplők döntéseinek miértjére nem kapunk válaszokat.

A könyv főszereplője, David őrülten szereti Jadet. Jade szerintem már közel sem szereti ennyire őrülten, szenvedélyesen őt.

Olvasás közben nagyon sokáig vártam, reménykedtem abban, hogy majd David visszaemlékezése alapján visszatekinthetünk a múltba, megismerhetjük a kapcsolatuk kezdetét, és alaposabban megismerhetjük a Butterfield család tagjait. Hát, ez sajnos nem történt meg.

David nem igazán enged be minket a világába, persze sok mindent megosztott velünk (legfőképp a szenvedését), de ez nekem nem volt elég.

A Butterfield családot sem sikerült igazán olyannak látnom, amilyennek David látta őket, szabadnak, varázslatosnak, számomra szánalmas figurák voltak. De lehet, hogy ez volt az író célja.

Jaderől nem igazán tudok sok mindent írni, nem került hozzám közel (igazából senki nem került hozzám közel). Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, és hogy mit miért tett.

A könyv történetéről annyit, hogy néha volt ahol meglepődtem, de az eseményeket előrelendítő, nagy történések nekem túlságosan erőltetettek, valóságtól elrugaszkodottak voltak. 

6/10

Zsófi

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Minden bejegyzésemet kezdhetném így: Könyvtári szerzemény.:) Mert bár itthon is nagyon sok olvasatlan könyvünk van még, azokat mindig hátrasoroljuk. „Azok megvannak, bármikor elolvashatjuk őket” - felkiáltással. 

A szikomorfa egy gigantikus méretű, sokszor 30-40 méter magasra növő vadfügefa. A könyv egyik főszereplője Odette szó szerint egy szikomorfán született. A történet a jelenben játszódik, három barátnő Odette, Clarice és Barbara Jean mai életén keresztül betekintést nyerhetünk a múltjukba, fiatalkorukba, az 50-es évektől, korrajzot kapunk a 50-60 as évek Amerikájáról, pontosabban az Indiana állambeli Plainview városkáról, annak fehér, de legfőképpen fekete bőrű lakóiról. A három barátnő elválaszthatatlan, irigylésre méltó barátsága kislánykorukban kezdődött és évtizedekkel később még mindig tart.

Megismerhetjük mindhármuk életét, múltjukat beleszőve a jelenbe. Szerettem ezt a könyvet olvasni, nem is siettem vele, mert nem az volt a cél, hogy minél hamarabb elolvassam, hanem, hogy minél tovább maradhassak a három barátnővel. Szívesen lettem volna az egyikük, hogy megtapasztaljam azt a sok támogatást, amit adnak egymásnak, szeretetet, amit egymás iránt éreznek, de közben mégsem, mert nem szerettem volna azokat a fájdalmas, szinte kibírhatatlan sorsokat, történéseket átélni, amiken keresztülmentek. 

A történet nem nélkülözte a humort sem, sőt mondhatnám, hogy az igazán megmosolyogtató szereplők és jelenetek nagyon szerethetővé tették a könyvet, a városka lakóit.  Odette-nek volt egy misztikus tulajdonsága is, ami nem tűnt szokatlannak, teljesen belesimult a regénybe és vicces helyzeteket is teremtett.

Kedvenc könyvemmé lép elő ez a regény, vicces, szórakoztató, romantikus, fordulatos, ugyanakkor megrázó és megható, nem felszínes, igazi kincs. 

10*

Bea