Blogfaggató Sándor Erzsivel

Sándor Erzsinek az idén jelent meg harmadik könyve, Meddig jössz címmel. A könyvről és színházról, írásról, kikapcsolódásról és olvasásról kérdeztem Erzsit a legújabb Blogfaggatóban.

Sándor Erzsi: Meddig jössz?

Sándor Erzsi neve nekem már garancia arra, hogy magától értetődően olvassam el a könyvét. Két előző könyvéről írtam is, IDE  és IDE kattintva elolvashatjátok őket. Már akkoriban rajongója lettem a szerzőnek, fantasztikusan jónak találtam a stílusát, a csípős humorát és érzékenységét, amivel a témáit feldolgozta, mely ezekben az esetekben, egyik könyvében az édesanyja volt, a másikban a fia. 

Ebben a harmadikban, életének egy másik részét ismerhetjük meg, a színházi világot, amelyben jónéhány évet eltöltött. A vidéki színház világát, hangulatát, színészeit hozza elénk, mely fikció ugyan, de valószínűleg számos saját élményt, megtapasztalást beleépített a történetbe. 

Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám

Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie, és azt akartam, hogy ebbe senki se rokkanjon bele. Annak, hogy megírtam ezt a könyvet, biztosan van valami értelme. Talán csak annyi, hogy valaki belekapaszkodik az egyik mondatába, esetleg néhány percre megnyugszik, netán megérti, hogy mások is félnek, és senki sincs biztonságban. Szerintem nincsenek "jó" megoldások, csak ösztönös próbálkozások, hogy ne csak kibírjuk, de jól is érezzük magunkat a bőrünkben.  Ennél sokkal bonyolultabb programban nem tudok hinni. Mindenesetre szabadon kísérletezhetünk, hiszen csak az életünkről van szó.

"- Vak vagy, kisfiú? Nem látsz?

- Igen, bocsi vak vagyok. Nem látok - felelte szerényen, leszállva a bicikliről, bár lehet, hogy addigra le is esett. 

Azt hiszem, ennél tovább sosem folytatódott a beszélgetés. Talán csak egyetlen elszánt anya csöngetett be hozzám azzal, hogy ha nem lát a gyerekem, mér hagyom biciklizni az udvaron. Annyit válaszoltam, hogy szívesen kiengedném a Nagykörútra is, de még nem ismeri a  KRESZ-t. A milyenanyaazilyen-t már csak a becsukott ajtó mögül hallottam a lépcsőházból. Mit is mondhattam volna? Ilyen."

Nemrégiben olvastam el Sándor Erzsi Anyavalya című könyvét, amelyben annyira magával ragadott a szerző  stílusa, egyénisége, hogy megszereztem ezt, az elsőként megjelentet is, azaz kölcsönkértem. Hatalmas köszönet érte Gábornak, a Gabó olvas bloggerének. 

Sándor Erzsi egy nagyon eredeti személyiség! A fenti biciklizős idézet bizonyítja is ezt. Nem az, ahogyan a másik anyának válaszolt, hanem az, hogy Tomi, a vak kisfiú biciklizni tud. Erzsi nem aggódta túl, nem épített burkot köré, hogy jaj, vak a gyerekem, úgysem fog tudni soha biciklizni, nem tiltotta a játszótéren a mászókától, hiszen egy egészséges gyerek is leeshet, akkor éppen úgy egy vak is. 

Tomi születése óta vak. Erzsi már az első pillanatoktól látta, hogy valami nincs rendben a gyerek szemével, de tizenhét napig nem szólt. Nem szólt, mert az orvos férje, aki éppen úgy gondozta, fürdette, pelenkázta, nem talált semmi szokatlant a gyerekben, ezért Erzsi újra és újra megnyugtatta magát. Tizenhetedik napon közölte mégis az apával, hogy a gyereknek nincs pupillareflexe. A dolog ki lett mondva, Erzsi részéről is, és később a szemészet részéről is. 

Teljes anirídia, hallotta Erzsi a lelkendező szemészt, aki egy ritka szembetegséget diagnosztizált, és éppen elveszett belőle az ember, orvos énje pedig roppant mód örvendezett, hogy láthat egy ilyen kuriózumot. Később újabb diagnózisokat kaptak, ez a gyerek süket és glaukómás, sőt az ilyeneknek vesetumoruk is szokott lenni, mondták az orvosok.

Erzsi fogta az "ilyen" gyerekét, aki sem süket nem volt, sem vesetumorral nem rendelkezett, és levette az orvosi futószalagról a glaukómájával együtt. Mert az volt neki, ami fájdalmas rohamokkal járt és azt jelentette, hogy nagyon fényérzékeny a szeme. Az első évek ezzel teltek, szemészek, vizsgálatok, majd a Vakoda, az integráció. Tomi az egyik szemével semmit nem látott, a másikkal pedig csak foltokat. 

Sándor Erzsi ismét úgy írja le a helyzetét, hogy azt csak tisztelettel, hatalmas kalapemeléssel lehet olvasni. Közben nagyokat röhögni, mert humor az mindig kell és van is bőven, lazán végigkísérni őket a történetükön, bizakodni, és megvilágosodni, hogy attól, hogy valaki még nem lát, élhet teljesebb életet, mint egy olyan ember, akinek működik a szeme, de mégsem látja meg a fontos dolgokat. 

Tomi meglátta a zenében a lehetőséget, mindenféle hangszeren megtanult, biciklizett és görkorizott, tanult és utazott,  nagyszerű és sokat tapasztalt fiatalember lett belőle.  Lehetett volna ilyen, ha szegény anyja nem kezeli ilyen lazán, mondhatnám azt is, hogy természetesen, ösztönösen a sorstól kapott helyzetet? 

A könyvben viszontláttam Erzsi édesanyját, akit az Anyavalyában megismerhettem, olvashattam a családjáról, lányáról és férjéről is, mivel ők is szorosan hozzátartoztak ehhez a történethez, és nagyon mókás színfoltjai voltak még a családnak a mindenkori állataik is. 

Természetesen ez a könyv is helyet kapott a kedvenceim páholyában, és ismét csak azt tudom írni befejezésül, hogy remélem Sándor Erzsinek vannak még történetei, ír még nekünk.

10/10

Bea

Sándor Erzsi: Anyavalya

"Anyám naplót mesélt nekem. Családot mesélt körém, nagyszülőket, unokatestvéreket, apát. Mindannyiukat felismertem volna, ha szembejönnek velem az utcán vagy betoppannak. Soha nem jött senki."

Száll a füst. Száll a por és a hamu. A felhőből kibontakozik egy alak, és nyomban beszélni kezd. Egymásba érnek a történetek a moszkvai nagyhercegeket szédítő világszép nagynéniről, egy prolicsaládról, egy értelmetlen brazíliai utazásról és egy még értelmetlenebb hazatérésről. Egy régen elmúlt család tagjairól, egy kispesti házról, egy kalapszalonról, az ítélőképesség hiányáról és persze a deportálásról. A mesélő a konyhában ülve varr, szavai nem kímélnek senkit és semmit, csúfondárosan mutogatnak a szerelemre minden áron, a magányra, a dacosan egyedül vállalt gyerekre, a benne újraéledő álmokra és az öntáltatásra. Mondja, egyre csak mondja. Mi hallgatjuk. Temetünk. Sírunk. Röhögünk.

Először is nagyon sokat nevettem. Majd időnként meghatódtam, elszorult a torkom. Mindeközben annyira szerettem ezt a könyvet, hogy azt akartam sose érjen véget. Sándor Erzsi nekem akár időtlen időkig mesélhetne a családjáról..., az édesanyjáról. Imádtam a stílusát, végig jelen lévő szarkasztikus humorát, amely mellett ott volt hatalmas szeretete az édesanyja iránt. A családja iránt, akiket sosem ismert. Azaz dehogyisnem, jobban ismerte talán őket, mint mi a mieinket, akikkel személyesen is találkozhattunk. 

Mert az édesanyja kicsi gyerekkorától mesélt neki a családról, a nagyszülőkről, unokatestvérekről, nagynénikről, nagybácsikról. A mesék a fürdőszobában kezdődtek egy viharvert mosógépen, és folytatódtak mindenhol.  

Megismerjük Erzsi anyját, a 17 éves Kismargitot, aki először Brazíliában próbált szerencsét, de 1939 szeptemberében a szerelem hazaparancsolta, majd kalaposlány lett nővére üzletében. 

Megismerjük a szerző nagynénjét, Bizsut, aki anyján kívül egyedül maradt életben, megjárva a koncentrációs tábort. 

A gyönyörű anya olyan életet mesélt, Sándor Erzsi tolmácsolásában, hogy egyszerűen  lehetetlen volt egy pillanatra is letenni a könyvet. Nem átlagos élete volt Gittának, ahogyan egyik napról a másikra elnevezte magát, fiatalság, szerelem, szeretet, vakszerencse, egyedüllét, zsidótörvények, a családja elhurcolása, elvesztése... majd házasság, munka, alkotás, szerelem, gyerek, elhagyatottság. Ennek ellenére, vagy éppen ezért különleges életet teremtett Erzsi köré, egy csodálatos családot, akiket hamar elvesztett, akiket Erzsi nem is ismert, mégis örökké éltek a szavaiban, a történeteiben, az emlékeiben.

Fantasztikus nő volt, olyan egyéniséggel, hogy mindenki a hatása alá került, a már felnőtt Erzsi barátai rendszeresen náluk kötöttek ki, és Gitta főzött nekik, beszélgetett, meghallgatta őket. Ilyen volt, kellett neki a társaság, hogy a középpontban lehessen, hogy érezze szükség van rá, hogy ne álljon meg körülötte az élet, és nem utolsósorban szerintem így tudta maga mellett tartani minél tovább a lányát.  

Egy különleges családregény volt ez a könyv, egy nagyon különleges főszereplővel, aki imádta az életet, imádta a lányát és imádta a családját. A humora pedig fergeteges volt, én meg őt imádtam. A humor egészen haláláig és még azon is túl elkísérte.

Közben Erzsiről is megtudhattunk ezt-azt, a színésznői pályafutásáról Miskolcon, majd újságíró, rádiós lett.
Érdekes volt ezekkel a dolgokkal kapcsolatban az anyja viselkedése, azt hiszem ebben kicsit az anyákra ismerhetünk. Nagyon megérintett kettejük kapcsolata, az apa nélkül, nagyszülők nélkül felnövő Erzsi rajongása az anyja iránt, a megfelelni vágyás, az elismerésre vágyódás, a feltétlen szeretetük egymás iránt. 

Irigylésre és tiszteletre méltó Sándor Erzsi őszintesége, humora és stílusa, amivel élete történetét megosztotta velünk. Sokszor sírhatnékom volt, mégis a nevetés fogott el. Még akkor is, amikor nem kellett volna. Nem, tényleg nem. Mert nem volt vicces, és közben mégis az volt.

Annyira zseniális volt ez a könyv, hogy szívesen olvasnék Sándor Erzsitől még bármennyit. Remélem sok olyan emléke van, amelyek előbb-utóbb majd kikívánkoznak belőle,  én boldog olvasója lennék.

10/10

Bea