Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap

Kazuo Ishigurotól egy könyvet olvastam eddig, a Ne engedj el... volt az első, és ez volt most a második. El kell kezdenem sorban elolvasni a könyveit, mert a szerző stílusa nagyon megtetszett, valamint az is, ahogy szőtte ennek a történetnek a fonalát.

Azt gondoltam olvasás közben, hogy majd többet megtudok, majd kiderülnek a dolgok, jönnek az infók, hogy milyen évben járunk, mi ez a világ és miért vannak a Robotbarátok, de éppen csak egy apró pici leheletnyi infót kaptam mindig, és egyszer csak beláttam, hogy igazából nem is érdekel. Annyira érdekelt viszont Klara és Josie közös élete, de legfőképpen Klara lelkivilága és gondolatai, hogy faltam a lapokat.

Maja Lunde: Kékség

Maja Lunde környezetvédelemről, illetve éppen a nem megfelelő környezetvédelem következményeiről szóló sorozatának második kötete  a Kékség, mely legalább annyira megdöbbentő és ijesztő, mint A méhek története volt. Sajnos nagyon időszerű és egyáltalán nem elképzelhetetlen Maja Lunde disztopikus története, melyben a Föld vízkészlete kifogyni látszik, az emberek kincsként tekintenek az ivóvízre, és szó szerint a túlélést jelenti számukra, ha időben vízhez jutnak.

A történet két szálon fut, az egyik tulajdonképpeni jelenünkben, 2017-ben, amelyben a 70. évéhez közeledő,  környezetvédelmi aktivistát, Signét ismerhetjük meg, a másik pedig a nem túl távoli jövőben 2041-ben, amikor a fiatal David és kislánya, Lou történetéről olvashatunk. 

Sophie MacKintosh: Kék sorsjegy

Úgy érzem, ez a könyv nagyon megosztó lesz. Lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog és lesznek, akiknek nem. Ezzel azonban nem mondok újat, hiszen minden könyvvel előfordulhat ez, de vannak könyvek, amelyek esetében sokkal erősebben nyilvánulnak meg a véleménykülönbségek. 

A könyv felépítése, stílusa, elbeszélésmódja és a világ, amelyben játszódik, pontosabban a világ bemutatásának hiánya megmozgatja az olvasók fantáziáját. A főszereplő, Calla gondolatain keresztül nyerhetünk betekintést ebbe a világba, melynek nem ismerjük meg minden alaptételét és nem tudjuk, hogy működik, miért működik úgy, és hogyan jutott el odáig a világ. És ez lesz a legfőbb kifogásolható elem a könyv összetételében, elárulom, én is szívesen olvastam volna erről a világról jóval többet.

Naomi Alderman: A hatalom

Mindenféle vegyes érzések kavarognak bennem a történet befejezése után. Nem azt a szót használnám egy ilyen témájú és volumenű könyv esetében, hogy tetszett, hanem inkább azt, hogy lenyűgöző, elgondolkodtató és felkavaró történet volt.

Lenyűgözött ez a női hatalommal felruházott világ, amit Naomi Alderman megteremtett, elgondolkodtatott, hogy a hatalom birtoklása és rossz felhasználása hová juttathat egy társadalmat és felkavart, hogy mivé tette az embereket, elsősorban a nőket a hatalom és az erő tudata, másodsorban pedig a férfiakat milyen tettekre és viselkedésekre kényszerítette az alárendeltség és a félelem.

Maja Lunde: A méhek története

Nagyon különleges történet, mely szinte az első perctől letehetetlen volt. Különlegességét nagyszerű szerkesztése adta, mely három különböző időbe helyezte a regény cselekményét. 

Járunk a múltban, 1852-ben Angliában, a jelenben, 2007-ben  Ohio-ban és a jövőben, 2098-ban Kínában. Három idősík, három teljesen különböző főszereplő, akiket látszólag semmi közös nem köt össze, és talán tényleg nem, az az egy biztos, hogy a méhek megléte vagy nemléte mindhármuk életére nagyon jelentősen rányomta a bélyegét.

Jennie Melamed: Lányok csöndje

Az év első disztópiája volt ez a könyv nekem és olyan hatással volt rám, hogy legszívesebben üresen hagynám ezt az oldalt, csak néha írnék egy felkiáltójelet vagy éppen kérdőjelet. Belém fojtotta a levegőt, a szavakat míg olvastam, és végig az járt a fejemben, hogy hogyan és miért?

Hogyan alakulhatott ki egy ilyen közösség és miért működhet egyáltalán??!! Miért hagyják a nők?!! Az anyák és a jóérzésű apák... Nem, olyanok nem voltak. Nagyon kemény, nagyon erősen ható történet volt, megmutatva a kiszolgáltatottságot, a társadalmat uraló csoportok erejét és az erőszak vallásba és törvénybe csomagolását.

Cecelia Ahern: A Tökéletes

A Vétkes 2.

Végre! Végre! Nagyon vártam már Cecelia Ahern könyvének második részét. Már az első is teljesen magával ragadott, amit IDE kattintva el is olvashattok. Előző értékelésemben még azt írtam, hogy bár kedvelem az írónőt, nem vagyok kifejezetten a rajongója. Most már rajongója vagyok. És  ha ilyen jó disztópiákat tud írni, akkor felőlem nyugodtan maradhat ennél a stílusnál.

Az első részben megismerhettük Celestine North-ot, aki egy 17 éves fiatal lány, és egyik reggel a buszon segít egy Vétkes öregembernek. Ezáltal börtönbe kerül, és büntetés vár rá. Úgy alakul, hogy nem börtönbüntetést kap, hanem megbillogozzák, mint Vétkest, ami nagyon erős büntetés ebben az eseben. Crevan bírót személyes bosszúja vezérli, ezért kaphat Celestine extra büntetést.

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Az utóbbi idők egyik legkülönösebb könyvéhez volt szerencsém. 

Egy mindenről szóló, pimaszul szerteágazó, megnyugtatóan lassú és alapos, időnként meglehetősen körülményes, mégis roppant mód élvezhető könyv volt. Mondhatnám azt is, hogy helyenként sokkal többet kaptam és tudtam meg, mint ami a történethez szükséges, mégis ez a lassú áradás volt az, ami különlegessé, lelkünkbe hatolóvá tette a történetet.

Scott Sigler: Feltámadás

Nemzedék-trilógia 1.

Scott Sigler, New York Times bestseller író egy lehengerlően izgalmas trilógiával jelentkezik Az éhezők viadala, A beavatott és Az útvesztő hagyományában. 

Fiatalok csoportja ébred egy titokzatos, zárt térben, mit sem tudva arról, hogyan kerültek oda. Nem emlékeznek arra, kicsodák, csak arra, hogy születésnapjuk van. 

Kiszabadulva egy folyosóra jutnak, amelyben egy régen dúlt háború maradványaira bukkannak, és amely látszólag a végtelenbe tart... és egy félelmet nem ismerő fiatal lánynak kell az élükre állnia, hogy válaszokat és kiutat találjon.

"Ne olvass kritikákat. Ne olvass blogokat. Még a karakterek nevének se nézz utána. Hálás leszel érte." - Myke Cole, a Shadows Ops sorozat szerzője.

A történet végével kezdem, azaz az "író szerény kérésével", miszerint nagyon kéri, hogy ne spoilerezzen senki, aki véleményt, kritikát, blogbejegyzést ír a könyvéről. Ez alapban, kérés nélkül  is természetes lehetne, mert egy-egy előre megírt, akár apróság is, nagyon el tudja rontani az olvasás élményét. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor olvasás előtt ne olvassunk véleményt, de akkor pedig hogyan döntsük el, hogy érdekelhet-e bennünket az adott könyv, vagy pedig sem. Az én taktikám az, hogy közvetlenül a könyv olvasása előtti napokban, már nem olvasok a könyvről semmit, egyszerűen túlgörgetem, ha vélemény jön szembe velem a molyon, vagy bárhol máshol, nehogy befolyásolva legyek.:)

Jelen esetben valóban nagyon igaza van az írónak, ha erről a könyvről bárki leír valamilyen apróságot, fordulatot, akkor jelentősen romolhat az olvasmányélmény. Éppen ezért nem is olyan egyszerű írni róla. Induljunk a fülszövegből, ahol Az éhezők viadalához, A beavatotthoz és az Útvesztőhöz való hasonlatosságra utalásokat találunk. Az éhezők viadalának az első részét olvastam, a másik két részét filmben láttam, A beavatottat és Az útvesztőt nem olvastam, az utóbbit szintén filmben követtem úgy nagyjából, amikor a fiúk nézték. 

Nyilván vannak hasonlóságok, már lassan nehéz is olyan történetet írni, amelyre ne lehetne ráhúzni valamilyen előző könyv - vagy filmsiker - majmolását, de mégis azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv tudott újat mutatni.

Olvasás közben nagyon sok érzés munkálkodott bennem. Az elején iszonyúan kíváncsi voltam, hogy kik ezek a fiatalok, hogy kerültek oda és miért ébredtek fel, de így voltak ezzel ők is. Csak tapogatóztam, gyártottam a teóriákat, mentem utánuk a végtelen folyosón. Néhol eszembe jutott a Kocka film, ahol egyre újabb és újabb termekbe, helyekre pottyantak, sorozatos megpróbáltatásokat álltak ki, miközben próbáltak rájönni, hogy kik is ők. 

A kíváncsiságon túl, néhol kicsit azért kiakadtam. Kénytelen vagyok rébuszokban beszélni, mert semmit, tényleg semmit nem szeretnék írni a konkrét cselekményről. A young adult könyvek egyik kedvelt elemével találkoztam, vagy legalábbis arrafelé közelített a helyzet, olyan elem ez, amit sem Zsófi sem én nem szeretünk, no de itt még nem volt vészes a helyzet, ettől a kiakadástól nyugodtan olvastam tovább. 

A történet nagyon rejtélyes, sötét, apokaliptikus volt, természetesen nagyon vártam mi fog történni a következő oldalon. Mert egy ideig nem sok minden történt, de erre is fel kell készülni, hozzátartozik a történethez. Utána viszont annál inkább beindultak a cselekmények, történtek mindenféle dolgok. Volt, ami az én képzeletemnek, befogadóképességemnek néha sok volt, de elmondhatom, hogy a végére még ezek a dolgok is a helyükre kerültek. 

Olyan fordulatok és meglepetések értek a történet végére, ami nekem igazán váratlan volt, én a magam fantáziájával egy teljesen más irányba indultam el. Vannak még homályos foltok, de mivel egy trilógiával állunk szemben, azt gondolom, ez teljesen természetes. Mindenesetre a könyv végére úgy felpörögtek az események, olyan fordulatot vett a történet, hogy én bizony nagyon várom a következő részt, egy ígéretes kezdetnek tartom a Feltámadást.

A könyvet köszönöm a Gabo Kiadónak!

8/10

Bea

Rick Yancey: Az utolsó csillag

Az ötödik hullám 3.

Az ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek, vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát - a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.

Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani az ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót. 

Az első két rész után végre elérkezett a trilógia befejezése, megtudhatjuk, hogy az ember legyőzhető-e, több-e  mindenféle idegen, manipulált lényektől, ha igen, mitől és mivel több, és mire mehet ezzel a Földön, amikor  már semmi jóra nem lehet számítani. 

Egyáltalán lesz-e még Föld, hiszen történetünk elején 5 napra vagyunk a világ, azaz a Föld végétől és elindulnak a mindent megsemmisítő bombák. Erről az öt napról szól a befejezés.  Ami szerintem a legmozgalmasabb volt mind közül, de legalábbis én most nagyon pörgősnek éreztem ezt a részt. 

Ami nekem nehezítette, visszahúzta az olvasmányélményt, az az, hogy nehezen tudtam ismét felvenni a történet fonalát, gondolkodnom kellett, hogy mi is történt az előző részben, hogyan fejeződött be, és akkor most ki hol van, ki maradt életben. Idővel a helyükre kerültek azonban a dolgok, de aki úgy érzi, hogy nem biztos az előző rész eseményeiben, inkább olvassa el ismét a második részt, frissítse fel az élményeit. 

Végül azért nekem is sikerült visszarázódnom, miközben szembesültem ennek a résznek a kegyetlenségével, az életben maradt maroknyi csoport kilátástalanságával. Igazi apokaliptikus látvány tárult végig a szemem elé, a szerző elérte, hogy én már semmi reményt nem láttam az öt napon túl. 

Menekülés, túlélés, tervek, emberi érzelmek, erős karakterek leptek el bennünket ebben az utolsó részben.  Mikor már azt gondoljuk, hogy semmi újat nem tudunk meg, mert már csak le kell zárulnia a történetnek, mégis értek meglepetések, a szereplők meg tudtak lepni bennünket, miközben kapkodjuk a fejünket, lassan megpróbáljuk a helyükre illeszteni a mozaikdarabkákat, talán megértjük, hogy mit is akartak az idegenek, talán nem. Talán tisztában leszünk azzal, hogy ki volt és mit akart Vosch, talán nem. 

Azt mindenesetre megtudjuk, megtapasztaljuk, hogy ebben a részben Cassie-nek ismét fontos szerep jut, sőt Zombinak is, és Samet is megismerhetjük egy kicsit jobban. Adu számomra némileg még távoli maradt így is, de megpróbáltam megérteni a szenvedéseit, az érzelmeit. Nem is tudom, miért éreztem így, hiszen az előző részben ez már tökéletesen sikerült.

Ebben a részben meglehetősen sok az öldöklés, de az eddigiek ismeretében azt hiszem nem is várhattunk mást, hiszen a világ a végére készül, és a körülményekhez képest azt hiszem teljesen elfogadható véget írt az író a történetnek, sőt az egyetlen véget, amit csak lehetett. Jó ha tudjuk, a remény, a szeretet és a bátorság mindig, minden körülmények között nagyon fontos.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

8/10

Bea

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Valami rémisztő dolog garázdálkodik odakint, amire nem szabad ránézni. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az ember őrült, kegyetlen gyilkossá váljon. Senki sem tudja, mi az, és honnan jött.

A szörnyűséges hírek egyre gyakoribbá válnak. Majd a tévé elsötétül, a rádió elhallgat, és az internet is összeomlik. A telefonok elnémulnak. Az ablakon pedig nem lehet kinézni többé.

Mára csak maréknyi túlélő maradt, köztük Malorie két gyermekével, akiket az egyetlen lehetséges módon nevel: a négy fal között. A folyóparti, elhagyatott ház ajtaja zárva, függönyök behúzva, az ablakokra matracok szögelve.

Egyetlen esélyük, hogy elmenekülnek egy másik helyre, ahol talán biztonságban lehetnek. De az előttük álló út elrettentő: harminc kilométer a folyón, egy evezős csónakban, bekötött szemmel! Csak Malorie találékonyságára és a gyerekek éles hallására támaszkodhatnak. Egyetlen rossz döntés is végzetessé válhat. És valami követi őket. De vajon ember, állat vagy szörnyeteg?

Josh Malerman lélegzetelállító debütálása egy letehetetlen, rémisztő és lebilincselő panoráma egy sarkaiból kifordult világról.

Teljesen egyetértek a fülszöveg utolsó sorával. Valóban lélegzetelállító, letehetetlen, rémisztő és lebilincselő történet volt. 

Ebből már azt hiszem ki is találtátok, hogy a rajongók táborába állok be. Ugyanis azt tapasztaltam, eléggé megosztó ez a könyv. Van a két tábor, akiknek tetszett és akiknek nem, és vannak még olyanok is, akiknek a vége nem tetszett.

Nem mondom én sem, hogy tökéletes volt, mert természetesen maradtak kérdések a történetben. És megértem azokat is, akik hiányérzettel zárták a könyv olvasását. Sőt, személyes kérdéseim is lennének a bekötött szemekkel, a matraccal lezárt ablakokkal és még egy-két más fontos dologgal kapcsolatban.

Ennek ellenére szerintem ez egy nagyon eredeti történet, remekül felépítve. Tetszett, ahogyan a jelen izgalmai váltakoztak a múlt eseményeivel. Ahogyan megtudtuk, hogyan jutott Malorie arra az elhatározásra, hogy csónakba száll a két gyermekével, és azt is, hová is tartanak. Igazán remek megoldás volt, hogy miközben azt olvastuk, hogy mi történt ezelőtt, úgy vált világossá, hogy hová tartanak, miért van bekötve a szemük, és tulajdonképpen mitől félnek. 

Josh Malerman a feszültségkeltés nagymestere, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, mert annyira izgultam és annyira kíváncsi voltam, hogy mi is ez az egész, és mi lesz a vége. Kipróbáltam én is, hogy csukott szemmel közlekedtem a lakásban, és próbáltam elképzelni, hogy milyen lehetett a gyerekek, Malorie és a többiek élete, hogyan lehet a házon kívül úgy létezni, hogy nem nyithatták ki a szemüket. Nem volt könnyű, és engem nem tartott félelemben semmi, bár ugrottam egyet, amikor az arcomnak repült egy molylepke. :) 

Voltak részek, amikor szinte levegőt sem vettem, együtt rettegtem a szereplőkkel. Néha azon is elgondolkodtam éppen úgy, ahogyan Malorie, hogy milyen élet ez így, nem jobb lenne-e szembetalálkozni a lényekkel, és akkor vége lenne az egésznek. Ki akarna félelemben, rettegésben,  reménytelenségben élni? 

És természetesen a lények kiléte is nagyon foglalkoztatott. Erről azonban nem írok többet, mert nem akarok semmilyen lényeges dolgot elárulni. A könyv végén és közben többször is eszembe jutott, hogy ez így volt jó, ahogyan volt. Mert ha máshogy lett volna, akkor esetleg azt mondom, hogy ez már túl nyakatekert, vagy azt, hogy csak ennyi? Akik olvasták, biztos tudják mire gondolok. :) 

El tudnék képzelni a történetnek folytatást, ám nem láttam erre sehol utalást. De fennáll annak a veszélye, hogy a fent leírtak ebben az esetben is érvényesek lennének. Nekem így is elég volt a történet, kerek egész, amely megdolgoztatta a fantáziámat, feszültségben tartotta az idegeimet. Még egy könyv, ami arra sarkall, hogy kezdjek el konzerveket gyűjtögetni. :)

Nem éreztem horrornak, bár a molyon kapott ilyen címkét. Inkább egy izgalmas thriller, misztikus beütésekkel, és helyenként nagyon kegyetlen jelenetekkel. 

A madarak a dobozban érdekes színfoltja volt a történetnek, és remek címválasztás a könyvnek. Remélem Mr. Malerman már írja a következő könyvét.:)

A könyvet köszönöm a Fumax Kiadónak!

10/10

Bea

William R. Forstchen: Egy másodperccel később

Terrortámadás éri az Amerikai Egyesült Államokat, mégpedig az egyik legrettegettebb módon, az elektromágneses hullámot (EMP) gerjesztő, pusztító fegyverrel. Egy háború, melyet egyetlen másodperc alatt elveszít Amerika, egy háború, mely a középkorba robbantja vissza a világ legerősebb országát. Nincs áram, nincs kommunikáció, leállt a közlekedés, fogyóban a gyógyszerek, őrjöngő bandák uralják az országot, az emberek éheznek, és a túlélésért küzdenek. Mit tehet ebben a helyzetben egy volt katona, aki meg akarja menteni a családját, a hazáját, ha úgy tetszik a modern civilizációt?

Az amerikai kongresszus folyosóin már a megjelenése előtt úgy emlegették a regényt, mint az apokaliptikus thrillert, melyet minden amerikainak el kell olvasnia. A történetet a Pentagonban is reálisnak nevezték, a fegyvert pedig úgy tartják számon, mint amely egyetlen pillanat alatt térdre kényszerítheti az Egyesült Államokat.

Apa előolvasta nekem a könyvet, így most az ő szavait idézném: az ilyen könyvek után legszívesebben nekiállna az ember konzerveket gyűjtögetni.

Először csak azt gondoltam, hogy ez egy olyan Apa féle túlzás, de miután én is elolvastam, beláttam, hogy egyáltalán nem túlzott, mert én is teljesen konzervgyűjtős hangulatba jöttem e megrázó, felkavaró és nagyon is reális regény után.

A történetünk során egy déli, hegyek közötti, amerikai kisváros sorsát követhetjük nyomon, amint próbálja fenntartani magát, a lakosait, és a városban ragadtakat a már a fülszövegben is említett EMP támadás után. A könyv előtt én még nem hallottam erről a fegyverről, ami tulajdonképpen egy - a légkörben magasan felrobbant - atombomba, amely során a levegőmolekulák és a gamma sugarak kölcsönhatás nyomán elektromágneses hullámok keletkeznek, és rendkívüli pusztítást végeznek az elektromos berendezésekben. 

Én sokkal boszantóbbnak szoktam találni azt, ha nincs víz, mint az áramkimaradást. Bár eddig szerencsére nem sokszor volt részem egyikben sem.

Ha pár órára elmegy az áram, nem tudjuk felkapcsolni a villanyt, nem tudjuk használni a mikrót, kikapcsol a hűtőnk, de  miután megoldódik a probléma, minden megy tovább a rendes kerékvágásban. 

Na, ez a könyv azt is megmutatta, hogy áram nélkül tulajdonképpen végünk lenne. Persze tudtam én ezt eddig is, mégis megdöbbentő volt ezt egy olyan kis közösség sorsán keresztül látni, ami akár a mi városunk is lehetne.

A könyv főszereplője az exkatona egyetemi tanár, John Matherson már a történet elejétől kezdve szimpatikus figura volt, aki a felesége elvesztése után egyedül nevelte a lányait, és mindent megtett azért, hogy jó apjuk legyen.

Az EMP csapás bekövetkezte után pedig fontos szerepet töltött be a városi tanácsban, s komoly, olykor drasztikus döntéseket hozott meg Black Mountain közösségének érdekében.

Megdöbbentett, ahogy az emberek viselkedtek a katasztrófa után, ahogyan elvesztették az eszüket, egymás ellen fordultak, szektákat hoztak létre, elgondolkodtam azon, hogy valószínűleg a valóságban is így viselkednének. 

A könyvbeli Amerikában tényleg középkori állapotok uralkodtak, csakhogy az embereknek már nem volt meg az ahhoz szükséges tudásuk, hogy életben maradjanak egy gépek, autók, gyógyszerek, és polcokról leemelhető élelmiszerek nélküli világban. 

Olvasás közben végig ott keringett a fejemben az a gondolat, hogy ez akár velünk megtörténhetne, így még hátborzongatóbb volt olvasni a könyvet.

Bár a történet befejezése nem függővéges, én már így is alig várom, hogy olvashassam a második részt is! 

A könyvet köszönöm a 21. Század Kiadónak!

9/10

Zsófi

Louise O' Neill: Örökké a tiéd

Egy szép új világ, ahol a lányok már nem természetes úton születnek. Ahol a nőket az iskolákban csak arra tanítják meg, hogyan tudnak örömet okozni a férfiaknak, miután kikerültek a való világba... A végzős év után a legmagasabb értékelést kapott lányok házastársakká válhatnak, hogy tehetős és befolyásos férfiak mellett fiúkat szüljenek. A több lány jövője - mint szeretők és tanárok - leírhatatlanul kegyetlen.

freida és isabel legjobb barátnők, és biztosak abban, hogy évfolyamuk kiválóságaiként mindketten feleségek lesznek. De ahogy egyre feszültebbé válik az utolsó év, ahogy egyre nő a nyomás, hogy tökéletesek legyenek, isabel önsanyargatásba kezd, veszélyeztetve ezzel az egyetlen lényeges dolgot: a szépségét.

A leendő férjek pedig megérkeznek, csak arra várva, hogy menyasszonyt válasszanak maguknak... freidának meg kell küzdenie a jövőéért - még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell árulnia az egyetlen embert, akit szeret és  aki viszontszereti... 

Ez a könyv kegyetlen. Megtévesztő. Disztópia, és mégis nagyon sok ijesztő hasonlóságot fel lehet fedezni a mai világunkban lévő dolgokkal.

Az elején azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szerelmes, tinis, párválasztós disztópia lesz, ahogyan a címe sugallta, és ahogyan a történet elején levontam magamnak a következtetéseimet és próbáltam összerakni, hogy miről is szól a könyv. Voltak a lányok, az évák, akik azért "születtek" meg, hogy majd a a férfiak kiválasszák közülük a házastársnak valókat. Életük 16 éve arról szólt, hogy szépek legyenek, tartsák a súlyukat, megőrizzék bőrük szépségét, megtalálják az aznapi legjobban passzoló ruhájukat, sminkeljenek, és versengjenek egymással. Amikor itt tartottam, akkor azt gondoltam, hogy húúú, hogy fogom én ezt a könyvet végigolvasni.

Aztán volt egy pont, amikor rájöttem, hogy ez akár a mai világunk karikatúrája is lehet, egy igazságmondó tükör, ami megmutatja, hogy merrefelé tarthatunk, ha fontosabbnak tartjuk a külsőségeket, a gondolatoknál, a belső értékeknél. Nagyon hidegrázós volt ez a világ, és nagyon kiábrándító.  Szívesen tudtam volna meg többet a kinti világról is, ám én is csak annyit tudhattam, mint az évák, az intézetben lakó lányok.  Ezért írtam, hogy megtévesztő volt. Mert először kiakasztott, aztán egyszer csak elragadott ez a történet,  nem tudtam, hogy iszonyodjam, vagy kíváncsi legyek, szeressem a lányokat, vagy inkább szánjam őket. 

El sem tudom képzelni, milyen lehet így felnőni, család nélkül, szülők nélkül, egy intézetben, nem természetesen. 

freida és isabel példáján keresztül érezhettük, hogy milyen érzelmekkel küszködhetnek, hogy mégis érzik a szeretet hiányát, de nem tudják, hogy mit kell tenniük érte, és hogy helyes-e egyáltalán, hogy ilyen érzéseik támadnak, hogy egyáltalán másra is gondolnak. 

Nagyon ijesztő volt  a könyvben létrehozott világ, és bár megvolt a magyarázat arra, hogy miért ilyen, nem tudom, hogy így életnek lehet-e nevezni ezt az életformát, mert úgy éreztem nem foglalja magában az élet lényegét, a szeretetet, a családot, a szerelmet, a szépet, a csúnyát, a jót és a rosszat, a gyerekeket, a szülőket, a nagyszülőket. Az élet értelmei maradnak ki ebből a fajta létből, akkor meg azt kérdezem, hogy mi az értelme. Talán az intézeten kívüli világban megtalálhatnánk az értelmét, mert gondolom, hogy  ott  vannak, akik élvezik, és vannak, akiken csak átgázolnak.

Engem szomorúvá tett ez a könyv, a női nemnek eme "felhasználása, kihasználása" felháborított, de azt gondolom, hogy nagyon figyelemre méltó, elgondolkodtató történet.

A könyvet köszönöm a Tilos az Á Kiadónak!

9/10

Bea

M. R. Carey: Kiéhezettek

„Melanie reggelente arra vár a cellájában, hogy az osztályba vigyék. Amikor érte jönnek, az Őrmester rászegezi a fegyverét, miközben az emberei a tolószékhez szíjazzák. A lány tudja, hogy a katonák nem kedvelik.

- Nem harapok - mondja nekik néha. Viccnek szánja, de sohasem nevetnek.”

A könyv előtt nem olvastam el a részletesebb fülszöveget, csak a könyv hátulján lévő kedvcsináló részletet, így nem is igazán tudtam, hogy mivel állok szemben, csak annyit tudtam, hogy a könyv műfaja disztópia.

És meg kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nagyon jó volt így, nulla ismerettel olvasni ezt a könyvet, mert utólag elolvasva a molyos fülszöveget, az meglehetősen sok dolgot elárul.

A könyvet két nap alatt kivégeztem, alig tudtam letenni (nem is tettem) :).

Végre egy olyan disztópia, amelynek szereplői nem tinédzserek, akik megmentik a világot, ez a könyv tényleg minden disztópiás klisétől mentes volt.

A könyv eleje nagyon sejtelmesen indul, megismerjük a tízéves kislány Melanie-t, kinek hétköznapjai egyhangú monotonságban telnek. A katonák jönnek, beszíjazzák őt a tolószékébe, betolják az osztályterembe, ahol a többi beszíjazott kisgyerekkel különbőző tanórákon vesznek részt. Melanie kedvenc órái a Justineau kisasszony által tartott foglalkozások, Justineau kisasszony sokkal emberibb, mint a többi tanár, Melanie szinte bálványozza őt.

Aztán ott van még a kegyetlen Parks őrmester, és a hideg Dr. Caldwell is. Néha Melanie osztálytársait Dr. Caldwell kérésére, Parks őrmester egy nagy ajtón keresztül kiviszi a bunkerből, s ezek a gyerekek soha nem térnek vissza.

A történet elején még nem tudjuk, mi ez a hely, és mi célból vannak itt ezek a gyerekek, a szereplőink néha egy Összeomlás előtti, jobb világot emlegetnek. De milyen lehet valójában a mostani világ? Miért élnek ezek az emberek kerítésekkel körbekerített városokban?

Amikor ezek a kérdések beférkőztek a fejembe, akkor következett be a történetben egy hatalmas nagy fordulat, egy olyan esemény,  ami Melanie világát teljesen a feje tetejére állította, sőt egyenesen elpusztította azt. Én pedig szépen lassan választ kaptam a kérdéseimre, s az itt következő események elképesztően izgalmasak és fordulatosak voltak. A befejezés pedig hűha...váratlan, elgondolkodtató és egyben fantasztikus volt.

Remélem olvashatunk még további könyveket is magyarul az írótól.

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

9/10

Zsófi

Cecelia Ahern: A Vétkes

A skarlát betű és A beavatott izgalmas és gondolatébresztő ötvözete a bestsellerszerző, Cecelia Ahern lélegzetelállító regényében.

Celestine North minden szempontból tökéletes életet él. Példás testvér és gyermek,  osztálytársai és tanárai kedvelik, és a barátja is lenyűgöző pasi. Egy nap azonban váratlan helyzetben találja magát, és ösztönösen dönt.  Szabályt szeg, ez pedig hatással lehet egész életére. Akár börtönbe is kerülhet. Kiközösíthetik, megbélyegezhetik, billogot süthetnek rá. Lehet, hogy Vétkessé is nyilvánítják.

Az ismert sikerszerző, Cecelia Ahern fiatal felnőtteknek írt első regényének társadalmában csak az engedelmeseknek van helye, a lázadást csírájában elfojtják. Egy fiatal lány, aki kiáll magáért, mindent elveszíthet.

A Vétkes és folytatása, a Perfect hamarosan a mozivásznon is látható lesz, filmes jogaikat nemrégiben megvásárolta a Warner Bros.

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, elsősorban Cecelia Ahern miatt. Szeretem az írónőt, bár nem vagyok rajongója, mert nem minden könyve tetszett. Ami viszont igen, az nagyon. A disztópiákat is szeretem, sőt lassan kijelenthetem, hogy az egyik kedvenc műfajom. Cecelia Ahern és disztópia, így együtt pedig már nagyon izgatta a fantáziámat. 

Amint elkezdtem a könyv olvasását, már az első oldalakon éreztem, hogy tetszeni fog. Biztos lesznek olyanok is, akiknek nem. Akiknek például elege van a 17 éves főhőslányokból, azok nem lesznek a könyv rajongói. Akik nem igazán disztópia kedvelők, azok sem fogják szeretni a történetet. A belekötni szeretők is találnak rajta fogást maguknak. Ismerek is egészen közelről egy ilyen személyt. Igen, igen, Zsófi az! :) Azt gondolom, hogy hasonlóan különvéleményt írhatnánk a könyvről, mint Az ötödik hullám esetében. :) Nagyon jó lenne, ha elolvasná Zsófi is ezt a könyvet, mert igazolhatná azt, hogy ennyire ismerem már az ízlését. Vagy akár meglephetne, mert esetleg mégis tetszene neki. Majd megpróbálom meggyőzni. :)

Nekem nincs elegem a 17 éves főhősökből, bajom sincsen velük, így Celestine-nel sem volt. Nem volt ugyan egyből szimpatikus, de voltak nagyon tetsző tettei és gondolatai, nem akart több lenni 17 évesnél, el tudtam fogadni a karakterét, a szerepét és a megbillogozását. A könyv elején eszembe jutott Az éhezők viadala, Katniss és a Kapitólium, némi párhuzamot húzgáltam a Vizsgálóbizottság, az Őrszemek és Celestine között, de ezt hamar el is felejtettem, nem járt tovább ezen az eszem. Aztán eszembe jutott A skarlát betű, de azt meg később felfedeztem a fülszövegben is. Igazából a párhuzam a kiközösítettségben van és a megbélyegzésben, de a hasonlóság ebben ki is merül úgy gondolom. Miután ezeket a kötelező köröket, összehasonlítgatásokat, mintegy Zsófi fejével gondolkodva lefutottam, be is fejeztem a  történet elemezgetését és boncolgatását, és élveztem a könyvet.

Elgondolkodtam ezen a Vétkesség elméleten, szerintem szépen építette fel az író, magyarázatot is kaptam a kialakulására, bár azért még nem látok mindent tisztán. Illetve gondolkodásra késztetett egy pár eset, mint például miért Vétkes valaki ezért és miért megy "csak" börtönbe azért. Miért nem Vétkes, aki gyűléseket szervez, és miért az, aki két Vétkes szerelméből születik. Miért alakult ki a társadalom hatalmas irtózása, undora a Vétkesektől, hogyan jutott el idáig egy egész ország lakossága, hogy félelemben, meghunyászkodva éljenek, és miért nem lázadtak fel? Miért Celestine ösztönből elkövetett tette kellett ahhoz, hogy valami megmozduljon az emberekben? Szerintem igencsak elgondolkodtató könyv ez, és néha még a mai világunkkal is párhuzamot éreztem. Mintha a nyájszellem a mai világunkra is jellemző lenne, és sokszor a sorba be nem álló, eredeti, öntörvényű embereket kivetné magából a társadalom. A nagy többség foglalkozik azzal, hogy mit szól hozzá a többi ember, ezért igyekszik inkább semmi különöset, semmi megbotránkoztatót nem csinálni, mert ha igen, akkor könnyen Vétkessé válhat. Azt hiszem Cecelia Ahern társadalmában én Vétkes lennék és velem együtt a családom minden tagja. Talán ezért is tetszett ennyire ez a történet. Az összes hibájával és hiányosságával együtt. Azt gondolom azonban, hogy a következő részekben még sok kérdésre választ kapunk, sok minden kerül  a helyére. 

Nekem nagyon tetszett a könyv, teljesen magával ragadott a történet, csak olvastam és nem tudtam letenni.  Cecelia Ahern egy új oldaláról mutatkozott be nekünk, én szeretem ezt az oldalát is. Rám biztosan számíthat a folytatásoknál, ott leszek az elsők között.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Rick Yancey: Végtelen tenger

Az idegenek támadásának első négy hullámát szinte lehetetlen volt túlélni. A tizenhat éves Cassie magára maradt egy sivár, szinte üres világban, ahol a kevés túlélő életét a bizalom hiánya csak még kilátástalanabbá teszi. Miközben a gyilkos ötödik hullám végigsöpör a bolygón, Cassie-nek nincs más választása: igyekszik megakadályozni, hogy a megszállók végleg kiirtsák az emberi fajt.

Az idegenek táborának felrobbantása után barátaival átmenetileg egy omladozó szállodában húzzák meg magukat. A kis csapat másik menedéket keres, ahol átvészelhetik a közeledő telet. Egy napon váratlan látogató érkezik. A nyomában pedig ott lihegnek a gyilkológépnek kiképzett idegenek...

Cassie mellett új hősnő is feltűnik: a megtörhetetlen Adu, aki küldetése során az idegenek vezérének, Voschnak a csapdájába esik. Mindkét lány erejét és kitartását megsokszorozza, hogy a kegyetlen összecsapások közepette meglepő módon erős érzelem bontakozik ki bennük egy-egy társuk iránt. Tetteiken múlik, hogy mit hoz a jövő - életet vagy halált, reményt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlölködést.

A trilógia első részéről, Az ötödik hullámról írt értékelésemet itt olvashatjátok. A könyvvel kapcsolatban még egy bejegyzés született, új rovatunkban, a Különvéleményben Zsófi is leírja a véleményét, amit én természetesen elfogadok, de azért próbálom a helyes irányba terelni Zsófi gondolatait.:)

Nehéz úgy írni a Végtelen tengerről, hogy ne áruljak el semmit. Márpedig természetesen nem akarok és nem is fogok. Induljunk ki a fülszövegből. Abban a lepukkant hotelban kezdődnek el, vagy folytatódnak az események. Eleinte én is tanácstalanul olvastam, szinte tébláboltam a szereplőkkel együtt, hogy akkor most mi legyen, van-e bármire is valamiféle remény. Van-e esély egyáltalán az életre, van-e esélyük küzdeni érte, a szupertechnikával rendelkező idegenek és a gyermekekből képzett hadseregük ellen.  Nekem úgy tűnt, hogy ezt sokszor ők maguk sem tudják, sőt én is éppen ennyire zavart voltam, kilátástalan helyzetben éreztem magam, egyszóval hamar sikerült ismét belehelyezkednem a történet eseményeibe. 

Aztán egyikük elindul, hogy a fülszövegben is említett téli szálláshely ügyében felderítést végezzen.  Hirtelen beindulnak az események. Van aki jön, van aki megy, van aki megsérül, van aki fogságba esik és van akit hajt az ígérete. 

Új szereplők jelennek meg, a régi szereplők életéről is tudhatunk meg részleteket, több szemszögből olvashatjuk az eseményeket. Miközben próbáltam rendbeszedni ismereteimet az idegeneket illetően, összerakni a morzsákat, amit kaptunk az előző részben, hozzáadva azt, amit ebben a részben megtudhattunk, azt gondoltam, hogy most már nagyjából értem, hogyan működnek, mit akarnak és miért. 

Ekkor azonban az események olyan fordulatot vettek, hogy felváltva kristályosodott ki és homályosodott el a kép bennem, a gondolatok száguldottak az agyamban, teóriákat gyártottam és próbáltam megérteni, hogy akkor most MI VAN??!!! Mikor már azt gondoltam, hogy na jó végre kezdem érteni, kezdek többet megtudni, akkor rájöttem, hogy semmit sem értek. Mert minden a feje tetejére állt, értelmetlenné vált. Vagy éppen értelmet nyert? Komolyan, én már semmit sem értek.

Mint egy ember, aki úszik a Végtelen Tengerben, nem tudja, hogy került oda, nem tudja hogyan megy el onnan, nem tudja lát-e valamit, vagy csak képzeli, nem tudja kicsoda tulajdonképpen és azt sem tudja, hogy tud-e úszni egyáltalán. Szerintem amúgy zseniális fordulatok, szürrealisztikusnak tűnő események, és kiváló befejezés jellemzi ezt a részt is. Talán még jobban is tetszett, mint az első kötet, de ez egy trilógia esetében talán nem is hátrány. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea

Különvélemény

Új rovatot indítunk, aminek az apropóját két közelmúltban - mindkettőnk által - olvasott könyv adja. 

Általában hasonló az ízlésünk a könyvek terén, de azért vannak kivételek. Én szeretem a disztópiákat, Zsófi nem annyira. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még egyiket sem értékelte sem 10 pontosra, sem túl lelkendezően, és mindig talál benne kifogásolnivalókat szép számmal. Nem szereti azt sem, hogy a disztópiákban általában tizenévesek a főszereplők. 

Az eltérő véleményünk megfogalmazása egyébként még azért is hasznos, hogy saját magunkat is megnyugtassuk, és benneteket is,  ha egy olyan könyvet olvasunk, ami például a molyon nagyon jó értékeléseket kapott, nekünk pedig nem tetszett - vagy akár fordítva - hogy ne aggódjunk ezért, hiszen még családon belül is előfordulnak ilyenek. Máig nem bocsátottam meg például Zsófinak a Marsit. :) Vagy például a Burok sem lett a kedvence, nekem pedig igen. Akkor már el is jutottunk a Különvélemény rovatunk első könyvéhez, ami Az ötödik hullám. Az én értékelésemet itt olvashatjátok, most pedig Zsófi mondja el, hogy miért nem lopta magát a szívébe.

Cselekményleírást tartalmazhat!

Stephen King: A menekülő ember

2025, Amerika, Co-Op City.

A város lepusztult szegénynegyedének lakótelepi házai között patkányok turkálnak a szemétben. A levegő elviselhetetlenül szennyezett. Az emberek munka nélkül, reménytelenül tengődnek, vágyakozva  bámulnak a belváros jólétet árasztó épületei felé. A bűnözés óriási méreteket öltött, elektromos ösztökével felfegyverzett rendőrök cirkálnak a környéken.

A Hálózat egyvalamiről gondoskodott: minden lakásba képernyőt szereltetett, amely vég nélkül ontja a harsány reklámokkal tűzdelt ostoba és kegyetlen, nagy nyereményekkel kecsegtető vetélkedőket és valóságshow-kat. Jól szervezett, gigantikus agymosás.

Itt él Ben Richards is feleségével és tizennyolc hónapos kislányával, aki influenzában haldoklik. A férfit kirúgták a vegyi üzemből, új állásra reménye sincs. A felesége olykor stricheléssel próbál pár fillért szerezni a kuruzslóra. Az igazi orvos nagyon drága.

Végső elkeserédésében Richards játékosnak jelentkezik a Hálózatnál. Adottságai és teszteredményei alapján beválogatják a legkegyetlenebb vetélkedőbe, A menekülő ember-be. A szabályok roppant egyszerűek: száz dollár minden óráért, amit szabadon tölt, némi menekülési pénz, tizenkét óra előny. Ha harminc napig kibírja, övé a nagydíj - egymilliárd dollár. De ha elkapja a speciálisan képzett embervadász kommandó, megölik. És mindezt élőben közvetíti a tévé. Richards aláírja a szerződést, és kezdetét veszi a játék - életre-halálra....

És végre megvan a decemberi szabadon választott Mini-könyvklubos olvasmányom. Először a Rendcsinálókat akartam olvasni Stephen Kingtől, de a fülszöveget újból elolvasva és a molyos címkéket megkukucskálva, rájöttem, hogy az lehet nem sci-fi, sem disztópia. Így maradt  A menekülő ember, de persze a Rendcsinálókat is elolvasom majd. 

A könyv világa, még disztópia viszonylatban is nagyon kegyetlen és nyomasztó volt. Nekem bőven elég volt belőle ez a 250 oldal, de ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna a könyv.

Ben Richards történetünk főszereplője jelentkezik játékosnak, és rögtön be is válogatják a legdurvább játékra, aminek tulajdonképpen már a kezdetektől el van döntve a kimenetele. 

Míg az Éhezők viadalában csak egy nagy játék van, addig itt kegyetlenebbnél kegyetlenebb játékok sora tárul elénk, mint példaul a Taposs a dohányért! nevezetű vetélkedő, amire kifejezetten szívbeteg, vagy tüdőbajos embereket válogatnak be, és a versenyzők általában mindig kórházban végzik.

Amint elindul a Menekülő ember, a kezdetét veszi az izgalmas hajsza is, az elején Richards magában próbál boldogulni, de aztán segítségére lesz Bradley a színesbőrű fiú is, aki nagyon sokat segít neki. 

A könyv végére felpörögnek az események egyik izgalmas jelenet jön a másik után, főszereplőnk elképesztő kitartásról tesz tanúbizonyságot. 

A történet nem zárul szerelemmel, vagy reményt sejtetően (vagy de?!), csak úgy vége lesz...vagyis hát azért elég "hűha" vége lesz, szó szerint, mert a nagy hűha után, rögtön vége is lesz, ránk bízva ezzel a könyv világának tovább gondolását.

8/10

Zsófi

Rick Yancey: Az ötödik hullám

Az első hullám nyomán sötétség támadt.

A második hullámot csak a szerencsések élték túl.

A harmadikat pedig a szerencsétlenek.

A negyedik után egyetlen szabály maradt:

NE BÍZZ SENKIBEN!

Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezután következik a listán.

Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni a világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani.

Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és a negyedik már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. "Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz" - ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?

Ez a könyv valami fantasztikus volt!! Igen, igen szó szerint is az volt :), de ahogy ki volt találva, ahogy meg volt írva, és amiért nem tudtam letenni, csak ezzel a jelzővel tudom illetni. Már az első oldalaktól kezdve megfogott, megdöbbentett a történet keménysége és a kitalált invázió. Végig izgalomban tartott, mert csak nagyon sokára kezdtem tisztán látni. Nem tudtam ki ember, ki földönkívüli. Tulajdonképpen azt sem, hogy milyenek a földönkívüliek, honnan lehet tudni, hogy ők azok, de hát ezzel így volt a főszereplő Cassie is, aki egyedül vándorolt, bujdosott, nem adta fel, mert az öccsének, az ötéves Sammynek tett egy ígéretet.  Nem értettem én sem, miért nem rohanják le a földet a lények, miért nem ölték meg az összes embert egyszerre, miért voltak a hullámok. Szörnyű világ volt ez, Cassie viszont hősiesen élte a napokat, egyiket a másik után. 

Evan megjelenésekor kicsit megijedtem, hogy akkor most elromlik a történet, egy oda nem illő romantikus, esetleg habos-romantikus résszel, de végülis elviselhető volt, valahol érthető. Bár Evan szerelmének keletkezését jobban megmagyarázhatta volna az író. Néha még találtam egy-két megmagyarázni való dolgot, de aztán már nem foglalkoztam vele.

Camp Havenről sejtettem, hogy az, ami végül valójában volt, de azért az elején egy kicsit engem is megtévesztett, és törtem a fejem olvasás közben rendesen, hogy akkor most ki a jó és ki a rossz. 

Nagyon eredeti, izgalmas, fantáziadús történet volt, a vége pedig film nélkül is megelevenedett a szemem előtt, szinte a körmöm rágtam, hogy legyen már vége, jussanak el valahová. Hát vége lett.... Most azonnal olvasnám a következőt!!

Azt hiszem az eddig olvasott disztópiák közül jelenleg most ez a Leg. A legizgalmasabb, a legletehetetlenebb. Semmiképpen sem ajánlatos karácsony előtt belekezdeni az olvasásába, mert hátráltatja a karácsonyi készülődést. :)

10/10

Bea

Stephen King: A hosszú menetelés

„Nem fogok beszédet tartani - szólt az őrnagy, és végigsöpört rajtuk a szemét takaró üres tükrökkel. - Gratulálok annak, aki győzni fog, és meghajolok a vesztesek bátorsága előtt.”

Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett hosszú menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.

Stephen King, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalához hasonló, kegyetlen világot mutat be. 

Fogalmam sincs ezt a sort miért kellett így ide biggyeszteni a fülszöveg végére... egy kicsit félre is vezető, mármint úgy értem, hogy szerintem ez a könyv egy cseppet sem hasonlít az Éhezők viadalához.

Érdekes,  (és nyomasztó) élmény volt, annyi biztos. Az egész történet során meneteltek (hűha, ki gondolta volna :)). A stílus, az elképzelés, a menetelők karaktereinek kidolgozása (mint mindig) tetszett. A történettel voltam úgy, hogy egy kicsit jobban megismertem volna a menetelők világát és társadalmát, hogy ezáltal jobban átérezzem és megértsem az indíttatást, amiért jelentkeztek erre a kegyetlen versenyre.

A fülszöveggel még egy ponton nem értek egyet, mégpedig azzal, hogy a könyv egyáltalán nem mutat be semmilyen féle világot...ezt, mint már az előbb említettem egy kicsit hiányoltam is.

Viszont a menetelés hangulata, történései nagyon is emberi és valóságos volt, sokszor eszembe jutott, hogy én vajon meddig bírtam volna ki...

És még egy plussz pont azért, hogy a könyv végig egyáltalán nem sejtettem, hogy mi lesz a végkifejlet, hogy mi lesz a főszereplőnk Garraty sorsa (bár ez lehet csak nekem nem volt egyértelmű, mert itthon bizony már sokszor kiröhögtek ilyesféle végkifejlet-naívitásom miatt).

7,5/10

Zsófi

Karácsonyi ajándékfaktor: Egy Stephen King rajongó biztos, hogy nagyon örülne, ha egy új megjelenésű King könyvet találna a fa alatt. Én is örültem volna neki, még így is, hogy most ez a könyv annyira nem tetszett, mert előbb utóbb így is-úgy is el szerettem volna olvasni. Nem kezdő Stephen King olvasóknak ajéndékötlet gyanánt ajánlanám még az Újjászületést, vagy a Mr. Mercedes sorozatot, mint újabb megjelenésű könyveket.

Kezdő Stephen King olvasónak pedig inkább ne ezt a könyvet válasszuk, amit ebben az esetben javasolni tudok az a 11/22/63, mondhatni nekem is ezzel a könyvvel kezdődött a King-mániám, még akkor is, ha ez a könyv nem sorolható Mr. King "szokásos" (jó-jó, ezt most én kérem ki Stephen King nevében, mert ő egy nagyon sokrétű író, és nincs "szokásos" stílusa) stílusú könyvei közé.