Czakó Zsófia: Szívhang

Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Mörk Leonóra: Asszonyom, édes úrnőm

 

Egy világjárvány,  egy különös lány, egy szabálytalan szerelem

Már a címe is milyen szép ennek a könyvnek!! Miután pedig meghallgattam Lassus Zsoldosszerenádját, aminek a kezdő sora a könyv címe, rendszeresen megszólalt a fejemben a könyv olvasása közben. 

Ez a történet egyszerre történelem, egyszerre mese. Finom és kegyetlen, izgalmas és informatív, egy fantasztikus korrajz, valós és fiktív szereplőkkel.

Jessica Bruder: A nomádok földje

Túlélni Amerikát, avagy a boldog társadalmonkívüliség

"Vannak, akik hajléktalannak nevezik őket, de az új nomádok elutasítják ezt a címkét. Hajlékkal és közlekedési eszközzel is rendelkeznek, így másik szót találtak magukra: háztalanoknak nevezik magukat."

Ezt a könyvet már a megjelenésekor felfedeztem magamnak, nagyon kíváncsi voltam rá, és tervezem majd a filmet is megnézni. Először azt gondoltam, hogy majd azután írok róla bejegyzést, ha megnéztem, de mégsem, mert nem akarom, hogy befolyásoljon és nem akarom összehasonlítgatni sem a könyvet és a filmet. 

Liz Moore: Hosszú, fényes folyó

"Mickey Hughes apja és nagybátyja; két nagybácsink, akikkel szinte sosem találkoztunk. Korábbi tanítónk, Mr. Paules. Davies őrmester a 23-as körzetből. Az unokatestvérünk, Tracy. És egy másik, Shannon. Édesanyánk. Édesanyánk. Édesanyánk. Mind valakinek a gyerekei, mégis mind elmentek örökre. Csupa ígéretes jövő, társukban támaszt lelők és társukban a lelket tartók, szeretők és szeretettek, eltűntek mind sorban egymás után, mintha egy sehová nem tartó folyó nyelte volna el őket - a holt lelkek hosszú, fénylő folyama."

Egy családi dráma és megrázó társadalomábrázolás. Szívszorító családi életek és kapcsolatok a szinte reménytelen helyzetekben. Vajon melyik az a helyzet, amiből már nincs kiút? Vagy remény mindig van? Kiutat mindenből lehet találni? Ebben a történetben sokat gondolkodhatunk ezen. 

Therese Anne Fowler: Rendes környék

Egy rendes környéken rendes emberek élnek, rendes élet és rendes dolgok jellemzők rájuk. A rendes környék minitársadalmának megbecsült tagjai a rendes emberek, tisztelik, kedvelik őket, adnak a véleményükre.

Ilyen rendes ember a korán   megözvegyült Valerie Alston-Holt és 18 éves fia, a jól tanuló, zenében nagyon tehetséges Xavier. 

És látszólag ilyen rendes ember a családjával szomszédba költöző Brad Whitman, a jól menő, légkondicionálásban utazó vállalkozó.  Bár az új házának felépítése következtében az összes fát kivágták a telekről, ami Valerie kertjére csodálatos árnyékot adott, de talán nem lett volna semmi baj, ha nem sérül meg a Valerie udvarán álló öreg tölgyfának a gyökérzete is, és Valerie-t ez több okból is nem érintette volna érzékenyen. 

Rose Tremain: A kegyelem szigetei

Első és eme könyv előttig, egyetlen olvasásom a szerzőtől a Gustav-szonáta, ami nagyon tetszett, nem is tudom, miért nem néztem utána a másik két könyvének is, amit most már, A kegyelem szigetei olvasása után biztosan meg fogok tenni. 

Ez egy szépséges történet volt, teljesen elvarázsolt. Nem hivalkodó, nem harsány, hanem egy szép, csendesen magával ragadó történet. Egy igazi korrajz azokból az időkből, amikor a nők a férfiaktól függtek, amikor a viktoriánus Angliában nem igazán volt egy fiatal lánynak más lehetősége egy megbecsült életre, mint a férjhez menés.

A főszereplő Jane Adearne viszont nem tartotta ezt élete fő feladatának és a férjhez menés érzése messziről elkerülte.

Steigervald Krisztián: Generációk harca

Hogyan értsük meg egymást?

Ez az a könyv, amit a család minden tagjának ajánlok. A nagyszülőktől megkezdve, a szülőkön át, azoknak a fiatal unokáknak is, akik már képesek megérteni a könyvben feldolgozott információkat. Számtalan tényleg, aha és hű, ez nálunk is így van gondolat fog elhangozni a fejünkben olvasás közben. 

Sok részt felolvastam a férjemnek is, mert a saját szüleinket véltem felfedezni a leírásokban, mintha egy az egyben róluk íródott volna a könyv. Nem is tudom, hogy fantasztikus vagy ijesztő, hogy egy-egy generációt ennyire meg lehet határozni a viselkedési jellemzőik alapján, mert mintha ez azt mutatná, hogy nagyon kevesen hajlandóak a változtatásokra. 

Patik László: Anna, édes

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen abszurd, humoros és aktuális könyvet takar ez a cím, a könyv stílusa és témája nagyon jólesett most nekem, mintha egy jó komédiát láttam volna, kicsit szürreálisan eltúlozva, és egy picikét görbe tükröt tartva elénk.

Ami, ha jól elgondolkodunk nem is biztos, hogy görbe, ugyanis mindannyian ismerünk ilyen felszínes embereket, akiknek az a fontos, hogy jó házasság, sok pénz, fontos pozíció jusson nekik, mert ez fontos, és így lehet előre jutni az életben.

Jennie Melamed: Lányok csöndje

Az év első disztópiája volt ez a könyv nekem és olyan hatással volt rám, hogy legszívesebben üresen hagynám ezt az oldalt, csak néha írnék egy felkiáltójelet vagy éppen kérdőjelet. Belém fojtotta a levegőt, a szavakat míg olvastam, és végig az járt a fejemben, hogy hogyan és miért?

Hogyan alakulhatott ki egy ilyen közösség és miért működhet egyáltalán??!! Miért hagyják a nők?!! Az anyák és a jóérzésű apák... Nem, olyanok nem voltak. Nagyon kemény, nagyon erősen ható történet volt, megmutatva a kiszolgáltatottságot, a társadalmat uraló csoportok erejét és az erőszak vallásba és törvénybe csomagolását.

Jessie Burton: A babaház úrnője

Az 1600-as évek végén járunk Hollandiában, egy fiatal lány az anyja nyomására hozzámegy egy nála sokkal idősebb, világlátott kereskedőhöz. Megannyi történet kezdődött már így, az első oldalakon már magam előtt is láttam e helyzet lehetséges folytatásának lehetőségeit.

Csakhogy, Jessie Burton sokkal cselesebb volt ám ennél! A könyv stílusa már az elején magával ragadott, a baljós hangulata, amikor már előre tudod, hogy itt valami hamarosan történni fog, olyasmi, amire biztosan nem számítasz majd. 

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

Az utóbbi idők egyik legkülönösebb könyvéhez volt szerencsém. 

Egy mindenről szóló, pimaszul szerteágazó, megnyugtatóan lassú és alapos, időnként meglehetősen körülményes, mégis roppant mód élvezhető könyv volt. Mondhatnám azt is, hogy helyenként sokkal többet kaptam és tudtam meg, mint ami a történethez szükséges, mégis ez a lassú áradás volt az, ami különlegessé, lelkünkbe hatolóvá tette a történetet.

Margot Lee Shetterly: A számolás joga

Először a könyv alapján készült filmmel találkoztam, és örömmel láttam, hogy Octavia Spencer is játszik benne, aki a Help - A segítség című film által lett hatalmas nagy kedvencem. Azonnal tudtam, hogy ezt a filmet biztos, hogy meg fogom nézni.

Amikor pedig megláttam, hogy magyarul is meg fog jelenni a könyv, majd kiugrottam a bőrömből.

A számolás joga alapjában véve egy dokumentumregény. Egy dokumentumregény, ami egészen a második világháború kezdetétől a hidegháborúig és még azon is túl, kíséri végig az NACA (Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület), majd későbbi utódja a NASA történetében, fejlődésében nagy szerepet játszó nők krónikáját. 

Magyar Radír 2016

Írások a mai Magyarországról

55 novellát, elbeszélést tartalmazott ez a könyv. Azt hiszem elég pozitív vélemény, ha azt írom, hogy ezeknek az írásoknak szinte mindegyike tetszett. Volt amelyik nagyon-nagyon.  

Érdekes élmény volt olvasni, tudván azt, hogy ezek a novellák egy pályázatra íródtak, olyan pályázatra, amelyben a mai Magyarországról kellett, hogy szóljanak a pályaművek. Ezt azt jelenti, hogy rólunk, mai emberekről, mai társadalmi problémákról, hétköznapi helyzetekről szóltak, hol viccesen, hol szomorúan. 

Kepes András: Világkép

Bejrútban, Buenos Airesben és később Amerikában egy komcsi országból érkezett, vicces idegen srác voltam, itthoni kamasz barátaim szemében pedig a fura fiú, aki Beatles-számok helyett argentin szambákat penget a gitárján. Idegenben büszke magyar voltam, itthon pedig egyike azoknak, akik elhitték, hogy ez a Nyugat és Kelet között ingázó "Kompország" már Európa. Ahogy Ady írta száz éve. 

Azóta mintha Európa és a világ is egyre jobban ingázna. Keresné a helyét. Úgy éreztem, nekem is újra végig kell gondolnom mindazt, amit eddig életről és halálról, szeretetről és gyűlöletről, szerelemről és családról, hitről és rítusokról képzeltem. De még a hétköznapokról: evésről, ivásról, öltözködésről, lakókörnyezetünkről is. 

Humorral, könnyedén, nehogy megijesszem magam. Tudom, végső válaszok nincsenek, csak végső kérdések - ez a könyv is csupán amolyan szubjektív világpillanatkép.

Kepes Andrást nevéről nekem a minőség szó jut eszembe.  A 90-es években néztem a műsorait és kedveltem ezt a jól szituált, intelligens, mindenféle sallangoktól mentes férfiút, aki tartalmas, minőségi, érdekes és értékes műsorokat készített. 

Tetszik, hogy nem egy celeb, aki mindennap visszaköszön valamelyik pletykalap címoldaláról, hanem  egy olyan ember, aki tisztában van a saját értékeivel, saját tudásával, és szerényen, csendesen, hitelesen mesél nekünk önmagáról és a világról alkotott képéről, véleményéről. Nem akar senkit sem befolyásolni, egyszerűen csak elmondja, hogy ő mit érez bizonyos dolgokkal, helyzetekkel kapcsolatban, megvilágítja akár több nézőpontból is.

Olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint egy kellemes, kiadós, mélyreható beszélgetés Kepes Andrással, mert miközben olvastam a gondolatait, véleményét, megfogalmaztam a saját magamét is. Ámulatba ejtett a Kepes András által elém tárt emberek, a világ sokszínűsége és sokszor bizony a rózsaszín szemüveget is hajlandó voltam levenni, hogy megvizsgáljak alaposan, másik oldalról, elfogulatlanul egy adott szituációt. Kicsit tanított engem, kicsit kikapcsolt, kicsit szórakoztatott, kicsit elgondolkodtatott.

Kepes András a maga nyugodtságával, szolídan mesél nekünk arról, hogyan látja a világot ma. Olvashatunk több országban eltöltött gyerekkoráról, ami hozzásegítette ahhoz, hogy egy másfajta, vagy esetleg többfajta perspektívából tudja nézni akár a menekülthelyzetet, akár a különböző kultúrák találkozásából adódó feszültségeket, vagy a gazdasági és egyéb válságokat. 

Nagyon érdekes, színes és sokrétű volt ez a könyv. Mintha nem lett volna egy szigorú rendszere, hanem egyik téma hozta a másikat, látszólag egy kötetlen mese- és véleményfolyam volt az egész, de azon sem nem lennék meglepődve, ha tudatosan lett volna ilyen spontán. 

Szerettem Kepes meséit, nosztalgikus hangulatba kerültem, amikor a világ különböző tájain élő népeknél töltött látogatásairól mesélt, ismét magával ragadtak a történetek, akárcsak egykor rég, és szinte észre sem vettem, hogy fogynak a lapok. Egyik oldalon még Japánban vendégeskedéséről olvashattam, a másik oldalon már Buenos Airesben jártam és arról olvastam, hogy Latin-Amerikában a romákat sokfelé magyaroknak hívják, természetesen megismerhettem ennek az anekdotáját is, de jártam zsidó esküvőn, arab esküvőn, indián esküvőn, meglátogattam az esőerdőben egy sámánt, megismertem Wayaman apót, voltam Mongóliában és még megszámlálhatatlanul sok helyen. 

Kultúrákat ismertem meg, családokat, szokásokat, ételeket, italokat, mindezt Kepes András szakértő, nagyon baráti, rokonszenves kalauzolása mellett, miközben megismertem egy kicsit őt magát is. 

Miközben megosztotta velünk élete tapasztalatait, utazásait, elénk tárta a világról alkotott képét, mindeközben ő is megvizsgálta önmagát, elmondta gyarlóságait. Érdemes megfontolnunk azon gondolatait (is), hogy az életben nem a versenyszellem, nem egymás legyőzése a fontos, nem ez viszi előre a világot, hanem a harmónia megtalálása, a kapuk, a hidak, az utak egymás felé, a közösen véghezvitt cselekedetek, a gyűlölködés nélküli élet. 

Nagyon szeretem Kepes András stílusát, humorát, szerénységét,  egy remek élmény volt ez a könyv, bátran ajánlom mindenkinek.

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10 

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Tökéletes karácsonyi ajándék férfiaknak, nőknek, fiataloknak, mindazoknak, akik szeretik Kepes Andrást, és azoknak is, akiknek nem ismerjük regények, olvasás terén annyira az ízlését, mert egy ilyen könyvvel nem nyúlhatunk mellé. 

Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

Híres ​​versenyló volt valaha Gülszári, a ménes büszkesége. Most már öreg ő is, mint a gazdája, és utolsó erejét megfeszítve, kínlódva húzza a szekeret… S míg lova küszködik, meg-megáll, aztán már jártányi ereje sem marad, és várja a halált, a gazdája, Tanabaj előtt lepereg az életük. Milyen büszke, szabad, erőtől és szépségesen vad ösztönöktől duzzadó jószág volt valaha Gülszári! Hogy szerette a ménest, hogy ficánkolt, hogy tette a szépet a kancáknak. De „az állat értelmetlen lény, állandóan tartani kell tőle, hogy bosszút forral”. Gülszárit elveszik gazdájától, az istálló rabságába kényszerítik, de ő újra és újra megszökik, még akkor is, amikor lábát megvasalják: szabadság, tér, száguldás és szeretet nélkül nem tud élni. Majd kiherélik, s végül kiölnek belőle mindent, hogy ne ismerjen mást, csak a nyerget és az utat. Mint ahogy gazdájából, Tanabajból is kiölik a hitet, amellyel a legnehezebb feladatokat is vállalta a kolhozban, miután végigharcolta a háborút: a ménes gondozását, aztán egy juhnyáj minden gondját-baját… És fel-felréved előtte a fiatalkora is, amikor még a kommunizmushoz vezető utolsó harc lázában élt, s nem riadt vissza attól sem, hogy a féltestvérét kuláknak bélyegezze. Kemény ember volt egykor Tanabaj, de most már megtört vénség, aki csak emlékezni tud…

A világhírű kirgiz író 1966-ban megjelent regénye maradandó alkotás: Gülszári haldokló testében a gazemberek uralma alatt élő, hitét, illúzióit vesztő s talán saját bűneire is ráébredő ember riadt szíve dobog.

Amilyen kicsi ez a könyv, olyan nagyon szép és megrázó. Csak elszorult torokkal lehet elolvasni, hiszen egy élettől búcsúzunk mindvégig. Egy társtól, egy baráttól, egy cinkostól, mert ez volt Tanabajnak Gülszári. Nem a lova, hanem egy hűséges, érző barát, akire mindig lehet számítani. 

Gülszári, az öreg poroszka ló és gazdája, a vén Tanabaj hazaútja foglalja keretbe ezt a történetet, amelyben Gülszári életének utolsó óráiban megismerhetjük kettejük közös történetét

Megismerkedésüktől kezdve végigkísérhetjük közös útjukat, osztozhatunk egymási iránti szeretetükben és tiszteletükben. Tanabaj Bakaszov őrvezető hat év hadi ösvényeken való menetelés után szerelt le, nagyobb baja nem esett a háborúban. Ekkor találkozott először Gülszárival, aki akkor még sárga csikó volt. A háború után a méneshez került, Csoró barátja kérésére vállalta el, hogy felmegy a hegyre a ménessel és oda költözteti a jurtába a családját is. 

Csoróval együtt számolták fel a kulákgazdaságokat, együtt agitáltak a kolhoz mellett, barátok  voltak komszomolista korukban. Keserves, fájdalmas dolog volt végigkövetni Tanabaj és Gülszári életét. Mindkettőnek kijutott a rosszból, a szenvedésből, a bizonytalanságból.  Voltak dicsőséges pillanataik is, a poroszka ló dicsősége a versenyeken Tanabaj dicsősége is volt, látogatásaik a csinos özvegyasszonynál mindkettőjük nagy örömére szolgált, mondhatni együtt voltak jóban és rosszban. 

Sokszor elszakították őket egymástól, de ők összetartoztak, ezért is sodródtak újra és újra egymás mellé. Olyan igazi lassú folyású történet volt, ami nagyon mélyre hatol a lelkedbe, nagyon megviseli a szívedet, közben hatalmas tiszteletet érzel ezek iránt az emberek iránt, aki életüket kockáztatják azért, hogy a rájuk bízott állatokat, juhnyájat megvédjék. Mindezt miért? Csalóka álmokért, üres, be nem tartott ígéretekért. Tanabaj hitt az eszmékben, teljesen átadta magát a reményeinek, kiábrándító  és szomorú volt látni ezeknek az embereknek a csalódását és szenvedését, akik egész életüket tették fel a kommunizmus eszméjére, pedig Tanabajt közben a pártból is kizárták.

Érdekes kor- és társadalomrajz is volt egyben, közelről látni, hogyan működtek a kolhozok, hogyan győzték meg az embereket, hogy a kommunizmus majd jó lesz, és hogyan adták az emberek ezért oda mindenüket. Legfőképpen az álmaikat.

Gülszári életén végigtekintve is megismerhetjük a kor társadalmát, az érző, gondoskodó kisemberektől a nagykutya kolhozelnökön át. Éppen annyira keserves és nehéz élete volt, mint Tanabajnak. Tanabaj barátja haldoklása közben végiggondolja az életét, a közös, értékes pillanataikat, az élet fontos dolgait és újjáéled szívében a remény... ő hitt benne. Gülszári szívében már sem remény, sem dobbanás nincs a történet végére. Megkönnyeztem. 

Gyönyörűen megírt könyv, annyira szép és erőteljes tájleírásokkal, ember- és Gülszári ábrázolásokkal, hogy néha ott éreztem magam az éppen kizöldült füvön, néztem ahogyan a harsány csődörök nyerítve vették üldözőbe a fiatal kancákat, miközben felváltva sütött a nap és esett az eső, felnézve fehéren ragyogott a hegygerinceken a hó. De ugyanígy éreztem a téli hideget és fagyot, amikor a tavasz nem akart elérkezni, csak esett és esett, a juhok éheztek, az emberek tehetetlenek voltak, éreztem Tanabaj  dühét és csalódottságát, ami már-már az őrületbe kergette.

Nagyon megszerettem Tanabaj feleségét, Dzsardajt, tiszteletreméltó, erős, okos karakter volt, végig kíváncsi voltam, mi az a temir-komuz nevű hangszer, amelyet mindig elővett, ha  a keserűségeken, csalódásokon, fájdalmakon kellett úrrá lenni.  A könyv befejezése után meg is kerestem, nézzétek meg ti is:

10/10

Bea

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

A francia Octave Mirbeau legendás regénye száz éve újra és újra megihleti a filmvilág nagyjait, Jean Renoir és Luis Bunuel is filmet forgatott belőle. Megjelenésekor pornográfnak minősítették, pedig "ebből a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás", csupán "féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más" - írta róla a Nyugat hasábjain Ambrus Zoltán.  2016-ban újabb filmváltozat kerül a magyar mozikba is.

Kedves Célestine!

Igazad lehetett, amikor azt írtad, hogy a gazdasszonyod nem adja kézbe a leveleidet, mert ez már a harmadik levél, mit írok neked. Ezt ezúttal Monsieur Mauger kapitány címére, Rose kezébe címzem, de én nem bíznék meg a helyedben bennük sem. Egy gazda, aki megeszik mindenféle dögöt, és egy pletykafészek házvezetőnő nem a legmegbízhatóbb párosítás. Még ha szomszédok is, és ők maguk ajánlották fel, akkor sem. Attól, hogy annak az embernek sok pénze van, még lehet egy alávaló. Na de isten büntesse meg őket, ha elolvassák, száradjon ki a szemük. Én mondom Lucy, a te barátnéd, akivel az Irgalmas Nővéreknél eltöltött idő örökre összeköt bennünket. Azt is nekik köszönhetjük, hogy most írhatunk egymásnak, és azt is, hogy szolgálhatjuk a gazdag urakat, moshatjuk a gatyájukat és lehúzhatjuk a sáros csizmájukat. Jaj, nézd el nekem, hogy ilyen borúlátó vagyok, de nem jött Justin vasárnap, ez nagyon sokat ront a kedvemen. 

Igen, gondoltam én, hogy visszahúz majd a szíved Párizsba, nem való ott neked az isten háta mögötti Prieurében elbújni, még akkor sem, ha jó gazdáid lennének, de így még annyi keresnivalód sincs ott. A gazdasszonyod egy fösvény, zsugori, aki még a fűtést is sajnálja tőled, és a szilvát is megszámolja. Ugráltat, kiabál, brrr, még rágondolni is rossz. Valóságos pokol lehet ott neked. A Monsieur sem jobb,  ahogy mondod, az asszony bábja, mit bábja, kapcája,  hiába mond neked szépeket és akar megejteni, ne foglalkozzál te vele drága Célestiném, mert akkor mehetsz utána az angyalcsinálóhoz. 

Tudom, tudom, nem tudsz a szerelemnek ellenállni, de emlékezz vissza, Jean, az a szép komornyik fiú is hogy összetörte a szívedet. Meg Monsieur George is...

Hogy tetszik a levélpapír, a Madame asztalán találtam, maradt még neki elég. Érzed milyen jó szaga van? Még egy kis csipkét is elvettem, olyan sok van neki, észre sem veszi, majd elcserélem Jullyval, hogy a madame ne ismerje fel. 

Itt nem olyan unalmas az élet, mint nálatok, a gazdáim hamarosan a nyári lakba költöznek, még nem tudom visznek-e magukkal, vagy itt kell maradnom az ezüstöt pucolni. Az asszonyom az elhelyező irodából a minap hozott egy fiatal fruskát, a gazda azt akarja magukkal vinni. Tudom én, hogy a szoknyája alá nyúlkál majd, én meg mán nem hagyom magam. 

Ha nekem is lenne egy olyan Josephem, mint neked, akkor neki hagynám. Nem is hihető, hogy van olyan férfi, aki nem akarja. Még azt mondja házasság után, na ezt azért nehéz elhinnem drága Célestinem.  De ha te mondod, biztos így van, nekem nem szoktál hazudni, csak az úrnőknek és a gazdáknak. Azoknak én is szoktam. Nem tudják, hogy tudok írni meg olvasni, pedig ha tudnák, hogy miután a gazdám mindig nekem mondja, hogy bontsam fel a leveleket és úgy tegyem az asztalára, akkor én mindig el is olvasom őket. Így tudok sok olyan dolgot, amiért majd pénzt kérhetek tőlük, ha nem akarják, hogy elmondjam. 

Drága Célestiném, jó tanítvány vagyok ugye? 

A gazdasszonyod és a gazdád nem hálnak egymással? Vigyázz akkor még jobban. Mert a férfiembernek mindig viszket, főképpen ha egy szép, csinos szobalányt nézeget egész nap, mint te vagy.  Én azt mondom, menj hozzá ahhoz az emberhez, mégha csúnya is, és menj el vele, legyél inkább feleség, mint cseléd. Ha így teszel, mindenképp tudasd velem az új tartózkodási helyedet, jószívvel írok neked, hogy használhassam ezt a szagos, levendulaszínű levélpapírt. 

Mennem kell most már drága Célestine, a gazdáim a parkba készülődnek, piknikkosarat kívánnak magukkal vinni, nem mondhatom annak a fruskának, hogy csinálja meg, még eltanul tőlem mindent, és akkor mi lesz velem. 

Hű barátnőd, Lucy

Célestine panaszkodik a könyvben, hogy senki nem ír neki levelet, így megtettem én, egy Lucy nevű szobalány nevében. Szegény olyan magányos és naív.  Ugyanakkor okos is, nem kell félteni. :) A könyv  tetszett, könnyed, olvasmányos, érdekes volt.

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

10/10

Bea