Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

 

Mindenkitől bocsánatot kell kérnem, de elsősorban a családomtól, mert azokban a napokban, amikor ezt a könyvet olvastam, elhanyagoltam őket. Ugyanis űrutazáson vettem részt, megmentettem a Földet és az Eridet. Na jó, nem én mentettem meg, de annyira beleképzeltem magam a történetbe, hogy alig tudtam kiszakítani magam néhány órácskára a valóságba.

Már A marsi-t is imádtam, de azt hiszem, a Hail Mary -t még jobban. Annak ellenére, hogy az én korlátozott agyi tudásom nem képes sok mindent felfogni azokból a bonyolult és részletes tudományos tényekből, amit Andy Weir a nyakunkba öntött ezen a fantasztikus űrutazáson, de amit nem értettem, azt a fantáziámmal igyekeztem megteremteni.

Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap

Kazuo Ishigurotól egy könyvet olvastam eddig, a Ne engedj el... volt az első, és ez volt most a második. El kell kezdenem sorban elolvasni a könyveit, mert a szerző stílusa nagyon megtetszett, valamint az is, ahogy szőtte ennek a történetnek a fonalát.

Azt gondoltam olvasás közben, hogy majd többet megtudok, majd kiderülnek a dolgok, jönnek az infók, hogy milyen évben járunk, mi ez a világ és miért vannak a Robotbarátok, de éppen csak egy apró pici leheletnyi infót kaptam mindig, és egyszer csak beláttam, hogy igazából nem is érdekel. Annyira érdekelt viszont Klara és Josie közös élete, de legfőképpen Klara lelkivilága és gondolatai, hogy faltam a lapokat.

Rettig Attila: Emila bolygóközi kalandjai

Science-fiction meseregény

Biztos nem én vagyok az egyedüli, akinek ismerős az "akkor elmegyek világgá!" mondat, amit mindhárom gyermekemtől hallottam legalább egyszer, mikor kicsik voltak. Egy-két alkalommal, amikor nem egyeztek a nézeteink, vagy éppen a tesók összevesztek egymással, akkor hirtelen felindulásból világgá akartak menni.

A lépcsőháznál tovább sosem jutottak, sőt volt, aki már a lakás bejárati ajtajánál sem, mert amikor elkezdtem bepakolni az ovis hátizsákjukba egy kis rágcsát, itókát és plüssállatot, akkor gondolkodóba estek... :D

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni

Sokan nem rajonganak a novellákért, pedig megvannak a maga előnyei és szépségei, én kifejezetten szeretem őket. Sokféle témában olvastam már novellagyűjteményt, most egy igazi csemege került a kezeim közé. 

Bár novellák, azonban kevés kivételtől eltekintve ezek az írások bizonyos módon összefüggésben vannak egymással, a címadó írás például három részből áll és nagyon elgondolkodtató. 

18 novellát olvashatunk a könyvben és közben hatalmas utazásokat teszünk meg. Járunk az ősi Kínában, a múltban, a jövőben, a jelenben, más dimenziókban, és a virtuális világban.

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Nem tudom mit tennék, ha egyik napról a másikra elveszteném a kapcsolatot a külvilággal, ha leállna minden, nem lenne internet, nem lenne telefonhálózat és a családom is távol lenne tőlem. Nem tudnám, mi történt, és azt sem, hogy tudok abból a helyzetből kikerülni. Éltetne-e valamiféle remény, vagy feladnám a kilátástalan helyzet miatt, nem reménykednék, csak várnék. Hogy mire, persze azt sem tudnám.

Hasonló szituációba kerültek a könyv szereplői is, bár azért teljesen más a körítés. Augustine, az idős csillagász, saját döntése következtében maradt magára az elszigetelt kutatóbázison. Amikor egy katasztrofális esemény miatt kiürítik a kutatóállomást, a dolgozókat evakuálják, a 78 éves férfi úgy dönt, hogy ő marad, nem hagyja el az állomást. 

Matt Haig: Én és az emberek

Matt Haig már a gyerekkönyveivel belopta magát a szívembe, bár legelőször a Miért érdemes életben életben maradni? című könyvet olvastam tőle, melyet a depressziójáról írt, és arról, hogyan jött ki belőle. Utána jöttek a karácsonyi könyvei, amelyeket imádtam, majd a Ha megáll az idő című könyve. 

Ezekről a könyvekről írt bejegyzéseimet el is olvashatod, ha a címekre kattintasz.

Miért érdemes életben maradni?
A fiú, akit Karácsonynak hívnak
A lány, aki megmenti a karácsonyt
Karácsony apó és a csokitojás
Ha megáll az idő

Naomi Alderman: A hatalom

Mindenféle vegyes érzések kavarognak bennem a történet befejezése után. Nem azt a szót használnám egy ilyen témájú és volumenű könyv esetében, hogy tetszett, hanem inkább azt, hogy lenyűgöző, elgondolkodtató és felkavaró történet volt.

Lenyűgözött ez a női hatalommal felruházott világ, amit Naomi Alderman megteremtett, elgondolkodtatott, hogy a hatalom birtoklása és rossz felhasználása hová juttathat egy társadalmat és felkavart, hogy mivé tette az embereket, elsősorban a nőket a hatalom és az erő tudata, másodsorban pedig a férfiakat milyen tettekre és viselkedésekre kényszerítette az alárendeltség és a félelem.

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy sci-fi műfajú könyvet!

A sci-fi egyértelműen az a műfaj, amelyikből nem olvasok annyi könyvet, amennyit kellene! És ráadásul az okát sem tudom, mert a sci-fi filmeket imádom, csakúgy, mint az eddig a műfajban olvasott könyveket!

Úgyhogy nézzük is az e havi ajánlót, lesz miből csemegézni:

Christie Golden: Valerian és az ezer bolygó városa

Az olyan fanatikus filmelőzetes rajongóknak, mint én, biztos felcsillant a szemük, amikor szembetalálkoztak a Valerian előzetesével, ami, el kell ismernem, látványban nagyon ott volt.

Voltak, akiket már az előzetes levett a lábáról, és voltak akik (köztük én is), azt mondták, igaz hogy ez a pár perc ütős volt, és nagyon jól nézett ki, de vajon számíthatunk-e majd ilyen látvány mellett minőségi történetre is?

Így nagyon megörültem, amikor lehetőségem adódott a film forgatókönyve alapján írt könyvet elolvasni. Aki az egészet pedig könyvformába varázsolta, az nem más, mint Christie Golden, akinek a Sötét tanítvány (bejegyzés ITT) című könyve nagy kedvencem lett.

Peter Clines: 14

A könyv külföldön 2012-ben jelent meg, s abban az évben sok könyves portál, köztük a Goodreads is az év legjobb horror regényei listájára választotta.

Hozzánk egy kicsit késve érkezett meg ez a könyv, de jobb később, mint soha! :)

A történet középpontjában egy Los Angeles-i ház, a Kavach épület és annak a lakói állnak, de a főszereplő mégis inkább maga az épület. 

A Kavach épület, ahol zöld, a megszokottnál eggyel több lábú mutáns csótányok tanyáznak, s a ház áramellátásának körülményei sem teljesen tisztázottak, de ez csak egy pár dolog a hosszú rejtélyek sorából.

Ezeket is olvastam

Az utóbbi időben egy kicsit eltűntem innen a blogról, pedig olvasok én ám rendesen, csak valahogy nem volt kedvem összeszedni a gondolataimat a könyvekről, de mivel nem szeretek könyveket értékelés nélkül hagyni, ezért elkészítettem ezt a kis válogatást, főszerepben az utóbbi olvasmányaimmal.

Epizódról epizódra #2

Ez a rovat is jó sokáig pihent mostanában, de most újból összegyűlt pár sorozat, amiről részletesebben is tudok írni. Régebben amúgy, még ennél is nagyobb sorozat fanok voltunk, aztán valahogy ez kicsit visszaesett, de most már szeretném ezt megint újraéleszteni.

Szerintem egyébként most éljük a minőségibbnél minőségibb feliratok fénykorát, a sorozatos várólistám pedig ennek köszönhetően éppen olyan hosszú, mint a könyves, tehát lassan kezd végtelen lenni... :)

Este, munka után, amikor hazaérek, már nem szívesen kezdek bele egy filmbe, mert legtöbbször úgyis elalszom ilyenkor, egy sorozatrész azonban még pont belefér. Jobban belegondolva még sok pro/kontra érvet tudnék felsorakoztatni, mind a filmek mind a sorozatok mellé, de még jobban belegondolva ezt a két műfajt tök felesleges összehasonlítani, úgyhogy nézzük is az elmúlt hónapokban nézett sorozatainkat:

Veronica Roth: Árnyak és Jelek

Nem olvastam a Beavatott sorozatot, így Veronica Roth-ról sem tudtam semmit, teljesen ismeretlen írónő volt a számomra. Eddig valahogy nem is éreztem, hogy el szeretném olvasni, de most, az Árnyak és Jelek elolvasása után azt mondom, hogy mégiscsak teszek vele egy próbát. 

Nem is tudom, hogy milyen kategóriába sorolható ez a történet, sci-fi és fantasy, vagy csak inkább sci-fi? De mindegy is, azt kell mondanom, hogy még én is meglepődtem saját magamon, de nekem ez a könyv nagyon tetszett. Tetszett az a világ, amit felépített Veronica Roth, a különböző áramadományokkal megáldott mindenféle népek és emberek kavarodása. 

E. K. Johnston: Ahsoka

A Zsivány egyes megnézése után előbújt belőlem a mindig is bennem rejtőző Star Wars fangirl. A fiúknak hála, már kijelenthetem, hogy elértem a Star Wars univerzum kezdő szakértője címet (a nagymesteri fokozat az természetesen a két fiúé, akik alkalomadtán elég hangos és hosszasan elhúzódó Star Wars-vitaesteket is szoktak tartani.).

Természetesen a filmeket is nagyon szeretem, ugyanakkor azt is kijelenthetem, hogy az univerzumhoz kapcsolódó animációs sorozatokkal sokkal közelebbi kapcsolatot ápolok. :)

Az éppen most futó Rebels című sorozat eddig meglévő részeit se perc alatt ledaráltam és hatalmas rajongó lettem. 

Igen ám, de volt nekünk még egy nagy kedvencünk egy régebbi animációs sorozat, mégpedig a Clone Wars, amelynek az egyik főszereplője mostani könyvünk címadó hőse volt, ő pedig nem más, mint Ahsoka Tano.

Majoros Nóra: Bolygóvadászok

Mi kell ahhoz, hogy útra keljünk egy galaxisban? 

Egy különc milliárdos (igazából csilliárdos), aki fejébe veszi, hogy a pénz helyett a jövőben égitesteket gyűjt. Valamint egy különleges űrhajó, melynek hajtóművét sokáig senki sem képes működésre bírni.

Miló az iskolai focicsapat kapitánya és öccse, Alex egy csupa szív kislánnyal, Palkával és a technikai zseni, földönkívüli-gyanús Delfinnel indul bolygóvadász körútra, mely egy csapásra a túlélésért folytatott küzdelemmé válik, amikor egy féregjáraton keresztül ismeretlen galaxisba csöppennek.

Ha felnőttként olvasod ezt a könyvet, vagy olvasod fel a gyerekeidnek, akkor felejtsd el, hogy felnőtt vagy. Légy a szereplőkkel és a saját gyerekeiddel együtt gyerek és élvezd a nem mindennapi kalandokat. Én most előolvastam Titusznak, mert ő nem szereti az ufós történeteket, meg kellett győzödnöm arról, hogy nincsenek benne Ufók. :D

Scott Sigler: Feltámadás

Nemzedék-trilógia 1.

Scott Sigler, New York Times bestseller író egy lehengerlően izgalmas trilógiával jelentkezik Az éhezők viadala, A beavatott és Az útvesztő hagyományában. 

Fiatalok csoportja ébred egy titokzatos, zárt térben, mit sem tudva arról, hogyan kerültek oda. Nem emlékeznek arra, kicsodák, csak arra, hogy születésnapjuk van. 

Kiszabadulva egy folyosóra jutnak, amelyben egy régen dúlt háború maradványaira bukkannak, és amely látszólag a végtelenbe tart... és egy félelmet nem ismerő fiatal lánynak kell az élükre állnia, hogy válaszokat és kiutat találjon.

"Ne olvass kritikákat. Ne olvass blogokat. Még a karakterek nevének se nézz utána. Hálás leszel érte." - Myke Cole, a Shadows Ops sorozat szerzője.

A történet végével kezdem, azaz az "író szerény kérésével", miszerint nagyon kéri, hogy ne spoilerezzen senki, aki véleményt, kritikát, blogbejegyzést ír a könyvéről. Ez alapban, kérés nélkül  is természetes lehetne, mert egy-egy előre megírt, akár apróság is, nagyon el tudja rontani az olvasás élményét. Persze mondhatnánk azt is, hogy akkor olvasás előtt ne olvassunk véleményt, de akkor pedig hogyan döntsük el, hogy érdekelhet-e bennünket az adott könyv, vagy pedig sem. Az én taktikám az, hogy közvetlenül a könyv olvasása előtti napokban, már nem olvasok a könyvről semmit, egyszerűen túlgörgetem, ha vélemény jön szembe velem a molyon, vagy bárhol máshol, nehogy befolyásolva legyek.:)

Jelen esetben valóban nagyon igaza van az írónak, ha erről a könyvről bárki leír valamilyen apróságot, fordulatot, akkor jelentősen romolhat az olvasmányélmény. Éppen ezért nem is olyan egyszerű írni róla. Induljunk a fülszövegből, ahol Az éhezők viadalához, A beavatotthoz és az Útvesztőhöz való hasonlatosságra utalásokat találunk. Az éhezők viadalának az első részét olvastam, a másik két részét filmben láttam, A beavatottat és Az útvesztőt nem olvastam, az utóbbit szintén filmben követtem úgy nagyjából, amikor a fiúk nézték. 

Nyilván vannak hasonlóságok, már lassan nehéz is olyan történetet írni, amelyre ne lehetne ráhúzni valamilyen előző könyv - vagy filmsiker - majmolását, de mégis azt kell mondanom, hogy nekem ez a könyv tudott újat mutatni.

Olvasás közben nagyon sok érzés munkálkodott bennem. Az elején iszonyúan kíváncsi voltam, hogy kik ezek a fiatalok, hogy kerültek oda és miért ébredtek fel, de így voltak ezzel ők is. Csak tapogatóztam, gyártottam a teóriákat, mentem utánuk a végtelen folyosón. Néhol eszembe jutott a Kocka film, ahol egyre újabb és újabb termekbe, helyekre pottyantak, sorozatos megpróbáltatásokat álltak ki, miközben próbáltak rájönni, hogy kik is ők. 

A kíváncsiságon túl, néhol kicsit azért kiakadtam. Kénytelen vagyok rébuszokban beszélni, mert semmit, tényleg semmit nem szeretnék írni a konkrét cselekményről. A young adult könyvek egyik kedvelt elemével találkoztam, vagy legalábbis arrafelé közelített a helyzet, olyan elem ez, amit sem Zsófi sem én nem szeretünk, no de itt még nem volt vészes a helyzet, ettől a kiakadástól nyugodtan olvastam tovább. 

A történet nagyon rejtélyes, sötét, apokaliptikus volt, természetesen nagyon vártam mi fog történni a következő oldalon. Mert egy ideig nem sok minden történt, de erre is fel kell készülni, hozzátartozik a történethez. Utána viszont annál inkább beindultak a cselekmények, történtek mindenféle dolgok. Volt, ami az én képzeletemnek, befogadóképességemnek néha sok volt, de elmondhatom, hogy a végére még ezek a dolgok is a helyükre kerültek. 

Olyan fordulatok és meglepetések értek a történet végére, ami nekem igazán váratlan volt, én a magam fantáziájával egy teljesen más irányba indultam el. Vannak még homályos foltok, de mivel egy trilógiával állunk szemben, azt gondolom, ez teljesen természetes. Mindenesetre a könyv végére úgy felpörögtek az események, olyan fordulatot vett a történet, hogy én bizony nagyon várom a következő részt, egy ígéretes kezdetnek tartom a Feltámadást.

A könyvet köszönöm a Gabo Kiadónak!

8/10

Bea

Rick Yancey: Az utolsó csillag

Az ötödik hullám 3.

Az ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek, vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát - a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.

Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani az ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót. 

Az első két rész után végre elérkezett a trilógia befejezése, megtudhatjuk, hogy az ember legyőzhető-e, több-e  mindenféle idegen, manipulált lényektől, ha igen, mitől és mivel több, és mire mehet ezzel a Földön, amikor  már semmi jóra nem lehet számítani. 

Egyáltalán lesz-e még Föld, hiszen történetünk elején 5 napra vagyunk a világ, azaz a Föld végétől és elindulnak a mindent megsemmisítő bombák. Erről az öt napról szól a befejezés.  Ami szerintem a legmozgalmasabb volt mind közül, de legalábbis én most nagyon pörgősnek éreztem ezt a részt. 

Ami nekem nehezítette, visszahúzta az olvasmányélményt, az az, hogy nehezen tudtam ismét felvenni a történet fonalát, gondolkodnom kellett, hogy mi is történt az előző részben, hogyan fejeződött be, és akkor most ki hol van, ki maradt életben. Idővel a helyükre kerültek azonban a dolgok, de aki úgy érzi, hogy nem biztos az előző rész eseményeiben, inkább olvassa el ismét a második részt, frissítse fel az élményeit. 

Végül azért nekem is sikerült visszarázódnom, miközben szembesültem ennek a résznek a kegyetlenségével, az életben maradt maroknyi csoport kilátástalanságával. Igazi apokaliptikus látvány tárult végig a szemem elé, a szerző elérte, hogy én már semmi reményt nem láttam az öt napon túl. 

Menekülés, túlélés, tervek, emberi érzelmek, erős karakterek leptek el bennünket ebben az utolsó részben.  Mikor már azt gondoljuk, hogy semmi újat nem tudunk meg, mert már csak le kell zárulnia a történetnek, mégis értek meglepetések, a szereplők meg tudtak lepni bennünket, miközben kapkodjuk a fejünket, lassan megpróbáljuk a helyükre illeszteni a mozaikdarabkákat, talán megértjük, hogy mit is akartak az idegenek, talán nem. Talán tisztában leszünk azzal, hogy ki volt és mit akart Vosch, talán nem. 

Azt mindenesetre megtudjuk, megtapasztaljuk, hogy ebben a részben Cassie-nek ismét fontos szerep jut, sőt Zombinak is, és Samet is megismerhetjük egy kicsit jobban. Adu számomra némileg még távoli maradt így is, de megpróbáltam megérteni a szenvedéseit, az érzelmeit. Nem is tudom, miért éreztem így, hiszen az előző részben ez már tökéletesen sikerült.

Ebben a részben meglehetősen sok az öldöklés, de az eddigiek ismeretében azt hiszem nem is várhattunk mást, hiszen a világ a végére készül, és a körülményekhez képest azt hiszem teljesen elfogadható véget írt az író a történetnek, sőt az egyetlen véget, amit csak lehetett. Jó ha tudjuk, a remény, a szeretet és a bátorság mindig, minden körülmények között nagyon fontos.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

8/10

Bea

Michael Crichton: A Gömb

A Csendes-óceán déli részén, háromszáz méteres mélységben az amerikai haditengerészet elképesztő méretű űrhajóra bukkan, amely háromszáz éve fekszik a tengerfenéken. A legnagyobb titkolódzás közepette négy tudóst visznek a helyszínre, hogy ők nézzenek szembe egy idegen civilizáció küldötteivel. Amit odalent találnak, az felülmúl minden képzeletet, és meghazudtol minden logikus magyarázatot. Aztán egyszer csak üzenetek jelennek meg a számítógép képernyőjén. Egyre fenyegetőbb hangú üzenetek...

A filmek alapjául szolgáló könyveket én ugyanúgy szeretem a filmek előtt, és a filmek után is elolvasni. Sőt, ha nézünk egy filmet, és látom, hogy a történetének az alapjául egy könyv szolgált, akkor szinte kötelességemnek érzem azt is elolvasni.

A Gömb című filmet már régebben láttam, de akkor nagy hatással volt rám, szeretem az ilyen gondolkodós, agyafúrt sci-fi-ket. Egyáltalán nem csalódtam a könyvben sem, a film korábbi megnézése sem vett el a könyv élvezetéből, sőt több dologban meg is világosodtam így az olvasása után.

Már a Jurassic Park olvasása közben is rájöttem, hogy nekem nagyon tetszik Michael Crichton stílusa, és ez a tudományos thriller műfaj is, amelyben a könyvei íródnak. Miközben jól szórakozom, izgulok, a cselekmény kimenetelét illetően, vagy éppen borzongok a hátborzongató jelenetek közben, sok új ismerettel is gazdagodom, például a fekete lyukak, a zoológia, vagy éppen a pszichológia témakörében.

Főszereplőnket, Norman Johnsont egy nap furcsa feladattal bízzák meg, állítson össze egy tanulmányt, arra az esetre, ha az emberiségnek idegen életformákkal kellene kapcsolatot létesítenie, Norman a legjobb tudása szerint próbálja eme értekezést összeállítani, de azért nem veszi véresen komolyan ezt az egészet.

Aztán egy nap hirtelen kap egy telefonhívást, melyben közlik vele, hogy egy nagyon fontos küldetésben kell résztvennie. Az oly lehetetlennek tűnő esemény valóra válik.

Norman négy nagy tudós társaságában háromszáz méter mélységig merül alá a Csendes-óceánban, hogy felfedjék az ott rejtőző titkokat.

A tudóscsoport által itt felfedezett dolgok is nagyon érdekesek és izgalmasak voltak (hogyne lettek volna azok, hisz egy több száz éves űrhajóra bukkantak az óceán fenekén), de engem az itt kialakuló emberi viselkedésminták is nagy lázban tartottak. 

Normannak tulajdonképpen az volt itt lent a feladata, hogy az emberek között kialakuló stresszhelyzeteket, problémákat kezelje, érdekes volt a stresszhelyzetekre vonatkozó kutatási adatokat is megismerni.

A címadó Gömb is nagyon rejtélyes, titokzatos és hátborzongató volt.

A történet végig feszült és izgalmas, a szereplők is nagyon tetszettek, hol szimpatikusak voltak, hol teljesen kivetkőztek magukból. A cselekmény helyszínéül szolgáló mélytengeri bázis pedig egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. A történet végkifejlete pedig nagyon elgondolkodtató...

9/10

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak!

Zsófi

Michael Crichton: Jurassic Park

Alan Grant a híres őslénykutató, két másik tudós és egy ügyvéd kíséretében a Costa Rica nyugati partjához közeli Isla Nublar szigetre érkezik, hogy "elmondja véleményét" a különc, gátlástalan multimilliomos, John Hammond új "szabadidőparkjáról" a közelgő nyitás előtt. A tét hatalmas: a hosszú évek megfeszített kutatómunkája és sok-sok millió dollár elköltése árán létrehozott parknak az első vendégek előtt jelesre kell vizsgáznia, ellenkező esetben a befektetőket képviselő ügyvéd leállítja az egész projektet. Hammondnak a világhírről, a boldogan mosolygó gyermeki arcocskákról és persze a gigantikus bevételekről szőtt álmai veszélybe kerülnek.

A parkba érkezve a vendégek elképedve szembesülnek azzal, hogy Hammond megvalósította a lehetetlent, és a Jurassic Park pontosan az, amit a neve sugall. Kezdetét veszi az első kalandtúra, és hamarosan kiderül, hogy hiába a sokszorosan túlbiztosított védelmi rendszer, a természet utat tör.

A könyv olvasása igazi nyolc napon túl gyógyuló élményt nyújt - Michael Crichton oldalról oldalra építi fel a hihetetlen történet fordulatait, s a cselekménybe szinte észrevétlenül simulnak bele az érthetővé tett tudományos ismeretek.

Hogy a fülszöveg szavaival éljek, nekem bizony maga a film is több mint tíz éven túl gyógyuló élményt nyújtott (Na jó, az az igazság, hogy szerintem a Jurassic Park rajongásomból sose fogok kigyógyulni.)

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb filmje volt, a vérszomjas dinoszauruszok nagy hatással voltak rám, valósággal rettegtem tőlük. Emlékszem, akkoriban az öcsémmel közös játékhadseregünk is jelentős számú, műanyag dinoszaurusz taggal rendelkezett, a lehető legszínesebb faj- és méret választékban.

És még ha a mini dinók el is vándoroltak a kosarunkból valami ismeretlen helyre, a film iránti rajongásom máig megmaradt, bár azért azt sajnálom, hogy a hatalmas őslényektől való rettegésem sem ölt már olyan méreteket, mint nyolcéves koromban... :)

De az Én és a dinók című fejezetről most már térjünk is vissza Michael Crichton könyvére. Amit már egy ideje el szerettem volna olvasni, mert kíváncsi voltam rá, hogy így "olvasva" milyen élményt fog majd nyújtani ez a történet. És végül arra jutottam, hogy a Jurassic Park története ugyanolyan izgalmas, fantasztikus élmény olvasva mint nézve. Volt egy pár eltérés a filmhez képest, John Hammond a könyvben inkább erősen negatív karakter volt, Alan Grantnek pedig szakálla volt, és a csinos dr. Sattlerrel sem alkottak egy párt, és azt hiszem annyit még elárulhatok, hogy a könyv végére több szereplőnk maradt életben, mint a filmben. A tudományos részek is előtérbe kerültek itt egy kicsit, amit azonban egy cseppet sem bántam, annyira érdekesek voltak. A dínók szaporodásra való képessége is nagyobb hangsúlyt kapott a történetük során, sőt még az is, hogy néhány őslénynek a szigetről is sikerült kijutnia, így már alig várom, hogy olvashassam majd a második részt is.

Michael Crichton stílusa pedig annyira megtetszett, hogy a várólistámra is pakoltam még  gyorsan jó pár könyvét.

9/10

Zsófi

Stephen King: A rendcsinálók

Tombol a nyár az Ohio állambeli kisvárosban. A Nyárfa utca lakói hétköznapi foglalatosságaikat végzik: David Carver az autóját mossa, Peter Jackson, miközben a feleségét várja haza a munkából, új találmányát csiszolgatja, Johnny Marinville, az író a gitárját pengeti a teraszon. A gyerekek a pázsiton játszanak, kivéve Seth Garint, az autista kisfiút. Ő szokása szerint a tévét nézi nagynénje, Audrey Wyler házában, épp az egyik kedvenc sorozatát, a MotoZsarukat. 

A távolból mennydörgés hallik. Vihar közeleg. És még valami más is: különös járművek fordulnak be a sarkon. Furcsa küllemű, állig felfegyverzett alakok ülnek bennük.

Fegyverropogás, gránátrobbanás, tűz, halálsikoly, rettegés. Megérkeztek a rendcsinálók. A Nyárfa utcában elszabadul a pokol.

Kik ezek a képregényből megelevenedett szörnyetegek? És ki adott parancsot a rendcsinálásra?

Hát ez meg mi volt? - első gondolat, de aztán rájöttem, amellett, hogy furi volt, egyben érdekesnek és jónak is találtam. 

Az alaptörténet, az ötlet és a kivitelezés nagyon aprólékos és hatásos. Kapunk egy tipikus meleg és napos amerikai délutánt, van, aki az autóját mossa, van aki frizbit dobál, van aki a kisöccsét próbálja fegyelmezni és a hátsó kertben grillezik, az újságkihordó fiú pedig a biciklijéről szemlélődik. Átlagosabb már nem is lehetne a nap. 

De aztán bumm! Az újságos fiú leesik a biciklijéről, feltűnik egy piros furgon, a Nyárfa utcai kellemes délután pedig egy rémálomba megy át.

Szereplőink fel sem fogják igazán, hogy mi történik velük, de még mi olvasók sem. Kik, és miért lövöldöznek a Nyárfa utcában? Az események felgyorsulnak, senki sem tudja mit tegyen, a kedves szomszédok kifordulnak önmagukból, és rettegnek. 

Audrey Wyler unokaöccse Seth, különleges kisfiú, aki a saját kis belső világában él. Mivel a kisfiú autista, a nagynénje Audrey eleinte még nem is figyel fel annyira az egyre furcsább viselkedésére. 

Az események szó szerint rémálomszerűen alakulnak a könyvben, olyannyira, hogy sokszor a szereplőink sem hiszik el, hogy ez velük történik, s nem csak álmodnak-e inkább.

Szépen lassan, ahogy haladunk fejezetenként egyre több mindenre derül fény, a rémálom történései értelmet nyernek, megismerhetünk pár múltbéli eseményt, ami a jelenre is kihatással van. S megtudhatjuk, hogy ami a szereplőinkkel történik álom-e vagy valóság?

Biztos mindekinek volt már olyan rossz álma, ami annyira borzalmas és egyben valóságos volt, hogy felüdülés volt felébredni, és megnyugodni, hogy minden rendben. Nahát, ez a könyv egy ilyen álomra emlékeztet engem. Ami után, ha felébredek az van a fejemben, hogy jézusom, hogy tudtam én ilyen képtelenségekről álmodni, vagyis ebben az esetben hogy tudott Stephen King ilyen egyedi, izgalmas és néhol pszihedelikus látomásokat elénk vetítő, több műfaj elemeit felhasználó történetet alkotni...

8/10

Zsófi