Légrádi Gergely etűd-novelláinak szinte mindegyike a félálmok határvidékén szólal meg, ott, ahol időben és térben távol első pólusok látszólag könnyedén összekapcsolódnak, és az így létrejövő ellentétekből bontakozik ki e szövegek különös, ambivalens atmoszférája. Mintha egy rejtélyekkel teli, epizodikus film peregne a szemünk előtt, ahogy sorra, egymás után olvassuk a könyv sajátos rövid történeteit, az élet és a halál vélt vagy valódi határhelyzeteiről.
Sokszor nehéz eldönteni, hogy a tömör, kihagyásos írói megfogalmazás, a leírt történetek a valóságban vagy a képzeletben, esetleg egyfajta furcsa képzelgés formájában szólalnak-e meg. Gyakran összemosódik bennük a régmúlt és a jelen, az emlékek és a mindennapok realitása, sőt, néha még az is eldöntetlen ezekben az írásokban, hogy az ébrenlét reálszituációjában vagy egy álomban, illetve az e világon vagy már a túlvilágon játszódik-e maga az esemény, és történések hőse valójában melyik dimenzióban éli meg mindezt.
Légrádi Gergely sajátosan meditatív, "félálom"-világaira érdemes ráhangolódni, érdemes velük megbarátkozni, mert nyitottságra és befogadásra tanítanak ebben a szűkre zárt, racionális valóságunkban.
Egyre inkább kedvelem a novellásköteteket. Az írások rövidek, pillanatokat, gondolatokat villantanak fel. Nagy hiba lenne egy regényhez hasonlítani őket, amelyiknek van egy fő története, útja és bár hatalmas meglepetések érhetnek a cselekményben bennünket, de mégsem lesz például egy thrillerből egyik oldalról a másikra mondjuk egy romantikus regény.
Egy novelláskötetben még ez is előfordulhat. Egyik oldalon még egy teljesen hétköznapi szakításról olvashatunk, a következőn pedig Karinthy beszélget Esti Kornéllal. Légrádi Gergely novelláskötete több szempontból is szokatlan. Szereplőit mindenféle korba és időbe helyezi, dimenziókat ugrik át, követhetjük felfoghatatlan helyekre, részt vehetünk kifürkészhetetlen kalandokban. Csak el kell engedni magunkat, hagyni, hogy képzeletünk úgy igazán útra keljen és élvezni a találkozást saját magunkkal, legbensőbb gondolatainkkal, lelkiismeretünkkel.
Követni a szereplőket a halál kapujáig, majd átlépni azt, hallgatni a meg nem született gyermek kérdéseit, misztikus, rejtélyes utolsó utazáson részt venni, telefonálni egy dédivel, aki ki tudja hol van már, közlekedési híreket hallgatni, de milyen híreket (!), meghallgatni Sancho Panza vallomását, egy rockgitáros utolsó lépésének tanúja lenni, mind-mind egy fantasztikus kaland volt. Hol szívszorító kaland, hol meghökkentő, hol pedig hihetetlen.
Élmény volt ez a novelláskötet, egyszer az érzéseimet kavarta fel, máskor pedig az értelmemet tette próbára. Interaktívnak is nyugodtan nevezhetném, mert majdnem annyit várt tőlem olvasótól, mint, amennyit adott. Hogy értsem meg, éljem át, válaszoljam meg, találjam ki. Sokszor csak feldobta a labdát és én voltam az, aki meghatározza, hogy hová esik, merre gurul és mit látok a végén.
Azt azért elárulom, hogy nem első pillanatban köttetett a barátság köztünk, de egyszer csak azt éreztem, hogy ezt bizony én nagyon bírom, kedvelem ezeket a sokszor rejtélyes, megfoghatatlan, álomba, valóságba, életbe, halálba ágyazott történeteket.
Szokatlannak említeném még a néhány egysorost, ami elsőre meglehetősen különösnek tűnik, de egyre beljebb és beljebb haladva a könyv hangulatába és világába, olyanok, mint egy apró, gyors levegővétel a következő ismeretlen ajtó előtt a kíváncsiság és a várakozás pillanatában.
Néhol szürreális, néhol elgondolkodtató, helyenként nagyon is életteli, itt-ott ironikus és ismerős történetek sora, sikerült teljesen meggyőznie, elnyernie a szeretetemet. Olvasmányos, egyszerű stílusban megírt mágikus, varázslatos utazás volt nekem ez a könyv.
Az illusztrációk szinte összesimulnak a történetekkel, vannak köztük kedvenceim, amelyeket akár a szobám falán is szívesen látnék.
A könyvet köszönöm
Légrádi Gergelynek és a
Napkút Kiadónak!
10/10
Bea
