Ákody Zsuzsa: A Völgyben

Ákody Zsuzsa legújabb regénye egy finom szépségű, érzelmekkel teli történet, mely komoly témák közé vezet bennünket. A halál lehetőségén, valódiságán keresztül az életet mutatja meg. Az élet szépségét, nehézségét, bonyolultságát, a szeretet és a szerelem erejét, a döntések hatásait, a mindennapok küzdelmeit. 

Miközben bátran mer beszélni a halálról. A halál még napjainkban is tabutéma a hétköznapokban, sem szeretteink, sem saját halálunkról nem szívesen beszélünk, pedig ez az az élethelyzet, ami mindannyiunk életében bekövetkezik egyszer, és senki sem tudja, mi jön utána. 

Kiss Edina: Étertánc

Kiss Edina előző könyve az Égszínkék csodálatosan gyönyörű írások gyűjteménye, magával ragadó nagyon szép olvasmányélmény volt, ezért nagyon örültem, amikor megláttam, hogy új könyve jelent meg, ami az Étertánc címet kapta. 

Ez a cím éppen annyira légies, finom és elbűvölő, mint a benne szereplő történetek. Kiss Edina fantasztikusan szépen ír, olyan képi világot teremt az olvasónak, hogy be sem kell hozzá csukni a szemünket és máris ott vagyunk, ahol ő és a szereplői, ott ülünk, ahol jó ülni, ott nézünk ki az ablakon, ahol az általa megjelenített szépségeket látjuk. Odavarázsol soraival, mi pedig halljuk, látjuk, érezzük.

Anita Moorjani: Meghaltam, hogy önmagamra találjak

Anita Moorjani onnan tért vissza, ahonnan általában nincs visszatérés. Túlélte a saját halálát. Ez olyan hír, amire sokan csak legyintenek, á, ilyen nincs is. Viszont sok embernek reményt adnak az ilyen megtapasztalások, megnyugvást, hogy a halál ugyan az életnek a vége, de ugyanakkor a kezdete is lehet valaminek. 

Ennek ellenére a legyintőknek és a hitetlenkedőknek is érdemes elolvasni a könyvet, mert nem tudhatja senki, melyik lesz az a pillanat, amikor a gondolkodása, a világról, az életről alkotott szemlélete megváltozik és egy jobb dimenzióba kerül, egy jobb, szebb úton indul el.

Mezítláb a selymes fűben és Pár női név

Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben

A Noran Libro Kiadó Európa női szemmel sorozatának egyik darabja ez a gyönyörű című könyv. Mezítláb a selymes fűben egy csodálatos érzés, olyan, ami méltán maradhat életünk egyik meghatározó emléke. Legyen az a fű a kertünkben, vagy egy meleg, tücsökciripeléses mező kellős közepén, ahol egyszer régen meztelen talpunkkal éreztük a fű bársonyosságát és simogatását. Imádom ezt a címet!

Maros András: Játszótéri pillanatok

A Kávéházi pillanatok után a játszótérre is ellátogathatunk Maros András történetei által, amelyek közül jó néhányat ismerősként üdvözölhetünk, mert minden bizonnyal mi magunk is hallottunk és tapasztaltunk már hasonlókat, amikor gyermekünkkel próbálkoztunk beilleszkedni a játszótér közösségébe.

Bevallom, nekem nem ment könnyen. Hideg ráz attól, ha valaki azt mondja a gyerekére, ne adj isten a pár hetes/hónapos kisbabájára, hogy rossz gyerek. Azért, mert sír, hiszen csak azzal tudja kifejezni, hogy valami nem stimmel, valamit szeretne, fáj a hasa, éhes stb. Vagy a pár éves gyerek kicsit aktívabb, jobb kedvűbb, "elevenebb" az átlagnál, akkor már rámondja a nagymama, vagy akár az anyuka, hogy rossz gyerek, meg nem fogad szót, stb. Mert ilyeneket bőven hallottam a játszótéren, és ezek engem elriasztottak. 

Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról

Bár számíthattam volna rá, de mégsem gondoltam, hogy egy ennyire erőteljesen ható, ennyire mélyen megérintő könyvet fogok olvasni halálról, életről, vallásról. Egy másfajta kultúráról, ahol nem tabu a halál témája, hiszen a tibetiek azt gondolják, hogy a halál nem a vég, hanem a kezdet.

Egy újjászületés kezdete, egy olyan újjászületésé, mely buddhista szemszögből nagyon fontos dolog. A könyv a buddhizmus elméleteit és alapjait ismerteti, az ősi tanításokat, melyek segíthetnek nekünk életünk és halálunk minden egyes szakaszában.

Mester Györgyi: Vízió

Novellák

Erről a könyvről nem született még a molyon értékelés, ezért nagyon örülök, hogy én lehetek az első. 

Második olvasásom Mester Györgyitől, az első A hatodik című novellagyűjtemény volt, amiről a véleményemet IDE kattintva olvashatjátok el. 

Nagyon tetszett az a kötet, az írások sokszínűsége gyönyörködtetett, mindenféle történetet olvashattam benne, nagyon sokféle stílusban és témában, a rövid írások igazán frappánsak, olykor elgondolkodtatóak és meghatóak voltak.

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni?

A huszonnégy éves Matt Haig világa egyik pillanatról a másikra összeomlott. Egyszerűen nem látta, hogyan tudna tovább élni. Ez a könyv annak a története, hogyan jutott túl a krízisen, hogyan lett úrrá a betegségen, ami majdnem tönkretette, és hogyan tanult meg újra élni. 

A Miért érdemes életben maradni? nem csupán egy memoár, hanem megható, vicces és örömteli vizsgálata annak, hogy éljünk jobban, szeressünk jobban, és hozzuk ki a legtöbbet az életből és önmagunkból.

Úgy érzem, számomra ez egy felvilágosító könyv volt a depresszióról. Egy valós, megtörtént eseten keresztül, egy ember életének egy szakaszán követhettem végig ezt az alattomos betegséget. A köznyelvben is gyakran és könnyen mondjuk egy olyan személyre, hogy depressziós, aki rosszkedvű, letört, és semmihez nincs kedve. Most már tudom, hogy ez még nem feltétlenül depresszió. Esetleg depresszív hangulat, de még nem kell rásütni az illetőre, hogy depressziós. Ilyenkor még lehet, hogy jót tesz egy kis tánc, zene, ráolvasás és gyógynövények. :) Régen ugyanis ezekkel kezelték a depressziót, kisebb-nagyobb sikerrel.

A könyv elolvasása után, ami persze nem szakkönyv, hanem egy személyes tapasztalat, megélés leírása azt mondhatom, hogy egyáltalán nem gondoltam, hogy a depresszió egy ennyire sötét, megfoghatatlan, utálatos dolog, ennyire elrabolja egy ember lelkét, fejét, agyát és gondolatait, ennyire uralkodik az emberen, sőt teljesen átveszi az irányítást, hogy az embernek már nincs kedve élni sem, nem lát maga előtt semmiféle jövőt, semmi lehetőséget, semmi jót, csak sötétséget és falakat lát maga körül. 

A depressziós embernek duplán nehéz dolga van, nem elég, hogy depressziós és eluralkodott rajta a káosz és a sötétség, még ez kívülről, mások szemében egyáltalán nem is látszik, senki nem látja a fejében uralkodó sötétséget, az elemésztő lángokat, mert a depresszió a gondolatok betegsége.

Matt Haig kitárulkozik előttünk, mert most már tudja, hogy a szavak, az olvasottak, az írottak és kimondottak segítenek visszatérő depresszióját legyőzni, segíthetnek a depressziós embernek megnyílni, kapcsolódni az emberekhez, a világhoz, segítenek felszabadulni.  Állítja, hogy igazak a régi klisék, miszerint az idő minden sebet begyógyít, van fény az alagút végén, és minden rosszban van valami jó. 

Leírja depresszióját az első jelentkézésétől fogva, a megnyilvánulási jeleit, a saját érzéseit és feltámadó félelmeit. A halálvágyát, az öngyilkossági kísérletét, mert miközben uralta elméjét ez a sötét gonosz, fogalma sem volt, hogy mi történik vele, eszébe sem jutott, hogy mások is átélhették már ezt, úgy érezte magában van, és le kell ugrania a szikláról.

Nem mondom, hogy jó volt a fejében járni, belelátni szenvedéseibe, sőt azt sem tudom, hogy mennyire értettem meg, éreztem át, hogy mi is a depresszió, mitől szenved ebben a betegségben valaki. Hiszen még a szerző is azt állítja, hogy nincs mindig kiváltó oka, egyszercsak ott van, eluralkodik rajtad, lehetsz milliomos, vagy boldog, vagy akár egy boldog milliomos, a depresszió nem válogat. Még azok is nehezen értik, akik szenvednek tőle. 

Mindenesetre ijesztő betegség, van akinek segíthet a gyógyszerezés, de van, akinek nem. Van aki talál valami kapaszkodót, ami segítségével szépen lassan kihúzza magát a gödörből, otthagyja a sötétséget és lehet, hogy néha még visszatér, de már egyre többször van kint a világosban és ha erősen kapaszkodik, egyre tovább maradhat kint. Akár végleg is. 

Matt írni kezdett és olvasni, neki ez a két dolog volt  a kapaszkodó és társa Andrea, aki végig ott volt a depresszió mellett, türelmesen támogatta és várta Mattot. Várta, hogy rájöjjön, miért érdemes életben maradni.

Miközben Matt arról ír, hogyan élte túl a sötétséget, figyelmeztet bennünket sok fontos dologra, amit mi is látunk, nap mint nap, de az ember olyan, hogy időről időre figyelmeztetni kell azokra a nyilvánvaló tényekre és valóságra, aminek örülhet és amiért a világ legtermészetesebb dolga, hogy élni érdemes. Teszi ezt jó stílusban és némi humorral.

A könyvet köszönöm a Park Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Antoine Leiris: Csak azért sem gyűlöllek titeket

Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméért, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket.

Nem, nem teszem meg nektek azt a szívességet, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig ez volt a célotok, de ha a gyűlöletre haraggal felelnék, akkor ugyanannak a tudatlanságnak engednék, ami benneteket tett azokká, amik vagytok. Azt akartátok, hogy féljek, hogy honfitársaimra gyanakodva tekintsek, hogy feláldozzam szabadságomat a biztonságom kedvéért. 

Ketten vagyunk, a fiam meg én, de erősebbek vagyunk, mint a világ összes hadserege. Egyébként meg nincs is már több időm a számotokra, megyek Melvilhez, ébredezik a délutáni alvásból. Alig tizenhét hónapos, most meguzsonnázik, mint minden nap, aztán megyünk játszani, mint minden nap, és ez a kisfiú egész életében csak azért is boldog és szabad lesz. Mert nem, ő sem fog gyűlölni titeket.

Héléne Muyal-Leiris a párizsi terrortámadás során vesztette életet 2015. november 13-án. Férje Antoine másfél éves gyermekükkel maradt magára, nyílt levele, melyet a merénylet másnapján írt a terroristákhoz, bejárta a világsajtót. Bővített változata, melyet kezében tart az olvasó, több mint 20 nyelven jelenik meg. 

Antoine Leiris felkavaró története arról szól, hogy lehet emberi választ adni a terrorizmus értelmetlen emberségére.

"Kedves Antoine!

Olyan országban élek, ahol a terrorista támadásnak jóval kisebb a lehetősége, mint a te országodban. 

Csodálom az erődet, amivel túlélted a napokat egymás után, a gondolatodat, miszerint nem gyűlölöd őket. Tudod mit? Ha a helyedben lennék, én gyűlölném. Vigasztalhatatlan lennék,  elvesznék a kétségbeesésemben, fejemet fognám és nem érteném, hogy történhetett meg éppen vele. Miért történt meg egyáltalán? Miért volt ő éppen ott a Bataclan stadionban? Haragudnék az egész világra.

Dühöngenék, törnék-zúznék, és amikor már éppen darabokra törnék én magam is, rájönnék, hogy ha így folytatom tovább, akkor valóban elérték a céljukat. Ha kifordulok önmagamból, akkor az már nem én vagyok, akkor bármire képes vagyok, éppen úgy, mint ők. Akkor már én is olyan lennék, mint ők, és ezt nem hagyhatom. Nem gyűlölhetek és nem is félhetek. 

Nem tehetem meg, hogy nem megyek többé oda, ahol emberek, tömegek vannak, nem tehetem meg, hogy nem utazom el sehová, hogy nem ülök fel egy repülőre, nem utazok metrón, nem megyek parkba, nem élvezem az élet szépségeit. Nem engedhetem meg magamnak, hogy felemésszen a félelem, nem tehetem tönkre sem a saját, sem a gyermekem életét azzal, hogy legyőzöttnek érzem magam.  

Nem tudom minek kellene történnie, hogy megszűnjön a világon a terrorizmus és az erőszak, de egyet kell értenem veled, miszerint nem szaporíthatod a lelketlen emberek számát, nem gyűlölhetsz, mert a gyűlölet erőszakot szül. 

A te feladatod, amint ezt te is tudod, Melvil felnevelése. Ne légy anyja helyett anyja, mert az van neki. Még akkor is, ha már nincs vele és veled. Tudom, hogy tudod, hogy mindig ott lesz a közeletekben. Látja majd kisfia napjait, csetlés-botlásait, örömeit és boldogságait. Talán mosolygott is azon, amint nap, mint nap hazavitted a bölcsiből az anyukák szeretetételeit és nem tudtál mit kezdeni a sok ennivalóval, hiszen kisfiad a konzerv bébiételekhez van szokva.  

Közben nagyon büszke rád, mert tudja, hogy jó apja leszel, jó apja vagy kisfiatoknak, és csak azért is egy boldog ember lesz belőle. Sírj időnként, hogy ne emésszen fel a fájdalom, biztos vagyok benne, hogy Héléne is ezt teszi ott, ahol van, amikor Melvil elesik, és ő már nem ölelheti magához, nem simogathatja meg bozontos fejecskéjét, nem puszilgathatja meg puha, bársonyos kezét, nem bújhat hozzá, hogy elaltassa és csak távolról szeretheti. 

Ilyenkor gondolj arra, hogy neked még ott van a fiad, mindezt megteheted. Vigasztalhatod, puszilhatod, ölelheted, foghatod a kezét. Mert erős vagy és kibírod. Tudod, hogy az élet szép volt, szép lesz, csak a ma nehéz. 

Tisztelem benned, hogy nem gyűlölöd őket, én még mindig nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy menne ez nekem, de inkább arra fordítom a figyelmemet, hogy élek a mában, szeretek, amíg szerethetek, boldog vagyok és nem félek. Tudom, hogy neked már nem kell ezeket kívánnom, mert te már hamarabb rájöttél erre. Egy anyai ölelést küldök Melvilnek."

Ezt írnám Antoine Leirisnek.

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Bea

Légrádi Gergely: Szemben

Légrádi Gergely etűd-novelláinak szinte mindegyike a félálmok határvidékén szólal meg, ott, ahol időben és térben távol első pólusok látszólag könnyedén összekapcsolódnak, és az így létrejövő ellentétekből bontakozik ki e szövegek különös, ambivalens atmoszférája. Mintha egy rejtélyekkel teli, epizodikus film peregne a szemünk előtt, ahogy sorra, egymás után olvassuk a könyv sajátos rövid történeteit, az élet és a halál vélt vagy valódi határhelyzeteiről.

Sokszor nehéz eldönteni, hogy a tömör, kihagyásos írói megfogalmazás, a leírt történetek a valóságban vagy a képzeletben, esetleg egyfajta furcsa képzelgés formájában szólalnak-e meg. Gyakran összemosódik bennük a régmúlt és a jelen, az emlékek és a mindennapok realitása, sőt, néha még az is eldöntetlen ezekben az írásokban, hogy az ébrenlét reálszituációjában vagy egy álomban, illetve az e világon vagy már a túlvilágon játszódik-e maga az esemény, és történések hőse valójában melyik dimenzióban éli meg mindezt. 

Légrádi Gergely sajátosan meditatív, "félálom"-világaira érdemes ráhangolódni, érdemes velük megbarátkozni, mert nyitottságra és befogadásra tanítanak ebben a szűkre zárt, racionális valóságunkban. 

Egyre inkább kedvelem a novellásköteteket. Az írások rövidek, pillanatokat, gondolatokat villantanak fel. Nagy hiba lenne egy regényhez hasonlítani őket, amelyiknek van egy fő története, útja és bár hatalmas meglepetések érhetnek a cselekményben bennünket, de mégsem lesz például egy thrillerből egyik oldalról a másikra mondjuk egy romantikus regény. 

Egy novelláskötetben még ez is előfordulhat. Egyik oldalon még egy teljesen hétköznapi szakításról olvashatunk, a következőn pedig Karinthy beszélget Esti Kornéllal. Légrádi Gergely novelláskötete több szempontból is szokatlan. Szereplőit mindenféle korba és időbe helyezi, dimenziókat ugrik át, követhetjük felfoghatatlan helyekre, részt vehetünk kifürkészhetetlen kalandokban. Csak el kell engedni magunkat, hagyni, hogy képzeletünk úgy igazán útra keljen és élvezni a találkozást saját magunkkal, legbensőbb gondolatainkkal, lelkiismeretünkkel.  

Követni a szereplőket a halál kapujáig,  majd átlépni azt, hallgatni a  meg nem született gyermek kérdéseit, misztikus, rejtélyes utolsó utazáson részt venni, telefonálni egy dédivel, aki ki tudja hol van már, közlekedési híreket hallgatni, de milyen híreket (!), meghallgatni Sancho Panza vallomását, egy rockgitáros utolsó lépésének tanúja lenni, mind-mind egy fantasztikus kaland volt. Hol szívszorító kaland, hol meghökkentő, hol pedig hihetetlen. 

Élmény volt ez a novelláskötet, egyszer az érzéseimet kavarta fel, máskor pedig az értelmemet tette próbára. Interaktívnak is nyugodtan nevezhetném, mert majdnem annyit várt tőlem olvasótól, mint, amennyit adott. Hogy értsem meg, éljem át, válaszoljam meg, találjam ki. Sokszor csak feldobta a labdát és én voltam az, aki meghatározza, hogy hová esik, merre gurul és mit látok a végén. 

Azt azért elárulom, hogy nem első pillanatban köttetett a barátság köztünk, de egyszer csak azt éreztem, hogy ezt bizony én nagyon bírom, kedvelem ezeket a sokszor rejtélyes, megfoghatatlan, álomba, valóságba, életbe, halálba ágyazott történeteket. 

Szokatlannak említeném még a néhány egysorost, ami elsőre meglehetősen különösnek tűnik, de egyre beljebb és beljebb haladva a könyv hangulatába és világába, olyanok, mint egy apró, gyors levegővétel a következő ismeretlen ajtó előtt a kíváncsiság és a várakozás pillanatában.

Néhol szürreális, néhol elgondolkodtató, helyenként nagyon is életteli, itt-ott ironikus és ismerős történetek sora, sikerült teljesen meggyőznie, elnyernie a szeretetemet. Olvasmányos,  egyszerű stílusban megírt mágikus, varázslatos utazás  volt nekem ez a könyv.

Az illusztrációk szinte  összesimulnak a történetekkel, vannak köztük kedvenceim, amelyeket akár a szobám falán is szívesen látnék. 

A könyvet köszönöm Légrádi Gergelynek és a Napkút Kiadónak!

10/10

Bea

Sebők Erika: Egy Nővér Naplója

Ápolónő vagyok. 

Mint nővér - és mint ember - párhuzamosan vagyok részese a napi tragédiáknak és a csodának, a keservesen kínzó- és olykor felemelő pillanatoknak. A születés és a búcsúzás örök körforgásának.

Ez a könyv rólunk szól.

Az Ápoló/Nőkről, a mindennapok néma hőseiről, a segítőkről, az egészségügyi dolgozók napjairól. Egyedi oldalról közelítem meg a hivatásunkat: A lelkünkbe engedek bepillantást.

Soraimmal lehetőséget kapsz betekinteni a fehér ruha mögé. Láthatod, amit mi látunk, átérezheted, amit mi érzünk. Mosolyogni fogsz, és lesz, hogy könnyeid potyognak majd. Mert minden történet igaz és emberi.

Célom - azzal, hogy megismersz bennünket, hogy átérezheted küzdelmes mindennapjainkat - lásd, nem is olyan könnyű egy nővér napja, egy nővér élete. Mert a lelki nehézségeken túl, tapasztalom a kilátástalanságot is...

Épp ezért célom továbbá: Felhívjam a figyelmet az egészségügyben tapasztalható nehézségekre, valamint arra, ha minden így folytatódik, nem lesz, aki téged ápoljon nehéz napjaidon.

Kinek ajánlom? Úgy érzem: Mindenkinek. Sebők Erika

Sajnos mindenki életében adódik olyan helyzet, amikor kórházba kell mennie. Akár látogatóként, legyen a beteg távoli rokon, szomszéd, barát, de sajnos lehet közeli hozzátartozó, és adódhat úgy is, hogy betegként kell napokat, heteket kórházban töltenünk.

Mindkettő megviseli az embert. A kórházban egyszerűen rátelepszik az ember lelkére és szívére valami nehéz súly, és talán éppen ez a súly az, ami nem engedi a szívét megszakadni, amikor magatehetetlen idős néniket és bácsikat lát a kórházi ágyban, akiknek már csak a szemükben van élet, és az ismeretlentől való félelmet vagy éppen a belenyugvást lehet látni benne. Mert tudják, hogy menniük kell, és már nem is annyira jó itt nekik, de mégis ragaszkodnak az élethez,  hogy szeretteiket kíméljék minél tovább, még a betegágyukon is, mert még várnak egy utolsó látogatóra, várnak egy nővérre, akivel megoszthatják magányosságukat, mielőtt átlépnek a kapun. 

A szívfájdalom mellé még a tehetetlenség és a düh érzése is járul, amikor középkorú, fiatal embereket látunk feküdni a kórházi ágyon, öntudatlanul, súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel. Próbálunk másfelé nézni, akkor talán kevésbé viseli meg a lelkünk. Tudjuk, hogy hamarosan kimegyünk a kórházból, hazamegyünk, és megpróbáljuk kiverni a fejünkből a kórházban szerzett szívfájdalmakat.

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mennyi lelkiereje lehet egy ápolónőnek, hogy el bírja viselni nap mint nap azt a hatalmas lelki terhet, amikor egyik percben még ellát egy beteget, a másikban pedig a szemét csukja le örökre. Hogy lehet ezt megszokni? Hogy lehet ezzel mindennap együtt élni? Mi kell ahhoz, hogy valaki ezt a szakmát válassza? Vállalja, hogy embertársait ellátja kiszolgáltatott helyzetében, fürdet, etet, pelenkáz. Hogy nem szakad meg a szíve napról napra?

Sebők Erika naplójából megtudtam, hogy megszakad. Többször is. Hatalmas elhivatottság, elszántság, erő és kitartás szükséges az ápolónői hivatáshoz. Nemcsak a testeket kell ápolniuk, sokszor bizony a lelket is.

A történeteket, amelyeket a szerző leírt könyvében, nem lehetett könnyek nélkül elolvasni. Sokszor le kellett tennem a könyvet, mert elviselhetetlenül szomorú, fájdalmas volt az élettől búcsúzó, utolsó napjaikat, óráikat élő emberek története, pillanatai. Ilyenkor az emberek már elengedik a rosszat, készülnek és sokszor csak az ápolónőjükbe tudnak kapaszkodni. És sokan még abba sem, mert az ápolónők leterheltek, nagyon sok beteg jut egy nővérre, és nem is tudják időnként hová menjenek, melyik beteghez szaladjanak először. 

Éppen ezért nagyon sok bántás, kritika is éri őket. Néha magukba zuhannak, ugyanúgy, mint bármelyik ember, de egyszer csak megmentenek egy életet, kapnak egy gyönyörű mosolyt, és ettől erőre kapnak és suhannak tovább a kórtermek között.

Olvashatunk arról, hogy mi történik, amikor leveszik a nővérköpenyt és hazamennek. Családi életről, anyagi helyzetről, nehézségekről. Hogyan zárják be a kaput magukban, ami elválasztja őket a kórtermektől, a betegektől. Sikerül-e egyáltalán bezárni. 

Az egészségügy helyzetét mindenki ismeri hazánkban. Én magam is nemrégiben láttam, hogy az ország keleti részén, egy megyeszékhely kórházában a daganatos, műtét utáni és előtte álló betegek milyen iszonyúan lepukkant, ütött-kopott, szinte romos, váróteremnek nem nevezhető helyen, inkább egy szűk folyosón, pár székkel várnak egész nap, hosszú órákon keresztül, hogy bejussanak az orvoshoz a rendelőbe, és még szerencsésnek mondhatják magukat, ha aznap sorra kerülnek. 

A kórházi élelmezés, az ágyneműk, a kórházi szobák berendezése is helyenként nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, a rengeteg adminisztráció a betegektől veszi el az időt, a hónapokig tartó előjegyzésről egy vizsgálatra ne is beszéljünk. A betegek, az emberek méltóságának biztosítása élete utolsó napjaiban, perceiben, hogy ne egy többágyas kórházi szobában, idegen emberekkel körülvéve vegye utolsó lélegzeteit, és ne ugyanitt vegyen búcsút szeretteitől - hanem egy külön szobában legyen erre lehetőség - Magyarországon még gyerekcipőben, de inkább abban sem jár. Nagyon sok javítani való  és elszomorító dolog van az egészségügyben hazánkban. 

Erika könyvéből megtudhatjuk, hogyan birkóznak meg ezekkel a mindennapos nehézségekkel ők, ápolónők, hogyan viselik el napról napra a borzalmakat, és milyen boldogok, amikor valami öröm éri őket, amikor éppen egy születésnek, vagy egy gyógyulásnak lehetnek tanúi. Amikor egy idős ember megajándékozza őket barátságával, élettörténetével, lelke szépségével. Amitől újra és  újra, nap mint nap megerősödnek és a kórtermek angyalaiként repkednek egyik szobáról a másikra. Amit köszönünk nekik.

Lehetne ilyen is.....????

A könyvet én még fiatal, kezdő ápolónők figyelmébe is ajánlanám, amolyan "tankönyvként" is forgathatnák, követendő példaként állítanám eléjük a szerző és ápolótársai elhivatottságát, szeretét embertársai iránt, de nagyon hasznos lenne a már munkájukba belefásult, már nem igazán elhivatott nővéreknek is elolvasni, akik nem szívvel-lélekkel végzik ezt a munkát, talán újból megtalálják azt az okot, amiért annak idején  ezt a nagyon szép, nagyon tiszteletre méltó hivatást választották.

A szerző facebook oldalát itt találjátok: Ápolónőblog - mindennapjaink

Bea

Jostein Gaarder: Anna világa

Történet a földgolyó klímájáról és környezetéről

A történet főszereplője Anna és Nova. Az elbeszélés kezdetén Anna tízéves norvég kislány, aki iskolába jár, barátkozik, olvas, kirándul, észreveszi a fiúkat, vagyis hát egyet. Néhány évvel később azonban különös dolog történik vele, furcsa álmai megzavarják éjszakai nyugalmát. Álmaiban egy olyan világban találja magát, ami a reális jövőben akár valósággá is válhat.

2082-t írunk, és Anna egy dühös kislánnyal, Novával társalog, aki Anna jövőbeli unokája. Nova az álmokban egy olyan világban él, amelyben már nincs klasszikus tél, tavasz, nyár, ősz, hanem meleg van, sokat esik az eső, és a déli országokból özönlenek a klímamenekültek északra. Nova dühös nagyszülei generációjára, vagyis Annára, mert hagyták, hogy mindez megtörténjen. Számítógépére installált egy applikációt, amely üzenetet küld neki, ha egy újabb állatfaj kihal a földön. Anna szülei aggódnak a kislány álmai miatt, ezért pszichiáterhez küldik, aki komolyan veszi őt. Megnyugtatja, hogy nincs semmi különös probléma az efféle álmokkal. Számos izgalmas csavar van még a történetben, képzelet és valóság, álom és realitás keveredik benne.

Végig érezzük, hogy a szerző elkötelezett környezetvédő, és okosan hívja fel olvasói figyelmét egy valós probléma komolyságára, nem fél tudományosan igazolt adatokkal és tényekkel alátámasztani mondandóját. Rendkívül okos és érzékeny könyv.

Ez a könyv meglepett engem, mert egyáltalán nem erre számítottam. Megértettem azonban, hogy nem is az a lényeg, hogy én mire számítottam, hanem mindennél fontosabb, hogy a földünk klímájáról és mai helyzetéről fontos információkkal gazdagodjunk mi, mai emberek és tegyünk azért, hogy a jövő generációja ne gondoljon ránk majd dühösen, amiért nem vigyáztunk a bolygóra, a légkörre, az élővilágra. Tegyünk azért, hogy unokáink és dédunokáink még láthassanak virágokat, madarakat, erdőket és erdőben élő állatokat.

A könyv egy igazi környezetvédelmi propagandaanyag, ami segít felnyitni a szemünket arra, ami elvész a hétköznapjainkban, arra, hogy a környezet védelme nagyon fontos feladatunk. Miközben rengeteg információval gazdagodunk a földgolyónk klímájáról, mai állapotáról, arról, hogy mi emberek mit tehetnénk, megismerjük Annát, a 16 éves norvég lányt, aki különös álmokat lát. Az álmokról azt gondolja, hogy nem álmok, hanem ő maga van ott az álmaiban, a jövőjében vagy egy párhuzamos másik világban, és találkozik a dédunokájával, Novával. Bár Anna utazik a két világ között, számára teljesen valóságos és számunkra is, mégsem ez a történet lényege és fő vonulata, hanem Anna hatalmas eltökéltsége, elköteleződése a környezet megvédése iránt. Ebbe a feladatba bevonja Jonast, a barátját is, ketten a fiatalságukkal, hatalmas akaratukkal talán sokat tehetnek a jövőért.

Anna látja a jövőt, az élhetetlenné vált földrészeket, és úgy érzi tennie kell valamit. Megismerjük Novát is, aki Anna dédunokája, belelátunk a jövő világába és nem tetszik majd amit látunk. Nincsenek állatok, nincsenek madarak, nincsenek méhek. Elkeserítő kép tárul a szemünk elé, ijesztőek a tények, amiket megtudunk Novától, szemernyi kétségünk sem marad afelől, hogy szükség van ilyen nagyon elszánt, határozott, érzékeny emberekre, mint Anna és Jonas, akik fiatalságuk ellenére, vagy éppen azért képesek belátni a földet, a közeli jövőt fenyegető veszélyt, vannak ötleteik, elképzeléseik a jövőre nézve, ők jelenthetik a reményt arra nézve, hogy nem teszi az emberiség idő előtt tönkre az egyetlen élőhelyet, ahol élhet. Maradnak rénszarvasok és pacsirták, a föld ugyanolyan szép, tarka bolygó marad még sok száz évig, ahol eddig boldogan éltek, és még sok-sok jövőbeli nemzedék élhet ugyanolyan boldogan. És nemcsak videófelvételeken nézegethetik a kihalt állatokat, nem kell az embereknek maguknak elvégezni a gyümölcsfák beporzását, mert lesznek még méhek és lesznek még gyümölcsök. Lesz még élet.

Volt még a történetben egy pszichiáter, egy titokzatos gyűrű, egy nagynéni a maga mesés történetével, de nem a történet az erőssége a könyvnek, az csak amolyan érdekes adalék, egy háttér.

Anna és Jonas segítségével mi is elgondolkodhatunk, hogy személyesen mit tehetünk  környezetünkért, még ha apróságoknak is tűnnek. Elgondolkodhatunk, hogy végzetesen elrontottuk-e már, vagy még visszafordítható az emberiség romboló ténykedése....

Az ember nem létezhet más életformák nélkül, szükségünk van a méhekre, szükségünk van a madarakra, kellenek a giliszták, élniük kell a békáknak, nem élhetünk levegő és  fény nélkül,  állatok és növények nélkül,  VIGYÁZZUNK RÁJUK!

Ezeket a gondolatokat hozta felszínre bennem ez a könyv, és azt gondolom Jostein Gaardernek hasonló célja volt a könyvvel. Nagyon fontos mondanivaló, ami nálam elérte a célját. Lehetőségeimhez képest eddig is vigyáztam, de ezután még jobban oda fogok figyelni, és keresem a lehetőségeket, ami tetszene Annának és Novának.

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak! 

8/10

Bea

Elizabeth Berg: Sorsok szőttese

Cecilia Ross motivációs szónokként arra biztatja az embereket, hogy változtassanak az életükön, az övé azonban lassan elmerül a megszokások tengerében. Legjobb barátnője halála és egy váratlan levél egykori szerelmétől azonban kizökkenti a régi kerékvágásból. Úgy dönt, elérkezett a változás ideje, ezért önkéntes munkát vállal egy helyi hospice-ban, majd eladja minnesotai otthonát, és beköltözik egy gyönyörű, régi kertes házba, ahol három másik nő lakótársa lesz.

Azért, hogy helyrehozzák a múltban elkövetett hibáikat, Cecilia, Lise, Joni és Renie közös utazásra indulnak, és ezáltal nemcsak elveszettnek hitt szerelmeikre találnak rá újra, de önmagukat is jobban megismerik.

Elizabeth Berg megindító regényében négy asszony sorsa fonódik össze, és bár múltjuk teljesen különböző, a jelenüket és a jövőjüket az egymás iránt érzett szeretet és köztük lévő barátság határozza meg.

Engem ez a könyv most nagyon telibe talált. Lehet, hogy azért is éreztem ennyire magaménak, mert saját korosztályombeli nők a főszereplők, akik átéltek már  sok mindent, túl vannak már első szerelmen, sőt már a másodikon is, de még lehet, hogy elmúlt házasságot is hagytak a hátuk mögött. Esetleg felnőtt gyermekük (lányuk) is van, vagy éppen gyermektelenek, nem érzik jól magukat a munkahelyükön, vagy nem nagyon tudnak továbblépni az életükben, vagy társtalannak, magányosnak érzik magukat. 

Rólunk szól ez a könyv, akik nem vagyunk már húszévesek, esetleg már harmincak sem, nemcsak belekóstoltunk az életbe, hanem már éltük is azt, és teljesen át tudjuk érezni a történetben szereplő nők helyzetét, problémáikat, kétségeiket, vívódásaikat és az érzést, hogy most már kezdeni kellene tényleg valamit magunkkal. A fiatalabbak számára egy tükör lehet a jövőbe, vagy esetleg egy figyelmeztetés, hogy a lehetséges jó dolgokon ne gondolkozzanak sokat, az idő pedig olyan hatalmas kincs, amit száz százalékosan ki kell használni.

A könyv főszereplője Cecilia, aki motivációs szónokként dolgozik, de barátnője halála után nem nagyon találja helyét, keresi az életét boldoggá tevő dolgokat, amikor levelet kap fiatalkori szerelmétől. 

Miután eladja a házát, lakótársként csatlakozik három másik nőhöz, egy szép, kertes házba költözik hozzájuk. Nagyon jó kis csapatot alkotnak ők így négyen, Cecilia hamar beilleszkedik a csapatba, szinte irigyeltem őket a kialakult barátságukért. Ahogy szorosabb lesz a barátság, megtudhatjuk milyen gondolatok foglalkoztatják őket, a múltban elkövetett hibák is felszínre kerülnek, és felmerül a kérdés, hogy a múlt rossz döntéseit lehet-e korrigálni a jelenben, van-e értelme visszatérni életünk régi eseményeihez és esetleg szerelmeihez. Eredetileg csak Cecilia készült utazgatásra, de a három barátnő is csatlakozik hozzá, és összetartva, barátságban, egymást támogatva, felszabadultan utazgatnak, mernek nők és önmagunk lenni és megküzdenek a múlt szellemeivel. 

Cecilia idősotthonban lakó édesanyja, egy  nagyon kedves, mókásan viselkedő idős hölgy is felbukkan a történetben, mintegy tetteivel igazolva azt, hogy bármilyen korban érdemes a boldogságot keresni és elfogadni.

Michael, a Hospice-házban életétől búcsúzó fiatalember példája pedig arra világíthat rá, hogy semmi sem biztos az életben, a boldogságot addig kell megragadni, amíg lehet. 

Ami még tetszett, hogy Cecilia és barátnői a 60-as években, Woodstock idején voltak fiatalok, így pár életképet is kaptam a hippikorszakból, az akkori fiatalok szabadságából, életérzéséből.

Keserédes és szelíd, ezek a szavak jutnak eszembe, ha ezt a könyvet két szóval kellene jellemeznem. Nem hivalkodó, nem harsány, nem sok, nem nélkülözi a humort sem, nem a dolgok mélyére világít alaposan, hanem csak körbeburkol, mint valami, meleg, kedves szőttes takaró. Engem felmelegített, elgondolkodtatott és jó érzésekkel töltött el.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Bea

David Wagner: Élet

A hívás nem sokkal kettő után érkezik, és egy hang azt mondja: W. úr, van egy alkalmas donorszervünk az ön számára. Ez az egyszerű mondat nem csak a külső események láncát indítja el, hanem a belső világ is felbolydul: öröm és félelem, várakozás és türelmetlenség, élni akarás és halálvágy vegyül és váltakozik egymással. Részesei leszünk egy ember emlékeinek, küzdelmeinek, képzelet- és gondolatvilágának, rácsodálkozunk szinte határtalan türelmére, és jót mulatunk finom humorán, amellyel még a legkínosabb pillanatokat is elviselhetővé, sőt néha élvezetessé varázsolja.

Miközben olvasunk, és egyre jobban bevonódunk a történetbe, észrevétlenül magunknak is föltesszük mindazokat a Nagy Kérdéseket, amelyek a halál árnyékában a fiatalemberben is fölmerülnek. Mérlegeljük válaszait, s azt is, hogy mi hogyan viselkednénk, mit gondolnánk hasonló helyzetben - és mire a könyv végére érünk, már soha többé nem úgy tekintünk az életünkre, ahogyan azelőtt.

Valószínűleg nem mindenki olvas szívesen olyan könyvet, ami betegségről, kórházról, halálról szól. Pedig attól, hogy nem olvasunk róla, még van. Míg mi kávézunk, olvasgatunk, sétálunk a napsütésben, vagy a családunkkal beszélgetünk a vacsora felett, addig emberek kórházakban fekszenek, műtőasztalon küzdenek az életükért, vagy éppen új szívre, májra várnak. Gondolhatnánk azt, hogy valamiféle morbid kíváncsiság munkálkodik bennünk, amikor egy májátültetésre váró ember mindennapjaira, szenvedéseire, apró örömeire és gondolataira vagyunk kíváncsiak. Lehet, hogy ez is motiválja egy kicsit az embert, amikor egy ilyen könyvet a kezébe vesz, de lehet, hogy egyszerűen csak szeretné tudni, hogyan lehet megélni egy ilyen életsorsot, hogyan lehet ép ésszel kibírni, hogyan lehet feldolgozni, hogyan lehet a kórházi körülményeket és a fájdalmat elviselni. És valahol az is ott motoszkál bennünk, hogy "köszönöm Istenem, hogy ez nem velem történik". Vagy ha éppen valakivel történik hasonló, akkor erőt meríthet belőle. 

A történet főszereplője egy harmincas évei közepén járó fiatalember, aki már gyerekkora óta orvosi kezelés alatt áll a mája nem megfelelő működése miatt, fél életét kórházban tölti, de amikor nem ott van, akkor ugyanúgy éli az életét, mint mások, sőt rengeteget utazik, romantikus kalandjai, szerelmei vannak, majd egy kislánya is születik. Ezekből az emlékekből kapunk mi olvasók is sokat, miközben a kórházban tölti a napjait, emlékfoszlányok bukkanak fel elméjében, májbetegsége és a gyógyszerek által okozott delíriumos álmait is megismerhetjük és rengeteg apró emlék gyerekkorából, rákban elhunyt édesanyjáról fájdítja még a szívünket. Mégis úgy gondolom, hogy ezek az emlékei adnak neki erőt ahhoz, hogy túlélje ezeket a napokat és ne adja fel. Valamint kislánya, bár jelen élete egyéb szereplőiről - barátnő,  volt feleség, barátok - nem sok infót kapunk, mintha szándékosan távol akarná tartani magától a jelenlegi világát, hiszen még ő maga sem tudja, túléli-e ezt a Kalandot.

Az átültetés megtörténik, ekkor másfajta gondolatok kezdik el foglalkoztatni, ezeket én teljesen hitelesnek gondoltam. El tudtam képzelni, hogy egy másik ember testrészének befogadása után az ember egy kicsit zavarodott lesz, nem tudja mennyi maradt magából, mennyit kapott a másik embertől, hogy nemcsak fizikailag iszonyatosan nehéz dolog ez, de pszichésen sem egy egyszerű feladat.

Témája ellenére élveztem a könyv olvasását ,  tudtam azonosulni a főszereplővel, elgondolkodtatott, átéreztem az érzéseit és sokszor egyetértettem a gondolataival. Miközben jókat mosolyogtam ironikus humorán, tetszett, ahogyan a dolgokat szemlélte. 

Az élet és halál mezsgyéjén való utazás volt ez a könyv, nem tudhattuk, mit hoz a vége, hősünk melyik oldalon köt ki, mert élet és halál között csak egy pár pillanat a különbség. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak! 

Karácsonyi ajándékfaktor: Lélektani, komoly, elgondolkodtató témákat kedvelőknek megfelelő ajándék lehet.

10/10

Bea