Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok.
Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek.
