Három könyv gyerekeknek

Becz Dorottya: Süti a titkos kertben

Süti kalandjai

Süti egy kutyus, aki a szüleivel él egy szép kis házban. Egyik reggel labdázni szeretne, de senki sem ér rá vele játszani. Anyukája csonttortát süt, apukája dolgozik. Így Süti egyedül indul el kalandozni, és a szomszéd telken egy szép kertet talál. De mielőtt még szétnézhetne, ott terem Gyömbér, aki, ki más lenne, mint egy macska.

Folti, Colin, Flamingó fiú, avagy az állatok csodálatossága

Három nagyon szeretnivaló könyvről írok ebben a bejegyzésben, melyeket az ifjúsági könyvek kategóriájába sorolnék, de ezek azok az ifjúsági könyvek, amelyeket a felnőttek is bátran elolvashatnak, mert gyönyörűek, imádnivalóak, és ha a családban közösen olvassuk egy gyerekkel, fiatallal, akkor remek beszélgetnivaló témákat adnak. Igaz ez mindhárom könyvre. 

Az állatok és a természet szeretetéről szólnak ezek a könyvek, érzelmekről, szeretetről, tiszteletről, érzelmesebb felnőttek készítsék be a zsebkendőjüket is. 

Karen M. McManus: Lehull a lepel

 

Ennek a könyvnek sikerült meglepnie, mert sokkal jobb volt, mint vártam. Vagy sokkal több volt, nem is tudom, melyik a helyes kifejezés. Az alapsztori és a történet kezdete, hogy 5 gimnazista diák egy délután büntetését tölti egy osztályteremben, ahol egy tanár is jelen van. 

Egy hirtelen haláleset sokkolja a jelenlévőket, a diákok közül kerül ki az áldozat. Elárulhatom, hogy Simon az, a gimi pletykarovatának a szerkesztője. Azért árulhatom el, mert a könyv fülszövegében is benne van, és a történet elején történik meg, tulajdonképpen ez az egész történet alapja.

Mark Manson: A "lesz*rom" rafinált művészete

Sosem szoktam egy könyv elolvasása után azonnal belefogni az értékelésembe, általában hagyok egy-két napot ülepedni egy olvasmánynak... meg azért egy adag lustaság is van benne, bevallom.

De Mark Manson könyve annyira, de annyira felhúzott, hogy egyszerűen muszáj most rögtön az olvasás után nekiállnom ennek a bejegyzésnek.

Röviden ennek a molyos értékelésnek az első mondata rendkívül pontosan megfogalmazza, hogy mit gondolok magam is a könyvről, hosszabban meg muszáj leszek kifejteni ebben a bejegyzésben.

A meghívó és az Orient expressz

Nem kertelek, Lucey Foley könyvének legeslegelőször a borítója fogott meg, Lindsay Jayne Ashford könyvének pedig egyik főszereplője Agatha Christie, úgyhogy azt hiszem nem is kell többet mondanom arról, hogy miért került fel ez a könyv a várólistámra.

Holly Goldberg Sloan: 7esével

Ez a történet egy igazi meglepetés volt, teljesen véletlen módon kölcsönöztem ki a könyvtárból. Nem szerepelt a listámon, amivel mindig fel vagyok fegyverkezve, ha könyvtárba indulok. Csak úgy megláttam a polcon, és mivel a fülszöveg meggyőzött, jött is velem haza.

Amikor pedig bejelöltem a molyon, mint aktuális olvasmányomat, kiderült, hogy már rajta van a várólistámon. Így utólag már felmerül bennem, hogy-hogy nem hallottam én többet eddig erről a könyvről??!! 

Kastélyok, rejtélyek, gyilkosságok és leányiskolák

Libba Bray: Rettentő gyönyörűség

Gemma Doyle-történetek 1.

Libba Bray A Látók sorozata nagyon a szívemhez nőtt, mint már akkor is leírtam, nem gondoltam volna, hogy egy természetfeletti young adult sorozat és én, ilyen jó barátságot köthet, a bejegyzéseimet a sorozatról itt és itt tudjátok elolvasni. De mivel most éppen A Látók sorozat harmadik részére várok, arra gondoltam, hogy miért ne adhatnék egy esélyt Libba Bray egy másik sorozatának is, így került a kezembe ez a könyv.

Catherine Banner: Ház az éj peremén

Castellamare mesébe illő szigete éppen annyira van a szárazföldtől, hogy elfelejtsék, de nem elég távol ahhoz, hogy a világ bajai ne érjék el.

A Szicílián is túli, apró sziget életének közzépontjában egy murvafürttel benőtt kávézó áll, ami becsalogatja a szigetlakókat beszélgetni, kártyázni, pletykálni.

Castellamare hagyománytisztelő lakosainak nyugodt és csöndes életét azonban teljesen megváltoztatja a két világháború, a gazdasági világválság, a fasiszta fenyegetés és az új modern világ kihívásai.

Közel egy évszázadon át követhetjük az Esposito család sorsát, titkokon, rejtélyeken, megpróbáltatásokon és áldozatos küzdelmeken át. Megismerhetjük a lelenc doktorból lett mesegyűjtő kocsmárost, a bölcs lelkészt, a szép és okos tanítónőt, a boszorkányos grófnőt, a sziget kíméletlen kényurát, a szigeten raboskodó hadifogoly költőt, a fura vadóc kislányt, aki a család alappillére lesz és a mítoszteremtő szencáziót: a tenger hullámaiból véresen előbukkanó angol katonát, aki nem csak a szigetbe szeret bele...

Szerelem, szenvedély és barátság, keserű rivalizálások és családi viszályok, legendák és babonák szövik át ezt a klasszikusan szép családtörténetet, amelynek helyszíne az isten háta mögötti, hol fojtogató, hol életet adó sziget és kéklő mediterrán tenger.

Nagyon szerettem ezt a könyvet, be is került a kedvenceim közé. :)

Imádom az ilyen nagyszabású családtörténeteket és ez a könyv az volt a javából, sőt amellett, hogy egy családtörténet volt, egyben egy fantasztikus szigettörténet is volt.

Amikor az árva gyerekből, doktorrá lett Amadeo Esposito Castellamaréra érkezett, hogy itt a szigeten lássa el az orvosi teendőket, még nem is sejtettem, hogy Amadeoval együtt mennyire meg fogom szeretni ezt a szigetet, és az itt élő embereket.

Amadeonak sok nehézséggel kell megküzdenie a kezdeti időkben, de miután már sok szigeti nyavalyát meggyógyított, és egy tiltott szerelmi viszonyba is belekeveredett, megalapítja a saját családját, és majd szintén sok megpróbáltatás, és egy háború után újranyitja a sziget legendás kávézóját az Éjszaka házát, és ezzel el is kezdődik egy új fejezet az ő és a sziget életében is.

Az Esposito család életét majdnem száz éven keresztül követhetjük nyomon, láthatjuk amint Amadeo és gyönyörű felesége Pippa próbálja megrendszabályozni rendkívül eleven fiaikat, miként érkezik meg a családjukba késői gyerekként a kis Maria-Grazia, mint szakítja szét a családot egy háború, hogyan vívják meg a hétköznapi csatáikat egymással, vagy éppen az Esposito család régi ellenségével a fölényes d'Isantu gróffal. Mindezt persze Catherine Banner csodálatos és meseszerű leírásában olvashatjuk, az írónő stílusa is csodálatos volt.

A sziget, Castellamare és a szigetlakó emberek, egytől egyig belopták magukat a szívembe, egy-két kivétellel természetesen, de hát ők voltak a történet rosszfiúi, mert egy igazi meséből ők sem hiányozhatnak.

Az emberek egymással való kedvessége, segítőkészsége nagyon megható volt, de persze egy ilyen kicsi szigeten a gonosz pletykák is felütik a fejüket, csakúgy, mint a kisebb civódások. Szerettem a sziget legendáit, a csodatévő Szent Agáta történeteit, a szigetlakók párbeszédei, okfejtései, pedig többször is mosolyra fakasztottak.

Csakúgy mint az Esposito család, úgy a sziget sorsát is nagyon szép, néha torokszorító élmény volt figyelemmel kísérni.

Megindító volt, ahogy a párok egymásra találtak, igaz barátságok, életre szóló szerelmek születtek, ahogyan a sziget kilábal két háború utáni válságból, majd később egy gazdasági válsággal is megküzdött.

Csodálatos történet volt ez, engem teljesen magával ragadott minden egyes oldalon, úgy érzem a könyv szereplői, éppen úgy mint maga a varázslatos Castellamare, és az Esposito család tagjai, s a sziget szíve az Éjszaka háza is sokáig velem fog még maradni.

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!

10/10

Zsófi

Alan Bradley: A titokzatos bábjátékos

Flavia de Luce, a veszélyesen intelligens tizenegy éves lány szenvedélye a kémia. Zsenialitását gyilkosságok megoldására használja Bishop's Lacy-ben. Hű társa a nyomozásban Gladys, a kerékpárja. Elszántságát pedig csak gonosz nővéreinek mesterkedése múlja felül.

Most ismét egy rejtélyes bűntény megoldásán fáradozik: a tehetséges bábos, Rupert Porson halálának ügyét próbálja felgöngyölíteni, akit áramütés ért a színfalak mögött. Csupán véletlen vagy kegyetlen gyilkosság? De ki tenne ilyet, és miért? Vajon az őrült nő volt, aki az erdőben él? Vagy Porson bájos, de kiszámíthatatlan asszisztense, Nialla?

A rendőrség a sötétben tapogatózik, de Flavia rájön, hogy valaki megbabrálta az elektromos rendszert a színpadon. A  lány nyomozás közben egy másik rejtélyes halálesetet is felderít.

És ahogy Flavia követi a nyomokat, az események szépen lassan a helyükre kerülnek, és a lány hamarosan szembetalálja magát a bábmester gyilkosával...

Kezdem is ezt az értékelést egy kis fülszöveg elemezgetéssel. :)
Jó fülszöveget írni biztos nehéz dolog, nehéz lehet megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy egy kicsit betekintést is kapjunk a történetbe, de azért ne tudjunk meg túl sokat sem a cselekményből.
Ennek a könyvnek a fülszövegével az a helyzet, hogy Rupert Porson, a bábmester halála igazából csak a könyv közepe felé következik be, így ezt ez információt én nem feltétlenül osztottam volna meg az olvasókkal a fülszövegben. Bár azt elismerem, hogy szinte minden kriminek már a fülszövegéből megtudhatjuk az áldozat kilétét. És mint a legtöbb krimi esetében, és Flavia de Luce eseteinél is egyáltalán nem fontos az áldozat személye, annál inkább a halál oka, s az áldozat titkos múltja.

Flavia ebben a részben is remekelt, olyan pompásan összerakta a nyomokat, hogy bizony még a felnőtteket is lekörözte. Persze a bűntény megoldásához annak is köze volt, hogy Flavia bárhová könnyen besurranhatott, vagy éppen rosszullétet színlelve, egy csésze tea és pemetefű cukorka szopogatása közben került közelebb Bishop's Lacey lakóihoz, mesteri cselekkel szerezve meg a számára fontos információkat.

A nővéreinek indokolatlan (na jó, a legtöbb esetben indokolatlan) kegyetlenkedése sokszor megdöbbentett, és megsajnáltam Flaviát, de végül ő is mindig nagyon jó kis bosszúkat eszelt ki a nővérei bosszantására.
Flavia kotyvasztásai pedig szintén fantasztikusak voltak, azért bevallom, nem mindig értettem, hogy akkor most mit és miért önt bele a kémcsőbe, de a kémiatudása így is lenyűgözött.
Bishop' Lacey-be és Buckshaw-ba is szívesen beköltöznék, imádom az ilyen helyeket, s a könyv angolos hangulatát is.

A gyilkosság és a nyomozás nekem sokkal jobban tetszett ebben a részben, mint az előzőben,  szerintem sokkal követhetőbb és agyafúrtabb volt, meg persze azért néhol hátborzongató is.
Kíváncsian várom Miss de Luce következő kalandját! :)

9/10

Zsófi

Jennifer Nieven: Veled minden hely ragyogó

Theodore Finchet elbűvöli az elmúlás. Már több módját is kipróbálta, hogy véget vessen az életének. Ám a világ jó és szép dolgai, legyenek azok bármilyen kicsik, minden egyes alkalommal megakadályozzák ebben. 

Violet Markey úgy él, hogy csak a jövőbe néz, számolja a napokat az érettségiig, és azt tervezi, hogy elhagyja a várost, ahol minden a nővére halálára emlékezteti. 

Egy hihetetlen véletlen megváltoztatja mindkettőjük életét. Amikor Finch és Violet az óratorony tetején találkozik, még nem tudják, ki menti meg a másikat.

Aztán egy iskolai projekten azt a feladatot kapják, hogy fedezzék fel saját államukban a "természet csodáit", de Finch és Violet közösen egy sokkal fontosabb utazásra indulnak... Finch Violet mellett önmagára talál, és a lány megismeri néha kicsit furcsa, de vicces, nyitott, jókedvű oldalát. A fiú pedig eléri Violetnél, hogy már ne számolja a napokat az utazásig, és készen álljon egy új életre. De ahogy Violet világa egyre inkább  kinyílik, Finché úgy zsugorodik.

A könyv meghódította a New York Times sikerlistáját.

A könyv már a legelején egy nagyon erős kezdéssel indít, ugyanis Violet és Finch éppen a gimi óratornyának tetején egyensúlyoznak, míg végül Finch lebeszéli Violetet az ugrásról. 

Ezek után halad tovább a történetünk, egy kicsit jobban megismerjük Violetet és Finchet is. Itt még nem igazán tudtam, hogy hová fogunk kilyukadni, az egész sztori csak amolyan tipikus amerikai gimis történetnek tűnt, középpontban a nővére elvesztését feldolgozni próbáló népszerű lánnyal és egy igazi különc, a középiskola fura bogara típusú fiúval. Na jó, Finchet szépen lassan egyre jobban megkedveltem, ám Violetet egy kicsit tovább tartott megszeretnem. Jót is mosolyogtam magamban, hogy milyen ütős csapat lenne egy ilyen kiközösített és megbélyegzett könyves szereplőkből össszeválogatott supergroup, még én magam is büszke tag lennék közöttük. 

Na de a lényeg a lényeg, hogy a tipikus young adultnak tűnő történetünkből egy olyan fantasztikus szerelmi történet lesz, aminek még az én kemény szívemet is sikerült meglágyítania. :) Finch hatására Violet új erőre kap, és nem zárkózik be többé a saját világába, újra élni kezd.

De aztán a történet tragikus fordulatot vesz, és így a könyv végére nem is tudtam igazán eldönteni, hogy tetszett-e ez akkor nekem valójában, mert így már tipikusan az a történet lett, amit nem is pontoznék szívesen. Az első felére egy erős 8-ast adnék, a második felét pedig nem is fogom pontozni.

Egy kicsit bővebb SPOILERES kifejtése a véleményemnek:

Egyáltalán nem sejtettem, hogy ez a vidám borító és cím egy ilyen tragikus történetet takar majd. Mert bizony meglehetősen felháborodtam, amikor eljutottam a könyvnek addig a bizonyos pontjáig, hisz hiába voltak már ezelőtt is baljós jelek a történetben, én azért bíztam a happy endben. Komolyan el sem akartam hinni, hogy tényleg megtörtént az ami, sőt még pár oldalon át  reménykedtem is, hogy csak valami félreértés történt, de sajnos nem.

Valahogy nem igazán jövök ki jól az olyan történetekkel, amelyeknek a depresszió és az öngyilkosság áll a középpontjában. A könyv utószavában mesél az írónő egy kicsit a saját életének tragikus részleteiről, az utószó végén pedig megszólítja a Finchéhez hasonló helyzetben lévő fiatalokat, miszerint ne tartsák magukban a problémáikat és sérelmeiket, hanem mondják el valakinek, kérjenek segítséget, mert van segítség.

De ha a könyv történetét nézem, akkor meg úgy látom, hogy Jennifer Nieven ennek pont az ellenkezőjét mutatja be. Hisz én,  ha egy depresszív lelkiállapotban lévő személy lennék, egyáltalán nem látnám a világot egy jobb helynek ennek a könyvnek az elolvasása után.

Nehéz téma ez, amiről nem könnyű írni, főleg nekem, mert nálunk a családban szinte már hitvallásnak számít a pozítiv életszemlélet, és mindig van mellettem/mellettünk valaki, aki kihúz bennünket a sötétebb gondolatok örvényéből.

Zsófi

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

A bűbájos, gazdag képzelőerővel megáldott Flavia de Luce két undok nővérével és özvegy édesapjával Buckshaw valaha jobb időket látott kastélyában él. A szemfüles és kíváncsi lány a családi birtokon felfedez egy elhagyott viktoriánus laboratóriumot, ahol kitanulja a vegyészetet - főként a méregkeverést.

Egy különös haláleset és számos megmagyarázhatatlan rejtély arra sarkallja Flaviát, hogy nyomozásba kezdjen. Mikor édesapját letartóztatják gyilkosság vádjával, felgyorsulnak az események. A félelmet nem ismerő lány a kémia segítségével fedez fel ellentmondásokat és kapcsolódási pontokat, és fejti fel a bűnügy szövevényes szálait.

Lendületes stílusú, lebilincselően izgalmas regény, amelyben a fiatal elbeszélő-főszereplő igazi Agatha Christie-krimibe illő leleményességgel ered a bűnügy nyomába.

Először is, jaj de jó, hogy van már több része is a könyvnek, ide velük!

Nem szeretem, ha a fülszövegben mindenféle más írók műveihez hasonlítják a könyveket, de ebben az esetben teljesen jogos az Agatha Christiehez való hasonlítás, mert ez nekem is eszembe jutott a könyvről. Ennek a Wednesday Addams-szerű, kissé különc és furi tizenegy éves lánynak, Flavia de Luce-nek a személyében pedig ismét megismertem egy nagyszerű ifjú detektívet. (Sőt, ő is bekerül Miss Marple és Mr. Poirot, a kedvenc detektívjeim közé).

Adott egy régi kastély, egy tipikusan angol falucska, tipikusan angol lakókkal, egy múltból felbukkanó idegen és egy gyilkosság, meg egy talpraesett ifjú hölgy, aki majd végére jár a rejtélynek egyszóval minden, ami egy jó régimódi krimihez szükségeltetik.

Flavia családja sem mondható éppen mindennapinak, hisz ott van a zárkózott és titokzatos apja, és a két kiállhatatlan nővére (megjegyezném, hogy Flaviát sem kellett azért félteni, ha a nővérei bosszantásáról volt szó),   Daphne és Ophélia.

De Doggert a kertészt, és a házvezetőnőt, Mullet asszonyt is megkedveltem.

A gyilkosság, majd a bűntény felderítése és megoldása is kellőképpen mozgalmas és agyafúrt volt. Flavia egy másik hobbija, a nővérei bosszantásán kívül még a kémialaborjában való kotyvasztás és kísérletezgetés volt, aminek a nyomozás során is nagy hasznát vette. És itt volt még nekünk Hewitt felügyelő, a rendőrségi nyomozást vezető detektív, Flaviával közös párbeszédeiken nagyon jót mosolyogtam, Hewitt nagy türelemmel viseltetett Flavia iránt, jó kis páros voltak ők szerintem. 

Az ifjúsági címke ne ijesszen el senkit a könyv olvasásától, mert ez szerintem felnőttek (esetleg Agatha Christie rajongó felnőttek) számára is szórakoztató olvasmány lehet. Én mindenesetre már alig várom, hogy újra Flaviával tarthassak majd a következő nyomozása során. 

9/10

Zsófi

Alice Hoffman: Gyönyörű Titkok Múzeuma

Történet egy olyan világról, amely egyszerre varázslatos és szörnyű. Álomvilágok épülnek, csodák, melyek addig elképzelhetetlennek tűntek, szenzációk, melyek aztán a süllyesztőbe kerülnek, összeomlanak.

A helyszín New York. Az 1900-as évek első évtizedeiben járunk. Coralie Sardie furcsa torzulással született: ujjai között hártya feszül. Apja úgy nevelte, hogy a hártya a legjobban hasznosuljon; hableányt kreált belőle. Egy olyan lényt, aki csillogó ruhájában nappal ezreket szórakoztat a Gyönyörű Titkok Múzeumának akváriumában, és éjszaka titkos tettekre kényszerül. Coralie sportos alkatával, ha akarná, könnyedén legyőzné a New Yorki-i Sportklub bajnokát, a Halembert. Coralie maga a Hudsoni Kreatúra, a Hudson folyó réme, aki egy éjszakai kirándulása során - nem szörnyszülötti, sokkal inkább egyszerű emberi érzésekkel - beleszeret egy fiatalemberbe. 

Ez a fiatalember egy bizonyos Eddie Cohen, aki múltját, családját és vallását hátrahagyva, alvilági játékokba kezd, gazembereket kerít kézre, és e kötelék alól már nem tud kibújni, amikor egy elkeseredett apa hozzá fordul a Triangle gyári tűzesetben eltűnt lánya ügyével. Eddie nem sejti, hogy a nyomasztó feladat teljesítése során a szerelem is rátalálhat...

A könyv fülszövege alapján ennek egy nagyon jó darabnak kéne lennie (tudom, tudom ezt nagyon sok könyvről elmondhatjuk). Nem is mondom, hogy nem volt az, de maradt egy kis hiányérzetem. Most így a fülszöveget bepötyögve szemet szúrt egy pár dolog, ami egy kicsit fura,  például ez: "...nappal ezreket szórakoztat a Gyönyörű Titkok Múzeumának akváriumában" - nevezhetnénk ezt egy enyhe fülszövegbeli túlzásnak, de ez nem annyira enyhe túlzás, hisz a történetben az említett múzeum egyáltalán nem ilyen jellegű, tömegeket vonzó intézmény volt. Másik főszereplőnk, Eddie nyomozása előtt még sok dolog történik a könyvben, de mindegy most már, tovább nem elemezgetem a fülszöveget.

Mint már korábban is írtam, imádom a cirkuszok világát, így nagyon megörültem, hogy itt is találkoztam farkasemberrel, törpékkel, szakállas nőkkel és még sok más ismerős arccal a cirkuszok világából. Annak pedig különösen örültem, hogy megismerhettem őket, mint egyszerű embereket is.

A könyv hősnője Coralie egy kicsit végig távol maradt tőlem, magam sem tudom miért. Azon viszont nagyon sokat törtem a fejem, hogy hogy viselheti a kesztyűjét a kezén, mert ugye a hártyák miatt, nem igazán tudja rendesen felhúzni, tudom, ez nagyon furi, de ezen sokat agyaltam...

Coney Islanddal, mint helyszínnel, már nagyon sok könyvben találkoztam, most azonban egy kicsit jobban is megismerhetjük. Talán ez tetszett a legjobban a könyvben, hogy megismerhettem Dreamland varázslatos és meghökkentő világát.

A fejezeteket Coralie és Eddie Cohen szemszögéből olvashattuk. A fotósként tevékenykedő Eddie részeiben megismerhettük a korabeli New York sötét arcát is. Az embertelen és megalázó, tragédiához vezető munkakörülményeket és a munkások kilátástalan helyzetét.

Aztán Eddie és Coralie csak úgy hipp-hopp első látásra egymásba szeretnek, sőt Eddienek nem is volt szüksége első pillantásra. Nem vagyok én egy anti-romantikus alkat, és hiszek is a szerelem nagy erejében, de nekem ez akkor is egy kicsit gyors és furcsa volt.

Nem mondom, hogy nem tetszett az írónő komor, baljóslatú stílusa, de ahogy olvastam, egyre csak vártam, hogy magával ragadjon a történet, beszippantsanak az események, de sajnos ez nem történt meg. Nem tudtam úszni az árral, csak a partról szemlélődtem. A történet végére érve pedig, csak hümmögtem, hogy jó, akkor most ennek a könyvnek is vége lett. Ez tipikusan az a könyv volt, ami nem volt rossz, de valami nehezen megfogalmazható dolog hiányzott belőle.

8/10

Zsófi

Jeanette Walls: Az Ezüst Csillag

„-Ez mennyire reális elképzelés? - kérdezte Liz.

- Realizmus, ugyan már! - mondta anya. - Gaugin realista volt, amikor elindult dél felé a Csendes-óceánon? Marco Polo realista volt, amikor elindult Kínába? Realista volt az a sovány, érdes hangú srác, aki miután kibukott a főiskoláról, Bob Dylanre változtatta a nevét, és Minneapolisból elindult Greenwich Village-be?

-Nem lehet elindulni a csillagok felé, nem lehet nagy művésszé válni, ha az ember azon izgul, reálisak-e az elképzelései.”

1970-es évek, a helyszín egy kaliforniai kisváros. Jean tizenkét éves, nővére Liz tizenöt, amikor művészi hajlamokkal megáldott édesanyjuk elindul, hogy megtalálja önmagát. Charlotte, aki bármerre is lakott életében, valami kivetnivalót mindig mindenhol talált, hátrahagyta lányait és egy-két hónapra elegendő költőpénzt. Egyik nap Jean az iskolából hazatérve egy rendőrautót pillant meg a házuk előtt, ezért Lizzel úgy döntenek, inkább buszra szállnak, és Virginiába utaznak Tinsley nagybátyjukhoz.

A nagybácsi befogadja őket, de kevés a pénzük, így Jean a nővérével együtt irodai munkát és gyerekfelügyeletet vállal Jerry Maddoxnál, a helyi textilgyár munkafelügyelőjénél. Hamar kiderül azonban, hogy a férfi hatalommániás és agresszív is. A gyár alkalmazottai pedig rettegnek tőle, senki nem mer szembeszállni vele. Liz azonban már nem bírja a megaláztatást, de mit tehet egy törékeny lány egy befolyásos üzletemberrel szemben? És lesz-e, aki mellé áll ebben a küzdelemben?

Jeanette Walls önéletrajzi könyve, az Üvegpalota az egyik kedvenc könyvem (és a családban másnak is az), így nagyon megörültem, mikor ráakadtam az Ezüst csillagra.

Az írónő önéletrajzát olvasva, megismerhetjük a kis Jeanette nem mindennapi gyerekkorát, de a felnőtté válásáról és a bohém szüleitől való elválásáról is olvashatunk. Egyszóval nagyon szeretem azt a könyvet.

Egy külföldi borító,
ami nekem sokkal jobban tetszik 

Az Ezüst Csillag egy fiktív történet, de szerintem nagyon sok minden van benne, amit az írónő a saját életéből szőtt bele. Például Jean és Liz édesanyját is saját bohém édesanyjáról mintázta. Csak éppen az énekesnői pálya helyett az ő édesanyja a festészetet választotta hivatásául. 

Nagyon megható és szeretetteljes volt  Jean és Liz története, akik mellett a megpróbáltatások során végig volt pár csupaszív ember, akikre minden nehézség közepette lehetett számítani. Az édesanyjuk Charlotte személyisége, viselkedése elképesztő volt, de a lányok hozzá való ragaszkodását teljesen megértettem, hisz csak az édesanyjuk volt.

A történet elvisz minket egy Virginiai kisvárosba, ahol megismerjük a lakókat, a történetüket, és a remeteként élő Tinsley bácsit is, aki nekem elsőre egy kicsit furának tűnt, de aztán ő is nagyon megszerette a lányokat, és természetesn a lányok is őt, örültek, hogy végre van egy kis állandóság az életükben.

A könyv nagyon jó szemszögből mutatta be nekünk a hatvanas évek társadalmát, a faji előítéleteket és a Délen ekkoriban végbemenő iskolai integrációt, ami legelőször egyik fél számára sem tűnt tökéletes megoldásnak. Kedvenc részem a fekete és a fehér diákok közötti Ne bántsátok a feketerigót című könyvről folyó diskurzus volt. Most már minél hamarabb el kell olvasnom azt a könyvet.

A Lizzel történt tragédia szörnyű volt, és az utána következő megalázó történések is, és még persze Charlotte is előkerült a történet során, hogy újabb forgószelet szítson maga körül.

A történet végére a rossz emberek elnyerték méltó büntetésüket, és a lányok is megtalálták végre a helyüket a világban.

9/10

Zsófi

Rachel Joyce: Queenie Hennessy szerelmes levelei

Ez a harmadik könyvem Rachel Joyce-tól és meg kell állapítanom, hogy lassan, csendesen belopta magát a kedvenc szerzőim közé. 

A Queenie Hennessy szerelmes levelei nem előzménye a Harold Fry valószínűtlen utazásának, hanem az írónő megfogalmazása szerint is párhuzamos vele, kiegészítik egymást. Útitársak.  Teljesen különálló könyvként is megállja azonban a helyét.

Queenie Hennessy nemrég költözött a Szent Bernát Otthonba, ahol végstádiumú betegek a társai, ahol segítenek neki lelkileg és fizikailag, enyhítik fájdalmait gyógyszerekkel,  az apácák és az önkéntesek társaik a végső úton. Queenie levelet ír Harold Fry-nak, annak az embernek, akihez élete végéig plátói szerelem fűzte. Meglepetésére a férfi válaszlevelében megírja, hogy gyalog indul el Anglián keresztül, hogy meglátogassa Őt. Queenie Hennessy addig nem halhat meg, amíg Harold Fry el nem ér az otthonba. Ezzel kezdetét veszi a várakozás, melyben támasza és segítsége Mary Inconnue nővér, aki a legnehezebb órákban is biztatja őt. Queenie levelek hosszú sorába kezd, melyben feltárul egy életen át tartó, beteljesületlen szerelem története, ami tele van elfojtással, megbánással, kétségekkel, ugyanakkor rengeteg szeretettel, erővel és önfeláldozással.

Egy keserédes, bús, fájdalmas történet ez, aminek az olvasásához le kell lassulni egy kicsit, el kell mélyülni benne,  kóstolgatni kell a szép szavakat, mondatokat, amiket Rachel Joyce papírra vetett. Nem az izgalom volt, ami hajtott előre, hanem az együttérzés Quennie-vel, hogy meg tudja írni a leveleit, mielőtt kifárad a teste, hogy ezáltal megnyugodjon a lelke is.  A várakozás Harold Fry-ra, aki az útjáról képeslapokat küldött, rövid üzenetekkel, amiknek eleinte csak Queenie örült, de aztán azt vesszük észre, hogy a Szent Bernát Otthon összes lakóját várakozással tölti el Harold hősies útja. Mert Harold akaratlanul hőssé válik a szemükben, és a mienkben is, mert ezeket az embereket ez a várakozás tartja életben. Idős és fájdalmas életükben, amikor már tudják, hogy közeleg a vég, a legapróbb szépséget is magukba szívják, a legkisebb dolognak is örülnek, hát még egy barátnőjükért Queeniért történő zarándoklatnak.

Mert miközben itt élnek, a közös sorsuk nagyon közel hozza őket egymáshoz és barátok lesznek. Olyan barátok, akik örülnek minden együtt töltött napnak, támogatják egymást, és tudnak nevetni. Egymáson, egymással. Meg kell említenem a humort, amit az író nagyon finoman sző bele az otthon lakóinak mindennapjaiba, gyakran nevettem beszólásaikon, tetteiken, miközben sírni lett volna kedvem. Szívszorító volt, ahogyan életük utolsó pillanatáig emberek voltak, érzésekkel, érzelmekkel, hangulatokkal, szerettek, nevettek, társaságra vágytak.

Queenie életét a levelekből ismerjük meg, amik nem kimondottan szerelmes levelek, tulajdonképpen Harold Fry-nak köszönhetően, mégegyszer végigtekint az életén, emlékezik a szüleire, összegzi tetteit, újraéli élete fontos eseményeit. Megtudjuk hogyan ismerkedtek meg, milyen közös emlékeik lehetnek. Utolsó levelében leírja Haroldnak a titkát, ami egész életében nyomasztotta, bántotta, vádolta magát érte. Ezáltal leteszi lelki terheit és megkönnyebülten indul a fény felé, hogy találkozzon a barátaival.

Az utolsó fejezet pedig egyszerűen fantasztikus, egy kis csavar, amitől egyszerre fájt a szívem, de picit mosolyogtam is rajta. 

Mindannyiunknak meg kellene írnunk a magunk "szerelmes" leveleit a gyerekeinknek, szerelmünknek, szüleinknek. Nem az életünk végén, hanem minél hamarabb, már holnap. Hogy könnyebbek és vidámabbak lehessünk, ne nyomassza semmi a szívünket. Ezt tanultam Queenie Hennesy-től. Meg azt, hogy használjuk ki az alkalmas pillanatokat.

Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik erőt akarnak meríteni, akik reményt akarnak kapni, akik el akarnak búcsúzni, vagy egyszerűen csak el szeretnének olvasni egy torokszorító, megindító, szép könyvet.

Köszönöm a Maxim Kiadónak, hogy olvashattam ezt a könyvet!

10/10

Bea

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Ez a könyv az amerikai vadnyugat első telepeseinek döbbenetes története az 1850-es években. Mindazokat a bátor nőket ünnepli, akikről eddig sosem hallottunk: akiknek az elméjét és a lelkét meggyötörték a keserű megpróbáltatások. Keresni kell egy "hazatérítőt", aki visszakíséri őket keletre egy szanatóriumba. Amikor a vidék egyetlen férfija sem vállalja, a feladat Mary Bee Cuddyra hárul, a rettenthetetlen, leleményes vénkisasszonyra és volt tanítónőre. Mary Bee legyen bármilyen bátor is, tudja, hogy egyedül nem járhat sikerrel. Csak egyetlen útitársat talál, az alantas George Briggset, a földfoglalót. 

Így kezdődik a könyv fülszövege, és folytatódik hasonlóan, véleményem szerint megtévesztően, mert nem azt kaptam, amit az alapján vártam. A könyv közepe táján felháborított a könyv címe. Mert szerelem az nem volt benne. Nem tudom miért nem az eredeti címet fordították le találóan, miért kellett egy újat kreálni. Döbbenetes lehetett volna, ha jobban kifejti az író az életüket, az érzéseiket. Bátor nők ünneplését sem találtam benne, inkább megalázó volt, ahogyan az őket ért szörnyű csapások után elpaterolták őket a háztól. 

Az egész könyv olyan volt, mintha röviden, gyorsan, velősen elmesélném valakinek egy könyv tartalmát, lényegét. Nem tudtam elmélyülni benne, hiányoztak a szívet, lelket megérintő érzelmek. Szeretem az utazós történeteket, de ebben a könyvben nem használta ki az író az ebben rejlő lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy beleéljem magam, izguljak a szereplőkkel, lássam a szememmel a tájat. Amiben egy kicsit elmélyült az leginkább Mary lelkivilága volt, de abban sem annyira, hogy megérthessem azt, ami történt. Értem én, hogy kegyetlen volt ez a világ, hiszen ezek az asszonyok is azért őrültek meg, kegyetlen a halál, és kegyetlen az életben maradás, de akkor ezt éreznem is kellett volna, szívbemarkolóan. Engem inkább felháborított az, ahogyan a férjek magukra hagyták bizonyos helyzetekben az asszonyaikat, majd amikor elvesztették a józan eszüket ezek a nők, a férfiak igyekeztek megszabadulni tőlük, gyermekeik anyjától, életük szerelmétől, attól az embertől, aki követte őket az embertelen vadnyugatra, bízva egy közös jövőben, egy közös életben. De amikor már nem funkcionáltak, mint feleség és anya, akkor vissza a feladónak. Ezért persze nem az íróra haragszom, mert könyvét hosszas kutatások előzték meg, tehát volt valóságalapja, de mindössze ez a része érzékenyített el és dühített fel. Az utazás leírása csalódás volt, mint ahogyan Mary sorsa is, sőt még az is, amit Briggs művelt a történet végén.

Nem nyert meg ez a könyv magának, bár azt el tudom képzelni, hogy a film jó lehet. A könyv, mint forgatókönyv, az érzelmeket és a tájak bemutatását pedig a színészekre és az operatőrökre bízzák.

7/10

Bea

Katherine Applegate: Ivan, az egyetlen

„Az emberek túlságosan sokat beszélnek. Fecsegnek, mint a csimpánzok, fellármázzák a világot még akkor is, amikor nincs semmi mondanivalójuk.”

Erről a könyvről a molyon olvastam először, kívánságlistás lett. Amikor elkezdtem olvasni azt hittem, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv. Az állatok beszélnek egymással, egy kutya, két elefánt és egy gorilla. Egy gorilla, akinek nagyon bölcs gondolatai vannak és aki szeret rajzolni. Egy gorilla, aki egy cirkuszközpontú bevásárlóközpontban lakik, a rajzait húsz dollárért (kerettel huszonötért) árulják a lakhelye melletti ajándékboltban.

Júlia a kislány is fontos szereplője a történetnek, aki a jó emberek közé tartozik. Mert nem minden ember gonosz. Ezt tudja Ivan is, és tudja Ruby is a kiselefánt. Csak még Bob a hajléktalan kutyus nincs meggyőzve erről. De Ivant nagyon szereti. Ivan pedig nagyon szereti Stellát, majd Rubyt. Ruby olyannyira fontossá válik számára, hogy megígér valamit, és ezért  még többet gondolkozik. 

Ez egy olyan könyv, amit minden felnőttnek és gyereknek is el kellene olvasnia. Az állatok tiszteletére, szeretetére és megértésére tanít. Arra, hogy az állatok is érző és gondolkodó lények, nem tarthatjuk olyan körülmények között őket és nem bánhatunk úgy velük, ahogyan mi sem szeretnénk élni és ahogyan nem szeretnénk, ha velünk bánnának, ha mi lennénk ők.

"Az elefántok is emberek." Ezt Anthony Lawrence Elefántsuttogója után már én is így gondolom. Ivan, az egyetlen pedig egy nagyszerű művész, hatalmas lelke van és ragyogó elme. Hogy ember vagy gorilla? Az teljesen mindegy.

10/10

Bea

Rachel Joyce: Ellopott pillanat

"Mellesleg az élet nagy dolgai soha nem nagy dolgok köntösét öltik magukra. Csendes, hétköznapi pillanatokban érkeznek el - telefonhívás vagy levél formájában -, amikor oda se figyelünk, nincs hozzájuk megoldókulcs, nincs figyelmeztetés, ezért fektethetnek két vállra. Egy életbe telhet, sok-sok évbe, míg az ember elfogadja a dolgok abszurditását:  hogy apró és nagy pillanat egymás mellett érkezik el, és az előbbi beépül az utóbbiba."

Lassú folyású,  keserédes, szeretettel teli történet, két időszálon. Az egyikben, az 1970-es évek Angliájában, gyerekek a főszereplők, élik a mindennapi, megszokott biztonságos életüket. Két tizenkét éves fiú, James és Byron barátsága, illetve Byron édesanyja Diana áll a történet középpontjában. Egyik reggel történik valami, ami kizökkenti őket a megszokott életükből és lassan mindörökre megváltoztatja, befolyásolja  életüket ez az egyetlen pillanat. 

A másik szál pedig kb. 40 évvel később az egyik barát felnőttkorát mutatja be. Mindkettő Anglia egy borongós, lápos vidékén játszódik. Mindkét történet tele van feszültséggel és annak ellenére, hogy szerettem olvasni Byron szemszögéből az életüket, szívet melengető volt, ahogyan az édesanyját szerette, és azt akarta, hogy a legjobb legyen neki, mégis éreztem valami sötétet, valami rosszat végig, ezért mihamarabb a könyv végére szerettem volna érni. 

Sötét, komor hangulata ellenére szerettem a könyvet. Életünkben rengeteg olyan pillanat van, amiben ha egy kicsit is máshogy történik valami, vagy másként döntünk, akkor  teljesen máshogyan alakult volna az életünk, egy teljesen másik életet élnénk. Ezzel a gondolattal szerintem sokan eljátszottunk már, ha akkor........, akkor most..... Ezt juttatta eszembe ez a könyv.

Nem lettem tőle vidám, de örültem, hogy Jim is szeretne más életet élni, talán az életben vannak Jimek, akiknek sikerül, és nem csak a mentális problémákkal küszködő Jimekre gondolok most itt, hanem bármelyikünkre.

10/10

Bea

David Levithan: Nap nap után

A regény alapötlete nagyon jó, bár nekem egyből Stephanie Meyer Burok című könyve jutott eszembe róla, amikor a lélek gazdatestbe költözik. Itt is ez történik, „A”-nak nevezett főhősünk mindennap más testben, más emberként ébred fel. Egy napra kölcsönveszi gazdájától a testet, és az ő életét éli. Nem tőle függ, hogy melyik testbe költözik másnap, és nem tudja, hogy miért történik ez. Így élte le élete 16 évét, mindig életkorának megfelelő testbe költözik. Nem is volt ezzel semmi probléma, „A” elfogadta, hogy ez az ő élete, hisz világéletében így élt, egészen addig, amíg nem találkozik Rhiannonnal, akibe szerelmes lett, és ezután már nem tudott ugyanúgy élni, vágyni kezdett állandóságra és „nap nap után” Rhiannon társaságát kereste, ami minden nap más testben, más ember alteregójaként nem volt egyszerű.

Nekem kevés volt a miért és hogyan. Csak el kellett fogadnunk a könyv elején, hogy ez így van, és kész, „A” sem tudja miért. Nem tudom miért éppen Rhiannonba lett szerelmes, nem is igazán éreztem át ezt a szerelmet. „A” sem került közel hozzám, hiányoltam egy becsületes nevet, értem én, hogy azért nincs neve, mert mindennap más testben van, ő maga sem tudja, hogy kicsoda, nem kapott nevet senkitől, de azért mégis személyesebb kapcsolatom lett volna vele, ha van egy neve. Rhiannont sem szerettem meg, közömbös volt számomra. 

Érdekes volt viszont a sokféle ember, akinek testében „A” alakot öltött. Volt köztük fiú, lány, kövér, szexi, megtapasztalta a másságot, átélte a betegséget. Ezek a lehetőségek, élethelyzetek mintha nem lettek volna teljesen kiaknázva..., nekem hiányzott valami, némi erőltetettséget is felfedeztem itt-ott.

Elgondolkodtató volt mindezek ellenére a könyv, „A” helyzete, ahogy gyökértelenül, tulajdonképpen magányosan él, nincsenek szülei, illetve minden nap mások, de azok nem is az ő szülei, nincsenek testvérei, nincs családja. Nem tudja, hogy miért is van ő, nem tud célt kitűzni, terveket szőni, mert csak az az állandó az életében, hogy minden nap más emberként ébred.

Ez egy sorozat első része, a következő részben talán több magyarázatot kapunk bizonyos dolgokra, így egy esélyt még adok neki.

7/10

Bea

„Ma fiú vagyok, a nevem AJ. ... AJ-nak ellentmondásos és fura dolgai vannak, bár fogadni mernék, hogy ő nem így látja. Nagy sportrajongó, de az igazi szerelme a baseball. A memóriája tele van statisztikákkal, tényekkel, adatokkal, kombinációkkal és elemzésekkel. Ugyanakkor a szobája valóságos Beatles-szentély, és úgy tűnik George a favorit.”