Cecilie Enger Anyám ajándékai, Lélegezz

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Ez az otthonos, hangulatos borító egy nagyon súlyos tartalmat takar. Egy anya és lánya kapcsolata, az anya életének végéhez közeledve, betegen és Alzheimer-kórral élve. Az édesanya idősotthonba költözik, gyermekei kiürítik a lakását. 

Életünk során rengeteg dolgot felhalmozunk, vannak amelyekhez erős érzelmek fűznek bennünket és úgy érezzük, hogy sosem tudnánk megválni tőle. Mintha ezekkel a tárgyakkal megőriznénk valamit abból az emlékből, amikor szereztük, abból az emberből, akitől kaptuk. 

Rodaan Al Galidi: Az autista és a postagalamb

Nem hallottam még a szerzőről, a könyv címét nagyon eredetinek találtam, a fülszöveget pedig nagyon csalogatónak. Így hát hála a könyvtárnak, alighogy találkoztam a könyv címével, néhány nap múlva már hazafelé tartott velem.

Nagyon jó döntés volt, mert ez a mindössze 160 oldalas olvasmány annyira belopta magát a szívembe, hogy nagyon sajnáltam, amikor véget ért, hogy csak ennyi volt. Bár meglehet, hogy az ütősségét a rövidsége és a szerző stílusa adja, és ezért így volt jó, ahogy volt.

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Nagyon fura a véleményem erről a könyvről. Ugyanis egyrészt mire elolvastam, tele volt idézetjelölő cédulákkal és azt éreztem, hogy az egész egy gyönyörű költészet, és az írás stílusa, a szépséges fordítás nagyon illik a történet fekete, sötét, borongós, emlékezős, megtépázott hangulatához, már-már hallom a szelet, a tenger zúgását és érzem a borzongató hideget. 

Látom az összegörnyedve munkába siető embereket, mosolytalan arcukat, néma megkeseredettségüket. Látom életek kiüresedését, értelmének keresgélését, látok keserűséget és hiábavalóságot. Nem találok viszont egyensúlyt, nem találok boldogságot és örömet, az egész történet lehangolttá tett, még annak ellenére is, hogy a szépségei elbűvöltek. 

Narine Abgarjan: Égből hullott három alma

Ha a jövő évben készítek listát a 2020-ban olvasott legjobb könyvekről, akkor ennek a könyvnek már biztos ott a helye, mindegy, hogy mennyi könyv vár még rám ebben az évben. Annyira szerettem ennek a könyvnek a világát, a hangulatát, a humorát, hogy a végtelenségig tudtam volna még olvasni. 

Már a címe sem mindennapi, a borítója sem átlagos, a történet helyszíne is különleges és a szereplők sem hétköznapiak. Szóval egy minden szempontból nagyon különleges és nagyon szívet melengető könyv. Imádtam és ajánlom mindenkinek, mert olyan világba repít és olyan élményt ad, ami ritka, mint a fehér holló. Vagy a fehér páva? (Ha olvastátok, tudjátok, miért a páva. ;))

Ava és Maya - avagy miért is jó mágikus realista könyveket olvasni

Ha jól emlékszem, az első könyv, amit ebben a műfajban olvastam az Isabel Allendétől a Kísértetház volt. Imádtam a könyvet, s imádtam a varázslatosságát is. De akkor még nem tudtam, hogy ennek a realisztikus varázslatosságnak külön műfaja is van. Ezt igazából egészen az első Alice Hoffman könyvemig nem tudtam, de utána viszont rájöttem, hogy olvastam én már néhány mágikus realista könyvet, amit egytől egyig imádtam, s innentől fogva elkezdtem tudatosan keresni az ilyen műfajú regényeket. (Itt most zárójelben muszáj említést tennem egy hatalmas nagy kedvencemről a Chiquitáról, ami egy fantaszikus mágikus realista könyv, és most kerek 300ft-ért lehet megvenni a Líra hőségakcióján belül. Nem, ez nem reklám, csak ez tényleg egy annyira jó könyv, hogy ennyiért igazán megéri megvenni.)

És hogy miért szeretek annyira mágikus realista könyveket olvasni? Mert imádom ezeknek a történeteknek a lapjain megbúvó mindennapi csodákat, varázslatos fordulatokat, s az egyedi hangulatvilágot, ami minden jóravaló mágikus realista regény kötelező eleme.

Úgyhogy nézzük is meg a két, már a bejegyzés címében említett könyvet egy kicsit közelebbről:

Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

„Soha nem láttam még ilyen gyümölcsöt, és nagyon szerettem volna megkóstolni. Amikor megérkeztünk a "Föld Őrzőjének" falujába, a férfit ezzel a gyümölccsel körülvéve találtuk, amint elégedetten rágcsálta a belét. Kétféleképpen fogyasztják. Lehet vízbe áztatni, hogy kicsírázzon: akkor a fiatal hajtást eszik meg, amely leginkább a zellerre emlékeztet. De azonnal is fogyasztható. A gyümölcs húsa rostos és narancssárga színű, állaga leginkább egy lábtörlőé, az íze, mint a baracké. Miután férfiasan rágcsáltam egy ideig, kezdtem ráérezni a dologra, és egész élvezetesnek találtam. Egy kedves, idős asszony, aki nyilvánvalóan észrevette, hogy a gyümölcs fogyasztása nehézségeket okoz nekem, egy tökedényben odahozott megtisztítva egy adagot. Ez sokkal puhább volt. Ezt meg is jegyeztem Matthieu-nek.

- Hát persze, patron - válaszolta -, már megrágta neked.”

Afrikában töltött első évéről írott őszinte, mulatságos és kihagyhatatlan, lefegyverzően tiszteletlen beszámolójával Nigel Barley bepillantást enged egy szociálantropológus mindennapjaiba, aki egy sárkunyhóban ütött tanyát, hogy tanulmányozza a kameruni doajók szokásait, hiedelemrendszerét, életét. 

Nigel Barley Észak Kamerunba, a Poli nevű város közelében lévő Doajóföldre utazott terepmunkára. Amennyire idegenül mozgott az afrikai terepen, az afrikai erdőkben, a sárkunyhóból álló falvakban, annyire idegen volt nekem is ez a világ. Kutattam a doajók után a neten, sajnos nem találtam őket. Az eredeti könyv 1983-ban született, azt nem tudtam meg a könyvből, hogy zöldfülű antropológusunk mikor tanulmányozta őket. Azt viszont megtudtam, hogy a doajók egy nagyon öntörvényű, szabad törzs, de azért tartanak a városi tisztségviselőktől, a városi, technikai fejlődésektől. Mindenük a köles, azt eszik, azt isszák, és az a pénzük is. Kölesből főzik a sört, ez az ünnepi és a hétköznapi italuk. Kölessel fizetnek, ha mégis vágynának valami másra, mint a köles, és kölesből készítik az ételeik többségét is. Nagyon érdekes szimbólumaik vannak, annyira máshogyan fogják fel és élik az életet, hogy időnként Nigel sem értette az összefüggéseket, ezért nyilvánvalóan én sem. Mire is jók a koponyaünnepek, hogyan csinálnak esőt az esőcsinálók, miért fontos a férfiaknak a körülmetélés, milyen a nők helyzete a törzsben, milyen a nők férfiak egymáshoz való viszonya, rengeteg sosem hallott, érdekes dolog volt ebben a könyvben. 

Ami viszont a könyv erőssége volt, az a fajta humor, amivel Nigel bemutatta a doajókat, a mindennapi életüket, saját csetlését-botlását, miközben megpróbálta elfogadtatni magát a faluban. Nem volt olyan oldal, ahol ne mosolyogtam volna ennek a hihetetlen afrikai törzsnek az életén és  sok vicces helyzetet szült a fehér ember és a benszülöttek kapcsolata, közös kalandjaik és másfajta életszemléletük is. Mindenképpen el fogom olvasni  Nigel Barley másik, Az antropológia nem extrém sport című könyvét is. Ha érdekel benneteket egy teljesen más kultúra, egy mienktől eltérő, másféle világ, akkor olvassátok el ezt a könyvet. 

10/10

Bea