Randy Susan Meyers: A gyilkos lányai

Lulu és Merry gyerekkora sosem volt felhőtlen, de a legnehezebb időszakok, a legbántóbb szavak, a leghangosabb veszekedések is eltörpülnek egyetlen nap emlékének árnyékában. Épp Lulu tizedik születésnapja előtt a lányoknak olyan traumát kell átélniük, amit legfeljebb csak túlélni lehet, megérteni és feldolgozni sohasem.

Azon a végzetes napon apa megölte anyát.

A tragédia után Lulu és Merry gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerül. De pontosan tudják, a történtek után senkiben sem bízhatnak, és csak egymásra számíthatnak. Harminc éven át próbálnak értelmet adni a gyermekkorban átélt szörnyűségnek, miközben börtönben ülő apjuk nyomasztó kísértete lengi be a hétköznapokat. Lulu azzal áltatja magát, hogy apja halott, Merry viszont úgy érzi, bármit is tett, közeli kapcsolatban kell maradnia vele.

Nehéz bármit is mondanom erről a regényről. Nem mondhatom azt, hogy tetszett. Azt igen, hogy megrázott, nyomasztott, lelkileg megviselt, nem tudtam letenni, bennem végig ott volt a remény... A remény valami jóra. Megkönnyebbülésre, felejtésre, boldog életre.

A történetet a két lány, Lulu és Merry váltott fejezetekben mesélik el, gyermekkoruktól egészen felnőttkorukig. Sok mindennek lehetünk tanúi a  lányok elbeszéléséből. Már azelőtt fájt a szívem értük, mielőtt megtörtént a tragédia. Mert az anyjuk nem volt annyira anyjuk, mint kellett volna, nem volt annyira szerető és nem volt gondoskodó sem. Ők azonban ragaszkodtak hozzá, azt gondolom, hogy minden rossz ellenére gyermeki lelkükkel szerették is. Az apjuk sem volt az apák mintapéldánya, sőt még egy kedves, átlagos apának sem lehetett mondani, bár Merry volt a kedvence, de elvakította a felesége iránt érzett szenvedélye, féltékenység, és az állandó hiábavaló epekedés. Mert nemcsak anyának nem volt túl jó, de úgysem  viselkedett,  mint egy rendes feleség.  "Ne engedd be apát a lakásba!" - kérte az anyja Lulutól, aki nem tudta ezt a kérést teljesíteni és beengedte külön lakó, bebocsátásért esedező apjukat.  Aki ezután megölte a feleségét...  A lányok is ott voltak....

Az életük ezután arról szólt, hogyan tudják feldolgozni ezt a borzalmat, elég-e, ha soha többé nem akarja látni Lulu az apját, vagy éppen az a jó, ha eljár rendszeresen látogatni, mint Merry. Mindkét lánynak megvannak a saját kérdéseik, amelyekre egész életükben keresik a választ, a kétségeik, hogy tehettek-e volna valamit, valami többet, hogy az apjuk ne ölje meg az anyjukat, ha Lulu nem nyitja ki az ajtót, ha nem szalad el segítséget kérni, máshogyan történtek volna-e a dolgok. Merry is szeretné a maga kérdésére megkapni az apjától a választ, de azt hiszem erre nincs is válasz. 

Sokszor elgondolkodtam olvasás közben, hogy én mit tennék a lányok helyében, Merry vagy inkább Lulu viselkedését követném. Megértettem  mindkettőjüket, és nagyon sajnáltam is őket, egész életükben ott vergődtek ennek a szörnyű eseménynek az emlékeiben, és nem tudom képesek voltak-e megbocsátani. Van-e értelme a megbocsátásnak ebben az esetben. Talán ha az emlékeket is ki lehetne törölni. Akkor viszont nincs szükség megbocsátásra, mert nincsenek borzalmas emlékek. De sajnos itt vannak, hosszú éveken át kísértő, kitörölhetetlen, felejthetetlen emlékek. 

Haragudtam az apjukra is, egyrészről néha engem is elgyengített az, hogy nem akart lemondani a lányokról, a családhoz akart tartozni, másrészről pedig azt gondoltam, hogy megadhatná a lányainak azt, mintegy jóvátételként, hogy eltűnik az életükből, soha nem keresi őket, talán így könnyebb lenne nekik.

Azt gondolom,  Lulu és Merry megtettek mindent, amit egy ilyen gyerekkorral a hátuk mögött csak tudtak, próbáltak normális életet élni, egyikőjüknek látszólag sikerült is, de egy ilyen traumát lehetetlen feldolgozni. A szemrevaló külsőségek mélyén nehéz problémák rejtőztek.

A kettőjüket összetartó szeretet, a család ereje azonban segített nekik elviselni a nehézségeket, egymást támogatva, reménykedve keresni a felejtést, a gyógyulást és a megkönnyebbülést. 

Nekünk olvasóknak pedig maradnak a nyomasztó érzések, együttérzés, szánalom, tanácstalanság és a végére, mint ahogyan a szivárvány egyszercsak megjelenik az eső után, úgy jelenik meg bennünk is a remény, hogy talán mégis lehet öröm az élet... 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni

"Rengeteg időm lesz darabokra hullani... utána. Most azonban összegyűjtök minden elcsigázott mosolyt, minden gyengülő érintést és szolid csókot, s elraktározom őket a szívem mélyén."

Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.

Eltökélten és megfontoltan küzdenek, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit, Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.

Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét.

Ilyen könyvet nem szabadna sem írni, sem olvasni... 

Egyszerűen megszakad közben az ember szíve. Miközben benne van az élet minden szépsége és szörnyűsége... Szerelem, ami minden akadályt legyőz. Nem számít neki a bipoláris személyiségzavar és a szörnyű kór, a rák lehetősége sem. A szerelem vak, és olykor kegyetlen, csak jön és szövi a hálóját. Ennek a két embernek, Lucynek és Mickey-nek egyszerre van elképzelhetetlenül szüksége egymásra, és találkozniuk sem kellett volna soha. 

Egy mindent kibíró, türelmes, angyali és ördögi szerelem szövődik közöttük, a saját maguk alkotta szabályokkal. Lucy egy megtestesült angyal volt már a könyv elejétől fogva, aki fiatalon elvesztette a szüleit, és két nővére volt számára az anya, az apa, a testvér. A mellrák árnyékában felnövő nővérek mindennél jobban összetartottak és elképzelhetetlenül nagyon szerették egymást. 

Meg akarták óvni Mickeytől, ettől a súlyosan terhes szerelemtől, de Lucy csak a szívére hallgatott, és amikor Mic jó állapotban volt, akkor nagyon boldogok voltak.  Lucy akkor sem szűnt meg szeretni őt, amikor Mickey-n eluralkodott a betegsége és hetekre kórházba került. 

Nagyon szeretetreméltó emberekkel találkoztam a történetben, Lucy testvérei, Priss és Lil, Lil férje Ron, és még sokan mások, akik segítették Lucyt és Mickey-t a nem könnyű útjukon. 

Már a könyv elején építettem egy vastag kőfalat a szívem köré, mert éreztem, hogy különben nem tudom végigolvasni. Próbáltam hideg fejjel, hideg szívvel olvasni, haragudni Mickeyre, amikor terett engedett az őrületének, és magára hagyta Lucyt a nehéz helyzetekben.  A történetet váltott szemszögből olvashatjuk, így amikor Mic részeit olvastam, megértettem betegségének lényegét, beleláttam gondolataiba és éreztem szerelmének erejét, ezért érte is fájni kezdett a szívem.

Ám igazából Lucy volt az, akiért megszakadt a szívem, csodáltam az erejéért, a bátorságáért, a harcért, amit vívott a gyermekéért, az életért, a szerelemért. Az életük gyönyörű volt és kegyetlenül szörnyű, az üvegszilánkok áthatoltak a kőfalamon és vigasztalhatatlanul szomorú voltam az élet kegyetlensége miatt. A történet a szívemig hatolt, és hiába voltam erős és felkészült, Ka Hancock-nak sikerült megríkatnia szívbemarkoló, fájdalmas könyvével.

10/10

Bea

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Amikor a harmincéves tanárnőnek, Anna Emersonnak nyári munkát ajánl a Callahan család, hogy tanítsa a fiukat a Maldív-szigeteken bérelt nyaralójukban, gondolkodás nélkül rábólint a trópusi munkanyaralásra. T.J. Callahannak viszont semmi kedve elutazni. Már majdnem tizenhét éves, és ha a súlyos betegsége nem lett volna elég, az első tünetmentes nyarát a szüleivel és rengeteg tanulnivalóval kell töltenie.

Anna és T.J. egy hidroplánon közelítenek az úti céljuk felé, hogy csatlakozzanak a szülőkhöz, amikor a pilóta végzetes szívrohamot kap, ők pedig az Indiai-óceánba zuhannak. Szerencséjükre kisodródnak egy sziget partjára. De bármennyire is idillikusnak tűnik a hely, gyorsan kiderül, hogy lakatlan, nincs ivóvíz és élelem, sem menedék. Csupán egyetlen céljuk lehet, hogy életben maradjanak, amíg megmentik őket. 

A napokból azonban hónapok, sőt évek lesznek, s miközben megtanulják, hogyan gondoskodjanak magukról, Anna rájön, bármilyen veszélyek leselkednek is rájuk a szigeten, az a legnagyobb, hogy T.J. időközben kamaszból férfivá érett.

Tartottam ettől a könyvtől, mert nagyon jó értékeléseket kapott a molyon, nagyon sokan kedvencelték, és bizony volt már hasonló kapacitásokkal rendelkező könyvben nagy csalódásom.  A könyv stílusa hamar megtetszett, a szereplők is szimpatikusak voltak, tetszett, hogy nem nyálas, és nem bonyolítják túl T.J. elmúlt betegségét sem. Be kell vallanom azonban, hogy volt egy rész, ahol belekötöttem a dolgokba. Amikor lezuhantak, és egyik nap egy hátizsákot sodort partra a víz, a másik nap egy bőröndöt, éppen mindig azt, amire szükségük volt, akkor azt gondoltam, hogy ez azért túl sok véletlen szerencse. De aztán meggyőztem magam, hogy miért ne lehetne szerencséjük, hiszen már azzal is óriási szerencséjük volt, hogy életben maradtak. Volt még egy pár dolog, amit kétségbe vontam, megrágtam magamban, de aztán egyre jobban meggyőzött a könyv. Végülis nem volt minden egyszerű, nem volt víz a szigeten, nem volt élelem, csak a kenyérgyümölcs és a kókuszdió, no meg később a halak, és ezzel kihúzni évekig, az nem egy könnyű dolog. Meg is betegedtek, volt gondjuk bőven. 

Szóval miután ezeken túltettem magam, egyszerűen csak elkezdtem élvezni a könyvet, az egyszerű, könnyed stílusát, megkedveltem Annát és T.J.-t. A fiú úgy gondolom, hogy a betegsége miatt, azért, mert ilyen fiatalon szembenézett már a halállal, meglehetősen érettebb volt a koránál. Ez a tény és az, hogy csak ketten voltak a szigeten, szerelembe sodorta őket. Mert a szerelemre hatással vannak a körülmények is, azt hiszem. Nem biztos, hogy ez egy hétköznapi helyzetben is bekövetkezett volna. Bár én nem találok semmi furcsát benne, én már tíz éve élek együtt a férjemmel, és 9 év köztünk a korkülönbség. És igen, én vagyok az idősebb. Ha két megfelelő ember találja meg egymást, akkor ez működik, nincs jelentősége.

Örülök, hogy a megmenekülésük után nem ért véget azonnal a történet, hanem a valós életben is láthattuk a kapcsolatukat, kétségeiket, azt, hogyan illeszkednek vissza a hétköznapokba, és szerelmük kiállja-e az igazi, valós élet próbáját. A történet vége nagyon kedvemre való volt, mert jó az is, ha én magam képzelhetem el a végét, de nagyon szeretem azt is, amikor teljesen a számba rágják, hogy ez így történt és kész, ha tetszik, ha nem. És nekem ez nagyon tetszett. :)

10/10

Bea

Liane Moriarty: Add vissza az életem!

Alice az edzőterem padlóján tér magához, fején egy csúnya púppal és annak tudatában, hogy ő még mindig az a jókedvű huszonkilenc éves nő, aki nemrég kezdte el közös életét csodálatos férjével és a pocakjában növekvő első babájukkal.

Teljes elképedésére azonban gyorsan kiderül, hogy az esés tíz évet kitörölt az emlékezetéből. Valójában harminckilenc éves, a mindennapokban egy nyugodt pillanata sincs, és akkor érzi jól magát, ha naponta három órát sportol, majd pedig különböző összejövetelekre jár olyan nőkkel, akiket mindig nagy ívben el szokott kerülni.

Belegondoltam milyen lenne, ha velem történt volna ugyanez. Ha tíz év eseménye, emléke - csak úgy egyszerűen - eltűnt, kipottyant volna a fejemből. Az első pillanatban én is hangoztatnám, hogy terhes vagyok, és keresném a nagy hasamat, ugyanis két hónap lenne még hátra a szülésemig. Keresném  kedves, aranyos, vicces férjem,  aranyos pocakjával és mackós testalkatával. De azt kellene látnom, hogy már nincs is nagy pocakom (legalábbis nem akkora, mint egy szülés előtt álló nőé :), és a férfi, aki mellettem ül, bár nagyon hasonlít az én mackós férjemre, mégis mintha teljesen más lenne. Egy kb. 20 kilóval kevesebb, macsós kinézetű, kopasz, körszakállas pasi üldögélne mellettem, némileg karakteresebb, szigorúbb arccal, de azért még gyengéden és aggódva nézne rám. Elégedett lennék az eredménnyel, bár a mackós pasast is szerettem. Rá kellene jönnöm, hogy a kisbabám sincs már a hasamban, hanem otthon üldögél a legói felett, vagy a számítógép előtt, de még egy könyvvel a kezében is előfordulhat. Hirtelen mindent tud már, tud járni,  beszélni, vöröses haja van, aranyos szeplői, magában zuhanyzik, magában öltözik és még etetni sem kell. Időnként azért megcsinálhatom a reggeli pirítósát, vagy megkenhetem a kenyerét, de bizony az a helyzet, hogy az én kisbabám már mindent tudna. Utána jönne a két másik gyerek, egy gyönyörű, fiatal lány, akiben felfedezném a 10 éves Zsófi lányom vonásait, majd makacsságát és akaratosságát és megállapítanám, hogy van olyan dolog, amin nem változtat az idő.:) Barbie babák és katicás hajcsatok helyett könyvekrők, zenéről és szemöldökcsipeszről (anyaaa, nem láttad ?) lenne szó és csak néznék, hogy a lányom, aki annak idején sutba vágta a hegedűjét, most egy zenekarban gitározik. Aztán jönne még egy 18 éves, nagyon jóképű fiatalember, akinek a kicsi aranyos gyerekhangjából, egy kellemes baritonú férfihang lett, aki az óvodában szeretett szerepelni, aztán később már a világ minden kincséért nem énekelt volna és nem szavalt volna el semmit, most egy zenekar gitárosa, énekese és zeneszerzője. És néha leül a 10 éves kisbabámmal legózni, no nem azért, mert ő is szeret, csupán testvéri szeretetből.:) Azt is észre kellene vennem, hogy 500 km-rel arrébb lakunk, egy panelházból egy kertes házba költöztünk, nagy kerttel, ahogy mindig is szerettem volna. Bár a kertem egy kicsit gazos, ám tele van paradicsommal, fűszernövényekkel és virágokkal, de a frissen felébredt énem teljesen megérti, hogy miért ilyen elhanyagolt a kertem, hiszen már 10 évvel ezelőtt is nagyon szerettem olvasni és mindkét énem tudná, hogy mit jelent az a mondat, hogy "ezt a könyvet gyorsan befejezem, aztán megcsinálom minden elmaradásomat." :)

Kicsit eltértem a könyvtől, bocsánat, de ez csak azt jelenti, hogy igazán elgondolkodtatott. Ami még lényeges, nagyon tetszett is. Tetszett a témája elsősorban, de nagyon kedvemre való volt a felépítése is, ahogyan egyszer Alice nézőpontjából szemlélhettük a történetet, máskor a nővére Elizabeth pszichiáterének írt "házi feladataiból" láthatjuk a másik oldalról is az eseményeket és Elizabeth saját történetét is megismerhetjük. Egy harmadik szem , Frannie a 75 éves nagymama blogbejegyzései, és az olvasói hozzászólásai is segítenek nekünk teljes körűen látni a dolgokat. Érdekes volt, hogy 10 év alatt mennyit változott Alice (és mindenki más is), megtudni, hogy mi vezetett ezekhez a változásokhoz. Ekkor azon is elgondolkodtam, melyik énem lenne a kedvesebb nekem, a 10 évvel ezelőtti, vagy a mostani? Vagy tanácsolnék-e valamit a 10 évvel ezelőtti önmagamnak?  Nagyon jól összehozta ezt a könyvet Liane Moriarty, és majd elfelejtettem a humort, ami átszőtte az egész könyvet. Az utolsó pár oldalon nagy erőfeszítésembe került, hogy ne lapozzak a végére, hogy megtudjam ki mellett köt ki Alice, de nem tettem, és kedvemre való volt a végeredmény. :) Kedvenceim közé tettem ezt a könyvet, jó szívvel ajánlom mindenkinek.

10/10

Bea