Natasha Solomons: A Hartgrove-ház

Szörnyű dolog a bátyád feleségét szeretni...

Szilveszter estéje, Dorset, Anglia 1946.

Gyertyák lángja világítja be a nagytermet, gramofon sistereg, a vendégek pedig táncolnak, és pezsgőt kortyolgatnak. Ezen az éjszakán a Hartgrove-ház ismét felidézi régmúlt dicsőségének napjait. Mikor a Fox-Talbot család fiai visszatérnek a háborúból, elhatározzák, hogy megmentik az ősi családi birtokot a biztos csődtől. Azonban a gyönyörű énekesnő, Edie Rose érkezése összekuszálja a szíveket és a családi kapcsolatokat, s ez végzetes áruláshoz vezet.

Ötven évvel később, az elismert zeneszerző, Harry Fox-Talbot emlékezik vissza az életére, s próbálja meg enyhíteni nemrég elhunyt felesége miatt érzett gyászát. Négyéves unokájáról kiderül, hogy kivételes zenei tehetség, ezért egyre több időt töltenek együtt. Az új élmények, tapasztalatok, melyeket a kisfiú közelsége által kap, arra sarkallja őt, hogy végre szembenézzen a múltjával is. 

Páratlan regény szerelemről és árulásról, és arról, hogy sosem késő a megbocsátást keresni.

Azzal kezdem, hogy a címválasztást egy kicsit megkérdőjelezzem. Bár nagyon jól hangzik a Hartgrove-ház is, ez kétségtelen és valóban főszerepet játszik a könyvben ez a nemesi ház,  egy biztos pont, ahol szereplőink élnek, visszatérnek,  életük fontos helyszíne, de az eredeti cím a The Song Collector is tökéletes cím lehetett volna, egy megfelelő fordításban. A Tyneford-ház után a Hartgrove-ház nem túl fantáziadús cím, de ez csak az én véleményem, és nem is kötekszem tovább.

A történet azzal indul, hogy a Fox-Talbot család fiai és apjuk, a Tábornok a háború után visszakapják az ősi családi birtokot, igen rossz, lepusztult állapotban. A házra lerombolás várna, de a fiúk úgy döntenek, hogy megtesznek mindent a megmentéséért. Jack és George a háborúból tértek vissza, de a legkisebb fiúnak Harry-Foxnak fel kell adnia cambridge-i tanulmányait és otthon kell maradnia, hogy segíthessen a bátyjainak. Harry dolgozik, ahogy tud, de érzi, hogy ez nem az ő útja, mindennél jobban szereti a zenét. Szinte megszállottan gyűjti a Dorsetben élő parasztemberek népi énekeit, lekottázza és leírja őket, és a fejében már szól is a zene, az összegyűjtött dalokat a saját szimfóniájához használja fel, minden vágya, hogy zeneszerző legyen. A távozását, a vágyai beteljesítését azonban megnehezíti Jack, a bátyja szerelme Edie Rose, a híres énekesnő, aki a birtokra érkezik.  

A könyv cselekménye két szálon fut, az egyik a fiatal, a másik a nagypapa Harryt mutatja be. A nagypapa Harry éppen eltemette feleségét Edie-t, aki a fiatal Harry korában bátjya szerelmeként érkezett a birtokra. Megismerjük a jelenkori Harryt, részesei leszünk annak, amikor felfedezi négyéves fiúunokája, Robin kivételes zenei tehetségét, és figyelemmel kísérhetjük, amint a szárnyai alá veszi, ahogyan a zene által közel kerülnek egymáshoz, és ahogyan Harry féltőn terelgeti, próbálja megadni neki a korosztályának megfelelő társaságot és szórakozást is, több-kevesebb sikerrel. 

A fiatal művész és szerelmes Harry is bemutatkozik,  beavat bennünket a zene szépségeibe, a zene erejébe. Az ő szemén keresztül látjuk Dorset és a  Hartgove-ház szépségét, és éljük át Edie iránt érzett szerelmét.

Ebben a könyvben ne számítsunk titkokra, meglepetésekre, sőt még izgalmakra sem. Olyan, mint egy édes-bús szimfónia, ami az elején halk és lassú, a közepén élénkül, zavarossá válik egy kicsit, indulatokkal, érzelmekkel teli, a végén pedig megnyugvás, megbocsátás, elmúlás csendessége és szelídsége zárja. 

Szerettem a szereplőket, a mellékszereplők is nagyon színesek, érdekesek, szeretetreméltóak voltak, és  volt egy-két megmosolyogtató jelenet is benne. 

Szerelem, megbocsátás, barátság, elmúlás, család, zene mindenekfelett, no és persze a Hartgrove-ház, nekem tetszett ez a könyv. 

Azért nem adok mégsem 10 pontot, mert  szerettem volna, ha jobban megérint érzelmileg, ha én is szívvel-lélekkel benne lehettem volna a történetben. 

9/10

Bea

A Hónap Könyve(i) szeptemberben

Ebben a rovatban kiválasztjuk a hónap legjobb könyveit. Főleg olyan könyvek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak.

1. Belinda Alexandra: Toszkán rózsa

Szeretem Belinda Alexandra könyveit, mert mindig tudom, hogy nagyjából mit várhatok tőlük és nem is szoktam csalódni bennük.

Imádom az erős női főhősnőket, akik nem nyafognak, nem csinálnak elképesztő butaságokat, okosak és bölcsek, és bármilyen nehéz helyzetben megállják a helyüket, és büszkén veszik fel a harcot ellenségeikkel. Az írónő főszereplői pedig mindig ilyenek.

Nagyon megszerettem Rosát, akinek életét 15 éves korától, egészen a nővé éréséig nyomon követhetjük. Sok II. világháborús történelmi regényt olvastam már eddig, de olyat még nem, ami Olaszországban játszódott, teljesen beleszerettem az olasz vidékbe.

Ez egy fantasztikus könyv volt, titkokkal, szerelemmel, háborúval és egy kis misztikummal megfűszerezve (amit én külön imádtam).

2. Cheryl Strayed: Vadon

Anyával ellentétben én nem kifejezetten rajongok az ilyen útikönyvekért. Valahogy mindig valami olyasféle benyomásom volt ezekről a zarándokutakról, hogy az ilyenekre csak olyanok mennek, akiknek nem akad túl sok tennivalójuk, gondjuk a hétköznapokban (tudom, tudom, az előítéleteim tárháza kifogyhatatlan...)

De Cheryl könyve teljesen más gondolatokat ébresztett bennem, és egy kicsit el is szégyelltem magam az előző megállapításom miatt. Cheryl pont azért kelt útra, mert tudja, vele már nem történhet semmi rossz, hisz az édesanyja elvesztésével már megtörtént számára a legrosszabb dolog, ami megtörténhetett. A PTÖ által pedig szeretne újból rátalálni arra a lányra, aki valaha volt.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak is figyelmébe, akik hozzám hasonló módon szintén kerülték az ilyen lelki, zarándokutas könyveket! :)

3. Natasha Solomons: Mr. Rosenblum listája

Nagy várakozással vettem a kezembe ezt a könyvet, annál inkább is, mert ugye a Tyneford-Ház nem tetszett annyira. De mivel Anyának meg nagyon tetszett ez a könyv, mindenképpen el szerettem volna olvasni én is. Egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam, mert nagyon tetszett. A szívembe zártam ezt a rendkívül elhivatott és fáradhatalan Rózsavirág urat. Akit semmi nem tántoríthatott el attól a céljától, hogy igazi angol úriemberré váljon. Még az sem szegte kedvét, hogy egyik elit angol golfklub sem vette be a tagjai közé, sőt elhatározta, hogy akkor saját golfklubot épít magának.

Amit még én (Zsófi)  elolvastam ebben a hónapban:

Michael Morpurgo: Kensuke királysága

Tíz éves kisöcsém, Titi ajánlására, majd hathatós unszolására ("Persze, persze, azt sosem olvasod el amit én mondok neked"- mindezt meglehetősen szomorú és beletörődő stílusban előadva, hát ki tudna ennek ellenállni?)  olvastam el ezt a könyvet.

És meg kell hogy mondjam, nagyon örülök, hogy elolvastam ezt a minden korosztályt elvarázsoló, rendkívül aranyos és megható történetet.

Egyébként is most eszembe jutott még egy ilyen fiúktól származó "azt sosem olvasod el, amit mi mondunk neked" történet, de szerencsére ennek nem én vagyok a főszereplője, hanem Anya. Ugyanis ő még nem olvasta el a Harry Potter sorozatot, igen, igen, lehet hangosan röhögni rajta, és ujjal mutogatni rá :). Természetesen csak vicceltem. Az Anya problémája nem is igazán az, hogy még nem olvasta el a könyveket, hanem az, hogy két (plusz Apa az három, és ugye már én is rég végigolvastam a sorozatot) Harry Potter rajongó fiúval él egy háztartásban. Szóval gondolhatjátok, milyen nehéz helyzetben van, ha ezek a fiatalemberek számon kérik, és lelkiterrort alkalmazva, megemlítik, hogy azt persze mindig elolvassa, amit én mondok neki....(komolyan, még én is megsajnálom ilyenkor). :)

Kis helyreigazítást eszközölnék a Harry Pottert illetően. Az első részt már régebben elolvastam, tetszett is nagyon, és mindenképpen el fogom olvasni a többit is, csak hát ugye azok "saját könyvek, és megvárnak" besorolással mindig hátulra sorolódnak, de ígérem, hogy hamarosan hozzálátok és még írni is fogok róla.:) Bea

Antohny Lawrence: Az elefántsuttogó

Tudom, tudom, ez a könyv már a múlt hónapban Hónap Könyve lett, de én csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam. Nem nagyon tudnék már mit írni róla, amit Anya ne írt volna le. Ez a történet is teljesen magával ragadott, és igazi elefántrajongóvá tett.

Pár könyv, amit még csak egyikőnknek volt ideje elolvasni, de mindenképpen megérdemli  a Hónap könyve titulust:

- Jodi Picoult: Csodalány

- Sara Crowe: Campari reggelire

- Rachel Joyce: Queenie Hennessy szerelmes levelei

- Brian Doyle: Ne hagyd el a hajót!

- Richard Adams: Gesztenye, a honalapító

- Jane Shemilt: Lányom

Soknak tűnik ennyi "hónap könyve" egy hónapban :), de szeptemberben meglehetősen sokat sikerült olvasnunk és ennek köszönhető ez a mennyiség. Mi azonban örülünk ennek a bőségnek és igazán jó olvasási élményekkel gazdagodhattunk szeptemberben. Csemegézzetek ti is nyugodtan belőle!

(Az eredeti bejegyzésekért csak kattints a címekre.) 

Natasha Solomons: Mr. Rosenblum listája

Jack Rosenblum a második világháború előtt feleségével és kislányával menekülni kényszerül Berlinből. Így megannyi sorstársával zsidó menekültként érkezik Angliába. A bevándorlók kapnak egy listát, hogy könnyebb legyen számukra a beilleszkedés, és hogyan viselkedjenek "angolként". Jack igyekszik pontról pontra betartani a javaslatokat. Kitartásának köszönhetően egy szőnyeggyárat működtet, méregdrága Savile Row öltönyt visel, Jaguárral közlekedik, sosem beszél németül, és fel tudja sorolni a brit monarchia valaha élt összes szereplőjének a nevét.

Egy dolgot nem tud elérni: hogy megbecsült tagja lehessen egy előkelő angol golfklubnak.  A háború utáni Angliában ez számára a lehetetlennel egyenlő. Ezért Jack Rosenblum úgy határoz, hogy megépíti a saját golfpályáját, és létrehozza saját elegáns golfklubját.

Natasha Solomonstól ez az első könyvem, úgy érzem nagyon jól választottam, amikor leemeltem a könyvtár polcáról, bevallom, csak a csodaszép borítója miatt.  Mr. Rosenblumot az első oldalakon még nem nagyon tudtam hová tenni magamban, magának való, önző embernek tűnt, annyira angollá akart válni, hogy nem nagyon foglalkozott mással, főként nem a feleségével Sadie-val, aki viszont nem akart angollá válni, nem akarta elfelejteni a zsidó szokásokat, az édesanyja receptjeit, a Németországban maradt családtagjait, és esténként titokban németül mondta a hagyományos német esti meséket kislányának Elizabeth-nek. Jack azonban nem foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, otthon is angolul beszéltek, ezáltal elvesztették a meghittséget, a kapcsolatuk már szinte csak formai volt. Így fordulhatott elő, hogy Sadie egyszercsak Dorsetben találta magát, ahol Jack egy nádtetős falusi parasztházat vásárolt hatalmas területtel, ahol a golfpályáját készült felépíteni. És itt történt az igazi varázslat, az angol vidéki emberekkel, Curtissel, Basettel, a gyapjas disznóval, Curtis titkos receptű almaborával, Bobbi Jonessal. Zöld Jack, és a szentjános-bogarak, a Baum torta, a gyönyörű angol vidéki táj segített a Rosenblum házaspárnak, hogy  megtalálják az életben, amit szeretnének, rátaláljanak magukra, mégha nagyon göröngyös is az út odáig. 

Ez a könyv a Pettigrew őrnagy utolsó csatája c. könyvet juttatta eszembe, és ahhoz hasonlatosan a kedvencem lett. Finoman átszőtt humor jellemzi, nem harsogó, hanem az a nagyon megmosolyogtató, jóleső. És ahogyan az a történet is, úgy ez a könyv is szól a kitartásról, a család erejéről, a szeretetről, és ami a mai napokban nagyon aktuális, az elfogadásról is.  Aki szereti az angol vidéki életet, az angol embereket, a gyönyőrű tájleírásokat, a finoman szórakoztató történeteket, mindenképpen olvassa el.

10/10

Bea

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

1938 tavaszán járunk, amikor is a zsidóknak már nem biztonságos Bécsben élniük. A fiatal Elise Landaunak sikerül Angliában egy udvarháznál munkát találnia, így kénytelen a családját, a fényűzést és a kényelmet  hátrahagyni, és szobalányként folytatni eddigi életét, egy számára teljesen idegen országban. Lakóhelye ezentúl Tyneford lesz, az öbölnél álló hatalmas ház, ahol a cselédek folyvást ezüstöt fényesítenek, és frissítőket szolgálnak fel a teraszon. De a háború fenyegetően közeleg, a világ nagy változások előtt áll. Amikor Tyneford urának ifjú örököse, Kit hazatér, a két fiatal között szokatlan barátság szövődik, amely átformálja Tynefordot és Elisét is - visszavonhatatlanul.

És végre megvan az augusztusi szabadon választott Mini-Könyvklubos olvasmányom is. (A Mini-Könyvklubról már írtam korábban is egy bejegyzést, amit ide kattintva érhettek el, és ne feledjétek, még ér jelentkezni! :))

Ez a könyv sajnos kivételt képez az eddigi Könyvklubos romantikus olvasmányaim közül, mégpedig azért, mert az előző három könyvvel ellentétben, ez most nem annyira tetszett.

Egész jól indult a könyv, persze Elisét nem kedveltem még túlzottan a könyv elején, gyerekesnek és elkényeztetettnek tartottam, de aztán ahogy haladtak az események a jelleme szépen fejlődött és kikupálódott, olyannyira, hogy meg is szerettem őt.

A Kittel kibontakozó szerelmük is nagyon jól kidolgozott, és egyedi volt.

Szerettem, ahogy az írónő bemutatta Tynefordot, a gyönyörű angol vidéket, a cselédek mindennapi munkáit, az udvarház életét,  a halászatot, a fényűző esti bálokat.

A könyv második felében azonban nagyon elromlottak a dolgok, ott kezdődik, hogy úgy száz oldallal bőven lehetett volna rövidebb a könyv, és így talán a történet sem laposodott volna el.

VIGYÁZAT A KÖVETKEZŐ RÉSZ CSELEKMÉNY LEÍRÁST TARTALMAZ!

Persze várható volt Kit eltávolítása a színről (amit a II. világháború kitörése biztosított), hogy Elise a hősszerelmes szerepében csilloghasson, de Kit eltávolításának módja számomra akkor is felháborító és nem túl valósághű volt. Már az első vitorlás akciót is feleslegesnek éreztem a történet szempontjából, nem értettem miért nem hívhatják egyszerűen csak vissza a seregbe, és halhat meg majd hősként a csatatéren. Miért kell a felettesétől azt a parancsot kapnia, hogy most azonnal induljon ki egy hajóval vissza az egységéhez a nyílt óceánra? Meg egyébként is eddigi (háborús könyvekből és filmekből szerzett) ismereteim alapján a sebesülteket már nem is az eredeti egységükhöz szokták visszaküldeni... kételyeimet megosztottam családunk férfi tagjaival, ők is azt mondták, hogy ez tényleg így szokott lenni.

Egyszóval nem értem, ha már egy író a II. világháború időszakát használja a regénye színteréül, akkor miért nem tud hű maradni a valósághoz. Miért kell főhősét egy a valóságtól elrugaszkodott kamikaze akcióba küldeni? Ja, igen a második vitorlás akció volt ez a bizonyos halálos küldetés, ami után Tyneford lakói, és szenvedő (és nem reménykedő) hősszerelmesünk Elise, bár teljes bizonyosságot nem szereztek róla, hogy Kit halott, ők úgy döntöttek mégis az lesz, és innentől kezdve már csak múltidőben beszéltek róla.

A regény vége számomra már nem tartogatott semmiféle csavart, hisz sejtettem, hogy valami ilyesféle vége lesz...

CSELEKMÉNY LEÍRÁS VÉGE!

Még én magam is meglepődtem azon, hogy nem annyira tetszett ez a könyv, annál is inkább mivel a molyon is 90%-os volt...na mindegy ízlések és különbözőségek. :)

Még kihoztuk a könyvtárból Natasha Solomons másik könyvét is, a Mr. Rosenblum listáját, és hát igen annak is olyan elképesztően szép borítója van, mint a Tyneford háznak.... majd Anyával előolvastatom... :)

7/10

Zsófi