2015. július 14., kedd

Rachel Ward: Nem enged a mélység

Nem volt jó olvasni ezt a könyvet. Annyira szörnyűséges volt a története, hogy többször is abba akartam hagyni. Először az elején, aztán később, amikor semmi pozitív dolog nem történt benne. 

Carl a 15 éves fiú, egy tó partján arra eszmél, hogy két évvel idősebb bátyjára éppen ráhúzzák a hullazsák cipzárját, őt mentőautóba rakják. A viharos tóból mentették ki őket, a bátyja megfulladt, ő túlélte. A mentőben egy lány sikoltozni kezd, amikor őt meglátja. Carl nem emlékszik semmire, még akkor sem, amikor édesanyja hazaviszi a kórházból. Nem emlékszik az anyjára, nem emlékszik a házukra, nem emlékszik az életére. Fokozatosan tér vissza az emlékezete, ami szörnyű dolgokat hoz felszínre. Carl még a visszatért emlékei segítségével sem látja tisztán a dolgokat, nem tudja, hogy ő ölte-e meg a bátyját, vagy véletlen baleset volt.
Miközben lelkiismeretével, emlékképeivel viaskodik, közel kerül Neishahoz, a mentőautóban visító lányhoz, és lassan visszakúsznak fejébe a baleset körülményei és hogy hogyan jutottak el odáig. 

Ami miatt nagyon rossz volt olvasni a történetet az a Carl fejében, lelkében (vagy nem is csak ott) víz hatására (eső, mosdóvíz, árvíz) megjelenő halott bátyja, Rob, aki üreges szemű, sáros zombiként követte, és nem hagyta, hogy elfelejtse a szörnyűséget. Félelmetes, hogy valakinek ennyire sötét legyen a lelke és a gondolatai, mint Carlnak volt, és hatalmas erő kellett hozzá, hogy megpróbáljon felülkerekedni rajta.
A szerelem is úgy kúszott be a történetbe, mint ahogyan Carl emlékei kúsztak vissza a fejébe, és olyankor már-már szerettem olvasni, de aztán ismét ott volt Rob.


Ez  a könyv egy misztikus pszicho-horror címkét kap tőlem. Misztikus, mert néha én magam sem voltam biztos abban, hogy Rob csak Carl fejében létezik, vagy tényleg visszatért kísérteni és behajtani, ami jár neki. Annak ellenére, hogy szívem szerint többször is abbahagytam volna, hajtott valami, hogy olvassam végig, (pár óra alatt megtettem), és reménykedjek benne, hogy a sok sötét és gonosz dolog közül a végén mégiscsak kisüt a nap. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből minél hamarabb fel akarsz ébredni.

8/10

Bea

2015. július 13., hétfő

Goscinny - Morris: Lucky Luke kalandjai

A 20. Lovasezred
A fejvadász 
Daltonok a hóviharban


Szintén fiúknak kölcsönzött könyvek, azaz képregények.  Első találkozásom Lucky Luke-al igazán szerencsésen alakult. Gondoltam, jól megnézem magamnak ezt a fickót. Hamar belopta magát a szívembe magabiztosságával, jóképűségével, jó szívével, kedvességével. Megszerettem a lovát Jolly Jumpert is, és a különböző részekben melléjük csapódó vicces figurákat. 
Ilyenek voltak  a 20. Lovasezredben az indián törzsek törzsfőnökei és az ő füstjelzéseik, Ming Li Fu a kantoni mosodás, Kéttollas Róka (akiből a végére Émelygő Róka lett), A Fejvadászban szintén az indiánok, Kis Hal Kés és társai voltak a legfőbb mókamesterek, a Daltonok a hóviharban című részben pedig jót szórakoztam szegény, ügyefogyott Dalton (bocsánat Jones:)) fivéreken.
Máskor is kölcsönzök majd a fiúknak Lucky Luke képregényeket. :)

Bea

2015. július 12., vasárnap

Film: Sötétkamra

Sy Parrish egy nagyáruházban dolgozik, fényképeket nagyít. Yorkinék a kedvenc vásárlói. Már kilenc éve itt hívatják elő a családi fotóikat, és ha ők rendelnek, Sy minden képből kettőt készít, egyet magának tesz el. Mert úgy döntött, ezek az emberek az ő családja, és még ha nem is tudnak róla, ő Yorkinék  Sy bácsikája. Egyre közelebb kerül hozzájuk, észrevétlen marad, de egyre többet tud róluk. Ártatlan arccal mosolyog, ha találkoznak, de a tervei már nem annyira ártatlanok. Be akar kerülni a házukba, hogy megjutalmazza a jókat, és megbüntesse azt, aki hibázott.

Semmit nem tudtam a filmről, csak azt, hogy Robin Williams a főszereplő, és ez elég is volt ahhoz, hogy megnézzük. Hamarosan kiderült, hogy ebben a filmben nem  a kedves, aranyos, szeretnivaló figurát hozza, de közben mégis... Mert miközben rájöttem, hogy tulajdonképpen ő most itt egy pszichopata, mégsem lehetett utálni. Egész végig feszült volt a film, mondhatnám azt is, hogy nagyon lehangoló, vártam (vagy inkább nem), hogy milyen őrültséget fog elkövetni, kit fog megölni, vagy elrabolni Sy. Miért álmodozik arról, hogy a Yorkin család otthonában lakik, miért megy el a gyerek meccsére, hogy megnézze azt, mint egy jó nagybácsi és miért olvassa ugyanazt a könyvet, amit Nina, az anyuka? És miért hívott elő mindig egy sorozattal többet a család fényképeiből.? Miközben félsz attól, hogy a főhős mikor fog bekattani és mit fog elkövetni, arra gondolsz, hogy talán el tudná érni valahogyan, hogy szeressék... és nem kell megtennie azt, amire készül.

A film legvégén egy igazi csavar várt, amivel teljesen elégedett voltam.  Nem egy akciódús thriller ez, hanem egy lélektani. Amolyan lassú művészthriller-féle, ami  sajnálatot és már-már szeretetet ébresztett a magányos, szeretet nélkül élő megtévelyedett főhős iránt.

(A magyar címével nem vagyok elégedett, mert nem tudtam ugyan az angol címét ezidáig  - One Hour Photo -, nem volt semmi, ami a Sötétkamra fordítást indokolta volna, hacsak átvitt értelmezésben  bele nem magyarázom a sötét, lelki dolgokat.) 

Bea

2015. július 11., szombat

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Nagyon szép a borítója ennek a könyvnek, erősen befolyásolt is abban, hogy megszerezzem a könyvtárból. 
Nem igazán tudom eldönteni, hogy tetszett-e, vagy nem. A történet alapötlete kedvemre való volt. Annie a megözvegyült, háromgyermekes családanya kiadja szép, párizsi házának szobáit, hogy el tudja tartani a gyerekeit és megtarthassa a házát. Miközben ő maga is problémákkal küszködik, próbálja feldolgozni férje halálát, visszatalálni önmagához, a lakói sem problémamentesek. Sőt!
Valahogy annyira nem tudtam közel kerülni a szereplőkhöz. Illetve csak néha érintettek meg, de leginkább olyanok voltak, mintha idegenek lennének és én egy bizonyos távolságból szemlélném őket. Pedig volt benne sok gyerekszereplő is, de valahogy ők is megmaradtak távolinak, mintha benéznék egy óvoda udvarán és ott zsibong a sok gyerek, elvannak maguknak, de egyik sem szól hozzám. Itt is olyan volt, mintha a gyerekek csak kitöltöttek volna egyfajta hézagot, az ő szerepükből is sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
Volt egy-két rész, ahol untam. Mintha nem tudta volna a szerző eldönteni, hogy komolyra írja ezt a könyvet, vagy inkább könnyedre, viccesre. Ha megtalálta volna az egyensúlyt, akkor egy nagyon jó könyv lehetett volna, de nem sikerült neki.
Fordításbeli hiba lehetett, hogy kedves, aranyos, romantikus jelenetekben ritkán használt idegen szavak voltak (3-4 alkalommal figyeltem fel erre), nagyon nem illettek oda.

Ezektől függetlenül nem volt ez rossz könyv, egy nyári délutánon bent a hűvös lakásban (ahogyan én), vagy nyaralás közben a tenger, vagy medence partján mindenképpen elolvasható és végülis kikapcsol, elszórakoztat.



7,5/10

Bea

2015. július 10., péntek

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel.

Anya a disztópikus történetek, és a young adult könyvek nagy rajongója, friss könyvként, már évekkel ezelőtt elolvasta az Éhezők Viadalát. Ajánlgatta nekünk is, de valamiért mégsem olvastuk el akkor. 
Aztán megnéztük a film első részét, de az nem hagyott bennünk olyan mély nyomokat, és még Anya is azt mondta, hogy a könyv sokkal jobb volt, de végül azért mégis csak megnéztük a második részt is, és az már nagyon jó volt, sokkal jobb mint az első.
A harmadik rész megnézése után pedig úgy döntöttünk a tesómmal, hogy akkor elolvassuk már a könyvet is.
Ebben engem legfőképp két dolog vezérelt:
1. Jó gyorsan elolvasom a könyveket, így majd nem kell végig izgulnom a film harmadik részének második felét, mert már mindent tudni fogok. :)
2. Szerettem volna már a végére járni ennek a Katniss - Peeta ügynek, mert már nem igazán tudtam eldönteni, mit is érez Katniss Peeta iránt.
Na jó és bevallom azért is, mert kíváncsi voltam milyen élményt nyújt könyvben, és hát egész jó volt olvasni, még így is, hogy a történet már nem tartogatott számomra túl nagy meglepetéseket. Megjegyezném, hogy a filmadaptációkat is nagyon jól, és könyvhűen sikerült elkészíteni. Természetesen elolvasom a többi részt is. :)



9/10

U.i:. És ezzennel ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok olyan nagy előítéletekkel közelíteni ezekhez a nagy sikert elért young adult könyvekhez/sorozatokhoz, mert bizony eszembe jutott az az időszak amikor én is ott álltam a könyvesboltban, hogy átvegyem a félretett, frissen érkezett, legújabb Twilight kötetemet. :)

Zsófi

2015. július 9., csütörtök

Michael Morpurgo: Peaceful közlegény

"Az első világháborúban, 1914 és 1918 között Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség hadseregének több mint 290 katonáját végezték ki dezertálásért és parancsmegtagadás miatt, kettőt pedig egyszerűen azért, mert elaludtak az őrségben. 
Ma már tudjuk, hogy közülük sokakat gránát okozta idegsokk ért. A haditörvényszéki tárgyalások rövidek voltak, a vádlottakat nem képviselte senki.
Az általuk elszenvedett igazságtalanság a mai napig nem ismertetett el hivatalosan. Nagy-Britannia kormánya továbbra sem hajlandó posztumusz rehabilitásukra."

Ez a könyv, bár ifjúsági regény, tisztelgés az első világháború katonái előtt. A történetet Thomas Peaceful "meséli el" nekünk. Elmeséli  gyerekkorát, bemutatja családját, édesanyját, aki mindig kiáll a gyermekeiért, Charliet, imádott bátyját, megismerhetjük Big Joe-t, Mollyt, Farkas nagymamát, az Ezredest és a "Narancs és citrom"-ot. :) Bár nem volt könnyű életük, egymás iránti szeretetük és összetartásuk segítségével minden nehézséget legyőztek. Boldog kis család voltak, a vidéki Angliában,  amikor egyszercsak jött a háború. 
Charlie és Thomas bevonult katonának, Thomas még nem volt 16 éves, de a sorozóbizottságot nem is érdekelte ez különösebben, elhitték, hogy már a 17-et is betöltötte.  Egymás iránti szeretetük segítette őket a kemény, embertelen kiképzés során, majd a háború borzalmai közepette.
Méltánytalanul sokáig várattam ezt a könyvet az olvasásra váró könyvek között, most már nem is értem miért. Nagyon szeretetreméltó szereplőkkel (egy-két gonosz azért itt is van), családi összetartással, szeretettel és a háború értelmetlenségével találkoztam benne. Szép történet, a maga szomorúságával és az élet igazságtalanságával.


10/10

Bea

2015. július 8., szerda

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

„Eleanornak igaza volt: sosem nézett ki szépen. Művészien nézett ki, és a művészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit.”

Egyes könyvekről már az elolvasásuk előtt, a borító és a fülszöveg alapján megvan a véleményem. Fogalmam sincs, honnan ered nálam ez az előítéletes szemlélet a könyvekkel kapcsolatban (most Anya biztos azt mondaná, hogy neki egyértelmű honnan ered, mégpedig abból a rossz tulajdonságomból, hogy szeretek mindig mindent mindenkinél jobban tudni :))
Az Eleanor és Park is tipikusan az a könyv lett volna, amit Anya kihoz a gyerekkönyvtárból, és miután elolvassa nekem is ajánlja elolvasásra, aztán én vállhúzogatva azt mondom, hogy most van mit olvasnom, meg hogy én most nem akarok ilyen könyvet olvasni, erre ő azt mondja, hogy nem is tudom, hogy milyen ez a könyv, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy még nem is olvastam. Erre én elolvasom az Eleanor és Parkot, egyrészt azért, hogy Anya ne sértődjön meg, másrészt azért, hogy azt tudjam mondani neki, hogy látod nekem ez nem tetszett annyira, de gondoltam is, hogy ilyen lesz. Aztán miután elolvastam volna, kulloghattam volna Anya után, hogy ááááá ez egy annyira jó könyv volt, ő meg mondhatta volna, hogy na látod én megmondtam.

De a Mini-Könyvklubnak hála nem ez történt. Így én olvashattam el először, igaz, hogy a hülye előítéleteimmel álltam neki, de ezek úgy kb. a könyv harmadik fejezetéig tartottak ki, eddig tartott rájönnöm, hogy ez  nem egy olyan könyv lesz, mint amire gondoltam, a következő három fejezet után pedig már le se tudtam tenni, a könyv olvasása során volt ahol nevettem, és volt olyan is bizony, hogy elszorult a torkom. Egyszóval nagyon tetszett, minden nagyon a helyén volt ebben a könyvben. 
A könyv történetéről nem akarok olyan sokat írni, két fiatal akik szerelmesek lesznek, de úgy igazán. Engem a két főszereplő személyisége teljesen elvarázsolt, elképesztően eredeti, és valódi karakterek voltak.
Szerettem Eleanort, a vörös haját, a furcsa ruháit, és csodáltam az erejét és kitartását, amivel a mindennapok elé állt. Igazán megérdemelte Parkot.
Park pedig egy igazán jó ember volt, és igazán megérdemelte Eleanort. :) 
Nagyon megkedveltem még Park családját, és Eleanor barátnőit, DeNicet és Beebit is. 
Ez a könyv nem csak két fiatal szerelmének a története volt, hanem maga az élet, a maga teljes, nem mindig rózsaszín valójában.
A könyv végéről én csak annyit mondanék, hogy én bizakodom. :) (és nem is illett volna a könyvhöz egyértelmű befejezés, hiszen az élet sem mindig egyértelmű. :))


Ui.: nagyon, nagyon köszönöm a könyvklub-tagoknak, hogy ez lett az egyik kiválasztott könyv. :)
Ja, és eszméletlen sok zenés idézet volt a könyvben, nagyon örültem neki, hogy Eleanor is úgy imádja a Beatles-t, mint én. Be is linkeltem ide a Rocky Racoon-t, amit a zuhany alatt énekelt.

10/10

Zsófi

2015. július 7., kedd

Sven Nordqvist: Pettson és Findusz kalandjai

Pettson horgászni megy
Findusz elköltözik


Két nagyobb gyermekem életéből a Pettson és Findusz könyvek kimaradtak, de számukra sem ismeretlen a morcos Pettson és az örökmozgó Findusz, mert akkoriban rajzfilm formájában találkoztunk velük. Én annak idején csak itt-ott kukkantottam bele, de már akkor is megállapítottam, hogy az igényes rajzfilmek közé sorolnám.
A könyvtárból most kikölcsönöztem Titusznak kettőt, aki 9 éves lévén két komolyabb/vastagabb/rendes (by Titusz)  könyv között még szívesen olvas mesét is. A két komolyabb könyve jelen esetben Roald Dahl meghökkentő élete és ezt megelőzően Marie--Aude Murail: Lakótárs kerestetik volt.  Hazaérve belelapoztam a könyvekbe az illusztrációk miatt, és ha már a kezemben volt el is olvastam őket. Igazán kedves, aranyos, vicces történetek voltak, Findusz egy mozgékony, mindig valamit csináló macska (ha nem lenne itt, hogy macska, azt is hihetném, hogy Tituszról írok :))), mert ő is éppen ilyen) és gazdája/barátja a morcos Pettson. Talán erre a szerepre is találnánk a családban megfelelőt.:)
A rajzok pedig annyira szépek (és viccesek), hogy engem - aki amúgy is szeretek rajzolni - azonnal alkotásra késztetett.
Közben arra is rájöttem, hogy egy-egy ilyen mesés könyv, jelen esetben Pettson és Findusz bármelyik története bizony nekem is jólesik két "rendes" könyv elolvasása között.:)


10/10

Bea

2015. július 6., hétfő

Stephen King: Blaze

"Kedves Állandó Olvasó!
Ez itt egy fiók aljából előszedett regény, világos? Ezt addig szeretném tisztázni veled, amíg a kezedben a számla, és még mielőtt mártás vagy fagylalt csöppenne rá, amitől nem cserélheted vissza. Ezt azért mondom, mert feltételezésem szerint te is olyan vagy, mint én, vagyis ritkán ülsz le enni - még nassolni is - úgy, hogy ne legyen könyv a kezed ügyében."

Hát ezen nagyon jót mosolyogtam, már csak azért is, mert a könyvtárból hoztam ki a könyvet, és bizony az első pár oldalon találtam is valószínűleg könyv feletti táplálkozásból eredő foltokat. :) De egyébként az egész előszó nagyon közvetlen, és megmosolyogtató volt. 
Épp az öcsém olvassa most az Éhezők viadalát, és a könyvbe belepillantva (egyébként én is el szeretném olvasni), megláttam Stephen King ajánlását miszerint nagyon tetszett neki a könyv. Én erre megjegyeztem, hogy remélem Stephen King tényleg el is olvassa azokat a könyveket amikről nyilatkozik, mert ha nem, nagyot csalódnék benne. :)


Na de térjünk vissza a Blaze-re. :) 
A regény főszereplője ifj. Clayton Blaisdell, akit az apja kisfiúként részegen súlyosan bántalmazott, ami folyamán szerzett sérülését Blazenek egész életében cipelnie kell.
Blaze egy nagydarab, bivalyerős fickó, ugyanakkor a légynek se tudna ártani. Mentora évek óta George, a kisstílű bűnöző, az ő utasításait hajtja végre közös balhéikban. Ám George már nincs Blaze mellett, így magában kell kidolgozni, és végrehajtania, azt amit még Georggal közösen akartak véghezvinni.
A történet során megismerhetjük Blaze hányatott ifjúságának éveit, megtudhatjuk azt, hogy jutott el az életének ahhoz a pontjához, ahol most van. 

Tetszett a könyv, szép volt, hogy Stephen King ilyen formában tiszteleg egyik kedvenc regénye, az Egerek és emberek előtt.
Nagyon sajnáltam Blazet a hányatott sorsa miatt, emiatt könnyebben meg tudtam érteni a tetteit is. A regény végig izgalmas, letehetetlen volt. Ajánlom minden (és leendő) Stephen King rajongónak. 

9/10

Zsófi

2015. július 5., vasárnap

Rachel Joyce: Ellopott pillanat

"Mellesleg az élet nagy dolgai soha nem nagy dolgok köntösét öltik magukra. Csendes, hétköznapi pillanatokban érkeznek el - telefonhívás vagy levél formájában -, amikor oda se figyelünk, nincs hozzájuk megoldókulcs, nincs figyelmeztetés, ezért fektethetnek két vállra. Egy életbe telhet, sok-sok évbe, míg az ember elfogadja a dolgok abszurditását:  hogy apró és nagy pillanat egymás mellett érkezik el, és az előbbi beépül az utóbbiba."

Lassú folyású,  keserédes, szeretettel teli történet, két időszálon. Az egyikben, az 1970-es évek Angliájában, gyerekek a főszereplők, élik a mindennapi, megszokott biztonságos életüket. Két tizenkét éves fiú, James és Byron barátsága, illetve Byron édesanyja Diana áll a történet középpontjában. Egyik reggel történik valami, ami kizökkenti őket a megszokott életükből és lassan mindörökre megváltoztatja, befolyásolja  életüket ez az egyetlen pillanat. 
A másik szál pedig kb. 40 évvel később az egyik barát felnőttkorát mutatja be. Mindkettő Anglia egy borongós, lápos vidékén játszódik. Mindkét történet tele van feszültséggel és annak ellenére, hogy szerettem olvasni Byron szemszögéből az életüket, szívet melengető volt, ahogyan az édesanyját szerette, és azt akarta, hogy a legjobb legyen neki, mégis éreztem valami sötétet, valami rosszat végig, ezért mihamarabb a könyv végére szerettem volna érni. 


Sötét, komor hangulata ellenére szerettem a könyvet. Életünkben rengeteg olyan pillanat van, amiben ha egy kicsit is máshogy történik valami, vagy másként döntünk, akkor  teljesen máshogyan alakult volna az életünk, egy teljesen másik életet élnénk. Ezzel a gondolattal szerintem sokan eljátszottunk már, ha akkor........, akkor most..... Ezt juttatta eszembe ez a könyv.
Nem lettem tőle vidám, de örültem, hogy Jim is szeretne más életet élni, talán az életben vannak Jimek, akiknek sikerül, és nem csak a mentális problémákkal küszködő Jimekre gondolok most itt, hanem bármelyikünkre.

10/10

Bea