Charles Dickens: David Copperfield

Nemrégiben néztük meg a  könyvből készült filmet, Daniel Radcliffe alakította a fiatal Davidet, és Maggie Smith a morózus nagynénit, akinek azért nagyon nagy szíve van. Mindkét alakítás nagyon jó volt szerintem és a film is jól sikerült, igazán szórakoztató volt.

Bence  azonban még a film megnézése előtt el is olvasta a könyvet. A családban ő az, aki leginkább vállalkozik régebbi klasszikusok olvasására, Zsófit és engem gyakran elcsábítanak az új könyvek. Így most Bencét kértem meg a könyv értékelésére, teljességgel az ő véleményét olvashatjátok:

Szeretem a régi, jó könyveket. Más érzés kézbe fogni őket, mint egy vadi újat. Kicsit porosak, foltosak, kopottak, néha még a régies szaguk is megvan. Az a véleményem, hogy a régi, klasszikus műveket másfajta szemmel, megközelítéssel kell olvasni, mint egy új, izgalmas bestsellert. Le kell lassulni, át kell venni a nyelvezetét, a hangulatát. Lassabban folynak benne az események, az unalmasnak  tűnhető kitérőket is nagyon lehet szeretni, ha sikerül "belelépnünk" a könyvbe, a korba, amelyikben a könyv játszódik.

Ilyen olvasmány volt a David Copperfield. Nem siettem vele, nem volt cél, hogy minél hamarabb elolvassam, szépen komótosan haladtam. Nem igazán tudtam miről szól a könyv, annyi  ismeretem volt róla, hogy "bentlakásos iskola, szegény fiú, gyerekként dolgoznia kell". Nagyjából ennyi volt, amit eddig hallottam róla. Dickenstől sem olvastam még semmit. Nagyon sok minden miatt tetszett ez a könyv. A 19. századi Angliában játszódik, egy angol történet már eleve fél siker nálam. Szeretem az angol stílust, az angol vidéki tájat, az angol városokat, az angol emberek szokásait és modorosságát. A könyvben minden volt ezekből. Tetszett az írásmód, a régi, hosszú  "cikornyás" mondatok :), az apró, közbeszúrt, humoros megnyilvánulások, amik nagyon szórakoztatóvá, élvezetessé tették a könyvet.

A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek voltak, nagyon jellegzetesek egytől-egyig,  nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire szerettem ezt a könyvet. Mindenkinek volt egy-egy sajátos, jellemző, olykor humoros tulajdonsága, amiért egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. Ugyanakkor a gonosz karakterek is nagyon jól ki voltak találva, én is igazán utáltam őket.

Jó volt a fent említett filmadaptáció, a szereplőknek sikerült a filmvásznon hitelesen megjeleníteni a könyv szereplőit, és a humor is átjött.  Sajnálom, hogy egy-két jópofa és fontos szereplő kimaradt a filmből, a könyv után hiányoztak.

„Tudtam, hogy Traddles pompás fickó, de bármennyire szerettem is, mégis, a kényes alkalommal önkéntelenül is arra gondoltam, bárcsak ne vette volna fel azt a szokást, hogy haját olyan mereven felfelé kefélje. Valami bámészkodó arckifejezést kölcsönzött neki - mondhatnám szívet borzoló kifejezést - amely, mint aggódásom súgta, végzetessé válhat számunkra.
Bátorkodtam megemlíteni a dolgot Traddles előtt, amint Putney felé baktattunk; megjegyezve, hogy ha kedve lenne haját  egy kissé lesimítani, hát...hát...
- Kedves Copperfieldem - mondta Traddles, kalapját lekapva, és haját összevissza dörzsölgetve -, megtenném a legnagyobb örömmel. De hiába, nem megy.
- Nem lehet lesimítani?
- Nem - felelte Traddles. - Egyszerűen nem hagyja magát. Semmi módon. Ha egy fél mázsát raknék rá, s úgy mennék el egészen Putneyig, abban a pillanatban, ahogy a súly lekerül róla, égnek állna megint, fogalmad sincs róla, milyen konok a hajam Copperfield. Olyan vagyok, mint egy mérges sündisznó.
Bevallom egy kicsit csalódást éreztem, bár egészen elbűvölt jóindulatú természetével. Meg is mondtam neki, milyen sokra tartom ezt a tulajdonságát. Hozzátettem, hogy ami konokság lappanghatott a természetében, azt alighanem mind a haja szívta magába, mert máshol nyoma sem maradt.
- Ó! - mondta Traddles nevetve -, biztosíthatlak, hogy már sok bajom volt ezzel a szerencsétlen hajzatommal. Nagybátyám felesége rá se tudott nézni. Azt mondta, rettentő idegessé teszi. És ez a haj nagyon utamban állt akkor is, amikor beleszerettem Sophyba. Nagyon is utamban állt.
- Sophynak kifogása volt ellene?
- Neki ugyan nem - felelte Traddles -, de a legidősebb nővérének annál inkább...az igazi szépségnek...mint hallottam, ugyancsak kicsúfolt miatta. Szó, ami szó, a testvérei mind nevetnek rajta.
- Kedves! - mondtam.
- Igen - hagyta rá Traddles tökéletes ártatlanságában. - Ez már olyan családi móka náluk. Azt mesélik például, hogy Sophy egy hajfürtömet őrizgeti az íróasztala fiókjában, de kénytelen csatos könyvben tartani, mert különben felágaskodna. Sokat nevetünk rajta.”

10/10

Bence

Kedvenc íróink: Pearl S. Buck

Ismét egy új rovatot indítunk a blogon, amelyben kedvenc íróinkat fogjuk bemutatni nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, amik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk a műveiket másokkal is megismertetni.

Pearl Comfort Sydenstricker Buck, amerikai írónő a Nyugat-Virginiai Hillsboroban született 1892-ben. Egyike volt kora legnépszerűbb íróinak, különösen Kínában játszódó regényeinek kapcsán, de szintén ismert volt humanista tevékenységéről és harcáról a nők jogaiért. A termékeny szerző 1932-ben Pulitzer-díjat, 1938-ban pedig Irodalmi Nobel-díjat kapott.

Pearl három hónapos volt, amikor misszionárius szüleivel a kínai Csinkiang városába költözött, 80 éves korában hunyt el Pennsylvániában. (bővebben: wikipédia)

Pearl S. Buck könyveivel akkor találkoztam szembe, amikor az Egy gésa emlékiratai elolvasása után rám tört a keleti/gésa láz, és fejvesztve kutattam a könyvtárban ilyen témájú könyvek iránt. Egy ilyen véletlen találkozásból vált Pearl S. Buck Anyával közös kedvencünkké, és bizony nem elégedtünk meg csak annyival, hogy mi elolvastuk a könyveit, hanem "rásóztuk" a családunk többi tagjára is. Aki szintén szereti a keleten, Kínában játszódó könyveket, erős nőkről, férfiakról szóló történeteket, kedveli a történelmi regényeket, és szívesen bepillantana ebbe a távoli különleges világba, annak mindenképpen ajánlom olvasásra az írónő könyveit. 

A kínai rabszolgalány

Egy fiatal kínai lány, Peónia élettörténetét beszéli el, akit egy gazdag zsidó családnak adnak el szolgálólánynak.

Ezt a könyvet olvastam el először az írónőtől, nagyon érdekes regény volt, Kínának egy olyan történelmi szakaszát, társadalmi helyzetét tárta elém, amiről még soha nem is hallottam.  A történetben a zsidó és kínai kultúra különleges találkozásáról, egybefonódásáról is olvashattunk.

Liang asszony három lánya

Liang asszony elhagyja a férjét, miután a férfinak ágyasa lesz, és éttermet nyit Sanghajban. A vendéglő a nyugalom és az ínyencfalatok szigete egy olyan világban, ahol nyomorúság és szürkeség uralkodik. Liang asszony Amerikába, a szabadság világába küldi tanulni három leányát. A lányok közül az egyik letelepszik az Államokban, míg kettő visszatér Kínába. Ám boldogság és előrejutás helyett megpróbáltatások sora vár rájuk. Liang asszony próbálja felnyitni a szemüket, hogy Kína már nem ugyanolyan, mint gyerekkorukban volt, s a változásokhoz alkalmazkodni kell. Az írónő utolsó regénye egy bölcs, hagyományos értékeket őrző asszony és három lányának sorsát követi nyomon a 60-as évek Kínájában, a kommunista uralom megerősödésének idején.

Kwei-Lan vergődése

Kelet és Nyugat világnézete csap össze ebben a regényben.

A furcsa cím ne ijesszen el senkit ettől a könyvtől, az eredeti címe egyébként is az, hogy Keleti szél, nyugati szél, és úgy láttam, magyarul is megjelent ezzel a sokkal szalonképesebb címmel is. A könyv Kwei-Lan életét meséli el, akit szülei szigorú kínai hagyományok szerint neveltek, ám a bátyja egy nap egy amerikai nővel tér haza külföldi tanulmányaiból. Kwei-Lan a sógornője által ismerkedik, barátkozik meg a nyugati világgal, és így az ő szemszögéből mi is teljesen máshogy szemlélhetjük a világunkat, életmódunkat, szokásainkat.

Az utolsó kínai császárné

A lebilincselő regény hiteles portrét fest az utolsó kínai anyacsászárnéról. Az erőskezű sokszor könyörtelen császárné, Ce-hszi Kína egyik legnyugtalanabb korszakában, a 19.  század második felében irányította az országot. A császári udvarban sokan gyűlölték és rettegtek tőle, a nép azonban rajongott érte. A gyönyörű mandzsu lány tizenhét évesen került a Tiltott Városba, a Császári Palotába, és az uralkodó kedvenc ágyasa lett. Majd fiú örököst szült és császárné lett belőle. Éles eszének és kitartásának köszönhetően már huszonnyolc éves korában magához ragadta az ország irányítását, s azt haláláig ki sem engedte a kezéből.

Ezt a könyvet különösen a történelmi regények kedvelőinek ajánlom. Nagyon érdekes volt Ce-hszi életét végigkövetni, amint egy naív fiatal lányból Kína uralkodónőjévé változott.

Az édes anyaföld

Ezért a regényért 1938-ban kapta meg a Nobel-díjat az írónő.

Egy kínai parasztcsalád történetét meséli el, ahogy két generáción át a semmiből küzdi fel magát módos gazdává, az európai ember számára embertelen kínai körülmények között. A regény központi figurája a rabszolgalányból lett anya, ez a csodálatos nőalak egyszerre gyengéd és erős, esendő és szigorú erkölcsű, családot összetartó, végtelen erőforrás, akár az édesanyaföld, amelynek legfőbb parancsa, hogy nem szabad elhagyni, nem szabad eladni, az utolsó leheletig ragaszkodni kell hozzá.

Ez a kedvenc regényünk az írónőtől, és ez volt az a könyv amit a családban többeknek is ajánlottunk, és aki elolvasta annak szintén nagyon tetszett. (igen, Mama ezennel ajánljuk neked is ;))

A könyv egy nagyon megrázó, megható történetet, egy család történetét meséli el nekünk, akiknek szinte semmijük sem volt, aztán kemény munkával megszereztek mindent, amire szükségük volt. De vajon elhozta ez számukra a nyugalmat, boldogságot?

Zsófi

Film: Az eltűntek / The Missing

1885-ben Új Mexikóban Maggie (Cate Blanchett) ezen az elhagyatatott, vad vidéken él párjával és neveli két lányát. Maggie-t gyógyítóként ismerik a környéken, aki segít a helybéliek gondjain, fájdalmain. Egy nap egy idegen tér be a farmjukra, aki nem más mint Maggie rég nem látott apja (Tommy Lee Jones), aki már nagyon rég magára hagyta feleségét és gyermekeit, így Maggie nem fogadja őt kitörő örömmel.

Egy nap Maggie párja és két lánya a szomszéd farmra indul, hogy segítsenek összeterelni a birkákat, megbeszélik, hogy sötétedésre hazaérnek, ám Maggie hiába várja őket. Amikor a nyomukba ered, szörnyű dolgok nyomára bukkan, a párját brutálisan meggyikolták, a lányát pedig elrabolták. A katonaság nem jó irányba kezdi a keresést, Maggie fél, hogy örökre elveszítheti a lányát is, csak ahhoz az emberhez  fordulhat segítségért, akit ha tehetné, örökre elfelejtene...az apjához.

Nagyon jó, izgalmas film volt ez, fantasztikusan jó színészekkel. A film főszereplője Maggie, egy rendkívül erős, bátor, határozott nő volt, aki mindent megtett azért, hogy visszaszerezze a lányát. Végre egy tiszteletre méltó, erős női főhős. Cate Blanchett pedig tökéletesen alakította ezt a szerepet, csakúgy mint az apját alakító Tommy Lee Jones, aki szintén tökéletes volt az indiánosdit játszó kalandor szerepére. Az indiános, misztikus, rejtélyes szál pedig szintén nagyon tetszett. Mindenképpen meg kell még említenem a gyönyörű tájat, a történet helyszínét, régi western- és indiános filmeket juttatott eszembe. Az emberek, így Maggie és családja is keményen dolgoztak a farmjukon a megélhetésért, de valószínűleg nem cserélték volna el semmivel. 

Remek film egy jó kis családi filmnézéshez.

Zsófi

Michael Morpurgo háromszor

A Lepkeoroszlán

A Peaceful közlegény után megkerestem a könyvtárban és elolvastam Morpurgo összes magyarul megjelent könyvét. A Lepkeoroszlán egy megható, szeretettel teli ifjúsági regény. Bertie a kisfiú és a megmentett fehér oroszlánkölyök története, egymásra találásuktól életük végéig, egy kicsi misztikummal megfűszerezve. Egyszerű, gyerekeknek tökéletesen megfelelő nyelvezettel íródott,  persze egy Anyuka (jelen esetben én) is nagyon élvezheti. :)

Hadak útján

Nagyon szép könyv, többször megkönnyeztem. A filmet még nem láttam, a könyv különlegessége, hogy egy ló szemszögéből meséli el a háború borzalmait. A lónak nem számított, hogy német vagy angol egyenruha volt a katonákon, ő az Embert értékelte, aki jól bánt vele, etette, gondozta. Hányattatásai során találkozott nagyon sok jó emberrel, "szolgált" a háborúban mindkét oldalon, de soha nem feledte el első gazdáját. Szívet melengető jelenetek az emberi jóságról és megindító esetek a háború borzalmairól, értelmetlenségéről, mindez volt ebben a vékony könyvecskében.

Kensuke királysága

A három könyv közül ez tetszett a legjobban. Egy Robinson Crusoe történet a 20. században. Michael a 12 éves kisfiú kutyája, Stella kiesik a hajóból, amikor a szüleivel a Föld körbevitorlázására vállalkoznak. Miközben Stellát keresi, Michael is kiesik a vitorlásból, eközben a szülei alszanak. Egy kis szigeten tér magához Stella csaholására. Nem talál vizet, nem talál élelmet, már éppen kezd nagyon elkeseredni, amikor egyik reggel egy tál vizet, füstölt halat és gyümölcsöket talál a barlang bejárata felett, amiben meghúzták magukat. Megismerkedik Kensukével, az öreg japán katonával, aki a háborúban ragadt a szigeten. Nagyon szép könyv, tele szeretettel, barátsággal, nem maradtak ki az állatok és a kalandok sem  belőle. A gyerekek is élvezni fogják. Tituszba többször kellett belefojtanom a szót, hogy ne mesélje el előre, hogy mi történik még a könyvben. Ugyanis ő mindannyiunk előtt kiválasztotta magának és gyorsan el is olvasta. Aztán pedig mindenkinek nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy ezt a könyvet el kellene olvasnia. :) Megható történet, a vége papírzsepi-igényes. :)

Bea

Takami Kósun: Battle Royale

Valahol, valamikor egy diktatórikus távol-keleti országban, az állami vezetők kegyetlen kísérleteket eszelnek ki: negyvenkét középiskolást egy lakatlan szigeten arra kényszerítenek, hogy életre-halálra megvívjanak egymással. Géppisztolytól kezdve a sarlón át a konyhai étkészletből származó villáig bármilyen fegyver a rendelkezésükre áll. Illetve először mindenkinek csak egyféle, amit a saját csomagjában kapott. Egyvalaki maradhat életben a "játék" végére.

 "Suzanne Collins elbújhat mellette!" "Az Éhezők Viadala ötlete innen származott!" "Nagyon beteg könyv!" "Brutális, véres, elképesztő" "Az író egy zseni!" "Hihetetlenül jó volt olvasni" ilyen és ehhez hasonló méltatásokat olvastam a könyvről. Egy-két csalódott értékelés is akadt, de nem ez volt a jellemző. Így hát nagyon kíváncsi lettem, úgy gondoltam, mindenképpen el kell olvasnom, hogy kialakítsam a saját véleményemet, és megtudjam, hogy tényleg innen-e az ötlet az Éhezők Viadalához és tényleg annyival jobb-e ez a könyv.

Először is: azt hiszem az ötletet senki nem lopta, vagy ha igen, akkor mindenki. Úgy körülbelül 2000 évvel ezelőttről, az ókori Rómából, ahol a gladiátorok ugyanezt művelték. Különböző fegyverekkel, erre a célra épített amfiteátrumokban vízicsaták, (ahol hajózható tereket készítettek, történelmi csatákat jelenítettek meg),  állatokkal vívott küzdelmek, férfiak és nők egymás elleni küzdelme, ez már mind megtörtént.

 A Legyek Ura William Goldingtól, vagy Stephen King/Richard Bachman A menekülő ember című könyvek jutnak még eszembe, amik régebben íródtak, mint pl. a Battle Royale vagy Az Éhezők Viadala. Úgy gondolom, hogy mindannyian alapötletként használták fel a témát, megépítették köré a saját elképzelésüket, és így megszülettek ezek a könyvek.  Elolvastam Az Éhezők Viadalát nem sokkal a megjelenése után, nem volt vele semmi bajom, nem jutottak eszembe az előzőleg említett könyvek sem, inkább kicsit lehangolt, talán az első disztópia volt, amit olvastam, tetszett. Valamiért azonban nem olvastam el még a többi részét, nem is tudom, hogy el fogom-e. Igazából ezek a fajta könyvek azért nem állnak hozzám közel.

És akkor most rátérek a Battle Royale-ra. Az első pár oldalnál, amikor már a szigeten az ál-osztályteremben voltak és kapásból megöltek két diákot, le akartam tenni a könyvet, mert úgy gondoltam, hogy ez nem fog tetszeni. Ahol ennyire érzékletesen írják le, hogy mennyire folyik a vádlijából a vér, és hogy a feje egy része hiányzott, a vérének a szaga pedig erőteljesen terjengett, a nyakából  rózsaszín cafatok lógtak, az nem biztos, hogy érdekel engem. Nem tettem le, olvastam tovább.

Az első benyomásom ez esetben jó volt, ugyanis a könyv összességében  nem tetszett. Sok volt a 738 oldal ebből a témából, sok volt a szereplő, úgy az ötszázadik oldalnál elkezdtem igazán unni a könyvet. Sok volt, ahogyan egyenként követhettük a tanulók útját a halálukig, mind a 42-ét. Nem igazán érdekelt az, hogy miután egyik levágta a másik fejét, vagy kinyomta a szemét, milyen színű váladék jött a nyakából és milyen a szeméből. Nem mondom, hogy nem volt izgalmas itt-ott, de több,mint 700 oldalon nehéz fenntartani az izgalmat és az érdeklődést, az enyémet nem is sikerült.

Értem én, hogy boncolgat a könyv mindenféle erkölcsi témát és elgondolkodtat, hogy én mit tennék hasonló helyzetben, feladnám-e az emberségemet, gátlástalanul tudnék-e ölni. Vagy rejtőzködnék, mint a tanulók közül jópáran, szövetkeznék másokkal, öngyilkos lennék, vagy beszállnék a "játék"-ba, de nekem sok volt. Vagy inkább kevés, nem tudom.

Voltak azért részek, amiket szerettem olvasni, voltak kedvenc szereplőim és reménykedtem végig, hogy nem következik be a szörnyűség, és most az egyszer nem csak egyikük menekül meg . Mivel mindig vannak olyanok, akik nem olvasták még el ezt a  könyvet, ezért nem is írom le, hogy reményeim beváltak-e, vagy sem.  Csak annyit, hogy a végéért plusz pontokat adok, néha sejtettem,  aztán mégsem úgy történt, de aztán ismét... 

Nem mondom, hogy csalódás volt, mert nem vártam semmit, viszont kielégítettem a kíváncsiságomat és tudom, hogy azon kevesek közé tartozom, akiknek nem igazán tetszett a könyv.

6/10 

Bea

"A Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban nem könnyű rockzeneforráshoz jutni. A külföldről jövő zenét alávetik a Könnyűzenei Minősítő Intézet nevű szervezet szigorú vizsgálatának, és a rock műfajába sorolható művek általában kivétel nélkül fennakadnak a rostán. Úgy kezelik, mint a kábítószert. Hogy mit nem tűrt a Köztársaság barackszínű kormánya? Hát a beatet sem, mert tűzbe hozza a tömegeket, de még inkább a szövegekkel lehetett gond. Az imént idézett Bob Marley is ilyen szövegeket írt, de jellemző példaként említhetjük Lennon dalát is: "Lehet, álmodozónak tartasz, /Ám én mégsem vagyok egyedül,/ Remélem egyszer közénk állsz majd, és a világ eggyé nemesül... Hát egy ilyen szöveg nem jött be ennek az országnak. Ennek köszönhetően, ha lemezboltba megy az ember, kizárólag a hazai sztárok nyálas popzenéjét és népszerű dalokat talál a polcokon. A legradikálisabb importzene, amit Súja eddig látott, Frank Sinatra volt. (Igaz, a My Way illik ehhez az országhoz)"

Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok

1929. február 7-én három holttestet találnak a Bloxham Szálló három emeletén. Két nő és egy férfi vesztette életét a luxushotelben, és mindhármuk szájában monogramos mandzsettagomb lapul. A Scotland Yard ifjú felügyelője, Edward Catchpool kapja meg az ügyet, amely korántsem ígérkezik könnyűnek. Nagy szerencséjére a szomszédjába költözött egy nagy bajszú, köpcös kis belga. Poirot szívesen segít az érthetetlen bűnügy felgöngyölítésében, amiben kulcsszerepet játszik egy cselédlány, egy lelkész özvegye és a negyedik mandzsettagomb.

A könyv olvasása közben David Suchet listája jutott eszembe, amit, mint az életrajzában olvashatjuk, akkor készített el, amikor Poirot szerepének a megformálására készült. Ahogy haladtam előre a könyvvel, arra gondoltam, hogy majd én is készítek egy hasonló listát, hát íme:

- Poirot sosem javasolná senkinek sem azt, hogy a szürke agysejtek megtornáztatása céljából buszozgassanak egy kicsit.

- Nem róná egész éjszaka London utcáit egy ismeretlen, rémült nő után kajtatva.

- Poirot legtöbbször nem kávét iszik, hanem forró csokit. Gyógynövény teát is szokott inni.

- Poirot nem arrogáns, és nem fintorodna el, ha egy egyszerű származású vagy koszfoltos ruhát viselő emberrel találkozik.

-. Poirot  nem viselkedik sürgetően, lekezelően vagy akár megrovóan egy szemtanúval sem, sőt kiváló érzéke van ahhoz, hogy egy kis hízelgéssel, pár jó szóval bármilyen zárkózott személytől információhoz jusson.

- Poirot nem hörpint fel csak egy húzásra egy csésze kávét, és nem csókolgatja szobalányok kezét.

- Poirot nem mondaná senkinek sem azt, hogy akkora az agya, mint egy gombostűpárna (Hastingnek sem mondott ilyet sose).

Nem tagadom, egy kicsit rossz érzéssel fogadtam a hírt annak idején, hogy új Poirot regény fog születni, egyszerűen úgy gondoltam Sophie Hannah nem lesz képes arra, hogy Agatha Christiehez méltó történetet írjon. És kijelenthetem, a megérzésem sajnos igaznak bizonyult.

Agatha Christievel való kapcsolatom már nagyon régre nyúlik vissza, úgy emlékszem ötödikes koromban került kezembe az első könyv tőle, ami a Tíz kicsi néger volt. Úgyhogy mondhatjuk azt, hogy ez volt az első krimi, és a  tinisorozatok után az első "igazi" könyv is amit elolvastam. (Hát nem mondom ez jó magasra tette a lécet későbbi olvasmányaim során :)) Utána amennyi könyvét csak tudtam beszereztem, kihoztam a könyvtárból, még a Nagymamám polcait is átkutattam Anya régi köteteiért.

Elolvastam az összes magyarul megjelent könyvét, a krimiktől kezdve életrajzi ihletésű regényekig (és természetesen az életrajzát is, ja és imádom a könyveiből készült sorozatokat is). Egyszóval Agatha Christie nagyon közel áll a szívemhez, ő volt az első kedvenc íróm.

És visszatérve a Monogramos gyilkosságokra, kijelenthetem, hogy ezzel a könyvvel ő maga sem lenne elégedett.

Az első dolog ami nagyon furcsa volt nekem a könyvben, az az, hogy ugye Catchpool elbeszélésében olvashattuk a történetet, így az ő fejezetei E/1. személyben íródtak, míg a csak Poirotról  szóló fejezeteket is (elméletileg) ő meséli el, ám ezek a részek már E/3. személyben íródtak.

Hát ez a forma már alapból nem vall Agatha Christie-re. Ha egy Poirot történetet Hastings szemszögéből olvashatunk, akkor az olyan, mintha végig Hastings háta mögött leskelődve szemlélnénk az eseményeket, és nincsenek külön olyan fejezetek, amiben csak Poirot szemszögéből nézzük a dolgokat.

A másik legnagyobb problémám Poirot-val volt, ugyanis ez nem az a Poirot volt, akit korábbról ismertem. Ez egy arrogáns, tudálékoskodó, egyáltalán nem kedves, unszimpatikus  alak volt. Christie annyi apró tulajdonsággal ruházta fel Poirot-t, annyi mindent megtudtunk már róla, nem értem Sophie Hannah miért gondolta, hogy neki egy új személyiséget kell teremtenie.

Az is az elsők között jutott eszembe, amikor a kezembe fogtam a könyvet, hogy ez bizony sokkal hosszabb, mint úgy általában az Agatha Christie könyvek. Az olvasás során a következő történt: az első 180 oldalig alig történt valami (más esetben itt már a körmöm rágtam volna az izgalmas végkifejletre várva), aztán itt egyszer csak egy személy elmesélte nekünk az egész könyv alaptörténetét.

Ami egy igazi Agatha Christie regényben történt volna: nagyon sok szemtanú vallomását hallhattuk volna, mindenki egy kicsit másképp látta volna a dolgokat, mást gondolt, és mondott volna el Poirot-nak, aki majd ezután szépen összeillesztgette volna a kirakós darabkáit. Hát ebben a könyvben nem nagyon volt semmiféle kirakós   :(.

Hogy Poirot új társáról Catchpool-ról is ejtsünk pár sort, ő sem érhetett a nyomába Hastingsnek, vagy Japp felügyelőnek. Igazából személyisége sem nagyon volt szegénynek, nem tudtunk meg róla sok mindent (csak azt, hogy irtózik a holttestektől, és ez az írtózata a gyerekkorából ered, azt viszont nem tudom, hogy ez miben járult hozzá a történet előremeneteléhez, valószínűleg csak pár plusz oldallal).

A furfangos történetszövésen kívül, még azt a tipikus angol hangolatot is imádtam az Agatha Christie könyvekben, a délutáni teázást, a nagy lakomákat,  a gyönyörű tájakat, a vonatutakat, estélyeket, az ízig-vérig angol, rendkívül eredeti személyiséggel rendelkező szereplőket. Ettől a könyvtől ezeket sem kaptam meg.

Az öt mondatonként Poirot szájába adott újabb és újabb francia szavak viszont már nagyon idegesítettek, sajnálom, hogy az írónőnek csak ennyi ragadt meg Poirot-ból.

A könyv vége pedig jó alaposan (erőltetve, csűrve-csavarva) el lett nyújtva.

Most veszem észre, hogy ez a bejegyzésem nagyon hosszúra sikeredett, úgyhogy ideje befejeznem (pedig még jó pár dolog eszembe jutott). De egyszerűen muszáj volt ezeket  kiírnom magamból.

Sophie Hannah pedig szégyellheti magát, hogy sok Agatha Christie rajongónak sikerült csalódást okoznia.

3/10

Zsófi

Temple Grandin: Képekben gondolkodom

Temple Grandin az állattudományok doktora. Az Egyesült Államok állattartó telepeinek és vágóhídjainak többsége az ő műszaki tervei alapján készült. Szintén az ő találmánya az az ölelőgép, melyet ma is sikerrel használnak hiperérzékeny autisták megnyugtatására.

Autizmusáról több könyvet írt, és rendszeresen tart előadásokat: izgalmasan gondolkodó érzékeny ember, aki számunkra elképzelhetetlen módon tapasztalja meg a világot. Életéről 2010-ben film készült Claire Danes főszereplésével, aki alakításáért elnyerte a Golden Globe-díjat.

Láttam a filmet, nagyon tetszett, vicces, megható, példaértékű. Ezen felbuzdulva gondoltam, hogy a könyv is hasonlóan könnyed, de mégis értékes és tartalmas kikapcsolódás lesz. Ez utóbbi kettő, mármint, hogy tartalmas, értékes igaz is, de könnyednek egyáltalán nem mondanám. Meglehetősen nehéz olvasmány volt. Olyannyira, hogy kb. 15 oldal után le is tettem a könyvet. A gyerekeim ezen eléggé megütköztek, tudván, hogy szeretem, valamiért vonzanak az autizmussal foglalkozó könyvek, sokfélét olvastam már ebben a témában, és ugye a film is nagyon tetszett. Ezenkívül felhozták példának Stephen Hawking: Az én rövid történetem című könyvét, amit Bence is elolvasott, és helyenként nem értett belőle semmit, beismerem én sem, de valamiért mégis nagyon megfogott. Azt akkor miért olvastam végig, ennek pedig miért nem adok még esélyt...

Bántott a dolog, ezért egy hét után ismét kézbe vettem a könyvet. Nem folyamatosan olvastam, mindennap egy-egy kis részletet, és így sikerült kibékülnünk egymással, lassan kezdtem értékelni. Rájöttem, hogy tulajdonképpen Temple Grandin agya ilyen lehet, ilyen összetett, ilyen bonyolult, néha követhetetlen. Aztán le is írta ezt nekem, hogy a képekben gondolkodás hogyan működik, miszerint a fejében csak képek vannak, egyik kép idéz egy másikat, ami nem biztos, hogy olyan módon függ össze, ahogyan mi átlagos aggyal élő emberek képzelnénk, ezért volt nehéz követnem, ezért találtam sokszor kuszának, bonyolultnak. De miután elfogadtam ezt, azt vettem észre, hogy élvezem a könyvet.

Temple Grandin bevezetett egy idegen, titokzatos világba, amiben-ahogyan ő él, közben pedig megtanult az ún. "normális" világban is boldogulni. Rengeteg dolgot kellett megtanulnia, az átlagos emberek működését, viselkedést az emberek között, kommunikálni és minden olyan dolgot, ami nekünk normális, hétköznapi.  Azzal foglalkozik, amivel szeretne, olyan rendszerek elkészítésén fáradozik, amelyek javítják az élő állatok tartási körülményeit, és azt az elvet vallja, hogy a vágóhidakon az állatok levágása békés, humánus formában is megvalósulhat, a halált és az életet tisztelve tervezi meg az állatok utolsó útját.

Ma előadásokat tart autizmussal élő személyeknek és családtagjaiknak, tanácsaival, tapasztalataival segítve őket. Azt írta, ha gyógyítani tudnák az autizmust, ő nem szeretne kigyógyulni belőle. Minden autizmussal élő személyhez meg kell próbálni megtalálni az utat, erősíteni abban, amit szeret csinálni, vagy ami iránt érdeklődik. Véleményem szerint ez egyfajta "másság" állapot, amihez, ha megfelelően közeledünk, megláthatjuk az értékét, a szépségét. Vannak súlyos autizmussal élő személyek, akikhez nem találja senki az utat, és ők sem találnak ki a saját világukból sohasem, hozzájuk nagy emberséggel és szeretettel kell közelíteni. 

Sokat adott ez a könyv, örülök, hogy nem adtam fel és mégis elolvastam.. :)

Bea

És ismét egy 60-as évek zenéire utaló idézet:

"Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára."

Janette Oke: Ha szólít a szív

Kiváltságos, keleti parti neveltetése nem készíthette fel Elizabeth-et a még szinte lakatlan nyugat kihívásaira....

Elizabeth fiatal, csinos, művelt, intelligens (hát én ezt nem mindig gondoltam így, és azt is kihagyták, hogy elképesztően naív szegény). De amikor nyugatra utazik, hogy egy iskolában tanítson a kanadai Sziklás-hegység lábainál, az ottani állapotok teljesen felkészületlenül érik. Mégis eltökéli, hogy beilleszkedik a helyiek közé, és a rábízott gyerekek szívébe lopja magát. 

Ez a könyv tipikusan az egyszer el lehet olvasni kategóriába sorolható. Én egy kicsit jobbra, többre számítottam. Pedig Kanadában, egy nagyon szép környéken játszódott a történet.

Elizabeth farkas-ügye, majd később az egész egér-mizériája már nagyon kikészített. Csak fogtam a fejem, hogy lélekben és viselkedésben még csak ez a  kislány fogja majd tanítani a gyerekeket az iskolában.

Eliza végig nagyon jókat evett, teázott, vásárolt és melegedett a tűzhelye mellett a könyvben, a könyv történetének körülbelül ez úgy a háromnegyed részét ki is tette, a fennmaradó részben azért olvashattunk pár váratlan eseményről, fordulatról is.

A könyvből készült filmre azért még kíváncsi leszek. (De Janett Oke újabb könyvére már lehet kevésbé. :))

7/10

Zsófi

Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten /Ambrózy báró esetei 1.

Budapest, 1896. 

A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.

Nagyon sok jó véleményt olvastam a könyvről, ezért gyorsan előjegyeztem a könyvtárban és viszonylag hamar hozzám is került. Imádok lomtalanításkor a kirakott dolgok között kutakodni. A családom többi tagja cikinek tartja, de én árgus szemekkel vadászok olyankor régi dolgokra. Így tettem szert régi, kopott, faragott lócára, felnyitható tetejű hokedlikre, régi képkeretekre, katonaládákra és öreg bőröndökre.  A könyv olvasásakor hasonló jó érzés fogott el, mint amikor a régi dolgok között kutakodok, vagy amikor itthon csodálom őket. A régies szavak "meztélláb", a "sifonér", szalmával töltött ágyak, a magasra pakolt dunyhák mind-mind imádott nagymamámat juttatták eszembe, ő használta hasonlóan a szavakat, a hajadonfőtt, a sajtalan, a szoldavíz , a stelázsi, ándungos amiket ő nap, mint nap mondott ma már szállóigévé váltak a családunkban.:)

Ilyen emlékeket, hangulatokat idézett fel bennem ez a könyv, nagyon jó volt a régi, ízes beszédet olvasni, megmosolyogtattak a szegénysorból származó, egyszerű szereplők. Emellett még a történet is izgalmas volt, nem is tudtam nagyon letenni. A szereplők is nagyon szerethetőek voltak, tetszettek a lábjegyzetek is, amiben kicsivel többet megtudhattunk bizonyos nevű és foglalkozású szereplőről, még akkor is, ha több közös vonás nem is volt bennük a könyvbeli alakjukkal. Mégis valamiféle tisztelgés ez a régmúlt emberei iránt, nosztalgia a régi, igazabb életre. Szerettem Ambrózy báró morcos alakját is,  mert tudom, hogy sokkal több rejlik a személyiségében, mint amit ebben az első részben láthattunk, és mint amit a 17 éves Hangay Mili látott benne. Kedvencem volt még Terka néni, és Agáta mama is. Kaméleonka is igazán egyedi szereplő volt, kíváncsi vagyok megtudunk-e még valamit róla, el tudnám képzelni... Tóni és a Donnert cirkusz is a szívemhez nőttek. 

Hangay Mili minden szeleburdisága, makacssága ellenére is nagyon kedves bájos figura volt, és igazán egyetértettem vele abban, amit Ambrózy báró viselkedéséről gondolt.

Nagyon sok minden jót írhatnék még erről a könyvről, ami a kedvencek közé is kerül, de inkább olvassátok el. :)

Egyetlen hibát tudok felróni Böszörményi Gyulának, az pedig az, hogy nem írta meg és adta ki rögtön a második részt is. :)

10/10

Bea

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

„Az őrnagy hallgatott, megdöbbentették a hallottak, és nem akart többet tudni. Ezért beszélnek az emberek rendszerint az időjárásról.”

Edgecombe St. Mary domboktól övezett angol falucska. Itt éli csendes életét a szikár, lovagias, lefegyverző modorú Pettigrew őrnagy. Mindennapjainak sarokkövei az angol férfiak nemzedékek óta nagy becsben tartott értékei: tisztesség, kötelességtudás, illendőség - és a kitűnő angol tea. Távol állnak tőle a modern világ olyan "vívmányai" mint például a könnyed erkölcs vagy az internet.

Ám szívének még a mindig fegyelmezett Pettigrew őrnagy sem tud parancsolni, és beleszeret a vegyesbolt pakisztán származású tulajdonosnőjébe, Mrs. Ali-be.

A történetét olvasva egy igazi, elbűvölő angol úriembert ismerhetünk meg, aki igyekszik boldogulni ebben az anyagias, érzéketlen mai világban.

Nagyon tetszett ez könyv. Pettigrew őrnagy személyisége egyszerűen elvarázsolt, a Mrs. Ali-val lassacskán kibontakozó szerelmük pedig nagyon romantikus volt. 

Edgecombe St. Mary lakói közül volt akiket a szívembe zártam, és voltak olyanok is akik nagyon ellenszenvesek voltak.

Az egész regényt áthatotta az az elbűvölő tipikus angol hangulat. 

Az őrnagy fiát Rogert pedig  jó néhányszor megráncigáltam volna, de a főszereplőnk ezeket a helyzeteket is igazi úriember módjára kezelte. 

Emellett a regény számomra azt a nagyon fontos üzenetet is közvetítette, hogy nem követhetjük mindig az eszünket, vagy tehetjük azt, ami helyesnek vagy illendőnek látszik. Nem foglalkozhatunk mindig csak mások előítéleteivel, mert bizony a mi időnk is véges. Nem kell valamit csak azért nem megtennünk, mert túl öregek vagyunk hozzá. És ahogy Pettigrew őrnagy is megmondta az élet ilyen szemszögből szemlélve meglehetősen egyszerű. Egyszerűen csak kövessük a szívünket!

Ez a könyv nem szűkölködött szívmelengető, megható, vicces és izgalmas pillanatokban sem. 

Nekem egy kicsit az Egy ember, akit Ovénak hívnak című könyvet jutatta eszembe, egy kicsit olyan volt mintha ez annak egy angol, romantikus szállal gazdagított változata lenne. Ezt persze jó értelemben értem, és talán mások nem is találnák annyira hasonlónak ezt a két könyvet. Nekem abban mutatkozik meg a hasonlóság, hogy mindkét könyv főszereplője egy jobb korból ránk maradt, a miénktől teljesen más értékrenddel rendelkező öregúr, akik szerint az embereket igenis a tetteik határozzák meg, nem pedig a pénztárcájuk, vagy a származásuk. Egyszóval akinek tetszett ez a könyv, annak ajánlom az Ovét, és akinek pedig az a könyv tetszett, annak ajánlom a Pettigrew őrnagyot.

„A szerelem ezt jelenti, Roger. Azt, hogy egy nő kiűz a fejedből minden józan gondolatot, képtelen vagy ravasz terveket kiagyalni a meghódítására, a szokásos manipuláció mit sem ér, minden gondosan kidolgozott terved értelmetlenné válik, és a jelenlétében elnémulsz, és csak állsz. És reménykedsz, hogy megesik a szíve rajtad, és vet néhány kedves szót az agyad vákumába.”

9/10

Zsófi