2015. augusztus 10., hétfő

Mark Haddon: Bumm!

Ezzel a könyvvel akár egy új címkét is létrehozhatnék, mégpedig a "saját könyv" címkét. Ugyanis azt történt, hogy elfogytak a könyvtári könyveim, és még egy nap volt a tervezett könyvtárlátogatásig. Ilyen még sosem volt, inkább az ellenkezője. Persze arra az egy napra keresnem kellett valami olvasnivalót, ami nem gond, mert itthon rengeteg könyv vár olvasatlanul, még a sokat rendelgetős időszakomból, vagy kiárusításon vásárolt könyvekből. Olyat kellett keresnem, ami azért gyorsan elolvasható, mert a könyvtárba már egy listát készítettünk a kikölcsönzendő könyvekről. Így esett erre a könyvre a választásom. 

Olvastam az írótól már "A kutya különös esete az éjszakában" című könyvét. Ez egy teljesen más stílusú könyv. Azt mondanám rá, hogy sci-fi gyerekeknek. Vannak benne csínyek, egy kis iskola, tanárok, tanárokról kiderült titkok, munkanélküli, helyét kereső apuka, undok nővér, akiről kiderül, hogy egész jó fej, titokzatos karkötő, egy Motor Uzzi, aminek a könyv végén nagy szerepe lesz, és kéken fénylő ujjú emberek, vagyis földönkívüliek. Gyerekeknek izgalmas lehet, én azért nem rágtam le a körmöm, de gyorsan végigolvastam, kíváncsi voltam, hová vezet a történet, mi indokolja a Bumm!  címet. Megkaptam a kérdéseimre a választ, aranyos könyv volt, ajánlanám kisfiamnak Titusznak, ha kedvelné a földönkívülieket és a pókokat, mert vicces pókok is szerepelnek ám benne. De nem szereti a zöld emberkéket sem, és a pókokat sem (na nem azért, mintha félne tőlük :-)), ezért nem tudom, hogyan dönt majd.

8/10

Bea

2015. augusztus 8., szombat

A Hónap Könyve(i) júliusban

Ebben a rovatban kiválasztjuk a hónap három legjobb könyvét. Főleg olyan könyvek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak. :)

Akkor lássuk  július könyveit.
Nem tudtunk csak három könyvet kiválasztani. :) 
A sorszámozás nem jelent sorrendet :)

Ismét bebizonyosodott, hogy általában egyezik a véleményünk a könyvekről. Volt már azért kivétel, de ez most nem az. :) Az alaptörténetet az indián varázslatok, mesék, és az utánozhatatlan szereplők tették egyedivé.




Néha nekem is befolyásolja véleményemet a borító, bár nem olyan mértékben, mint Zsófiét, mert én ilyen téren azért több tapasztalattal rendelkezem, (már csak azért is, mert jó pár év előnyöm van Zsófival szemben (úgy egy anyányi:)), ezért igyekszem nem hinni a borítóknak. Persze azért azt be kell látnom, hogy egy jó címlap már fél siker. Egy rossz borító nem jelenti azonban azt, hogy egy rossz könyvet fogok olvasni.  Ennyit a borítókról, annál is inkább, mivel ebben az esetben teljesen közömbös volt számomra, sőt a könyvről sem tudtam  semmit.
Így teljesen "szűz" , vélemény nélküli fejjel kezdtem bele az olvasásba, és nagyon hamar kialakult az a véleményem, hogy ez a könyv nekem nagyon tetszik. Eleanorral nagyon tudtam azonosulni, mert én is mindig úgy éreztem az iskolában, hogy valamiért kilógok a sorból, nem tudok beolvadni a divatos lányok tömegébe, és ki ne álmodozna egy ilyen barátról, aki szintén nem átlagos,  mint Park.  Nagyon szép könyv volt.

Itt Zsófinak kellene egy pár szót írnia :), de kicsit el van csúszva az olvasnivalóival és még nem került sorra nála Böszörményi Gyula könyve.  Ragaszkodtam hozzá azonban, hogy ez a könyv is felkerüljön a hónap könyvei közé, biztos vagyok benne, hogy Zsófi utólag egyet fog érteni velem.


Zsófi ajánlásával kezdtem el olvasni a könyvet, aki rajong az angol helyszínekért, az igazi angol szereplőkért, így hát nyilvánvaló, hogy neki nagyon tetszett. Bennem nem volt ezidáig ilyenfajta rajongás, de Pettigrew őrnagy felülmúlta minden várakozásomat!! A szarkasztikus humorával és a női nem iránti tiszteletével kedvenc szereplőim sorába lépett.



Ismét Zsófi nélkül sorolom a hónap könyvei közé ezt az állatok iránti tisztelettel és szeretettel teli könyvet.

Ebben a hónapban viszonylag sok könyvet sikerült elolvasunk, így a bőség zavarával küzdünk.  Szívem szerint megemlíteném még Paula Daly: Milyen anya az ilyen? című könyvét, Michael Morpurgo összes könyvét, ami júliusban felkerült a blogra, és Veronica Rossi: Végtelen ég alatt című disztópiáját. Stephen King Blaze című könyve is figyelemre méltó és nekem Rachel Joyce: Ellopott pillanata is tetszett. Szóval ők a különdíjasok. :))

A Hónap Könyve(i):

(Az eredeti bejegyzésekért csak kattints a címekre.)

2015. augusztus 7., péntek

Andy Weir: A Marsi

„Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam. Ennek kellett volna lennie életem legnyagyszerűbb két hónapjának, de már a hatodik napon rémálommá vált. 
Fogalmam sincs, ki fogja ezt olvasni egyáltalán. Gondolom, valaki majdcsak megtalálja egyszer. Mondjuk úgy száz év múlva.
Csak a rend kedvéért... Nem haltam meg a 6. solon. A csapat többi tagja nyilvánvalóan azt hitte, és nem is hibáztathatom őket ezért. Talán tartanak majd értem egy nemzeti gyásznapot, a Wikipédia-szócikkemben pedig az fog állni, hogy Mark Watney az egyetlen ember, aki a Marson halt meg.”

A könyv első pár mondata mindent elmond erről a szó szerint is fantasztikus történetről. Megtudhatjuk, hogy ez egy nem mindennapi regény, nem mindennapi történettel. Úgy érezhetjük, ha így folytatódik, akkor talán nem fogjuk tudni letenni sem, amíg végig nem olvastuk. Gondolhatjuk még azt is, hogy Mark Watney esetleg rendelkezik némi humorral, ha a Marson ragadása után a Wikipédia szócikkéről viccelődik. És véleményem szerint mindez igaz volt. Nem mindennapi történet volt, letehetetlen és Mark Watney is hozta a legjobb formáját.
Egy fantasztikusan jó sci-fi volt, régen olvastam már ilyet. Mindenki kíváncsi az ismeretlenre, itt többszörösen kaptunk belőle. Ismeretlen számunkra a Mars, ki ne nézne szét szívesen rajta (még ha némi írói segítséggel is)?
Az űrhajózás témában sem vagyunk profik, és a Nasa kulisszatitkaiba sem láthatunk be. Ebben a könyvben mindezt megtehettük, és mivel tényleg nem vagyok ebben a témában benne, nekem teljesen hitelesek voltak a dolgok. Hitelesek voltak Mark mindenféle szerelései, matematikai számításai, fizikai és kémiai akciói is. Amely dolgoknak részletezése elsőre furcsának tűnt (ezt másoknál is olvastam), de a részletezés által lett hiteles a dolog, mert egy ilyen komoly témájú és mélységű könyvben furcsán hatott volna, ha csak egyszerűen összeeszkábál valamit. A részletezés által jött át Mark profizmusa, és eltökéltsége. Nagyon a szívembe zártam őt, kedveltem a humorát, csodáltam az akaraterejét és kitartását. Szerettem a marsi mindennapjairól olvasni, hogy mivel tölti az idejét, hogyan osztja be az élelmét és hogyan számolja ki a vízszükségletét.
A regény felépítése is jó volt, a más szemszögből, másik oldalról is bemutatott információk még izgalmassabbá tették a könyvet, de erről azt hiszem nem kell többet írnom, mert nem szeretnék semmit elárulni.
Azt viszont elárulom, hogy nem tudtam letenni, mert meg kellett tudnom, hogy mi a történet vége. :)

10/10

Bea

2015. augusztus 6., csütörtök

David Almond: Csókás nyár

Pedig ez is csak úgy indult, mint bármelyik észak-angliai nyár. Az idő csodaszép. A tizennégy éves Liam számára most kezdődik a szünet. De azon a napon, amikor barátjával Max-szel követni kezd egy hangosan csattogó csókát, a fiú élete visszafordíthatatlanul megváltozik...
Egy elhagyatott épület előtt egy gondosan takaróba bugyolált kisbaba fekszik. Az anyja elhagyta... És ezzel kezdetét veszi a csókás nyár.

Gyermekkönyvtárból kölcsönzött ifjúsági regény. Amikor megtaláltam arra gondoltam, hogy akár még jó is lehet. A címe és a fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy egy könnyed, nyári ifjúsági regény, némi krimis szállal átszőve, a talált kisbaba miatt. Ez a regény azonban ettől sokkal több volt. 
Szinte álomszerűen történnek benne az események, sok konkrét dolgot nem tudunk meg belőle. Amit viszont igen, az éppen elég, hogy átvegyük a hangulatát, valami nyomasztó nyugtalanságot, olyasféle érzést, amit a 14 éves Liam érezhet a gyereklét és  felnőtté válás  határán, híres író apja és művészlelkű édesanyja mellett. A bizonytalanságot, a nagy szabadságot, ami annyira nagy, hogy lehet sok is egy 14 éves, helyét kereső fiúnak.

A csókák, a repülők, Liam barátja Max, a kisbaba, másik gyerekkori barátjuk Nattras végigkísérik Liamot ebben kissé   szürrealisztikus történetben, és egy kés, a Halálhozó is fontos szerepet kap. Új barátai pedig, akikkel sorsszerű a találkozásuk,  megmutatják a nyugalmas, biztonságos életet élő Liamnak az élet kemény valóságát, borzalmait. Nem mindig választhajta meg az ember, hogyan éli az életét. De ha jó élete van, akkor nem is tudja sokszor, hogy az milyen jó. Liam ezen a nyáron sokat tanult az életről és soha nem fogja elfelejteni...
Jó volt olvasni a könyvet, pedig eleinte nem tudtam miről is szól, melyik szálon halad majd a történet, de aztán rájöttem, hogy nem ez a lényeg, hanem Liam, és amikor ezt megértettem, akkor már nem vártam semmit, hanem követtem őt, a gondolatait, a mindennapjait, az érzéseit és néha olyan volt, mint egy rossz álom, de bíztam benne, hogy semmi rossz nem történik. 


A regény első bekezdése:  
„A történet a késsel kezdődik, és azzal is ér véget. A kertben akadtam rá. Max Woodsszal lógunk, kincset ásunk, mint kölyökkorunkban. Most sem találunk mást, csak köveket, gyökereket, földet meg gilisztát. Aztán egyszer csak ott van, a felszín alatt, egy fanyelű, bőrtokos kés. Én fordítom ki a földből. Hajlított pengéje fakó, a nyele mocskos, a tokja fekete és merev, kicsit már rothadásnak indult.”

9/10

Bea

És egy dal a 60-as évekből:
(Majd egyszer talán eláruljuk, hogy miért szívügyünk a 60-as évek zenéje:))

"Tartom egy kicsit Alisont. Mindenki a "Blowing in the Wind"-et énekli, "Fújja már a szél", a kicsi a ritmusra mozog a karomban."

2015. augusztus 4., kedd

Magyarósi Gizella: Ki fogja a kukacot?


„Az én anyukám magas, vékony, szigorú, a lába közepes. Idén lesz 34, de fiatalnak néz ki. Barna haja néha vöröses.  Egyszer beleesett a vízbe, és apukám is beleesett a vízbe, és fölkelt, kiszállt és összeismerkedtek. Így lett ő az anyukám. És az öcsémnek is. Nagyon kedves hozzánk, rendszeresen elvégzi a házimunkát és kimossa a tornacipőnket. ... Az én anyukám nagyon ügyes. Reggel kifesti a szemét, és 8.00-tól 14.30-ig munkába megy. Számítógéppel dolgozik. Utána bevásárol vagy beugrik a fodrászhoz a kozmetikába. Mikor végképp hazajön, megfőzi a vacsorát és kikérdez bennünket. Apukámat is...Az én anyukám mindent elkövet, ami tőle kitelik, és csak a javunkat akarja. Mert az anyukáknál ez már így szokás.”

Ilyen és ehhez hasonló szösszenetek vannak ebben a kis könyvecskében. Magyarósi Gizella a Marcello D'Orta könyvek fordítója, az olasz tanár úr könyveinek mintájára megalkotta a saját magyar változatát. Kitalált egy országos pályázatot, tanárokat, könyvtárosokat mozgósított, szétküldte a kérdéseit: Mi a barátság? Miért jó a szerelem? Legszebb nyári élmény, kedvenc állat, ilyen és ehhez hasonló témákban várt válaszokat, és azok segítségével összegyúrta ezt a kis könyvet.
Néha jókat mosolyogtam rajta, kedves volt, ahogy "gyerekszáj" stílusban íródtak a válaszok, de egyvalami nagyon zavart. Mégpedig  a rengeteg helyesírási hiba. Tudom, hogy szándékosan voltak benne, valószínűleg ezzel érzékeltetve a gyerekek válaszaiban is előfordulókat, de annyira sok volt, majdnem mindegyikben hemzsegtek a hibák, hogy engem ez nagyon bosszantott. Ha kicsit kevesebb lett volna, és néha nem azt éreztem volna, hogy ezeknek a gyerekeknek bizony nem sok eszük van, akkor még élvezhettem volna is a könyvet. Így csak gyorsan elolvastam. :) A fentebb idézett szövegrészben például nem volt egy hiba sem, és szerintem így is nagyon aranyos.

Kárpótlásul magamnak (és nektek is:)) leírok ide egy pár olyan gyerekszáj-jellegű írásomat, amikhez a mi családunk (legfőképpen Titusz) szolgáltatta az alapanyagot:

Zsófi a nővérem. Szép lány. Anyát és Zsófit akartam feleségül venni. De Zsófi ma kidobta a játékaimat, mert nem pakoltam el. Holnap inkább megkérdezem Aminát az oviban, hogy hozzám jön-e feleségül, de csak akkor, ha szeret a földön a sok játék között járkálni.

Hétfőn sütött a nap, pólót és rövidnadrágot vettem fel.
Kedden esett az eső, gumicsizmában és esőkabátban voltam.
Szerdán fújt a szél és hideg volt, pulcsiba és széldzsekibe bújtam.
Csütörtökön Anyák napi ünnepség volt az oviban, ünneplő ruhát adott rám Anya.
Pénteken otthon maradtam, otthoni ruhában.
Szombaton nagymamámhoz mentem, homokozós, játszós ruhában.
Csoda, hogy Anya meg tudja jegyezni, hogy mikor milyen ruhát kell felvennem.

Anyától örököltem a pisze orromat és a fülemet.
Apától a hajam színét és a pocakomat.
Kár, hogy nem örököltem a szakállát és a bajuszát is, mert akkor összetévesztenének vele és bármikor vehetnék jégkrémet a boltban, de így látják, hogy kicsi vagyok és tudják, hogy biztos nincs pénzem.

Egy perselyben gyűjtöm a pénzemet. Odaadtam Anyának, hogy tudjon venni kertes házat. De Anya azt mondta, hogy ez egy téglára sem elég, gyűjtsek még hozzá. Ezt nem értem, mert nem is téglára adtam, hanem házra.

Anyának és Apának a kisfia vagyok. Mamának és Papának az unokája. Zsófinak és Bencének a tesója. Dédinek a dédunokája, Petinek és Levinek a barátja. De kije vagyok a szomszéd néninek?

Eddig Amina volt  az oviban a szerelmem. De most már ő megnőtt és nincs foga. Ezért új lányt találtam magamnak, Hannát. Ő még kicsi és a foga sem hullott ki. Ezért bármikor tud velem mogyorót enni.

Zsófi és Bence szoktak egymással veszekedni. Én is szoktam velük veszekedni, akkor ők is veszekednek velem. De ekkor már Anya és Apa is veszekszik velünk. És mindenki veszekszik, már azt sem tudják kivel.
Ha Zsófi és Bence nyugton maradnának ilyenkor, akkor nincs ez a nagy hajcihő.

Egyszer világgá akartam menni. Felvettem a hátizsákomat, a kabátomat, a sapkámat. De nem találtam a cipőmet, csak a pizsamámat. Így gyorsan felvettem és lefeküdtem aludni.

Bea

2015. augusztus 3., hétfő

Diane Keaton: Játszd újra, Diane

„Tizennégy éves voltam, amikor anyu egy szülői értekezletet követően a kezembe nyomott egy könyvet, amelynek címe: Naplóm. Ez volt a válasza arra, hogy közepes alát szereztem be nyelvtanból. A nehézfejűek közé kerültem, kétnyelvű mexikói lányok, rosszhírű fiúk és hozzám hasonló fellegjárók társaságába. A közös sors összehozott ezekkel a tenyeres-talpas csajokkal, akik a nagy szájammal együtt is a szárnyaik alá vettek. Kedvesek és nagylelkűek voltak, s isteni közönséget szolgáltattak a pofára eséseimhez.”

Nem sokat tudtam Diane Keaton-ról, mikor elkezdtem olvasni a könyvet. Persze láttam már pár filmben, és az Annie Hallt is láttam, ami bevallom nem igazán tetszett (de így a könyv elolvasása után "bennfentes" szemmel azért majd újra megnézem). 
A színésznő életéről viszont semmit nem tudtam, de azért reméltem, hogy majd kapok egy kis ízelítőt a 60-as évekből és szerencsére kaptam is, miszerint Diane Keaton tiniként, olyan frufrut vágatott mint Penelope Tree-nek (angol modell a 60-as években) volt, négy centiméter magasra tupírozta a haját, és miniszoknyát viselt hosszú fehér csizmával. (Ezektől eltekintve sajnos gyorsan túl jutottunk a 60-as éveken.)
Szeretek önéletrajzokat/életrajzokat olvasni, szeretek belesni más emberek életébe, és hálás vagyok, amiért ezek az emberek, úgy mint ahogy Diane Keaton is tette, megengedik, hogy jobban megismerjük őket, elmesélik nekünk az érzéseiket, titkaikat, félelmeiket.
Ezt a könyvet is nagyon szerettem olvasni, jó volt végigkövetni azt, hogy lett egy eleven, kislányból, önbizalomhiánnyal kűzdő ifjú színésznő, majd elismert, magát elfogadni képes, érett és sikeres nő.
Az édesanyjáról, és a vele való kapcsolatáról szóló részeket is érdekes, megható volt olvasni, az édesanyja által készített kollázsok (amelyekről a könyvben képeket is találhatunk) pedig lenyűgözőek voltak.
Mint ahogy sok más dolgot, azt sem tudtam Diane Keatonról, hogy ötvenéves korában fogadta örökbe első gyermekét Dextert a lányát, majd később egy kisfiút is Duke-ot. (Ja és azt is megtudtam, hogy annak idején szerepelt a Hair musicalban is.)
Jó volt olvasni a filmes, forgatási kulisszatitkokról is, így már más szemmel fogom nézni a színésznő filmjeit.
Woody Allent pedig egy teljesen új oldaláról ismerhettem meg Diane szemszögéből. Ebben a könyvben két dilis és meglehetősen bogaras fiatal egymásra találásáról olvashatunk. Korábban olvastam már Mia Farrow életrajzi könyvét is, és abban  teljesen más színben tűnik fel Woody.


Volt, hogy néha egy kicsit kuszának éreztem, furcsa volt az ide-oda ugrálás az időben, túl sok volt a név, de a könyv végére megszoktam ezt a stílust, és így nagyon kellemes olvasmány volt.
Ajánlom a hozzám hasonlóknak, akik szintén nem tudnak sokat Diane Keatonról, a színésznő rajongóinak pedig kötelező! :)

10/10

Zsófi

2015. augusztus 2., vasárnap

Bear Grylls: Valódi hősök

„Ne engedd, hogy bárki bebeszélje neked, hogy amit megálmodtál, az lehetetlen! Csak azért mondják, mert ők nem lennének képesek megvalósítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy neked nem sikerülhet.”

Azt hiszem Bear Gryllst senkinek nem kell bemutatni. Kevés olyan ember akad, aki ne látta volna a Discovery Chanel gondozásában készült A túlélés törvényei sorozat valamelyik részét a bátor, vakmerő és kicsit őrült Bear Grylls főszereplésével. 

BG bebizonyította, hogy nemcsak hegyet mászni, felfedezni és extrém helyzeteket megoldani, hanem írni is tud. Írt már több könyvet, ifjúsági regényt.  
A Valódi Hősök ezúttal Bear Grylls tisztelgése a hozzá hasonlóan vakmerő és bátor emberek előtt. Ebben a könyvben legnagyobb példaképeiről mesél, kalandorokról, felfedezőkről, katonákról. Olyan emberekről, akik rendkívüli élni akarásról és akaraterőről tettek tanúbizonyságot, halált megvető bátorságuk hősökké tette őket.
Az életben maradás érdekében gyakran szörnyű dolgokat viseltek el ezek az emberek, olyanokat, amiket mi egyszerű hétköznapi emberek úgy gondoljuk, hogy nem is lehet kibírni, ilyen nincs is. Ők azonban bebizonyították, hogy az ember az életben maradása érdekében hatalmas lelkierőre találhat magában és óriási tettekre képes.
Mindegyik történet egyedülálló volt, hihetetlen, volt amit elborzadva olvastam, szörnyülködve azon, hogy mit képes az ember kibírni, pl. levágja a saját karját, vagy leszakadt talppal törtet a Déli sark jégsivatagában. Milyen találékony az ember, amikor éhezik vagy szomjazik, és mennyire elképzelhetetlenül erős, amikor életben akar maradni, minden áron.


A 26 történetből egy-kettő már ismerős volt, volt amelyikből már filmet készítettek, könyvet írtak. Ilyen volt az uruguayi rögbiválogatott története, amikor gépük lezuhant az Andok egyik hegyének tetején. Az életben maradtak (ez volt egyébként a könyv címe is) pedig kannibalizmusra kényszerültek. Vagy Louis Zamperini története, akinek az életéből készült filmről már a blogunkban is írtunk. Mindössze két történet főszereplője nő, ezt Zsófi kevesellte is, szívesen olvastam volna több bátor nőről én is, de megértem, hogy Bear Gryllsnek inkább férfi példaképei vannak, mindamellett, hogy elismeri a női bátorságot, akaraterőt és kitartást is.

Bea

2015. augusztus 1., szombat

Mesebeszéd

L. Molnár Edit: Mese a kisfiúról, aki mindig mindent félbehagyott                                - és más történetek

Ezt a könyvet, azért kölcsönöztem ki a könyvtárból, mert gondoltam Tituszt érdekelheti a Mese a kisfiúról, aki nem akart mosakodni című történet. Na nem akar ez semmiféle célzás lenni arra, hogy Titusz ne szeretne mosakodni. Ááá, dehogy! :) Első szóra rohan zuhanyozni, alaposan megmossa magát tetőtől-talpig, a foga is csillog-villog minden zuhanyzás után, sosem felejti el megmosni. De tényleg! Mi többiek (anya, apa, tesók)  csak lagymatag cicamosdást végzünk Tituszhoz képest. Sosem fordult még elő, hogy zuhanyzás után gyanúsan szárazan jött ki, és sosem derült még ki, hogy csak megnyitotta a vizet, folyatta kicsit, majd elzárta. Titusz ilyet bizony nem csinál! Csak úgy gondoltam, hogy érdekelheti ez a mese. :)) Erről konkrétan nem mondta el a véleményét, de több másikon jót szórakozott. Mint ahogyan én is. Aranyos kis tanmesék, szórakoztató módon.

Tóth Dóra: Dini Kalandjai

Ez egy 15 éves könyv. Még Zsófinak (20)  és Bencének (18) vettem, és mondhatnám, hogy rongyosra olvastuk, de nagyon jó állapotban van, nagyon vigyáztunk rá. Mindkettőjük kedvenc könyve volt. Én is nagyon szerettem. Hiszen  legalább százszor végigolvastam. :) Miközben Zsófi és Bence kerekre nyitott szemmel hallgatták, vagy éppen olyan álmosak voltak, küzdöttek, hogy nyitva tudják tartani a szemüket. Miközben én próbáltam mondatokat kihagyni belőle, hogy hamarabb végezzünk, mert én is hasonló problémákkal küszködtem, mint ők. De nem tudtam őket becsapni, mindig figyelmeztettek, hogy "Anya, elfelejtetted elolvasni, hogy Dini azt mondta..." vagy "Anya, itt még még nem mentek aludni, hanem előtte a patakhoz kirándultak..." Szóval sosem sikerült semennyivel megkurtítanom a meséket, még szükséghelyzetben sem. De tényleg aranyos kis történetek, szórakoztató a két kis dinó, Dini és Igu vándorlása, kalandjaik az őskori kerek erdő közepén. 
Pár év után Titusz is megtalálta és ismét olvashattam a kalandjaikat. :) Csakhogy most már Zsófi és Bence is olvashatta őket Titusznak. :)) 

Szergej Obrazcov-Alekszandr Kocsetkov: Egy pingvinfióka története

Ez egy 1981-es kiadású könyv, még az én gyerekkoromból való. Fekete-fehér fotókkal illusztrált elbeszélés egy kispingvinről, aki a jégsivatagban született; arról, mi minden történt vele, amíg felnőtt, s nagy pingvin lett belőle. Emlékszem nagyon sokszor végiglapoztam ezt a könyvet, és mindig nagy hatással volt rám, sajnáltam a szerencsétlen, magányosan vándorló kispingvint és mindig megnyugodtam a végére, amikor szerencsésen felnőtt és rendeződött a sorsa. 

Icinke-picinke/Népmesék óvodásoknak

Emlékszem ovis koromban ennek a könyvnek és a Cini-cini muzsikának valamiért elvarázsolt a borítója. Aztán felnőtt fejjel a könyvtár kiselejtezett könyvei között bukkantam rá, és én is elolvastam belőle gyermekeimnek a klasszikus meséket, mint a Kiskakas gyémánt félkrajcárja, A sajtot osztó róka, A kismalac és a farkasok, A kecskegidák, A három kismalac, A kisgömböc, Kacor király és hasonló csemegék. Azért most ahogy beleolvasgattam, meglepett, hogy mennyi horrorisztikus elem van ezekben a gyerekmesékben. Pl. A félig nyúzott bakkecske címűben. Van egy hazudós kecskénk, aki mindig azt mondja a gazdának, amikor hazamegy a rétről, hogy se nem evett, se nem ivott, erre a gazda megnyúzza (igaz, csak félig:)), majd elzavarja a háztól, ott pedig szegény kecskét, aki bevetette magát a borz házába az erdei állatok nem hagyják békén és világgá kergetik. Igaz, úgy kellett neki, hazudott és önkényes lakásfoglaló volt. :)
És itt volt még Kecskemama, mint Hasfelmetsző, igaz, a kicsi gidáit mentette :), no meg a kismalacok, akik leforrázták a farkast, és a királyfi is csak úgy nyiszantotta a sárkányfejeket, legalább negyvenet egy mesében (mert volt hétfejű, tizennégyfejű és huszonnégyfejű).
Érdekes, hogy sem gyerekkoromban, sem fiatal anyuka koromban nem tűntek fel ezek az ijesztőségek, és most is csak mosolygok rajta. És azt is tudom, hogy szimbolikus jelentőséggel bírnak ezek a tettek, a szörny legyőzése, a hétfejű sárkány fejének levágása segíthet egy gyereknek problémái megoldásában, beleképzelheti magát a hős helyzetébe, és másnap az oviban is eszébe juthat, hogyan győzte le a királyfi a sárkányt, vagy hogyan mentette meg Kecskemama a gidákat, és akkor ő is vissza tudja szerezni a homokozólapátot és dömpert, amit egy másik gyerek elvett tőle, vagy van bátorsága még egy vajas kenyeret kérni. Mindettől függetlenül nem tudom, hogy manapság olvasnak-e még ilyen régi meséket az oviban, vagy anyukák olvasnak-e otthon ilyeneket a gyerekeknek. Mi már kinőttünk belőle :)

Bea

2015. július 31., péntek

Charles Dickens: David Copperfield

Nemrégiben néztük meg a  könyvből készült filmet, Daniel Radcliffe alakította a fiatal Davidet, és Maggie Smith a morózus nagynénit, akinek azért nagyon nagy szíve van. Mindkét alakítás nagyon jó volt szerintem és a film is jól sikerült, igazán szórakoztató volt.
Bence  azonban még a film megnézése előtt el is olvasta a könyvet. A családban ő az, aki leginkább vállalkozik régebbi klasszikusok olvasására, Zsófit és engem gyakran elcsábítanak az új könyvek. Így most Bencét kértem meg a könyv értékelésére, teljességgel az ő véleményét olvashatjátok:

Szeretem a régi, jó könyveket. Más érzés kézbe fogni őket, mint egy vadi újat. Kicsit porosak, foltosak, kopottak, néha még a régies szaguk is megvan. Az a véleményem, hogy a régi, klasszikus műveket másfajta szemmel, megközelítéssel kell olvasni, mint egy új, izgalmas bestsellert. Le kell lassulni, át kell venni a nyelvezetét, a hangulatát. Lassabban folynak benne az események, az unalmasnak  tűnhető kitérőket is nagyon lehet szeretni, ha sikerül "belelépnünk" a könyvbe, a korba, amelyikben a könyv játszódik.

Ilyen olvasmány volt a David Copperfield. Nem siettem vele, nem volt cél, hogy minél hamarabb elolvassam, szépen komótosan haladtam. Nem igazán tudtam miről szól a könyv, annyi  ismeretem volt róla, hogy "bentlakásos iskola, szegény fiú, gyerekként dolgoznia kell". Nagyjából ennyi volt, amit eddig hallottam róla. Dickenstől sem olvastam még semmit. Nagyon sok minden miatt tetszett ez a könyv. A 19. századi Angliában játszódik, egy angol történet már eleve fél siker nálam. Szeretem az angol stílust, az angol vidéki tájat, az angol városokat, az angol emberek szokásait és modorosságát. A könyvben minden volt ezekből. Tetszett az írásmód, a régi, hosszú  "cikornyás" mondatok :), az apró, közbeszúrt, humoros megnyilvánulások, amik nagyon szórakoztatóvá, élvezetessé tették a könyvet.


A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek voltak, nagyon jellegzetesek egytől-egyig,  nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire szerettem ezt a könyvet. Mindenkinek volt egy-egy sajátos, jellemző, olykor humoros tulajdonsága, amiért egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. Ugyanakkor a gonosz karakterek is nagyon jól ki voltak találva, én is igazán utáltam őket.
Jó volt a fent említett filmadaptáció, a szereplőknek sikerült a filmvásznon hitelesen megjeleníteni a könyv szereplőit, és a humor is átjött.  Sajnálom, hogy egy-két jópofa és fontos szereplő kimaradt a filmből, a könyv után hiányoztak.

„Tudtam, hogy Traddles pompás fickó, de bármennyire szerettem is, mégis, a kényes alkalommal önkéntelenül is arra gondoltam, bárcsak ne vette volna fel azt a szokást, hogy haját olyan mereven felfelé kefélje. Valami bámészkodó arckifejezést kölcsönzött neki - mondhatnám szívet borzoló kifejezést - amely, mint aggódásom súgta, végzetessé válhat számunkra.
Bátorkodtam megemlíteni a dolgot Traddles előtt, amint Putney felé baktattunk; megjegyezve, hogy ha kedve lenne haját  egy kissé lesimítani, hát...hát...
- Kedves Copperfieldem - mondta Traddles, kalapját lekapva, és haját összevissza dörzsölgetve -, megtenném a legnagyobb örömmel. De hiába, nem megy.
- Nem lehet lesimítani?
- Nem - felelte Traddles. - Egyszerűen nem hagyja magát. Semmi módon. Ha egy fél mázsát raknék rá, s úgy mennék el egészen Putneyig, abban a pillanatban, ahogy a súly lekerül róla, égnek állna megint, fogalmad sincs róla, milyen konok a hajam Copperfield. Olyan vagyok, mint egy mérges sündisznó.
Bevallom egy kicsit csalódást éreztem, bár egészen elbűvölt jóindulatú természetével. Meg is mondtam neki, milyen sokra tartom ezt a tulajdonságát. Hozzátettem, hogy ami konokság lappanghatott a természetében, azt alighanem mind a haja szívta magába, mert máshol nyoma sem maradt.
- Ó! - mondta Traddles nevetve -, biztosíthatlak, hogy már sok bajom volt ezzel a szerencsétlen hajzatommal. Nagybátyám felesége rá se tudott nézni. Azt mondta, rettentő idegessé teszi. És ez a haj nagyon utamban állt akkor is, amikor beleszerettem Sophyba. Nagyon is utamban állt.
- Sophynak kifogása volt ellene?
- Neki ugyan nem - felelte Traddles -, de a legidősebb nővérének annál inkább...az igazi szépségnek...mint hallottam, ugyancsak kicsúfolt miatta. Szó, ami szó, a testvérei mind nevetnek rajta.
- Kedves! - mondtam.
- Igen - hagyta rá Traddles tökéletes ártatlanságában. - Ez már olyan családi móka náluk. Azt mesélik például, hogy Sophy egy hajfürtömet őrizgeti az íróasztala fiókjában, de kénytelen csatos könyvben tartani, mert különben felágaskodna. Sokat nevetünk rajta.”

10/10

Bence

2015. július 30., csütörtök

Kedvenc íróink: Pearl S. Buck

Ismét egy új rovatot indítunk a blogon, amelyben kedvenc íróinkat fogjuk bemutatni nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, amik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk a műveiket másokkal is megismertetni.

Pearl Comfort Sydenstricker Buck, amerikai írónő a Nyugat-Virginiai Hillsboroban született 1892-ben. Egyike volt kora legnépszerűbb íróinak, különösen Kínában játszódó regényeinek kapcsán, de szintén ismert volt humanista tevékenységéről és harcáról a nők jogaiért. A termékeny szerző 1932-ben Pulitzer-díjat, 1938-ban pedig Irodalmi Nobel-díjat kapott.
Pearl három hónapos volt, amikor misszionárius szüleivel a kínai Csinkiang városába költözött, 80 éves korában hunyt el Pennsylvániában. (bővebben: wikipédia)

Pearl S. Buck könyveivel akkor találkoztam szembe, amikor az Egy gésa emlékiratai elolvasása után rám tört a keleti/gésa láz, és fejvesztve kutattam a könyvtárban ilyen témájú könyvek iránt. Egy ilyen véletlen találkozásból vált Pearl S. Buck Anyával közös kedvencünkké, és bizony nem elégedtünk meg csak annyival, hogy mi elolvastuk a könyveit, hanem "rásóztuk" a családunk többi tagjára is. Aki szintén szereti a keleten, Kínában játszódó könyveket, erős nőkről, férfiakról szóló történeteket, kedveli a történelmi regényeket, és szívesen bepillantana ebbe a távoli különleges világba, annak mindenképpen ajánlom olvasásra az írónő könyveit. 

A kínai rabszolgalány

Egy fiatal kínai lány, Peónia élettörténetét beszéli el, akit egy gazdag zsidó családnak adnak el szolgálólánynak.
Ezt a könyvet olvastam el először az írónőtől, nagyon érdekes regény volt, Kínának egy olyan történelmi szakaszát, társadalmi helyzetét tárta elém, amiről még soha nem is hallottam.  A történetben a zsidó és kínai kultúra különleges találkozásáról, egybefonódásáról is olvashattunk.

Liang asszony három lánya

Liang asszony elhagyja a férjét, miután a férfinak ágyasa lesz, és éttermet nyit Sanghajban. A vendéglő a nyugalom és az ínyencfalatok szigete egy olyan világban, ahol nyomorúság és szürkeség uralkodik. Liang asszony Amerikába, a szabadság világába küldi tanulni három leányát. A lányok közül az egyik letelepszik az Államokban, míg kettő visszatér Kínába. Ám boldogság és előrejutás helyett megpróbáltatások sora vár rájuk. Liang asszony próbálja felnyitni a szemüket, hogy Kína már nem ugyanolyan, mint gyerekkorukban volt, s a változásokhoz alkalmazkodni kell. Az írónő utolsó regénye egy bölcs, hagyományos értékeket őrző asszony és három lányának sorsát követi nyomon a 60-as évek Kínájában, a kommunista uralom megerősödésének idején.


Kwei-Lan vergődése

Kelet és Nyugat világnézete csap össze ebben a regényben.
A furcsa cím ne ijesszen el senkit ettől a könyvtől, az eredeti címe egyébként is az, hogy Keleti szél, nyugati szél, és úgy láttam, magyarul is megjelent ezzel a sokkal szalonképesebb címmel is. A könyv Kwei-Lan életét meséli el, akit szülei szigorú kínai hagyományok szerint neveltek, ám a bátyja egy nap egy amerikai nővel tér haza külföldi tanulmányaiból. Kwei-Lan a sógornője által ismerkedik, barátkozik meg a nyugati világgal, és így az ő szemszögéből mi is teljesen máshogy szemlélhetjük a világunkat, életmódunkat, szokásainkat.


Az utolsó kínai császárné

A lebilincselő regény hiteles portrét fest az utolsó kínai anyacsászárnéról. Az erőskezű sokszor könyörtelen császárné, Ce-hszi Kína egyik legnyugtalanabb korszakában, a 19.  század második felében irányította az országot. A császári udvarban sokan gyűlölték és rettegtek tőle, a nép azonban rajongott érte. A gyönyörű mandzsu lány tizenhét évesen került a Tiltott Városba, a Császári Palotába, és az uralkodó kedvenc ágyasa lett. Majd fiú örököst szült és császárné lett belőle. Éles eszének és kitartásának köszönhetően már huszonnyolc éves korában magához ragadta az ország irányítását, s azt haláláig ki sem engedte a kezéből.
Ezt a könyvet különösen a történelmi regények kedvelőinek ajánlom. Nagyon érdekes volt Ce-hszi életét végigkövetni, amint egy naív fiatal lányból Kína uralkodónőjévé változott.

Az édes anyaföld

Ezért a regényért 1938-ban kapta meg a Nobel-díjat az írónő.
Egy kínai parasztcsalád történetét meséli el, ahogy két generáción át a semmiből küzdi fel magát módos gazdává, az európai ember számára embertelen kínai körülmények között. A regény központi figurája a rabszolgalányból lett anya, ez a csodálatos nőalak egyszerre gyengéd és erős, esendő és szigorú erkölcsű, családot összetartó, végtelen erőforrás, akár az édesanyaföld, amelynek legfőbb parancsa, hogy nem szabad elhagyni, nem szabad eladni, az utolsó leheletig ragaszkodni kell hozzá.
Ez a kedvenc regényünk az írónőtől, és ez volt az a könyv amit a családban többeknek is ajánlottunk, és aki elolvasta annak szintén nagyon tetszett. (igen, Mama ezennel ajánljuk neked is ;))
A könyv egy nagyon megrázó, megható történetet, egy család történetét meséli el nekünk, akiknek szinte semmijük sem volt, aztán kemény munkával megszereztek mindent, amire szükségük volt. De vajon elhozta ez számukra a nyugalmat, boldogságot?

Zsófi