Catherine Anderson: Felhők felett

Gabriel Valance sehol sem tölt sok időt, fegyverforgatóként egyik vidékről vándorol a másikra. Életét a párbajok, az olcsó wiskey-k, a hotelszobák és örömlányok jelentik, és amikor Randombe, a coloradói kisvárosba érkezik, akkor sincs ez másképp.

Ám ez a hely nem akármilyen hely, különös dolgok esnek meg itt, és a férfi kap még egy esélyt az élettől, hogy egy olyan világnak lehessen részese, amiről mindig is álmodott. Ehhez azonban nem kevesebbet kell megtennie, mint hogy azon nyomban házasságra lép Nancy Hofmannal, az illemre sokat adó, mindig visszafogott nővel. És nem elég elvennie Nancyt, meg is kell tanítania a múltja elől menekülő nőnek, hogy mi a bizalom, a szeretet, és mi a szenvedély. Együtt kell felfedezniük egy olyan világot, amelyben mindkettejük először tapasztalja meg, mit is jelent nem egyedül lenni.

A Felhők felett egy szívet megdobogtató, lelket melegítő, könnycsatornákat megindító romantikus könyv volt. Gabriel Valance a fegyverforgató rosszfiú egy éjszakát tölt a coloradói kisvárosban, és már a következő reggel bajba keveredik. Ezután olyan váratlan fordulatot vett a könyv története, amire abszolút nem számítottam. Gabriel kap egy utolsó lehetőséget.  Nem arra, hogy jóvátegye bűneit, hanem arra, hogy megtapasztalja milyen az, amikor érzések ébredeznek az emberben, és amikor ezek az érzések cselekvésekre ösztönzik. Olyan cselekvésekre, amiket nem a saját boldogulása érdekében tesz, hanem másvalakin akar segíteni, legyen az nő, férfi, gyerek vagy éppen egy állat. 

Karácsony táján játszódik a cselekmény, de nem a karácsony kapja a főszerepet a könyvben, hanem Gabriel és Nan találkozása. Egy találkozás, amely a kezdeti bizalmatlanság elmúlása után  barátsággá fejlődik, majd szerelem lesz belőle. Jó volt látni, ahogy a rosszfiú Gabriel igyekezett, hogy megfeleljen az utolsó esélyben szabott feltételeknek, közben alaposan megismertük, és rájöttünk, hogy nem gonosztevő ő, hanem csak a születésének körülményei és keserű gyerekkora tette azzá, aminek mindenki hiszi. A második esélyében pedig megvívta a maga lelki harcát, hogy jól végzi-e a dolgát, és hogy végezze-e egyáltalán, vagy hallgasson a szívére.  

Olyan könyv volt ez, ami tele volt szeretetre méltó szereplővel, érzésekkel, családi és emberi összetartással, egymás megsegítésével. Az érzelmek és a cselekmények mellett, szerepet kapott a vallás is. Elgondolkodtatott, hogy a hit képes-e csodákra, vagy a bennünk lévő akarat. Az a hívő ember, aki kiöltözve minden vasárnap templomba jár, vagy az, aki ténylegesen meglátja maga körül a segítségre szoruló embereket és tesz is valamit azért, hogy jobb legyen nekik. 

Mivel ez egy igazán romantikus történet, nem szűkölködött a romantikában és szenvedélyes jelenetekben sem, mégis sokkal erősebb volt nekem az emberek egymás iránt mutatott szeretete, összetartása.  A boldogság a végére bennem teljes volt, egy gyönyörű karácsonyestét is átélhettem a szereplőkkel, néha egy-két papírzsepire is  szükségem volt, és megállapítottam, hogy gyakrabban kellene ilyen romantikus könyveket olvasnom. Catherine Andersontól ez volt az első könyvem, de azt már biztosan tudom, hogy nem az utolsó. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak! 

10/10

Bea

Isabel Wolff: A legjobb kép róla

Ella Graham portréfestő karrierje felívelőben van. Különös tehetséggel örökíti meg modelljei igazi énjét csodálatos, élethű képein, a magánéletében azonban semmi sem olyan egyértelmű, mint szeretné.

A legjobb kép róla című könyv, amely Ella modelljeinek történetét vegyíti a művésznő saját élményeivel - apjával folytatott küzdelmével és azzal a felismeréssel, hogy nem a megfelelő férfiba szeretett bele -, egyszerre felemelő és keserédes. Isabel Wolff,  a humor, a pátosz, a rejtély és a romantika sajátos keverékével olvasmányos mesét sző a művészi ihletről, a második esélyről és a megérzések fontosságáról.

Az írónő előző könyve a Mesés ruhák kalandjai nagyon tetszett, igazi minőségi, könnyed olvasmány volt, szerelemmel, egy kis bonyodalommal, és elképesztő ruhákkal. A vintage ruhák rajongóinak kötelezően ajánlott! :)

De most sajnos nem arról a könyvről kell írnom, azért sajnos, mert ez a Legjobb kép róla enyhén szólva borzalmas volt.

Igaz, hogy egész jól indult, beleshettünk a portéfestés kulisszatitkaiba, megtudhattuk, hogy egy kézmodellnek mennyire kell ügyelnie kacsóinak épségére, és éppen belecseppenni készültünk egy családi/szerelmi dráma közepébe, miközben Ella ügyfelei körében is nagyon érdekes embereket, élettörténeteket ismerhettünk meg.

Valahol a könyv közepe táján sajnos a történet átcsapott valamiféle tündérmesés-brazil szappanoperás eseményfolyamba, és minden szép, kiszámítható és sablonos lett....

Így egy könnyed olvasmány helyett, egy hajmeresztő, fejemet a falba verő kalandban lett részem. Mintha nem is ugyanaz írta volna ezt a regényt, mint a Mesés ruhák kalandjait.

5/10

Zsófi

Paul Harding: Apák

„Úgy éreztem, apám olyan, akár egy óra, igen, akár egy óra, akár egy óra egyik rugója, és ez a rugó elromlik és kirobban az óraműből, amikor apámra rátör a roham. De nem hasonlított órára, legalábbis csak számomra volt olyan, mint egy óra, de hogy önmaga számára? Ki tudja? Így hát valójában nem is ő volt olyan, akár egy óra, hanem én.”

Ez a könyv olyan, mint egy kaleidoszkóp. Tele emlékekkel, érzésekkel és színekkel. Sötét, borús színekkel,  néha volt benne egy-két vidámabb, kedves szín. Kegyetlen és kemény élettöredékek bukkantak fel a szemem előtt. Három apa keveredett a kaleidoszkóp részecskéiben, George az órásmester, aki a halálra készült, és visszaemlékezett apjára Howardra, aki bádogos és vándorkereskedő volt. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy Howard emlékei kavarognak előttem, aki a korán elvesztett apját idézi emlékeiben, akit George nem is ismert. Howard életének azon részei is megelevenedtek, amelyet viszont George nem ismert. Howard egy nagyon érdekes ember volt, epilepsziával küzdött, de szerintem az őrület jeleit is mutatta. Nagyon jól, képszerűen jelenítette meg az író Howard látomásait, annyira képszerű volt egy-egy jelenet, hogy már én sem tudtam eldönteni, hogy most tényleges cselekedetet, gondolatot érzékelek, vagy pedig én magam is érzékcsalódás, téveszme áldozata vagyok. De az is lehet, hogy nem őrület volt ez, hanem valamiféle transzcendens valóság, ahová csak az arra érdemesek léphetnek be.

George-ot nem ismerhettem meg annyira, mint szerettem volna, de itt nem is én voltam a lényeg, hanem George, aki az élettől búcsúzott. Egész életét órák javításával töltötte, megteremtette családja jólétét, még az unokáiét is, élete utolsó óráiban mégis arra vágyott, hogy csak mégegyszer találkozhasson apjával. Mérlegre tette az életét, volt-e létezésének értelme, megtett-e mindent, amit tehetett. Halálakor talán  sápadt arcán volt a válasz.

Hatásos volt, ahogyan a szereplők megjelentek, George betegen, ágyban fekve, csak az emlékei kavarogtak. Elgondolkodtatott visszaemlékezése, fontos-e a halál előtt pár nappal egyáltalán bármi? Tényleg megnyugtat életünk végiggondolása, segít valamiben?  Howard magasztos gondolatai, elméletei, művészi hajlama teljes ellentétben egyszerű, keserves hétköznapjaival. Az ő sorsában az volt a kérdés, hogy tud-e egyáltalán változtatni a sorsán, milyen hatással volt életére lelkipásztor apja, és az ő tettei milyen változásokat hoztak George életébe. Megrendítő volt mindhármuk sorsa, már amennyit láttatni engedett az író belőle. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

8/10

Bea

Belinda Alexandra: Ezüst akácia

Belinda Alexandra káprázatos regénye a húszas évek elején kezdődik, két kivételes nővér életéről és az ausztrál némafilmek világáról szól.

A jómódban élő testvéreknek, Adélának és Klárának édesanyjuk halála után menekülniük kell Prágából, ezért az Ausztráliában élő nagybátyjuknál keresnek menedéket. Számtalan nehézség, kaland és megrendítő esemény után a már felnőtt Adélából filmrendező lesz.

Az Ezüst akácia egy feledhetetlen utazás a sokszínű emberi sorsok között. A történet szárnyat ad a képzeletünknek, melyben éppúgy benne van a remény, a csillogás és a szívfájdalom, mint ahogyan az Adéla által rendezett filmekben is.

Imádom Belinda Alexandra főhősnőinek sokszínűségét. Az egyik könyvében egy francia varieté-táncost ismerhetünk meg, a másikban egy zárdában nevelkedett olasz partizánnőt, vagy egy spanyol flamenco táncosnőt.

Ebben a könyvben is egy hasonlóan érdekes főhősnővel volt dolgunk Adéla személyében egy lelkes állat- és természetvédő némafilm rendezőt ( hűha, nem mindennapi kombináció ez :)) ismerhettünk meg.

A történetünk Csehországban kezdődik, itt ismerkedünk meg főhőseinkkel Klárával és Adéllal, akik aztán menekülni kényszerülnek szeretett szülőhazájukból és a távoli kontinensen, Ausztráliában remélnek menedéket. 

Ausztráliában aztán megismerjük a lányok bácsikáját, Otát és bájos indiai feleségét, Ranjanát. Bepillantást nyerhetünk a húszas évekbeli Ausztrália világába, a helyi filmiparba, a mozik működésébe és a némafilmek világába.

Persze időközben még fény derül családi titkokra is, főhősnőnk szerelembe is esik, nehézségek állnak az útjába, majd megküzd velük, elesett rókakuzu kölykökön segít, megvalósítja álmait és végül boldog lesz. Minden megvan ebben a regényben ami egy jó Belinda Alexandra könyvhöz kell. Még azt is sikerül velem elhitetnie az írónőnek, hogy egy nő képes két férfit is tiszta szívvel szeretni. (Pedig én valahogy nagyon írtózom ezektől a szerelmi háromszöges helyzetektől.)

A nagy áradozásom mellett azért muszáj azt is megemlítenem, hogy most valahogy ezt a könyvet érzem az eddig a szerzőtől olvasott könyvek közül (Toszkán rózsa, Vadlevendula) a leggyengébbnek. Valahogy egy-két esemény egy kicsit kiszámítható volt. De ettől függetlenül maradok továbbra is az írónő hű olvasója (és rajongója is).

9/10

Zsófi

Dan Wells: Fragments/Töredékek

„Nézz körül! Mérföldeken át sehol egy ház, csak egy sima út, még egész jó állapotban... ...Mintha a háború meg sem történt volna. Eddig azt gondoltam, hogy a világ megszenvedte, amit tettünk, amit mindkét faj elkövetett, de idekint úgy érzem, hogy a világot nem is érdekli, hogy kik vagyunk. Vagy voltunk. Jöttünk és mentünk, az élet megy tovább, és az a föld, ami itt volt már előttünk is, még mindig itt lesz, amikor már mind meghaltunk. A madarak még mindig repülni fognak, az eső még mindig esni fog. A világnak nem lett vége, csak... újraindult.”

Míg az első részben nehezen induló barátságunkról írtam a könyvvel, itt már nagy lelkendezéssel kell kezdenem véleményem írását!  Ez a rész teljesen meggyőzött, levett a lábamról, fotelhez, székhez, könyvhöz szögezett, nem tudtam letenni!! Maradéktalanul kielégítette a kíváncsiságomat, peregtek az események,  megfelelő részletességgel,   tökéletesen magam elé tudtam képzelni mindent. Kira nyomozását, hősies menetelését az RM vírus ellenszeréért és hogy megtudja, ki, mi ő valójában. Egyre képtelenebb kalandokba keveredett, egyre hihetetlenebb dolgok derültek ki.

Közben rájöttem, hogy miért szeretem  a disztópiát. Olyan lehetséges jövőképeket festenek elénk ezek a könyvek, vagy akár filmek is, amiktől jelenkori világunk nagyon messze áll (ezt teljes bizonyossággal persze nem merem kijelenteni), ez megnyugtató, ugyanakkor bátorságot, erőt, meríthetünk hőseink erejéből, találékonyságából, kitartásából, élni akarásából, és abból, hogy mindig van olyan főszereplő, aki megőrzi emberségét, akit a szeretet hajt előre, és aki mellé mi, olvasók is teljes mellszélességgel odaállhatunk. Itt több ilyen hősünk is volt, és szeretetre méltó szereplőkből sem akadt hiány. Kedveltem Afát, zavarodottsága ellenére is, sajnáltam, ami történt vele. Samm egyértelműen kedvencem, de Marcust is csíptem. Heronnal még nem tudom hányadán állok, illetve a könyv végén már határozottan nem szerettem. Kira pedig, aki hús-vér emberként nőtt fel emberek között, és Részlegesként is tud  az embergyerekek létének örülni, sőt egyszerre akarja megmenteni az emberiséget és a Részleges világot, az ő szerepe nagyon példaértékű, és szerencsére vannak még hozzá hasonlók Dan Wells világában.

Nagyon tetszett az Övezet, megdöbbentett dr. Vale ténykedése, és ugyanakkor elgondolkodtatott, én mit tennék, ha élet és halál ura lennék.  Nekem tele volt érdekes, izgalmas, váratlan fordulattal ez a rész, most már teljesen szilárd és rajongással teli a barátságunk.:) Jöhet a harmadik rész!!

10/10

Bea

Thomas Meehan: Annie

„...amióta Annie az eszét tudja, szilveszter éjszakáján képtelen lehunyni a szemét. Mert a szilveszter az évfordulója annak a tizenegy évvel ezelőtti éjszakának, amikor őt két hónapos korában egy fonott kosárban az árvaház lépcsőjén hagyták. Valaki becsengetett, azután elfutott az éjszakában. Annie fakó rózsaszín gyapjútakaróba volt bugyolálva, a nyakán pedig félbe törött ezüstmedált viselt. A takaróhoz aláíratlan üzenetet tűzött valaki: "Kérjük, gondoskodjanak a mi kis drágaságunkról. Annie a neve, és mi nagyon szeretjük. Október 26-án született. Hamarosan visszajövünk érte. Egy félbe tört medált a nyakláncán hagytunk, a medál másik felét megtartottuk, tehát ha visszajövünk érte, ebből tudhatják majd, hogy ő a mi kicsikénk." És mert szilveszter este hagyták az árvaházban, Annie a fejébe vette, hogy anyja és apja egy másik szilveszterkor jön majd vissza érte. Így aztán minden esztendőben, míg a többi gyerek azt számolta, hányat kell még aludni karácsonyig, Annie ehelyett a szilveszterig hátralévő napokat számlálta...”

A könyv története az 1933-as években a nagy gazdasági válsággal küzdő Amerikában játszódik. Először egy  Brodway musical született belőle, de mivel az írónak a saját elmondása szerint sokkal több mondanivalója volt Annie-ről, mint ami egy kétórás musicalbe belefér, megírta Annie történetét könyvben is. Kedvenc írója, Charles Dickens nyomán megírta a maga amerikai Twist Oliverjét, David Copperfieldjét, csak éppen itt a szegény kis árvát Annie-nek hívják.

Először azt gondoltam, hogy ez a történet egy ifjúsági regény gyerekeknek. De azt kell mondanom, hogy ez egy megvalósult tündérmese, gyerekeknek és felnőtteknek. Annie szeretete árva sorstársai iránt, az emberek iránt, kitartása és optimizmusa igazán követendő példa mindannyiunknak. Szeretetével megváltoztatja a maga körül élő embereket, megmutatja nekik, pusztán a létével, hogy mi a fontos az életben, és ha vannak is rossz dolgok és gonosz emberek a könyvben, Annie felülkerekedik ezeken, mindenben a jót keresi, kedvenc mondása: Holnap kisüt a nap!

Bájos, aranyos, szeretettel teli kis könyvecske, gyerekekkel, kutyával, gazfickókkal, kedves emberekkel, kalandokkal és egy milliomos férfival, aki meglátja az élet szépségét és megmutatja, hogy a szeretet soha nem jön későn, és legfőképpen Annieval, akinek a szemén keresztül nagyon egyszerű, szép és jó minden. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea

Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!

Hogyan töltenéd a születésnapodat, ha tudnád, hogy az az utolsó?

A tizennyolc éves Leonard Peacock pontosan megtervezte az övét: búcsúzkodni fog.

Nem az anyjától, aki másik városba költözött és magára hagyta minden problémájával.

Nem is az egykori legjobb barátjától, aki elviselhetetlenül nagy fájdalmat okozott neki.

Csak négy embertől: egy Humphrey Bogart-rajongó szomszédtól, egy fiatal hegedűvirtuóztól, egy lelkész lányától, és egy tanártól. 

Miközben az idő fogy és az igazság pillanata vészesen közelít, sorra fény derül Leonard titkaira. Talán egy nap majd elhiszi, hogy nem baj, ha valaki más, mint a többiek. Sőt néha még jó is.

Korábban már olvastam Matthew Quicktől a Napos oldalt is, a könyvből készült film pedig nagy kedvencünk, akármikor és akárhányszor újra tudjuk nézni, egyszerűen megunhatatlan. A könyvről annyit, hogy nekem az is tetszett, de a film valahogy jobban sikerült.

Amit egyből megállapítottam a könyvről olvasás közben, hogy ez a magyar borító borzasztó és egyáltalán nem illik a könyvhöz, és hiszem, hogy Leonard Peacocknak sem tetszene. A másik dolog, ami már a könyv megkezdése előtt is nagyon zavart, az az, hogy mit keres egy magyar könyvön jó nagy betűkkel egy angol cím. Ez egy magyar kiadású könyv nem?! Akkor meg mi a fenének kell angolul ráírni a címet (megjegyzem, sokkal kisebb betűkkel ott van magyarul is, de akkor is, és ráadásul nem is arról van szó, hogy nem lehet jól lefordítani a címet, vagy ilyesmi...)?

Na mindegy ezen most már kidühöngtem magam, lássuk a könyvet.

Sosem tartoztam a népszerű lányok közé, de a stréberek közé sem, igazából úgy sehová sem, én is igazi különc voltam, ebben nagyon hasonlítunk egymásra Leonarddal.

Mégsem tudom leírni azt, hogy átéreztem Leonard gondjait. Hála a szüleimnek, megtanultam, hogy különcnek lenni nem rossz, és azt, hogy nem baj, ha nem vagyok olyan, mint többiek. Nálunk azt jelentette az, hogy valaki különc, hogy van egyénisége. A különcség nálunk nem csodabogárság volt, hanem elvárás, hogy mi ne legyünk olyanok, mint a többiek. Így, hogy a családban van egy csomó csodabogár, sosem éreztem, hogy kitaszított lennék és magányos. Sohasem tapasztaltam meg azt, amit Leonard, így nem tudom megmondani, hogy mit tettem és mit nem tettem volna az ő helyében.

Bogie és Bacall

Persze a könyv közel sem csak a kitaszítottságról szól, Leonarddal történt valami szörnyű, amiért magába zárkózott, és kerülte az embereket. Nem tudom leírni a könyvről, hogy tetszett-e vagy sem, hisz hogy írhatnám le azt egy olyan könyvről ami egy öngyilkosságra készülő fiatal egy (utolsó) napját meséli el, hogy tetszett?

Sőt igazából nem értem a regény üzenetét sem. Az élet szar, az emberek rosszak de ezért ne öld meg magad, hisz majd sok-sok év múlva lehet, hogy jobb lesz? Hát ez lenne az utolsó mondat, amivel egy bizonytalan embert vigasztalnék, persze erre mondhatjuk azt, hogy az élet tényleg ilyen (szar).....de azért én hiszek benne, hogy nem. Nem tudom, lehet, hogy sosem voltam bizonytalan tinédzser (dehogynem voltam...), azért nem sikerült most ezt a könyvet átéreznem.

Leonardnak pedig azt üzenem, hogy az élet nem szar, és bízzon abban, hogy nem kell kivárnia egy nukleáris katasztrófát addig, amíg a világ egy jobb hely lesz számára.

U.i.: azok a lábjegyzetek egy idő után már borzasztóan idegesítettek (pedig az elején még jópofának tűntek), teljesen megtörték a történetet, az olvasást. Szerintem simán bele lehetett volna a szövegbe illeszteni őket.

Zsófi

Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban

„A flamenco nem tánc, hanem vallási rítus.”

Paloma  édesanyja valaha a párizsi opera balett-táncosa volt, ám ő hiába szenteli életét a táncnak, nem veszik fel a balettkarba. Egy napon azonban titokzatos spanyol kísértet látogatja meg, hogy átadjon neki egy pár arany fülbevalót. A lány fejében egymást kergetik a kérdések: Mit akar tőle a szellem? A nagymamája miért gyűlöli annyira a flamencót? És miért utasították el a jelentkézését a tánckarba? A flamencónak köszönhetően rátalál a szerelem, nagyanyja meséiből pedig megismeri a gyökereit és a családja múltjában rejtőző sötét titkokat.

Azt vettem észre, hogy Belinda Alexandra szereti történelmi eseményekbe ágyazni regényei történetét, mint ahogyan tette ezt a Toszkán rózsában is. Ott Olaszország helyzetével és küzdelmével ismerkedhettünk meg a II. világháborúban. Ezúttal a jelenben Franciaországban vagyunk, a másik, múltbéli szál pedig Spanyolországba kalauzol el bennünket. Az 1910-es évekbe a munkásmozgalmi megmozdulásokba és a későbbi spanyol polgárháborúba láthatunk bele kicsit jobban az írónő és szereplői segítségével.  

A történetet misztikussá teszi egy múltbéli szellem megjelenése.  A táncon keresztül nagyon erős érzelmeket közvetít. A balett és a flamenco is megjelenik a könyvben, de a flamenco kap nagyobb, erőteljesebb, érzelemdúsabb szerepet. Szenvedélyes tánc, amivel egy egész életet el lehet mesélni, a táncos a lelkét mutatja meg a közönségnek.  Ilyen volt ebben a regényben la Rusa, a híres flamenco táncosnő, aki táncával extázisba kergette az embereket. Vicces momentum a múltbéli cigány törzs felbukkanása és jelenléte is.

Jól váltogatja az idősíkokat, amikor a történetben felbukkan egy rejtély, akkor rögtön átvált egy másik nézőpontba, másik időbe, ahol megkapjuk a magyarázatot, de csak azért, hogy aztán egy újabb felbukkant titok megfejtésén gondolkodhassunk.  Barcelona gazdag elitje és a munkásosztály szegénységben élő szereplői váltakoznak a régmúlt történetében, főként két lány és családjaik sorsa van a középpontban, a szegény Celestináé és a gazdag Eveliné. Életük egy ponton összetalálkozik, és megtudhatjuk mit hoz ez mindkettejük jövőjében. Tele van a történet szeretettel, szerelemmel, bánattal, titkokkal és a végén minden a helyére kerül, Paloma is választ kap a kérdéseire.

Belinda Alexandra ezúttal sem okozott meglepetést, hozta a megszokott formáját, és ennek én örülök is.

10/10

Bea

A vándorló Liebster Blog Award

Nagy meglepetésben volt részünk, ugyanis a Discussion blog bloggere Tees, és Pipacstappancs is nekünk ítélte a Liebster Blog Award díjat. Nagyon örültünk ennek, és nincs olyan vigyorgó smiley, amivel megfelelően érzékeltethetnénk tejbetök-szerű vigyorunkat. Mivel minden nekünk feltett kérdésre szeretnénk válaszolni, ez most egy kicsit (nagyon) hosszú bejegyzés lesz.

A díjról néhány fontosabb információ: 

A kezdeményezés Németországból indult, amelyet bloggerek adják egymásnak. Leginkább azt szeretnék vele elérni, hogy az olvasók jobban megismerjék a bloggert, illetve megtudják azt is, hogy ő kiket olvas, és kiket ajánl olvasásra. Éppen ezért van egy marketing háttere is, hiszen a blogger tovább is adja a díjat, nemcsak megkapja.

A liebster szó jelentése egyébként kellemes, értékes, legkedvesebb, amely utal arra, hogy az odaítélő szívesen jár vissza az adott blogra, és éppen ezért is ajánlja. Fontos megemlíteni azt is, hogy a lánclevelekhez hasonló módon terjed, és a jelölés során nincsen semmilyen tartalmi megkötés. Nemcsak könyves, filmes blogok kaphatják meg, hanem ugyanúgy oda lehet ítélni egy kismama blognak, vagy akár egy gasztroblognak. A jelölésekkel is elárulja egy blogger magáról, hogy melyek azok a területek, amelyekről szívesen olvas. A Liebster Blog Award-ot egyébként nem kötelező továbbadni, de felesleges megszakítani a láncot, hiszen ez mindenkinek elismerést jelent, és ha valami tetszik, akkor dicsérjük meg nyugodtan. Díjat adni pedig szép gesztus.

A díj kötelezettséggel jár, amelynek itt vannak a szabályai. Fontos, hogy a szabályok változhatnak, és maguk a bloggerek is alakítanak rajta:

- Írd meg, hogy kitől kaptad a díjat, linkeld be a posztodba a blogját!

- Írj 10 olyan dolgot magadról, ami nem köztudott!

- Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!

- Nevezd meg az új jelölteket és tegyél fel tíz kérdést nekik!

- Értesítsd a blogokat arról, hogy díjat kaptak tőled!

Dan Wells: Partials/Részben ember

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel - az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel - folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.

Nem tudom miért szeretem a disztópikus könyveket. Szinte mindegyik borús, lehangoló, az általunk szeretett világ véget ért, és különböző változatokat, lehetőségeket olvashatunk minden egyes disztópiában az élet folytatására. Egyik világ sem tetszik, egyikben sem élnék szívesen, mégis nagyon szeretem olvasni őket. Ezzel a könyvvel nehezen indult a barátságom, mindazok ellenére, hogy  lekötötte a figyelmemet, és a szereplők sem voltak ellenszenvesek. Persze a Szenátus és ténykedése nem volt túl szimpatikus és ahogyan haladtam a történetben, az én fejemben is ugyanúgy felébredtek a kétségek, mint Kirában és társaiban. Nagyon érdekeltek (volna)  a Részlegesek, de tudom róluk a következő részben fogok többet olvasni, megtudni. Voltak olyan dolgok, amik számomra nem voltak egyértelműek, hogy pl. a Tanyákon élők milyen viszonyban vannak a Long Islanden élőkkel, és hozzájuk hogyan viszonyul a Szenátus, vagy ők miért döntöttek úgy, hogy a Tanyákon élnek, és milyen hátrányok érik őket ezért. Ez a része nem volt teljesen tiszta, mint ahogyan a Hangot sem tudtam sokáig mire vélni, erre a végén nagyjából választ kaptam. Mindettől függetlenül szerettem olvasni a könyvet,  és rosszat nem tudok írni róla. Érdekes világ, izgalmas helyzetekkel és szerethető karakterekkel. Kíváncsian várom a folytatást.

8/10

Bea