2015. július 4., szombat

A Hónap Könyve(i) júniusban

Új rovatot találtunk ki, amelyben kiválasztjuk a hónap három legjobb könyvét. Főleg olyan könyvek lesznek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak. :)

Akkor lássuk  június három könyvét:



Egyetértek Zsófival abban, hogy ez egy kiemelkedően jó könyv volt!! Megrázó, olvasmányos, szeretettel, erővel, összefogással teli. Példát kapunk kitartásból, bizonyságot arról, hogy mennyi mindent kibír az ember, ha van egy célja. Számomra a letehetetlen kategóriába tartozott. /Bea/

Ezt a könyvet Anya olvasta először, aztán került az én kezembe. Egy nagyon komoly témával foglalkozott a könyv, amiről én még nem is hallottam. Megrázó és elgondolkodtató könyv volt, sokszor megálltam az olvasás közben, és elgondolkodtam, hogy vajon én hogyan döntöttem volna ebben, vagy abban a helyzetben, vagy hogy egyáltalán lett volna-e rá jogom, hogy döntéseket hozzak. /Zsófi/

Igazi kikapcsolódás volt, kedves és aranyos. Ha egy könyvben gyerekek a főszereplők, az nálam már eleve  fél  háromnegyed siker.:) Ha még a történet is eredeti és az írásmód is megnyerő, akkor  csak jót tudok mondani róla. Ez a könyv ilyen volt. /Bea/

(Az eredeti bejegyzésekért csak kattints a címekre) 

Bea-Zsófi

2015. július 3., péntek

Christina Baker Kline: Árvák vonata

1854 és 1929 között elhagyott gyerekek tízezreit szállították vonaton az Egyesült Államok keleti partvidékéről a középnyugati országrészbe. A gyerekek sorsa csak a vakszerencsén múlott: vagy befogadó, szerető családra leltek, vagy gyermekkorukat és fiatalságukat kemény, munkával, szolgaságban töltötték.

Fiatal ír bevándorlóként Vivian Daly is egyike azoknak a gyerekeknek, akik New Yorkból indultak vonattal a bizonytalan jövő felé. Később visszatér a keleti partvidékre, Maine partjai mentén éli csendes, nyugodt életét, emlékei pedig szinte a feledés homályába vesznek. Ám padlásán, ládákba rejtve ott sorakoznak mozgalmas életének relikviái.

Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Először is leírnám, hogy jó volt a stílusa, nagyon olvastatta magát a könyv. Akiket érdekel ez a téma, felkeltette az érdeklődését a fülszöveg azoknak mindenképpen ajánlom. (Akinek tetszett, azoknak ajánlom még Lesley Pearse Bízz bennem című könyvét, ami szerintem sokkal jobb ettől a könyvtől.)
Nagyon komoly, és megrázó témával foglalkozott a könyv, elkeserítő volt, hogy egyes emberek képesek voltak ilyen módon sorsukra hagyni ezeket az árva gyerekeket.


A következő rész cselekmény leírást tartalmazhat, úgyhogy ha még nem olvastad ezt a könyvet, csak a saját felelősségedre olvasd tovább a bejegyzést. :)

És akkor jöjjenek a vegyes érzéseim. :) A könyv történetét nagyon is kiszámíthatónak éreztem, nem tartogatott túl nagy meglepetéseket számomra. Már akkor sejtettem nagyjából az egész történet menetét, amikor a szereplőink még csak a vonaton utaztak. Gondoltam, hogy Niamh át fog esni mindazon a szörnyűségeken, amelyek az ő helyzetében bekövetkezhetnek, aztán amikor már kezdett helyrejönni az élete, várható volt, hogy összefut majd Dutchyval, de mivel időben elég közel jártunk már a második világháborúhoz, az is nagyon várható volt, hogy a történelem eseményeinek közbeszólása miatt mégsem élhetik majd le együtt az életüket. Az egyetlen meglepő, és számomra teljesen felfoghatatlan az volt, amikor Niamh (aki immár Vivian volt) lemondott az újszülött gyermekéről. Ezen a döntésén teljesen felháborodtam, nem tudtam megérteni, hogy tehette meg ezt pont ő, aki nagyon is jól tudja mennyi mindennek van kitéve egy sorsára hagyott ártatlan, árva gyermek. Azon nem gondolkozott el, mit szólt volna ehhez szeretett Dutchyja? 
A könyv eme fordulata nagyon is elgondolkodtatott, és nagy felháborodásomban arra jutottam, hogy ez csak azt szolgálta, hogy szegény főhősnőnk (nem mintha nem szenvedett volna eleget), szenvedjen még egy kicsit.
A történet végét pedig túlságosan édesnek és csöpögősnek éreztem, és nem értettem miért akar valaki a nyakába borulni egy olyan embernek, aki önként lemondott róla, pedig tényleg minden lehetősége meg lett volna rá, hogy felnevelje.
És hát ugye, maradt még a Molly szál, amire szerintem már csak azért volt szükség, hogy Viviannak legyen kinek elmesélnie az életét (Na jó ez egy kicsit gonosz volt, de még mindig fel vagyok háborodva. :))

7/10

Zsófi

2015. július 2., csütörtök

Janikovszky Éva könyvek

Velem mindig történik valami
Felelj szépen, ha kérdeznek 
Az úgy volt


Titusznak szántam ezeket a könyveket, amikor a könyvtárban a kezembe akadt, de bevallom megvolt az a (nem is) hátsó szándékom, hogy nosztalgiázom egy kicsit és én is elolvasom. Így is történt. Nagyokat kuncogtam rajta. Remélem Titusz is elolvassa majd, mert igazán mókás. Véleményem szerint nem is csak gyerekeknek szól. Nekünk felnőtteknek is segít visszahozni a gyermeki énünket, a gyermeki ésszel való gondolkodást, főleg a Felelj szépen, ha kérdeznek!, vagy segít abban, hogyan beszélgessünk a gyerekekkel, milyen kérdéseket tegyünk fel, amikor csak annyit válaszolnak a "Mi volt az iskolában?" kérdésünkre például, hogy "Semmií".:)
A Velem mindig történik valami történetét is végig nevetgéltem, különösen tetszett az elvesz(t)ett és megkerült Pacsitacsi esete. 
Igazi retro szösszenetek vannak Az úgy volt kötetben, a takarékbélyeg-gyűjtéstől kezdve a nyári táborozáson át, az őrs-mozgalomtól a szocialista brigádig, a külföldi levelezőpartnerrel, pajtásokkal, kisdobosokkal bezárólag. Nekünk felnőtteknek nosztalgia, gyerekeinknek pedig elmesélhetjük milyen is volt ez a mi időnkben. 

Ilyen retro kifejezésekkel találkoztam:
tanácstagi fogadóóra, takarékbélyeg-felelős, zárjam el a tévét, szakszervezeti Télapó, családos beutaló, Nemzetközi Gyermekév.

Bea

2015. július 1., szerda

Louise Erdrich: A Körkunyhó

1988-ban egy tavaszi vasárnapon megtámadtak egy nőt az észak-dakotai rezervátumban. A bűncselekmény részletei csak lassan kerülnek napvilágra, mert a sokkos állapotban lévő Geraldine Coutts nem szívesen éli újra és meséli el a történteket, sem a rendőrségnek, sem a férjének Bazilnek, sem tizenhárom éves fiának Joe-nak.
Joe élete egyetlen nap leforgása alatt gyökeresen megváltozik. A fiú próbál vigaszt nyújtani anyjának, de az nem hajlandó felkelni és egyre mélyebbre csúszik a magány szakadékába. A hirtelen magára maradt Joe idő előtt, teljesen felkészületlenül csöppen bele a felnőttek világába.

A történet az elején egy kicsit lassabban indult be, először nem is igazán tudtam, hogy akkor most miről is fog szólni ez a könyv, aztán tovább olvasva már ott voltam én is a dakotai rezervátumban, együtt bicikliztem Cappyvel, Zackkel és Angussal, velük együtt szívtam a sunyi cigarettákat, és üdítős dobozból ittuk a sört. Joeval együtt hallgattam Mooshum régi történeteit, és nagyon hálás voltam, hogy beengedtek a világukba, és beleshettem az életükbe. 
Nagyon jó volt különböző emberek élettörténetét megismerni, velük együtt sírni, és nevetni, régi indián meséket, legendákat hallgatni, távoli tájakon járni. 
Hogyan dolgozza fel egy tizenhárom éves fiú a feldolgozhatatlant? Vajon mi mit tettünk volna Joe helyében. Nem tudom, de valószínűleg én is Joe útját jártam volna be.


Az összes szereplő a szívemhez nőtt, sajnáltam, amikor a könyv végén el kellett engednem őket. Egy kicsit a könyv elbeszélői stílusa John Irvingre emlékeztetett, ami jó, mert nagyon szeretem a könyveit. Akik szintén szeretik azoknak meleg szívvel ajánlom a Körkunyhót olvasásra. Persze másoknak is, akik szeretnek emberi sorosokról, szeretetről, nehéz döntésekről olvasni.
Az olvasás során  hol meghatódtam, hol felháborodtam és bizony sok olyan rész is volt, ahol hangosan felnevettem, leginkább Mooshum és a többi öreg indián nevettetett meg.
Úgyhogy összességében ez a könyv most nekem nagyon-nagyon tetszett, aki csak teheti olvassa el! :)

U.i.: szeretném megköszönni a Könyvmolyképző Kiadónak a dupla sorközöket, amivel lehetővé teszik, hogy csak úgy suhanjon a szemem a sorok között! :)

10/10

Zsófi

2015. június 29., hétfő

Mary Shelley: Frankenstein

„A nap, az első tavaszi napok egyike gyönyörűséges fényével és balzsamos levegőjével még engem is fölvidított. Réges-rég halottnak vélt, szelíd és gyönyörteli érzelmek éledtek újra bennem. Félig meglepve ezen érzelmek újdonságától, hagytam, hogy magukkal ragadjanak, majd magányomról és torz voltomról megfeledkezve még boldognak lenni is bátorkodtam. Lágy könnyek harmatozták arcomat, s könnyes szememet hálásan emeltem az áldott nap felé, amely ekkora gyönyörrel ajándékozott meg.”

Rég olvastam már olyan könyvet, amiben ennyire ellenszenves lett volna a főszereplő. Victor Frankenstein egy rendkívül önző, beképzelt alak volt. Egy felelőtlen gyerek, akinek elég pénze van ahhoz, hogy azt játsszon amit akar. És ő Istent szeretett volna játszani, csakhogy mihelyt megalkotta teremtményét, el is ment a kis játékától a kedve, sorsára hagyva így őt. 
A magára hagyott lénnyel végig együtt éreztem és nagyon sajnáltam is. Érdekes volt, hogy a kinézetről, a külsejéről az írótól végig nem kaptunk leírást, csak a többi ember, szereplő reagálásból következtethettünk arra, hogy valójában hogy is nézhet ki. 
Attól függetlenül, hogy Frankensteint rühelltem egész jó volt olvasni, a Teremtmény fejezeteit kifejezetten szerettem. 



8/10

Zsófi

2015. június 27., szombat

Ígéretek 4. Antológia

Az Ígéretek 3. Antológia elolvasása után beszereztem az Ígéretek 4-et is. Előre tudtam, hogy kellemes, érdekes, izgalmas perceket fog szerezni a könyv olvasása és így is történt. Versek és novellák váltakoznak benne, a novellák a kedvenceim. De a versekkel sincs bajom, csak úgy érzem, egy vershez bizonyos hangulat, élethelyzet kell nekem, hogy meg tudjon érinteni. Értékelem őket, a szépen egymásba fonódó,  mélyről előbányászott szép szavakat, meglepő szókapcsolatokat találok bennük, szeretem őket, de úgy érzem sok verset kell még elolvasnom, hogy igazán egymásra találjunk.
A novellák ismét nagyon változatosak, meglepőek voltak. Sokan írtak a halálról, két novella is az öngyilkosságról szól, ezek számomra egy kicsit érthetetlenek, de mégis van bennük valami nagy bátorság. Olvastam a születésről is nagyon szép, megkapó történetet és találkoztam disztópiás novellával is. 

Pár kedvencemet ki is emelném:

Elizabeth Faltin: Terror ez, nem védelem!
Összetartó, dolgos halászközösség és a védelemre ajánlkozó maffia meghökkentő, drámai története.

Veress Anna: A színész
Fiatal ügyeletben lévő doktornő és a cukorbeteg vérbeli "színész" komikus esete.

Ignácz Judit: Öregapám utolsó látomása
Vers a megbocsátásról.

Gregoire de Vöő: El Diablo
Disztópikus történet  a reményről és a reménytelenségről. Lehangoló, borzongató.

Nagy Márton: Megjő a tavasz
Friss, kedves, szép vers a tavaszról.

Zentai Éva: Telihold
Egy férj lelki gyötrelmei, egy fiatal lány a HÉV-ről,  meghökkentő véggel. 

Karácsony Ibolya: Bátyó
Egy hajléktalan és egy kutya egymásra találása.

Simon Erika: Ragyogás
A születés és újjászületés megható, gyönyörű története

És akkor itt be is fejezem a felsorolást, mert közben rájöttem, hogy minden egyes történet adott egy élményt, érzéseket mozgatott meg bennem, ezért nem is igazságos kiemelnem bármelyiket is. Mert akkor kiemelném még Frank Édua: Gödrök című írását, Boga Eszter: Makáma című remekét, Eliza Beth: Krisztián-ját,  Bátyi Zoltán Szindbád szerelme novelláját, aztán most és  itt kérek elnézést a többiektől, akiket már nem sorolok fel, de köszönöm nekik is az élményt.

10/10

Bea

2015. június 26., péntek

Sorozat: Bates Motel - Psycho a kezdetektől


A port.hu-ról röviden: A Psycho előzmény sorozata, mely a tinédzser Norman Bates és édesanyja Norma életét mutatja be, közvetlenül az öreg és titokzatos Bates Motelbe való költözés után.

Először is leírnám, hogyan is kerültünk közelebbi kapcsolatba Hitchcockkal, ami akkor kezdődött amikor rákaptunk arra, hogy filmeket is hozzunk ki a könyvtárból. És bizony a soproni könyvtárban nagyon szép gyűjteményben meg is volt  sok Hitchcock film. Nézzünk akkor régi filmeket is címszó alatt kikölcsönöztük a Madarakat, ami nagyon tetszett, és utána megnéztünk még egy jó pár Hitchcock filmet és bizony kedvenc filmjeink is kerültek ki közülük, de ezekről bővebben majd egy másik bejegyzésben.  Aztán persze sorra került a Psycho is, amelyben Norman Bates személyében egy nagyon őrült, ám valamiképpen számomra egy kicsit jópofa gyilkost ismerhettünk meg, így nagyon megörültünk amikor szembe találkoztunk a Bates Motel sorozattal, és gyorsan meg is néztük mind a három évadot.


Norman Bates szerepében Freddie Higmore-t láthatjuk, aki bizony jól megnőtt a Charlie és a csokigyár óta, és nagyon jól alakítja a szerepét, bizonyos szemszögből hasonlít is Anthony Perkinsre, sőt egyes mozdulataiban, a beszéd stílusában is ráismerhettünk a nagy elődjére.
Norman anyját, a Normát alakító Vera Farmigával is meg voltam elégedve, és egyébként az összes többi szereplőt játszó színésszel is.

Az első évad első részében Norma és Norman előző életüket teljesen felszámolva érkezik White Pine Bay városba, ahol megvesznek egy motelt és egy ahhoz tartozó házat, és megkezdik bonyodalmakkal és nehézségekkel teli új életüket.
Szépen lassan mi is megismerjük a várost és lakóit, az iskola szépét Bradleyt, a város őrét Roméró seriffet, a kedves, mindig segítőkész Emmát, és feltűnik Norman féltestvére Dylan is.
A szereplőkről miden egyes rész után egy kicsit többet tudunk, és kiderül, hogy mindenki árnyaltabb, bonyolultabb személyiség, mint azt először gondoltuk. Amikor épp kezdenél valakit megutálni, megtudsz róla dolgokat, és rájössz, hogy kár volt túl korán ítélkezned felette. Nekem Emma személyes kedvencem lett a volkswagen bogarával, és a mindig csinos ruháival együtt.
Norma elképesztő egy nőszemély, nagyon erős személyiséggel rendelkezik, ami a fiára Normanra is kihatással van. A három évad részei során végigkövethetjük, hogy alakul Norman Bates személyisége, és belepillanthatunk abba, hogyan lett az aki.
Az első két évad tetszett nekem a legjobban, minden rész tartogatott meglepetéseket, izgalmakat, és bizony jó pár nagyon vicces jelenetet is. A harmadik évadot én egy kicsit már vontatottnak éreztem, olyan volt, mintha minden részben csak ismétlődnének a történések, de a tesómtól (aki egyáltalán nem érzett így) meg is kaptam a magamét, hogy csak ne feketítsem be a harmadik évadot.

Összegezve végül is egy nagyon jó kis sorozat volt ez, mindenkinek akinek felkeltette az érdeklődését csak ajánlani tudom. Külön említést tennék még a magyar hangokról is, ugyanis Norma és Norman szinkron hangja meglepően jó volt, nagyon sokat dobott az egész sorozaton is, ami ritka, mert általában épp fordítva szokott lenni.


Zsófi

2015. június 25., csütörtök

Márton - Koczó Ildikó: Sztori-profit

12 külföldi híresség, 12 magyar üzletember, félszáz ütős sztori és a történetfeldolgozás módszertana

Ennek a könyvnek nem én vagyok a célközönsége. Nem én, aki egy egyszerű, hétköznapi halandó, közöm nincs az üzleti élethez. Nem szeretem az idegen kifejezéseket sem, bármennyire divatosak is legyenek. A hideg rázott az storytelling, a storyprocessing stb.(történetmesélés, történetfeldolgozás) kifejezésektől. Az üzleti életben valószínűleg nem zavarnak senkit, sőt mindennapos szavak ezek, így az én érzéseimtől el is tekinthetünk.

Tetszettek viszont a történetek, a 12 külföldi hírességé, köztük Oprah Winfrey-é, a média nagyasszonyáé, Le Corbusier-é, a zseniális építészé, Christopher Gardner-é, aki hajléktalanból lett bróker, történetéből filmet készítettek, Jethro Tull-é, aki egy 17. századi angol mezőgazdász és Joel Rosenman és John P. Roberts-é, akik 1969-ben megszervezték a Woodstocki Fesztivált.
Mindamellett, hogy érdekesek voltak, tanulságokkal szolgálnak, példát mutatnak és erőt adnak, hogy soha ne adjuk fel.

A kedvenceim azonban a tanmesék voltak, amelyek mindamellett, hogy tanítanak, szórakoztatnak is. 

Egyet muszáj ide írnom:

"Egyszer egy paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni  az öreg szamarat. Áthívta a szomszédjait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott...

Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat tesz. Lerázza magáról a földet, letapossa és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédjai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén, és boldogan elsétált."

Érdekes dolgokat is megtudtam, pl. hogy Paul Ekman, a Kaliforniai Orvosi Egyetem pszichológiaprofesszora szerint tízezernél is több arckifejezés létezik, és ebből körülbelül háromezret tudunk értelmezni.
Egy másik: ha reggel elindulunk munkába és tizenegy ruhadarabot veszünk fel, akkor azt majdnem 40 millió sorrendben tehetjük meg. :)

Örülök, hogy találkoztam ezzel a könyvvel. Olvasd el, ha egy kis önbizalomra vágysz, ha tanácstalan vagy önmagadat és munkádat illetően, szórakozni akarsz. Még akkor is, ha nem szereted egy magyar szövegben az angol kifejezéseket.:)

Bea

2015. június 22., hétfő

Cat Winters: Fekete madarak árnyékában

Cat Winters könyve az első világháború idején játszódik, Amerikában. Az embereknek nem elég, hogy szembe kell nézniük azzal, hogy talán sosem láthatják újra harcba induló apjukat, testvérüket, szerelmüket, még az áldozatait hatalmas mértékekben szedő spanyol nátha is rettegésben tartja őket. Ebben a zűrzavaros világban marad magára a 16 éves Mary Shelley Black, aki San Diegoba költözik nagynénjéhez Evához. Mary Shelley gyötrődve figyeli, ahogy a kétségbeesett gyászolók összesereglenek a spiritiszta szeánszokon és a szellemfényképészeknél. Ő maga sosem hitt a kísértetekben és a szellemidézésben. A kilátástalanság percei azonban arra kényszerítik, hogy átgondolja addigi felfogását az életéről és a haláláról – első szerelme ugyanis szellemalakban tér vissza hozzá. Mary Shelley pedig nyomozásba kezd, hogy segítsen megnyugvást találni elhunyt kedvesének.


Nagyon érdekes korban játszódott, és még érdekesebb témával, a szellemfotózással foglalkozott a könyv. A képeket (amik a könyvben voltak) egyáltalán nem éreztem hatásvadásznak, erőltetettnek, mint a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei esetében. Sőt nagyon is odaillők, hátborzongatóak voltak. Mary Shelley személyében is egy szimpatikus és talpraesett főhősnőt ismerhettünk meg.
A spanyolt náthát is érdekes volt Mary, a megfertőződéstől rettegő emberek szemszögéből megfigyelni. Olvasás közben szinte már én is éreztem a hagyma szagot, és azt, ahogy a petróleum égeti a torkom, és persze a gézmaszkot az arcom előtt. 
Nem sok ilyen szellemes, túlvilági történetet olvastam még, de szerintem nagyon egyedi és félelmetes volt Mary és Stephen kapcsolata. A történet vége pedig egy izgalmas, váratlan fordulatot is tartogatott még.



Végül is tetszett a könyv, így az értékelésemet megírva magam is meglepődtem hogy ennyire, mert olvasás közben egy kicsit (de tényleg csak egy icipicit :)) sótlanak éreztem, úgy tűnt mintha még hiányozna a történetből valami. De így pár nap távlatából, ezt már (majdnem) el is felejtettem. :)

U.i.: nem szoktam olyan sokat a könyvek borítójával foglalkozni, mert szerintem ha egy könyv jó, akkor lényegtelen, hogy milyen a külseje, ez biztos abból ered, hogy a könyvtárból már sok átkötött könyv került, hozzám, aminek nemhogy a borítója, de már a fülszövege sem volt rajta. (és annak is lehet némi köze a dologhoz, hogy sok szép borítójú könyvel jártam már pórul)  :) Azért tévedés ne essék, én is szeretem a szép borítókat. De ennek a könyvnek egyáltalán nem értettem a borítóját, mit keres rajta egy vörös hajú lány, mikor a könyvben Marynek nem is volt vörös haja. Az eredeti borító sokkal jobban tetszik, azon még Mary pilótaszemüvege is feltűnik. :)


8/10

Zsófi

2015. június 20., szombat

Luis Carlos Montalván és Bret Witter: Új Élet Keddtől!

"A poszttraumás stressz (PTSD) nem múlik el nyomtalanul. Az ember már soha nem lesz olyan, mint régen. Mintha egy hógömbben élnél. A háború felráz, és hirtelen mindened - az izmaid, a csontjaid, a gondolataid, a hiedelmeid, a kapcsolataid, sőt még az álmaid is - ott lebeg a fejed fölött. Aztán visszahullik rád. Kijelenthetem, hogy kemény munkával ki lehet gyógyulni ebből a betegségből. De a darabkák soha nem oda potyognak vissza, ahol eredetileg voltak. A harc új embert farag belőled. Nem leszel sem jobb, sem rosszabb, csak más. Bárhogy is igyekszel, a múltat már nem tudod visszahozni."

A könyv Luis Montalván, többszörösen kitüntetett amerikai százados -  aki kétszer teljesített szolgálatot Irakban - küzdelmét mutatja be. Küzdelmét a háborúban, küzdelmét a háborúban szerzett betegségeivel, a PTSD-vel és más fizikai sérüléseivel. Nehézségeit a mindennapi életbe való visszailleszkedésével, az amerikai egészségüggyel. 
Küzdelme eljuttatja őt Keddhez, a segítő kutyának kiképzett golden retrieverhez, aki szintén hatalmas harcos, meglehetősen hányatott élettel.
Ez a könyv kettőjükről szól, arról, hogyan küzdenek tovább együtt, egymásért. 
Kedd segít Luisnak a hétköznapokban, a betegsége elviselésében, javít az emberekkel való kapcsolatán, Luis pedig gondoskodik róla és minden szeretetét nekiadja. Érdekes volt egy amerikai katona szemszögéből belelátni - sőt egyáltalán belelátni - az iraki háború pillanataiba, megerősödni abban a hitben, hogy a háború értelmetlen dolog, hatalmas áldozatokkal. 
Szívmelengető volt, ahogyan Keddel egymásra találtak, megkedvelték majd megszerették egymást, majd nélkülözhetetlenné váltak egymás számára.


Megható, ahogyan Luis vall Keddről:

"Igen, nagyon barátságos. És segítőkész. És melegszívű, és vagány. Céltudatos. Ragaszkodó. Magabiztos, mégis nyitott. Profi, mégis odaadó. Ő a mankóm. Ő a támaszom. Ő az ébresztőórám, az ápolóm, a pszichológusom és az érzelmi barométerem. Ő a társam. A barátom. A vigaszom. A reménységem. Mit mondjak még? Mivel bizonyítsam, hogy ő az igazi? Ő Kedd."

9/10

Bea