Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

Nem vagyunk már gyerekek. Ez a mondat nagyon sok mindent jelenthet, nagyon sok mindenre vonatkoztatható. Nem vagyunk már gyerekek, tehát azt jelenti, felnőttünk. A gyerekek szemében a felnőttek a maguk urai, tudják, mikor mit és miért csinálnak, bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nem mondja meg nekik senki, hogy ezt vagy azt nem szabad, ezt ne tedd, ne mondd, ne élj így vagy úgy. 

És mégis..., legtöbbször az ember felnőve sem érzi magát szabadnak, mert nem mer felvállalni a nyilvánosság előtt dolgokat, de sokszor még önmaga előtt sem. Tart a társadalom ítéletétől, véleményétől, pedig ha valaki bajba kerül, beteg lesz, komoly családi problémája lesz, esetleg tragédiát él át, akkor úgy igazából magára marad legtöbbször. A társadalom olyankor csak sajnálkozik, hogy így szegény, meg úgy szegény és örül, hogy nem vele történik.

Wéber Anikó: El fogsz tűnni

Wéber Anikó nevét Az osztály vesztese című könyv olvasása után jegyeztem meg magamnak. A könyvről írt értékelésemet IDE KATTINTVA elolvashatjátok.

Nagy várakozással tekintettem ennek a könyvnek az olvasása elé, a fülszöveg ismét egy osztályközösséget ígért, amelyben ezúttal is vannak olyan gyerekek, akiket a többiek kiközösítenek, vagy inkább csak nem fogadnak be a közösségbe, a hangadók zaklatják őket, mert a gyengéket, a kicsit másabb gyerekeket, vagy azokat, akik kilógnak a sorból, ezáltal elszigetelődnek könnyebb bántani. Sebezhetőbbek, érzékenyebbek.

Joanne Harris: A St. Oswald fiúiskola

Ha nem tudnám, hogy Joanne Harris az elmúlt évben írta ezt a könyvet, akkor azt is gondolhatnám, hogy a napjainkban zajló zaklatási botrányok hatására jutott eszébe, hogy ily módon mondja el véleményét és mutassa meg, hogy milyen károkat okozhat a zaklatás egy egész életre nézve, miként tehet tönkre egy életet az ártatlanul megvádolás, és mi történik, ha az emberek nem tesznek semmit.

A történet lassan indul, Roy Straitley latintanár bemutatásában alaposan megismerjük a patinás St. Oswald fiúiskolát. A jelenét és a 25 évvel ezelőtti múltját egyaránt.

Wéber Anikó: Az osztály vesztese

Az éjszaka leple alatt furcsa kép kerül az osztály facebook oldalára: esetlen alak minionjelmezben, felette a falra írt felirat: Az osztály vesztese!

Az osztályfőnök tombol, a diákok gyanakodva méregetik egymást. Tettesnek se jó lenni, de áldozatnak még rosszabb. 10 gyerek életét ismerhetjük meg meg mindenestül, miközben velük izgulunk és szorongjuk végig ugyanazt a pár napot a felkeléstől a feleltetéseken át a napköziig. Vajon ki tette és miért?

Ez a könyv nagyon közelről érintett engem. Mégpedig azért, mert én is egy 5. osztályos fiú édesanyja vagyok. Aki, amikor meglátta a könyv címét, nevetve mondta, hogy "ez a könyv akkor rólam szól." Ő csak nevetett, nekem pedig összefacsarodott a szívem. És eszembe jutott, hogy minek van nap mint nap kitéve az iskolában. Ha játszik a többiekkel, akkor sokszor szándékosan fellökik, ha nem játszik, hanem olvas a szünetben, akkor előfordul, hogy kinevetik, csupán azért mert olvas.  Ha fellökik és elszakad a nadrágja, akkor sem kel senki a védelmére, még az iskola pedagógusai sem, mert legtöbbször ők a szünetekben beszélgetnek egymással. Ha ő védené meg saját magát, akkor szerencsétlenségére azt éppen észrevenné egy tanár, és akkor még ő kapna fejmosást. Ha nem vesz részt a durva fiújátékokban, akkor kiközösítik, ha részt vesz, akkor esetleg alul marad, mert se nem egy verekedős, se nem egy harcias gyerek. Ha éppen ezért a lányokkal beszélget, akkor ismét előfordul, hogy nevetség tárgya lesz a fiúk körében. 

Ha tesiórán nem tud felmászni a kötélre, akkor rossz jegyet kap tesiből, ha olyan virágot, vagy bármi mást rajzol, ami nem tetszik a rajztanárnak, akkor rossz jegyet kap, pedig nagyon jól rajzol a saját ízlése szerint, fantáziadúsan és  eredetien. Ha jelentkezik úgy érzi, sosem szólítják fel. Aztán már nem jelentkezik. Amiért pedig szorgalomból rosszabb jegyet kap. Mindezekért érezheti magát az osztály vesztesének. Egyik nap ő, másik nap egy másik gyerek. Akiről elmeséli, hogy valaki eltörte a szemüvegét, és harmadnap egy harmadik gyerek, akinek kiborították a levesét, vagy focinak használták a sapkáját, vagy kinevették valamiért, vagy a tanár ordibált vele mindenki előtt. 

Éppen úgy, mint Wéber Anikó könyvében. Tíz gyereket ismertünk meg közelebbről, bárki lehetett volna az áldozat, az osztály veszteseként lefotózott minion figura. Bárkiből lehet áldozat, és nagyon nehéz rájönni, hogy éppen miért. Van olyan gyerek, akinek a családi háttere olyan, hogy már otthonról is hozhat magával bizonyos kisebbrendűségi érzést, van, aki egy kicsit más, mint a többi, valamiben eltér, éppen szeret olvasni, vagy egy kicsit duci, vagy eláll a füle és akkor már a gyerekek gúnyjainak céltáblája. Ilyenkor nekem azért az jut eszembe, hogy hol vannak ilyenkor a pedagógusok. Azok, akik segítenek ezeknek a gyerekeknek is, és a gonoszkodóknak is, mert másnap ők is lehetnek céltáblák, ők is lehetnek áldozatok.

Szerintem kevés ma az olyan iskola, ahol nem történnek atrocitások, és ez nagyon szomorú. Mindenhol vannak kiábrándult, elfásult, rossz tanárok, de azt gondolom, hogy a jó, lelkes, és elkötelezett pedagógusok sem haltak még ki, bennük még bízhatunk.

Mi szülők is tegyük meg otthon a magunkét. Én azt gondolom, hogy legkisebb gyermekem (is) minden támogatást és megértést megkap itthon, nem szidom le azért, mert kiszakad a nadrágja, nem korholom  azért sem, ha csúnyán ír és annak sincs komoly következménye, ha becsúszik néha egy-egy rosszabb jegy. Mert nem akarom, hogy féljen hazajönni, ne merje elmondania kudarcait és megpróbáltatásait, tartva a rá váró büntetésektől. Támogatni akarom és megérteni, ha szükséges megvédeni. 

Miután mi szülők mindent megtettünk, reménykedjünk abban, hogy a lelkes, szakmájukhoz értő és azért lelkesedő pedagógusok odafigyelnek az iskolában a gyerekeinkre, nem csak szünetben, amikor a hatalmi csatározásaikat játékba oltva vívják meg, hanem figyelnek rájuk szünet után is, figyelnek a lelkükre, a viselkedésükre, segítenek nekik. Bízzunk abban, hogy vannak még ilyen pedagógusok.

Reménykedjünk, hogy ezek a sérelmek nem okoznak gyermekeinkben olyan nyomot, amit felnőtt életükben is keserű szájízzel emlegetnek fel. Mert kellenek persze a tapasztalatok, kellenek olyan dolgok, amikben megvívják a maguk harcait, amiben kiállnak magukért, hogy kemény, erős, önálló, magabiztos felnőttekké válhassanak, de azt gondolom, hogy a megalázás, a fizikai és lelki bántalmazás nem tartozik közéjük.

Kemény könyv volt ez, arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hagyjuk, hogy gyermekünk áldozattá váljon.  Ne intsük le, ne bagatellizáljuk el, ha panaszkodik valamilyen őt ért sérelemről. Hallgassuk meg, találjuk meg a megfelelő vigasztalást, erősítsük meg és segítsünk neki, tudja, hogy ránk mindig, mindenben számíthat. Ajánlott olvasmány minden pedagógusnak, minden szülőnek és hasonló korú gyereknek!

A könyvet köszönöm a Pagony Kiadónak!

9/10

Bea

Jessica Knoll: Szerencse lánya

A huszonéves TifAni FaNelli a kiváltságosok életét éli. Egy körülrajongott női magazin megbecsült munkatársa, aki drága ékszerek és márkás ruhaköltemények mellé még egy sármos és jó pedigréjű vőlegénnyel is rendelkezik. Mindazt elérte, ami másoknak csak álom.

Ani múltja kimondhatatlan titkot rejt. Tizennégy évvel ezelőtt a Bradley középiskolában borzalmas dolgok történtek. Meggyalázták, meghurcolták, kinevették. A kis TifAni aznap megsemmisült. Az erős Ani lépett a helyébe, aki mindent meg akar kapni az élettől...

A szerencse forgandó: a bűnösökből is lehet áldozat. A bosszú lehetősége TifAnié: vajon leveszi az álarcot, vagy örökre bezárja magát a múlt börtönébe?

A könyv elején megismerhetjük a szép és sikeres Anit, aki  egy neves new yorki lapnál dolgozik, az ujján egy hatalmas rubintgyűrű csillog, éppen most készül férjhez menni. 

Nekem már az első oldalak után kiderült, hogy Anivel nincs egészen minden rendben. Csak üres kirakatéletet él, és azt teszi, amit az ilyen korú nőktől elvárnak, sikeres a munkájában, egy gazdag családból származó jónevű vőlegénye van, és miután majd összeházasodnak, Ani otthagyja  a munkáját, gyerekeik lesznek és vidékre költöznek.

Ani úgy viselkedett és élte az életét, ahogy a vőlegénye, a  munkatársai és az emberek elvárták tőle, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy ebben semmi élvezetét nem leli, ez csupán valami pótcselekvés nála, ami segít neki felejteni és megfelelni.

Aztán a történetben visszalépünk az időben, Ani, vagyis ekkor még TifAni tinédzser korába, amint éppen egy új iskolát kezd el, és próbál beilleszkedni az ottani közösségbe. A lány múltja és jelene nagyon sok hasonlóságot mutat,  TifAni ugyanazt teszi felnőttként, mint amit már tiniként is tett, próbál megfelelni az embereknek. Az új iskolájában éppen a népszerű diákok közé próbál beilleszkedni, elkezd úgy öltözködni, beszélni, mint ők. 

Be kell valljam, engem nagyon taszított TifAni viselkedése, én sosem változtattam volna magamon semmit csak azért, hogy mások elfogadjanak, akkor már inkább leszek magamban, de azért ezzel együtt sajnáltam is a lányt.

TifAni egyszer csak a nagy megfelelni  vágyásában átlépett egy határt, amit nem szabadott volna megtennie, innentől kezdve pedig teljesen kicsúsztak a dolgok az irányítása alól.

A történet nagyon is aktuális kérdésekkel foglalkozott, és nagyon is mai határokat feszegetett, a mai bulizó fiatalok világának sötét zugaival kapcsolatban. 

A könyv engem is nagyon nehéz kérdések elé állított, de szerintem az írónőnek éppen ez is volt a célja.

A fiatal TifAnival történtek és az iskola kegyetlen és népszerű diákjainak viselkedése tragikus történésekhez vezetett az iskola történetére nézve, TifAninak szörnyű dolgokat kellett átélnie, utána pedig egy nagyon aljas meghurcoltatásnak lett az áldozata.

Így tehát a lány szörnyű múltját és titkait megismerve már nem is csodálkoztam rajta, hogy a kis TifAni miért vált azzá a céltudatos felnőtt nővé, Anivá, aki minden erejével azon volt, hogy maga után hagyja a múltja fájdalmait. Hogy sikerült-e neki, az a történet végén kiderül, kérdések még mindig maradnak bennünk, de ezt szerintem Jessica Knoll így is szerette volna.

8/10

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

Zsófi