Sara Crowe: Campari reggelire

„A szürke szoba egy üzleti ügy miatt megszálló japán úriemberé, egy bizonyos Mr. Tsunawáé lett. Coral néni elhitette vele, hogy a szobát gyakran látogatják a szellemek, így próbálva rásózni a hibátlan angol vidéki házakra jellemző milliőt. Ez azt jelentette, hogy éjszakánként lánccal csörögtünk az ajtaja előtt.”

Az ember élete tele van borzalmas dolgokkal: elhunyt rokonok szelleme kísérti, befuccsol a szerelemi élete... és odaég a pirítós.

1987-ben Sue Bowl élete fenekestül felfordul. Édesanyja halála miatt úgy érzi, önmagából vesztett el valamit. Aztán az apja is összebútorozik egy Ivana névre hallgató förtelmes nőszeméllyel.

Ám Sue-t mindig arra biztatta az anyja, hogy hozza ki mindenből a legjobbat - neki pedig ott van a szavak szeretete és pár fura rokon.

Sue végül Coral néni roskadozó családi otthonába, Green Place-be költözik, amelyet szép lassan egyre több különc és csodabogár kezd el benépesíteni. A denevérekről nem is beszélve...

Roskadozó, vidéki angliai ház és dilis szereplők, engem ezekkel nagyon hamar el lehet csábítani, ebben a könyvben pedig egyikből sem volt hiány.

Másra számítottam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam tőle, és nagyon kellemeset csalódtam. Szívet melengető, bájos és rendkívül mókás olvasmány volt ez.

Szeretnivaló, hóbortos, tipikusan angol szereplők egy omladozó, vidéki kastélyba zsúfolva. Akik együtt sírnak és nevetnek, íróműhelyt alapítanak, néha természetesen össze is vesznek, de azért a helyén van a szívük.

Sue eleinte nekem egy fiatal lánynak tűnt, aki nem igazán találja a helyét a világban, de később kiderült, hogy ez miért is van így, hisz az édesanyja hirtelen elvesztése nagyon megviselte, amiről nem is igazán tud senkivel beszélni.

Icarus (vagy inkább csak Icarus szeme :)) iránti rajongását is teljesen megértettem, valljuk be sokan voltunk már reménytelenül szerelmesek (vagy csak hittük, hogy azok vagyunk)... :)

Coral nénit pedig nevezhetnénk akár mindannyiunk, hőn áhított (kissé bogaras) tündér keresztanyjának is, mindig Sue mellett állt, ha szüksége volt rá. Nagyon szerettem a már teljesen gyerekkorától írt, sok évet átölelő Füveskönyvét is olvasni.

Igazából (Loudelle-n kívül természetesen) az összes szereplőt nagyon megkedveltem, a ruhájukról elnevezett Nagyminta, Tafota és Zsorzsett nagyikat, az exférjét gyűlölő Deliát, és Little, majd később az összes többi admirálist is, akik igazi  angol úriemberek voltak.

És végezetül üzenem Sue-nak, hogy abba ne hagyja az írást, az Ad Acta írói műhelynek pedig azt, hogy rám számíthatnak, ha tagfelvételt hírdetnek! :)

Köszönöm az Athenaeum Kiadónak, hogy elolvashattam ezt a bájos történetet! 

U.i: a könyv címén nagyon sokat törtem a fejem, nem igazán értettem, hogy miért pont ez lett a címe (angolul is ugyanez volt), bár én sem tudtam volna mit kitalálni. Végül azért megtaláltam ezt az idézetet amiben előkerül a Campari is:

„Nem ittam még Camparit reggelire; ilyet az emberek akkor csinálnak, ha lelki bánatuk miatt utaznak el valahová.”

10/10

Zsófi

Justin Cronin: A szabadulás

Rákbeteg felesége halála után dr. Lear, az özvegy tudós elkezdi kutatni a hosszú élet titkát, a betegségek és az öregedés ellenszerét. A hamarosan a hadsereg felügyelete alá kerülő kísérletsorozat erdményeként azonban a 12 kísérleti alany - minden emberi vonását elvesztve - félelmetes, gyilkos lénnyé alakul át. A kutatás utolsó fázisában a tudósnak szüksége van egy kislányra is, akit szintén beoltanak a kiszámíthatatlan hatású vírussal. Annak ellenére, hogy a Colorado-hegységbeli kísérleti telepet kommandósok őrzik, a kísérleti alanyok, azaz a "fertőzöttek" kiszabadulnak. Senki és semmi nem állíthatja meg őket, a fertőzés egyre terjed, s mind több ember válik hozzájuk hasonló vérszomjas szörnyeteggé. Egyedül Amy, a hatéves kislány szervezete reagál másképpen a vírusra. A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek az Egyesült Államok egész területét ellepik: már csak egy emberi közösség marad valahol Kaliforniában, melynek tagjai jól kiépített erődjük és harcosaik segítsével majd' száz éven át megakadályozzák a fertőzöttek bejutását. A Kolónia lakói elszigetelten élnek a kaliforniai hegyekben, a régi, vírus előtti világot az idősek beszámolóiból vagy a hosszú Portyákon látott romokból ismerik. Egy nap egy idegen lány jelenik a Kolónia kapujában - Amy. Felbukkanása gyökeres változást hoz a Kolónia életében...

Már nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvel, évekkel ezelőtt láttam meg egy könyvesboltban, és a fülszöveg egyből felkeltette a figyelmem, de valamiért mégis csak most, évekkel később olvastam el, na mindegy, jobb később mint soha. :)

A könyv első része nagyon jó volt, sejtelmes, rejtelmes, Lacey nővér megjelenése pedig számomra egy kis misztikumot is csempészett a történetbe. Egy kicsit még olyan Stephen King-es érzésem volt ennek a résznek az olvasása közben. Sajnos erről az első részről nem is nagyon írnak a fülszövegben. Disztópiákban legtöbbször mindig csak azt látjuk, hogy milyen lett a világ, arról sajnos nem olvashattunk, hogy milyen történések vezettek odáig. Ebben a könyvben viszont (igen, annak a bizonyos első résznek hála...) minden hibát és lépést megismerhetünk, ami a vírus kitöréséhez, majd az emberiség pusztulásához vezetett.

De aztán jön a második rész, én pedig felkiáltok: A fenébe nekem senki sem szólt a vámpírokról! :) 

A különös, világító lényekké átalakuló fertőzöttek - így olvashattuk ugye a fülszövegben, és nekem erről nem vámpírok jutottak eszembe. De végül is felülemelkedtem a vámpíros megrázkódtatáson, olvastam tovább a könyvet, és attól eltekintve, hogy egy kicsit erősnek éreztem a váltást az első és második rész között, tetszett ez is. Jó volt a Kolónia társadalmáról, rendszeréről, mindennapjairól olvasni. Tetszett, hogy több szereplő szemszögéből is olvashatjuk a történetet. Az én két kedvenc szereplőm Sara és Michael lett.

De aztán, jöjjön még egy de, eljött az a rész amikor nekem már túl sok volt ezekből a zombiszerű vámpírlényekből, ezt a telepatikus, álomszerű kommunikációt sem igazán sikerült teljesen befogadnom.

Egy idő után már a könyv hosszának indokoltságán is elgondolkoztam...mármint, hogy a kevesebb, néha több (és jobb).

Mindent összevetve végül is nem volt rossz könyv ez, akik szeretik a zombis, vámpíros disztópiákat, azoknak mindenképpen ajánlom olvasásra. Azoknak pedig akik már szintén régóta szemeznek ezzel a könyvvel,  azt mondanám, hogy adjanak neki egy esélyt.

Természetesen meg fogok próbálkozni a második résszel is. :)

8/10

Zsófi

NYEREMÉNYJÁTÉK!

Szeretettel várunk mindenkit lassan féléves blogunk őszi nyereményjátékára.

A játék folyamán két könyvet fogunk kisorsolni: a Felhőatlaszt és a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit.

A könyvek mellé ajándékba még két egyedi, saját készítésű, a könyvek ihlette könyvjelző is jár.

A nyereményjátékban való részvétel feltételei:

1. Kedveld a blog facebook oldalát, és a nyereményjáték képe alá (facebookon) írd meg hozzászólásban, hogy melyik könyvet szeretnéd megnyerni.

                                                                         vagy

2. Figyelj minket a molyon, és küldj egy üzenetet nekünk (a molyon) arról, hogy melyik könyvet szeretnéd megnyerni.

Itt a molyos profilunk (link): Zsófi és Bea 

Akik mind a két feltételt teljesítik, azok dupla eséllyel vesznek részt a sorsoláson!

(Ha mind a két feltételt teljesítetted, akkor küldj nekünk molyon egy üzenetet a neveddel, amelyikkel hozzászólást írtál a facebookon.)

Természetesen a már meglévő kedvelőink és molyos figyelőink is részt vehetnek a játékban, nekik csak annyi a dolguk, hogy facebookon vagy a molyon megírják, hogy melyik könyvet szeretnék megnyerni.

A játék  szeptember 10-től október 1-ig tart.

A nyerteseket október 2-án fogjuk kisorsolni. 

A könyveket csak magyarországi címre postázzuk.

A nyeremény könyvjelzők

Ha bármilyen kérdésed van a nyereményjátékkal kapcsolatban, írd meg nekünk ide a bejegyzés alá hozzászólásban, vagy az e-mail címünkre (konyvutcablog@gmail.com).

Szerzői megjegyzés: a nyereményjáték képét, amin egy négykezű, baltát és könyveket tartó lány látható, mi készítettük. Az ötletgazda és a négykezű Wednesday Addams én (Zsófi) voltam, a fotót Anya készítette, a plusz kezekért pedig ezúton mondok köszönetet lelkes segítőnknek, kisöcsémnek Titusznak! :)

A könyvjelzők megtervezése és kivitelezése pedig teljesen egészében Anya kézügyességét dícsérik! :)

Charles Belfoure: A párizsi építész

A tehetséges építész, Lucien Bernard a német megszállás alatt álló Párizsban 1942-ben olyan megbízást kap, amely nagyon sok pénzt hozhat neki, de az életébe is kerülhet. Titkos búvóhelyet kell terveznie egy vagyonos zsidónak úgy, hogy azt még a legelszántabb német katonák se találják meg. Luciennek szüksége van a pénzre, és a lehetőségnek sem tud ellenállni, hogy túljárjon a nácik eszén, akik elfoglalták szeretett városát, ezért úgy dönt elvállalja a feladatot.

Elég sokáig nem volt nekem szimpatikus Lucien, a párizsi építész. Felesége mellett szeretője van, szinte közömbösen viselkedik, amikor egy zsidót a nyílt utcán lelőnek mellette, és elsősorban a pénzért vállalja el a fülszövegben említett megbízatást, másodsorban pedig a kihívásért, amit építészetileg jelent számára, és véletlenül sem a zsidók iránti együttérzésből vagy emberségből. 

Aztán szépen lassan megismertem az életét, az építészet és művészet iránti rajongását, vívódását a megbízatásait és egy új barátságát illetően, kapcsolatát a feleségével és a szeretőjével. A rejtekhelyek építése folyamán Lucien hatalmas változáson esett át.  Már nem az ellenszenves építész volt, hanem egy "igaz ember" lett belőle. Annak ellenére is, hogy nemcsak rejtekhelyeket épített, hanem a németeknek is dolgozott.

A Gestapo állandó jelenléte és ténykedése miatt elég feszült volt a történet, szörnyű volt, amit a zsidókkal, és nem zsidó francia lakosokkal műveltek a fasiszták. Elszomorító volt, ahogyan egy rettegéssel teli német megszállás idején az emberek viselkednek, mit tesznek és mit nem tesznek, hogy mentsék a saját életüket, vagy éppen hogyan viselkednek a bátor emberek, akik csupán emberségből mentenek meg, bújtatnak el zsidókat.

A történet végére megkedveltem Lucient, és izgultam az életéért. Azt is meg kell említenem, hogy el tudom képzelni, hogy nem minden német katona értett egyett a nácik zsidógyűlöletével és üldözésével, aki elolvassa ezt a könyvet megérti, miért mondom ezt.

9/10

Bea

Dragomán György: A fehér király

Nagy várakozással kezdtem el olvasni ezt a könyvet, rengeteg jót olvastam róla. Az első fejezet nagyon megfogott. A 12 éves  kisfiú tulipánokat szed az édesanyjának a születésnapjára a városi parkból, mert édesapját elvitték munkatáborba, és úgy érezte, hogy nem maradhat ez a születésnap sem virágok nélkül. A második fejezetben rájöttem, hogy ez bizony nem egy összefüggő regény, hanem inkább egy novellafolyam, amiben azért találunk utalásokat, összefüggéseket az előző fejezetben történtekre, és ez így is ment tovább. Engem kicsit zavartak azok a dolgok, amik befejezetlenül maradtak, vagyis amit én nem tudtam meg. /Pl. Az edző csak péppé rugdosta a gyereket, vagy meghalt?/ És akkor itt a másik dolog, ami az én lágy szívemnek sok volt.  A szinte állandó agresszió, amit a felnőttek követtek el a gyerekek rovására, amit a gyerekek követtek el egymás ellen, és amit a gyerekek követtek el a felnőttek ellen, amit a nagykövet az anya ellen, itt mindenki csak kegyetlen és gonosz. Nem találtam benne érzelmeket sem, nem éreztem elég erősen anya-fiú szeretetet, nem éreztem barátságot, nem éreztem tiszteletet. Olyan szenvtelen volt az egész. Nem tudtam megkedvelni  a főszereplő Dzsátát sem, mert mindig rosszban sántikált, a tulipánszedésen kívül nem sok jót láttam tőle. 

Nem zavartak a hosszú mondatok, amolyan feszült, pergős, sietős hangulatot teremtett, mint amikor egy gyermek akar gyorsan elmondani valamit, szinte levegőt sem véve. 

Olyan volt ez a könyv, mintha mindazt a  gonoszságot, amit a 80-as évek Romániájában elkövettek egymással szemben az emberek mondjuk egy kisebb városban, az itt ebbe a könyvbe, ennek a gyereknek az életébe bele volt sűrítve. Ebben a könyvben csak a negatívumok voltak, ha ez volt a célja az írónak, akkor remekmű lett, de én szeretek érzelmekről, szeretetről is olvasni egy könyvben, még akkor is, ha a kegyetlenségről szól.

8/10

Bea

Jodi Picoult: Csodalány

„Nem kell elfogadnunk egymás hitét... de el kell fogadnunk, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben hinni szeretne.”

„Az anyaság nem teszt, hanem vallás: egy szövetség, amelyre felesküdünk, egy ígéret, amit megtartunk. Egy méretben létezik, és úgy leplezi a hibákat, mint semmi más.”

Mielőtt elkezditek olvasni a könyvről alkotott véleményemet, tudnotok kell, hogy én egy  Jodi Picoult rajongó vagyok. :) Az első könyv, amit olvastam tőle, A nővérem húga volt, és akkor tudtam, hogy Jodi Picoult egy igazán nekem való író. Sorra olvastam el megjelenés után már másnap a könyveit, és nem csalódtam benne. A Szívtől szívig az egyik kedvencem, már amennyiben nem lehetetlen feladat kedvenc könyvet választani egy kedvenc  írótól. :) Egy-két könyv kimaradt még, mert úgy alakult, hogy nem tudtam beszerezni, de ezeket is hamarosan bepótolom.

Nagyon kíváncsi voltam a Csodalányra, ezúton is köszönöm az Athenaeum Kiadónak, hogy megjelenés után ilyen hamar a kezembe vehettem és olvashattam ezt a csodálatos könyvet.

Jodi Picoult témaválasztásai engem mindig lenyűgöznek, most sem volt ez másképp. Olyan témához nyúlt ebben a könyvében is, ami igazán elgondolkodtat. És nem is igazán az gondolkodtat el, hogy van Isten vagy nincsen, mert nyilvánvalóan a hívő emberek azt mondanák, hogy van, a nem hívők pedig, hogy nincs. A két csoport között még rengeteg ember van, aki nem tudja ezt az ősrégi kérdést ilyen egyszerűen megválaszolni. Mert minden ember szeretne hinni valamiben, valakiben. Szeretnénk, ha lenne, de ha megnyilvánulna valamilyen formában, egy "csodában', akkor nem biztos, hogy hinnénk a csodának, a tényeknek, és mi magunk is megpróbálnánk megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, és belemagyaráznánk a csodába a tudományt, a tényeket, és megnyugodnánk, hogy akkor ez nem is csoda. Ez az, ami igazán elgondolkodtató, hogy hinnénk-e egy csodában, ha a szemünk előtt zajlana le? Sokkal nehezebb hinni egy csodában, mint nem, könnyebb megtagadni és megmagyarázni azt. Szóval a könyv egyik témája, hogy Faith Istent látja-e, vele beszélget-e, Isten-e  a barátja, vagy mindez csak szélhámosság, pszichotomatikus tünet, egy kislány képzelgései. A stigmák megjelenése csoda-e vagy pedig szülői bántalmazás? A hihetetlen gyógyulások, feltámadások csodának tekinthetők-e vagy pedig van rá magyarázat?

Az édesanyja hisz Faith-nek, hiszi, hogy lánya nem hazudik, nem vitatja a csodát, a lehetetlent, csak meg akarja védeni gyermekét, azt akarja, hogy egy 7 éves gyereknek megfelelő életet éljen. És nekem inkább erről szólt a könyv. Az anyai szeretetről.  Arról, hogy mire képes egy anya, hogy megvédje gyermekét. Arról, hogy mennyire erős a szeretet egy anya és gyermeke között. Mire képes ez a szeretet? Egy megalázott, gyenge nő hogyan válik erős, a lányáért mindenkivel megküzdő emberré. Egy bizonytalan, önbizalomhiányban szenvedő, jó anyaságában állandóan kételkedő anya hogyan jön rá arra, hogy bármennyire is erőlködik nem lesz képes megvédeni a gyermekét a tragédiáktól, a tévedésektől és a rémálmoktól. "Talán egy anya feladata nem az, hogy menedéket biztosítson, hanem hogy mellette legyen, amikor a gyermek földet ér... és utána vigaszt nyújtson."  A szeretet az, amiről ez a könyv szól. A szeretet pedig lehet sokféle, fájdalmas, szomorú, örömteli, apai, anyai, testvéri, emberi, isteni...

Nem maradt ki a bírósági tárgyalóterem sem a történetből, ami már szinte megszokott Picoult-tól, és én ezt is nagyon szeretem, élvezem a macska-egér harcot, ami a tárgyalóteremben folyik, elégedetté tesz, ahogyan a tanúk egymás után felvonulnak, a "rossz" ügyvéd és a "jó" ügyvéd megküzd egymással, mindig van még itt is valami meglepetés, és győz, akinek győznie kell.:)

Azt kell mondjam így a végére, hogy nemhiába Jodi Picoult az egyik kedvenc íróm.:) És még a romantikus szálról nem is írtam. De azt hiszem be is fejezem a Jodi Picoult-ról és a Csodalányról folyó áradozásomat, mert Zsófi megjegyezte, hogy annyit írok már, hogy "csak nem a folytatását akarom megírni  a könyvnek.:)"

10/10

Bea

A Hónap Könyve(i) augusztusban

Ebben a rovatban kiválasztjuk a hónap legjobb könyveit. Főleg olyan könyvek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak. :)

Akkol lássuk augusztus könyveit:

1. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Az első kérdésem természetesen az volt Anyához, amikor elkezdte olvasni a könyvet, hogy A nagymamám jobb-e mint az Ove. A diplomatikus válasz az volt, hogy más, és nem lehet a kettőt összehasonlítani. Aztán amikor elkezdtem olvasni én is, rájöttem, hogy tényleg felesleges ezt a két fantasztikus könyvet összehasonlítani. 

Nem sokszor szoktam megkönnyezni a könyveket, de a könyv vége felé (igazából egy kicsit hamarabb is, mint a vége felé) el kellett vonulnom egy eldugott, csöndes sarokba, hogy szépen, magamban erősen könnyezve (érzékletesebben: hangosan szipogva, és megállíthatatlanul bőgve) olvashassam végig a könyvet.

Nem vagyok valami nagy könyv újraolvasós fajta sem, de ezt a könyvet bármikor újra tudnám olvasni.

Fredrik Backman szereplőinek sajátossága az, hogy messze nem tökéletes emberek, de aranyszívük van, és képesek megváltozni, bizonyára sokan magunkra is ismerhettünk bennük...

Egyetértek Anyával, ez a könyv számomra is egy LEG-LEG-LEG könyv lett, és legszívesebben minden velem szembe jövő embernek a kezébe nyomnám. /Zsófi/

2. Ron Rash: Serena

Szinte egyhuzamban olvastam el, végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsiságomat. Kíváncsi voltam, hogy Serena meddig megy el az őrültségében, és Zsófival egyetértve  arra is kíváncsi lettem volna, hogy miért lett tulajdonképpen ilyen.  De sem róla, sem Pemberton múltjáról nem tudtam meg sokat, de ez is csak azért lehet, mert Serena azt mondta, hogy nem fontos a múlt, csak ami most van. Rachel és gyermeke története csempészett egy kis melegséget a könyvbe, őket is szerettem. De a legnagyobb kedvenceim a favágók  voltak, akik humort, és emberséget vittek a regénybe.  /Bea/

3. Katherine Applegate Ivan, az egyetlen

Jaj nekem, már megint egy torokszorító, papírzsepi igényes könyvecske... Nagyon tetszett ez a könyv, Ivan egy elképesztően nagy szívű művész Gorilla, aki mindent megtesz, hogy betartsa Rubynak a kiselefántnak tett ígéretét. Ez a könyv nem csak gyerekkönyv, amit felnőttek is elolvashatnak, hanem egy könyv, amit minden embernek el kellene olvasnia. Nagyon nagyon tetszett még a könyvben, hogy nem mutatta be gonosznak az embereket sem, mármint úgy értem, hogy a főszereplő gondatlan állattartó Mack sem tűnt elvetemült gazembernek (pedig megérdemelte volna) Ivan szemében. Hálásak lehetünk az állatoknak azért, amiért mindig adnak nekünk egy esélyt. /Zsófi/

És akkor jöjjön  a hónap különdijasa, azaz a Legmegosztóbb olvasmány (ami képes volt arra, hogy a blog két íróját heves szóváltásra késztesse) díjat elnyerő könyv:

4. Andy Weir: A marsi

Anya sokat áradozott erről a könyvről, mások is sokat áradoztak erről a könyvről, így nem tagadom, lehet túl nagy elvárásokkal fogtam a kezembe.

Először is túl sok volt nekem a tudomány, nagyon sok...sosem értettem/szerettem a kémiát még azon az alapszinten sem, mint az eddigi tanulmányaim során találkoztam vele, így egy idő után már el sem olvastam azokat a bekezdéseket amikben túl sok O2, CO2 és társai voltak. Igaz, a történet így is érthető maradt. Hát igen, akkor most következzen a regény története, cselekménye: Mark ezt elb#szta, rájön hogy a Marson fog meghalni, aztán pár oldallal később (nézzenek csak oda...) rájön a megoldásra, aztán pár oldallal később megint elb#assza, és természetesen Mark (aki mindenhez ért...) megint megoldja a problémát, és aztán pár oldallal később én, aki olvassa a könyvet ezt szépen meguntam...

Legjobban az érzések, és az igazi hús-vér emberek hiányoztak nekem. (Zsófi)

A másik oldal:

Ezt most sem hagyhatom szó nélkül, mert ha Mark nem ilyen rátermett és sokmindenhez értő asztronauta lett volna, akkor tényleg meghal az első pár napon, és akkor nincs Mark, nincs történet. Száz másik ilyen könyvet olvastunk már, ahol a főhős meghalhatna már az első-két oldalon, de akkor hogyan tovább...? Miről szólnának a könyvek? És egy ilyen földönkívül marsi kalandból nem is menekülhetne meg akárki, csak egy ilyen mindent tudó, mindenhez értő Mark Watney, még akkor is, ha időnként elb@ssza a dolgokat...:) Ezt a kötekedő hangnemet tehát továbbra is vitatom Zsófi véleményében, mert ő már elkönyvelte a sok O2, CO2 és egyebek megjelenésekor, hogy ez nem annyira tetszik neki, és ilyenkor már csak a hibákat keresi, vagy ha nem is keresi, de mégis megtalálja őket. Mert ha már a könyv nem szórakoztatja, akkor a hibakeresés is lehet szórakoztató.:)

Azt elfogadom, hogy véleménye szerint lehetett volna több érzés, több hús-vér ember a történetben, bár nekem így is tökéletes volt. A tudomány engem nem zavart, de ezt már az értékelésemben is leírtam, valamint Zsófi és Bence az orrom alá dörgölte, hogy én már a Stephen Hawking rövid történetében is költészetként jellemeztem a számomra  érthetetlen tudományt. :-) Szóval a lényeg az, hogy kompromisszum született, amit máskor is alkalmazunk majd, nem muszáj, hogy mindkettőnknek kedvence legyen a hónap könyve!!! Legfeljebb kap egy új címkét, mint ebben az esetben is. :) (Bea)

A Hónap Könyve(i):

Június

Július 

(Az eredeti bejegyezésekért csak kattints a címekre.)

Szolgálati közlemény! :)

Kedves Blogolvasóink!

Örömmel tudatjuk Veletek, hogy kibújunk az arctalanság homályából :), elkészítettük végre fotóval illusztrált bemutatkozó szövegünket. :)

Reméljük ez segít abban, hogy mi, blogírók és Ti, blogolvasók közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy úgy gyertek be (Könyv)utcánkba, mintha egy jó ismerőshöz térnétek be egy kávéra vagy egy jó könyves csevejre.

Ide linkeljük nektek bemutakozásunkat (amit egyébként a "Rólunk" fülre kattintva érhettek el): Szóval ezek vagyunk mi! :) 

Pittacus Lore: A Negyedik (A Loreini krónikák 1.)

A Lorienről érkeztünk a Földre, tizenkét évvel ezelőtt. Úgy nézünk ki, mint ti. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. Köztetek élünk. De másmilyenek vagyunk. Olyan hatalommal rendelkezünk, amiről ti nem is álmodhattok. Elképzelni sem tudjátok, milyen erősek és gyorsak vagyunk. Hozzánk hasonló szuperhősöket eddig csak filmeken és képregényekben láthattatok - De mi valóban létezünk.  ...Kezdetben kilencen voltunk. Elsőt Malajziában ölték meg. Másodikat Angliában kapták el. Harmadikkal Kenyában végeztek. Hatan maradtunk. Most én következem: A Negyedik.

Ígéretesen indult a történet, földönkívüliek, akik köztünk élnek, az ilyen téma számomra nyerő. Negyedik - John Smith-ként- sokadik lakhelyére, az Ohio-beli Paradise-ba költözik és kezdi el új életét, valamint tanulmányait a helyi középiskolában. Amikor rögtön az első napon beleköt az iskola futballsztárja és fenegyereke, akkor azt gondoltam, hogy nem olvasom tovább, mert nem biztos, hogy érdekel. Az, hogy az első napon, első látásra szerelembe is esett, csak megerősített ebben az elhatározásomban. De úgy döntöttem, hogy kicsit mégis olvasom, hogy egy kis ízelítőt kaphassak a földönkívüliségéből. Némileg átállítottam az agyam fiatalabb üzemmódra, más szemmel folytattam a könyv olvasását.  Egy idő után amolyan X-man, Superman feelingem lett,  tetszettek a különös tulajdonságai, szupererői. Bár a főszereplő John nem váltott ki belőlem semmi különös szimpátiát vagy rajongást, emlékei a Lorienről viszont igen, és a kutyáját, Bernie Kosart is nagyon megkedveltem. A szerelem sem volt számomra elég hiteles, nem éreztem annyira szerelmük nagyságát, csak úgy szerelmesek voltak és kész. A történet sem volt annyira mély és bonyolult, a végén picit sok volt nekem a harc, mégis éreztem a kényszert, hogy egyhuzamban végigolvassam. Tetszettek Hatodik szuperképességei, érdekel, mit rejt még a Láda és kíváncsi lettem a többiekre is.  A könyvre nem tudom azt mondani, hogy hűű, ez aztán nagyon jó volt, mégis úgy érzem, el kell olvasnom a következő részt. Ki érti ezt? :)

8/10

Bea

Belinda Alexandra: Toszkán rózsa

Végy egy zárdába adott csecsemőt, akivel 15 évesen találkozunk legközelebb, adj hozzá egy ódon olasz kastélyt, gonosz úrnővel, kedves kislánnyal, itt hints bele egy kis titokzatosságot, majd keverd meg egy kis börtönnel, erőszakkal, olasz fasizmussal, tedd pikánssá vándorszínészettel és egy újabb csecsemővel, ekkor hozzáadod a fő alapanyagot a 2. világháborút, az olasz embereket, Mussolinit, fűszerezd meg szerelemmel, zenével, művészettel, családdal, összetartással, bajtársiassággal. Ha mindez megvan, megkapod Belinda Alexandra Toszkán rózsáját, ami a végső "fogyasztásig" fogva tart, nem tudod letenni. Kritizálhatod, hogy ebből vagy abból kicsit sok, vagy éppen kevés van benne, nem szeretheted az egyik hozzávalóját, te kihagynád belőle, de attól még élvezheted, és elismerheted, hogy ez egy remek könyv.

Olyan volt ez a történet, mintha Belinda Alexandra több könyv ötletét gyúrta volna egybe. Voltak részek, amikből még szívesen olvastam volna tovább, volt olyan történés benne, amit a nagyságához képest nem találtam elég drámainak :), és sok olyan volt, ami úgy volt jó, ahogy volt. Szeretem azokat a történeteket, amiben egy embert, ebben az esetben Rosa-t követhetünk végig életének fontos eseményein, ahol a szemünk láttára bontakozik ki és fejlődik egy ember, egy erős nő jelleme. Szeretem a romantikus könyveket, sőt még azt is szeretem, ha van bonyodalom és gonosz is egy könyvben (aki persze majd elnyeri méltó jutalmát:)), a titkok, rejtélyek és egy kis misztikum pedig sosem volt ellenemre. 

Mindez benne volt ebben a könyvben, és bár voltak benne kiszámítható dolgok, de ugyanúgy voltak meglepetések is, a legvége, amikor pedig már azt hittem mindent tudok, na ott egy jó kis csavar volt! 

10/10

Bea