Nagy várakozással kezdtem el olvasni ezt a könyvet, rengeteg jót olvastam róla. Az első fejezet nagyon megfogott. A 12 éves kisfiú tulipánokat szed az édesanyjának a születésnapjára a városi parkból, mert édesapját elvitték munkatáborba, és úgy érezte, hogy nem maradhat ez a születésnap sem virágok nélkül. A második fejezetben rájöttem, hogy ez bizony nem egy összefüggő regény, hanem inkább egy novellafolyam, amiben azért találunk utalásokat, összefüggéseket az előző fejezetben történtekre, és ez így is ment tovább. Engem kicsit zavartak azok a dolgok, amik befejezetlenül maradtak, vagyis amit én nem tudtam meg. /Pl. Az edző csak péppé rugdosta a gyereket, vagy meghalt?/ És akkor itt a másik dolog, ami az én lágy szívemnek sok volt. A szinte állandó agresszió, amit a felnőttek követtek el a gyerekek rovására, amit a gyerekek követtek el egymás ellen, és amit a gyerekek követtek el a felnőttek ellen, amit a nagykövet az anya ellen, itt mindenki csak kegyetlen és gonosz. Nem találtam benne érzelmeket sem, nem éreztem elég erősen anya-fiú szeretetet, nem éreztem barátságot, nem éreztem tiszteletet. Olyan szenvtelen volt az egész. Nem tudtam megkedvelni a főszereplő Dzsátát sem, mert mindig rosszban sántikált, a tulipánszedésen kívül nem sok jót láttam tőle.
Nem zavartak a hosszú mondatok, amolyan feszült, pergős, sietős hangulatot teremtett, mint amikor egy gyermek akar gyorsan elmondani valamit, szinte levegőt sem véve.
Olyan volt ez a könyv, mintha mindazt a gonoszságot, amit a 80-as évek Romániájában elkövettek egymással szemben az emberek mondjuk egy kisebb városban, az itt ebbe a könyvbe, ennek a gyereknek az életébe bele volt sűrítve. Ebben a könyvben csak a negatívumok voltak, ha ez volt a célja az írónak, akkor remekmű lett, de én szeretek érzelmekről, szeretetről is olvasni egy könyvben, még akkor is, ha a kegyetlenségről szól.
8/10
Bea
