Egy bámulatos kisfiúnak, egy egészen különleges kutyának és kettejük eltéphetetlen barátságának igaz története. Történet arról, hogy mire képes a feltétel nélküli szeretet, a bizalom, a megbocsátás.
Haatchi, az anatóliai juhászkutya és Owen megható és viszontagságos történetét ismerhetjük meg a könyvből. Haatchival egy vasútállomáson ismerkedhetünk meg, ahová egy embernek nem nevezhető alak elvitte és miután valószínűsíthetően fejbe verte, a sínekre fektette. Két vonat robogott el felette, amikor egy vasúti munkás megtalálta és hívta az állatmentő szervezetet. Haatchi túlélte a gázolást, de az egyik hátsó lábát és a farkát amputálni kellett. A műtéteket fájdalmas felépülés követte, utána pedig az otthonkeresés miatt kellett aggódni. Befogad-e valaki egy háromlábú, hatalmas kutyát?
Haatchi a szörnyűségek ellenére nem veszítette el a bizalmát az emberekben, barátságos, imádnivaló kutya maradt. Nem volt egyszerű út, ahogyan eljutott Owenhez és családjához.
Owen Howkins egy nyolcéves kisfiú, akit a családjában csak kicsi Pének, Kispajtásnak szólítanak. Másfél éves korában vették észre, hogy nem úgy fejlődik, mint sorstársai, és a hosszadalmas orvosi vizsgálatok megállapították, hogy Scwartz-Jampel-szindrómában szenved, ami egy nagyon ritka betegség, 1962-ben azonosították, az Egyesült Királyságban Owen az első beteg. Ez a betegség az izmok nem megfelelő működésével jár, az izmok egyre merevebbek és feszesebbek lesznek. A csontok nem tudnak természetesen növekedni, és egyre láthatóbbá válnak a tünetei, a betegségben szenvedőknek sajátos külsejük alakul ki, arcizmaik megfeszülnek, vonásaik összetöpörödnek, ajkukat összecsücsörítik, szemnyílásuk egyre keskenyebb. Ahogy Owen nőtt, egyre inkább magán hordozta a betegség jeleit, és az emberek megbámulták. Ettől a vidám, értelmes kisfiú magába húzódó lett, a tolószékében tett séták alkalmával összehúzta magát, nem nézett senkire, bezárult körülötte a világ, elvesztette önbizalmát. A szülei házassága sem bírta el ezt a terhet, elváltak, bár Owennel mindkettőjüknek kiváló kapcsolata volt, Owen az édesapjával maradt.
Először későbbi nevelőanyja Collen, majd az ő segítségével Haatchi lépett be az életükbe. Magukhoz vették ezt a háromlábú, tündéri kutyát. Miközben a kutyának sem tudtak ellenállni, arra gondoltak, hogy talán Owenre is jó hatással lesz a kutya fogyatékossága. Ami történt azonban, arra senki sem számított. Owen és Haatchi első pillantásra elválaszthatatlan barátok lettek, szinte egy test, egy lélek lett belőlük, hatalmas szimbiózisban éltek. Owen pedig egyre nyíltabb, egyre barátságosabb lett az emberekkel, beszélgetni kezdett, barátai lettek. Collen facebook oldalt is készített Haatchi számára, és így nem csak a közvetlen környezetükből, hanem az egész világból lettek barátaik.
A könyv az ő történetüket meséli el, ami igen tiszteletre méltó, hősök ők ketten, Haatchi és kicsi Pé, de igazán elismerésre méltó Collen és Will, az apa hozzáállása is, valamint ne felejtkezzünk el Kimről, Owen édesanyjáról és a nagyszülőkről sem. Ennek a fiúnak az élethez való hozzáállása és családja támogatása példa lehet mindenki számára. Ez ismét egy olyan történet, amikor az ember elgondolkozhat, hogy érdemes-e az apró-cseprő ügyei, nehézségei miatt aggodalmaskodni, mert akár sokkal rosszabb is lehetne.
Számomra egyetlen hiányossága volt a könyvnek, szívesen olvastam volna sokkal többet Owen és Haatchi bensőséges kapcsolatáról, a mindennapjaikról és talán kevesebbet Collenről, az esküvői részletekről, és a rendezvényekről, barátok neveiről. De ez csak egy apró nemtetszés részemről, a történet igazán megható és szeretetreméltó volt.
8/10
Bea
