2015. július 18., szombat

Veronica Rossi: Végtelen ég alatt

„A bioszféra falain túli világot Halálzónának hívják. Odakint millió arca van a halálnak. Aria soha nem hitte volna, hogy egyszer ilyen közel kerül hozzá. Aria egészen eddig a külvilágtól elszigetelt, biztonságot jelentő Reverie-ben élt. Elképzelni sem tudta, mi lehet a város határain túl. Amikor azonban édesanyja eltűnik, tudja, hogy meg kell találnia. Még akkor is, ha ehhez át kell hágnia a szabályokat.
A vad Perry a külső világból való, nem ismeri a kupolák nyújtotta biztonságot, s nap mint nap meg kell küzdenie az életben maradásért. Ariához hasonlóan ő is kitaszított, és talán ő az egyetlen, aki segíthet a lánynak... a lány pedig neki.”

Teljesen véletlenül vettem le a könyvtárban a polcról ezt a könyvet, majd a fülszöveg alapján úgy gondoltam, hogy akár még jó is lehet. Szeretem a disztópiákat, bár igazán nem is tudom miért. Jó azt tudni, hogy én olyan világban élek, ahol végülis minden rendben van, minden nap van mit ennem, van ruhám, és a szeretteimmel élek. És ezekben a történetekben is mindig drukkolok a szereplőknek, hogy ők is találják meg a maguk élhető világát, boldogságát és minden happy legyen a végére. De ezeknek a könyveknek a vége nem igazán boldogság és happy-end, hanem inkább a remény az, ami felbukkanhat az utolsó oldalon, mint ahogy a felhők közül kisüt a nap.

Véleményem szerint, ha ebből a könyvből is készült volna film, mint pl. Az Éhezők Viadalából, akkor ez is ugyanott lenne  a népszerűségi listán. 2012-es kiadású, a fülszövegben az volt, hogy a megfilmesítés joga a Warner Broshoz került, de sajnos ezidáig nem lett belőle film.


Nagyon tetszett, szinte egy ültő helyemben elolvastam. Ahogy egyre több disztópikus regényt olvasok, mindig örülök, ha olyan akad a kezembe, ami számomra újat, érdekeset tud mutatni színvonalasan. Ez a regény ilyen volt, tetszettek a külsősök különleges tulajdonságai, a kinti atmoszféra az éterviharokkal, a különböző törzsekre szakadt világgal kellően hátborzongató volt, és érdekesnek tartottam az e-szemet, és a kupolákban lévő Világokat. A szereplőkkel sem volt semmi gondom, a szerelmi szál pedig szerintem nagyon szépen ki volt dolgozva.
A borító az annyira nem jött be,  de szerencsére a kölcsönzésnél ez nem befolyásolt. 
Nagyon sajnálom, hogy nem adták ki a többi részét magyarul, de emiatt ne hagyjátok ki ezt a történetet, megéri elolvasni.

10/10

Bea

2015. július 17., péntek

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó

„1999-ben azt kérték tőlem, hogy fogadjak be egy megzavarodott, vadelefántcsordát a rezervátumomba. Akkor még nem sejtettem, hány váratlan helyzet és kaland vár rám ezután. El sem tudtam képzelni, miféle kihívások elé nézek majd, és mennyivel gazdagabb lesz tőlük az életem.
Kalandom egyszerre volt fizikai és spirituális. Fizikai abban az értelemben, hogy - mint hamarosan kiderül - kezdettől fogva folytonos mozgást, tevékenységet igényelt. Spirituális pedig azért, mert Földünknek ezek az óriásai lelkük legmélyebb tartományaiba vezettek el.
Tévedés ne essék, könyvem címe nem rám utal, mert nem tartom magam különleges képességek birtokosának, hanem az elefántokra - ők suttogtak nekem, és tanítottak meg értőn fülelni.”
(Részlet az előszóból)

Lawrence Anthony pontosan leírja az előszóban, hogy miről szól ez a könyv. Én pedig köszönöm neki, hogy megírta, mert ezáltal részese lehettem csodálatos, de nehéz életének, a nagy kalandnak, vagy inkább csodának az elefántokkal. Eddig az elefántok nekem csak nagy, bumfordi, aranyos állatok voltak, nem éreztem semmi különöset, többet irántuk, csupán elámultam hatalmas termetükön.  És persze csak állatkertben láttam őket. Lawrence Anthony azonban olyan szeretettel, tisztelettel és csodálattal ír róluk, hogy rá kellett jönnöm, hogy ők nem egyszerűen csak elefántok. Egy megmagyarázhatatlan, nem megértett csodák ők, akik tudják mit akarnak, lelkükben van a bölcsesség, és sok-sok szeretet, ragaszkodás egymás iránt. Részesei lehetünk annak, ahogyan Anthonyt, a rezervátumigazgatót is elfogadják és tisztelik. Megtanítják őt "elefántul", és ezzel szereznek maguknak egy rajongót, egy csodálatos embert, aki nem sajnálva energiát, pénzt, időt, azon munkálkodik, hogy megvédje őket, és minél jobb, szabad életet biztosítson nekik.
Az elefántokon kívül megismertem, megkedveltem az író családját, feleségét, fiait, hűséges munkatársait, kutyáikat, és az ő kutyáját Maxot. Sokszor vicces afrikai hétköznapjaiktól, megható, szívszorító tragédiákig, mindenbe be lettem avatva, ízelítőt kaptam Afrika szépségéből, csodálatos állatvilágáról, és vadságából is. Irigylésre méltó, de nehéz élet az, amit Lawrence Anthony lefestett nekünk, de mégis csodálatos, mert ott él, ahol szeretne, és azt csinálja, amit szeret. Hatalmas állatszeretete, empátiája az elefántok, de más állatok iránt is nagyon szerethető emberré tette őt. Nagyon jó és szép könyv volt,  kedvencem  lett.

10/10

Bea

2015. július 16., csütörtök

R.Goscinny-A.Uderzo: Asterix képregények

Asterix, a gall
Asterix és Kleopátra
Asterix a helvéteknél


Ismét három képregény, amit azért (is) olvastam el, mint már a Lucky Luke bejegyzésnél is írtam, mert rájöttem, hogy remek kikapcsolódás két komolyabb /rendes :)/ könyv között. A fiúk jókat nevetgéltek rajta olvasás közben, én pedig emlékeztem arra, hogy milyen jó volt velük együtt nevetgélni, amikor elolvasás után megbeszéltük a poénokat. Az Asterix képregények is tele vannak jobbnál jobb poénokkal, Asterix és Obelix ügyefogyottsága igazán szórakoztató. 

Az Asterix, a gall a kezdő történet, amikor megismerjük a szereplőket, persze egy kalandba ágyazva, bár a nevek között vannak eltérések a filmhez képest.

Az Asterix és Kleopátra részben egy palota építése körül folynak a bonyodalmak és ármánykodások, említésre méltó és sokat emlegetett Kleopátra fitos orra.:)

Az Asterix a Helvéteknél című történet pedig a római kormányzók visszaéléseit és dorbézolását mutatják be, ahol természetesen hőseink ismét a jó oldalon állnak és segítenek egy megmérgezett római ellenőrnek, sok kalanddal és humorral átszőve.


Bea

D. Preston - L. Child: Halálos kísérlet

A forró és élettelen új-mexikói sivatag közepén egy hipermodern épület csillog,  a GeneDyne géntechnológiai kutatóintézet. Tulajdonosa Brentwood Scopes, a milliárdos komputerzseni összegyűjti a világ legjobb kutatóit, hogy az emberi fajt génmanipuláció révén örökre immunissá tegyék a halálos influenza vírusával szemben.
A félig indián Carsonnak, a tudomány mellett elkötelezett kutatónak borzalmas dolgokat kell átélnie a GeneDyne kísérteties laborjában, a "Lázgyárban", míg ráébred, hogy a tudomány nem mindig áldás, de átok is lehet. Carson és asszisztensnője, hogy önmaga életét és az emberiség jövőjét mentse, kénytelen kiszökni a laborból és nekivágni a kietlen pusztaságnak, nyomukban a gyilkosságtól sem visszariadó üldözőjükkel.

Ettől a szerzőpárostól a Csendélet varjakkal című könyvet olvastam először, ami egy fantasztikusan jó könyv volt. Végig nagyon feszült, és izgalmas volt a történet, a végkifejlet pedig meglepő és kiszámíthatatlan volt. Pendergast FBI ügynök személyében pedig sikerült egy elképesztően eredeti, bolondos és szerethető figurát alkotniuk. Olyannyira megszerettem, hogy Poirot és Miss Marple után Pendergast ügynök is bekerült a kedvenc bűnüldözőim közé.
A Csendélet varjakkal elolvasása után elolvastam a Temetői tánc című könyvet is, amiben szintén Pendregast nyomozó volt a főszereplő, ám ez a könyv ennek ellenére már közel sem volt olyan jó, mint az előző. 

Amikor megláttam a könyvtárban a Halálos kísérletet a fülszöveget átfutva, úgy gondoltam adok egy esélyt ennek a könyvnek. Hát, egyszer el lehetett olvasni, de nem volt benne semmi extra. Mindenből egy kicsit túl sok volt ebben a történetben, túl sok volt a rávezetés bizonyos eseményekre, és amikor az a bizonyos esemény megtörtént, és már kezdett volna egész izgalmas lenni, akkor megint nagyon hosszúra nyújtották a történéseket, és bizony már alig vártam, hogy végre letehessem ezt a könyvet.
Az egyedüli kedvenc részem a könyvben a világtól távoli sivatagi kutatóintézetben játszódó  rész volt.  Itt sikerült a szerzőpárosnak egy jó kis sejtelmes, nyomasztó, X-aktás hangulatot megteremtenie.

7/10

Zsófi

2015. július 15., szerda

Dr. Lissa Rankin: Mi újság alul? Amit nem mersz megkérdezni a nőgyógyászodtól sem

„A könyv egy nőgyógyász tudásával, de egy barátnő közvetlenségével tárja föl a női testtel és szexualitással kapcsolatos kérdéseket. Olyan témákról is nyíltan beszél, ami bár sok nőt érint, a páciensek mégsem mernek azokra rákérdezni. Legfőbb üzenete: a nő testi és lelki egysége.”

Mikor 13 éves voltam kezembe akadt a Gólya hozza? című, tinédzsereknek szóló, vékonyka felvilágosító könyv. Volt, amit már tudtam,volt ami új volt, de mindenképpen hasznos volt. Most így jó pár (sok) év elteltével ismét a kezembe akadt egy könyv, amit a hátsó borítóján lévő ajánlások hatására kölcsönöztem ki a könyvtárból. Félve vittem a kölcsönzőpulthoz, rátettem egy másik könyvet, mert talán akkor nem lesz annyira feltűnő. Persze a könyvtárosnő nem kezdett el kiabálni a másik könyvtárosnak (mint abban az ősrégi óvszerreklámban), hogy "Jéééé, ez a nőci egy női dolgokkal kapcsolatos könyvet akar kikölcsönözni!", így megnyugodtam.
És éppen erről is szól ez a könyv, hogy fogadjuk el magunkat, hogy a nőiségünk hozzánk tartozik, mindenkinek megvan a magáé, és ne szégyelljük, ha egy kicsit többet is szeretnénk megtudni bizonyos kényesnek tartott dolgokról, amiknek nem is szabadna kényesnek lenni.  Valószínűleg azért is merek írni erről a könyvről, mert hatással volt rám, biztatott arra, hogy mi nők fogadjuk el, szeressük önmagunkat, és ehhez az is hozzátartozik hogy ismerjük meg magunkat, kívül-belül, mindenféle téren.
(Néha kicsit sok volt nekem a humor, néha nem is hittem, hogy ilyenek megtörténhetnek, de nem is ez volt a könyv lényege)


Ebben a könyvben is találtam még új dolgot, találtam olyat, amit már én magam megtapasztaltam (terhesség, szülés), ezeket a fejezeteket csak futólag olvastam el, és találtam olyat is, ami igazán érdekes volt. Minden nőnek el kellene olvasnia, és még úgy gondolom a férfiak is sokat tanulhatnának belőle, rólunk, nőkről, nemcsak a testünkről, hanem a lelkünkről is.

Bea

2015. július 14., kedd

Rachel Ward: Nem enged a mélység

Nem volt jó olvasni ezt a könyvet. Annyira szörnyűséges volt a története, hogy többször is abba akartam hagyni. Először az elején, aztán később, amikor semmi pozitív dolog nem történt benne. 

Carl a 15 éves fiú, egy tó partján arra eszmél, hogy két évvel idősebb bátyjára éppen ráhúzzák a hullazsák cipzárját, őt mentőautóba rakják. A viharos tóból mentették ki őket, a bátyja megfulladt, ő túlélte. A mentőben egy lány sikoltozni kezd, amikor őt meglátja. Carl nem emlékszik semmire, még akkor sem, amikor édesanyja hazaviszi a kórházból. Nem emlékszik az anyjára, nem emlékszik a házukra, nem emlékszik az életére. Fokozatosan tér vissza az emlékezete, ami szörnyű dolgokat hoz felszínre. Carl még a visszatért emlékei segítségével sem látja tisztán a dolgokat, nem tudja, hogy ő ölte-e meg a bátyját, vagy véletlen baleset volt.
Miközben lelkiismeretével, emlékképeivel viaskodik, közel kerül Neishahoz, a mentőautóban visító lányhoz, és lassan visszakúsznak fejébe a baleset körülményei és hogy hogyan jutottak el odáig. 

Ami miatt nagyon rossz volt olvasni a történetet az a Carl fejében, lelkében (vagy nem is csak ott) víz hatására (eső, mosdóvíz, árvíz) megjelenő halott bátyja, Rob, aki üreges szemű, sáros zombiként követte, és nem hagyta, hogy elfelejtse a szörnyűséget. Félelmetes, hogy valakinek ennyire sötét legyen a lelke és a gondolatai, mint Carlnak volt, és hatalmas erő kellett hozzá, hogy megpróbáljon felülkerekedni rajta.
A szerelem is úgy kúszott be a történetbe, mint ahogyan Carl emlékei kúsztak vissza a fejébe, és olyankor már-már szerettem olvasni, de aztán ismét ott volt Rob.


Ez  a könyv egy misztikus pszicho-horror címkét kap tőlem. Misztikus, mert néha én magam sem voltam biztos abban, hogy Rob csak Carl fejében létezik, vagy tényleg visszatért kísérteni és behajtani, ami jár neki. Annak ellenére, hogy szívem szerint többször is abbahagytam volna, hajtott valami, hogy olvassam végig, (pár óra alatt megtettem), és reménykedjek benne, hogy a sok sötét és gonosz dolog közül a végén mégiscsak kisüt a nap. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből minél hamarabb fel akarsz ébredni.

8/10

Bea

2015. július 13., hétfő

Goscinny - Morris: Lucky Luke kalandjai

A 20. Lovasezred
A fejvadász 
Daltonok a hóviharban


Szintén fiúknak kölcsönzött könyvek, azaz képregények.  Első találkozásom Lucky Luke-al igazán szerencsésen alakult. Gondoltam, jól megnézem magamnak ezt a fickót. Hamar belopta magát a szívembe magabiztosságával, jóképűségével, jó szívével, kedvességével. Megszerettem a lovát Jolly Jumpert is, és a különböző részekben melléjük csapódó vicces figurákat. 
Ilyenek voltak  a 20. Lovasezredben az indián törzsek törzsfőnökei és az ő füstjelzéseik, Ming Li Fu a kantoni mosodás, Kéttollas Róka (akiből a végére Émelygő Róka lett), A Fejvadászban szintén az indiánok, Kis Hal Kés és társai voltak a legfőbb mókamesterek, a Daltonok a hóviharban című részben pedig jót szórakoztam szegény, ügyefogyott Dalton (bocsánat Jones:)) fivéreken.
Máskor is kölcsönzök majd a fiúknak Lucky Luke képregényeket. :)

Bea

2015. július 12., vasárnap

Film: Sötétkamra

Sy Parrish egy nagyáruházban dolgozik, fényképeket nagyít. Yorkinék a kedvenc vásárlói. Már kilenc éve itt hívatják elő a családi fotóikat, és ha ők rendelnek, Sy minden képből kettőt készít, egyet magának tesz el. Mert úgy döntött, ezek az emberek az ő családja, és még ha nem is tudnak róla, ő Yorkinék  Sy bácsikája. Egyre közelebb kerül hozzájuk, észrevétlen marad, de egyre többet tud róluk. Ártatlan arccal mosolyog, ha találkoznak, de a tervei már nem annyira ártatlanok. Be akar kerülni a házukba, hogy megjutalmazza a jókat, és megbüntesse azt, aki hibázott.

Semmit nem tudtam a filmről, csak azt, hogy Robin Williams a főszereplő, és ez elég is volt ahhoz, hogy megnézzük. Hamarosan kiderült, hogy ebben a filmben nem  a kedves, aranyos, szeretnivaló figurát hozza, de közben mégis... Mert miközben rájöttem, hogy tulajdonképpen ő most itt egy pszichopata, mégsem lehetett utálni. Egész végig feszült volt a film, mondhatnám azt is, hogy nagyon lehangoló, vártam (vagy inkább nem), hogy milyen őrültséget fog elkövetni, kit fog megölni, vagy elrabolni Sy. Miért álmodozik arról, hogy a Yorkin család otthonában lakik, miért megy el a gyerek meccsére, hogy megnézze azt, mint egy jó nagybácsi és miért olvassa ugyanazt a könyvet, amit Nina, az anyuka? És miért hívott elő mindig egy sorozattal többet a család fényképeiből.? Miközben félsz attól, hogy a főhős mikor fog bekattani és mit fog elkövetni, arra gondolsz, hogy talán el tudná érni valahogyan, hogy szeressék... és nem kell megtennie azt, amire készül.

A film legvégén egy igazi csavar várt, amivel teljesen elégedett voltam.  Nem egy akciódús thriller ez, hanem egy lélektani. Amolyan lassú művészthriller-féle, ami  sajnálatot és már-már szeretetet ébresztett a magányos, szeretet nélkül élő megtévelyedett főhős iránt.

(A magyar címével nem vagyok elégedett, mert nem tudtam ugyan az angol címét ezidáig  - One Hour Photo -, nem volt semmi, ami a Sötétkamra fordítást indokolta volna, hacsak átvitt értelmezésben  bele nem magyarázom a sötét, lelki dolgokat.) 

Bea

2015. július 11., szombat

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Nagyon szép a borítója ennek a könyvnek, erősen befolyásolt is abban, hogy megszerezzem a könyvtárból. 
Nem igazán tudom eldönteni, hogy tetszett-e, vagy nem. A történet alapötlete kedvemre való volt. Annie a megözvegyült, háromgyermekes családanya kiadja szép, párizsi házának szobáit, hogy el tudja tartani a gyerekeit és megtarthassa a házát. Miközben ő maga is problémákkal küszködik, próbálja feldolgozni férje halálát, visszatalálni önmagához, a lakói sem problémamentesek. Sőt!
Valahogy annyira nem tudtam közel kerülni a szereplőkhöz. Illetve csak néha érintettek meg, de leginkább olyanok voltak, mintha idegenek lennének és én egy bizonyos távolságból szemlélném őket. Pedig volt benne sok gyerekszereplő is, de valahogy ők is megmaradtak távolinak, mintha benéznék egy óvoda udvarán és ott zsibong a sok gyerek, elvannak maguknak, de egyik sem szól hozzám. Itt is olyan volt, mintha a gyerekek csak kitöltöttek volna egyfajta hézagot, az ő szerepükből is sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
Volt egy-két rész, ahol untam. Mintha nem tudta volna a szerző eldönteni, hogy komolyra írja ezt a könyvet, vagy inkább könnyedre, viccesre. Ha megtalálta volna az egyensúlyt, akkor egy nagyon jó könyv lehetett volna, de nem sikerült neki.
Fordításbeli hiba lehetett, hogy kedves, aranyos, romantikus jelenetekben ritkán használt idegen szavak voltak (3-4 alkalommal figyeltem fel erre), nagyon nem illettek oda.

Ezektől függetlenül nem volt ez rossz könyv, egy nyári délutánon bent a hűvös lakásban (ahogyan én), vagy nyaralás közben a tenger, vagy medence partján mindenképpen elolvasható és végülis kikapcsol, elszórakoztat.



7,5/10

Bea

2015. július 10., péntek

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel.

Anya a disztópikus történetek, és a young adult könyvek nagy rajongója, friss könyvként, már évekkel ezelőtt elolvasta az Éhezők Viadalát. Ajánlgatta nekünk is, de valamiért mégsem olvastuk el akkor. 
Aztán megnéztük a film első részét, de az nem hagyott bennünk olyan mély nyomokat, és még Anya is azt mondta, hogy a könyv sokkal jobb volt, de végül azért mégis csak megnéztük a második részt is, és az már nagyon jó volt, sokkal jobb mint az első.
A harmadik rész megnézése után pedig úgy döntöttünk a tesómmal, hogy akkor elolvassuk már a könyvet is.
Ebben engem legfőképp két dolog vezérelt:
1. Jó gyorsan elolvasom a könyveket, így majd nem kell végig izgulnom a film harmadik részének második felét, mert már mindent tudni fogok. :)
2. Szerettem volna már a végére járni ennek a Katniss - Peeta ügynek, mert már nem igazán tudtam eldönteni, mit is érez Katniss Peeta iránt.
Na jó és bevallom azért is, mert kíváncsi voltam milyen élményt nyújt könyvben, és hát egész jó volt olvasni, még így is, hogy a történet már nem tartogatott számomra túl nagy meglepetéseket. Megjegyezném, hogy a filmadaptációkat is nagyon jól, és könyvhűen sikerült elkészíteni. Természetesen elolvasom a többi részt is. :)



9/10

U.i:. És ezzennel ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok olyan nagy előítéletekkel közelíteni ezekhez a nagy sikert elért young adult könyvekhez/sorozatokhoz, mert bizony eszembe jutott az az időszak amikor én is ott álltam a könyvesboltban, hogy átvegyem a félretett, frissen érkezett, legújabb Twilight kötetemet. :)

Zsófi