Amikor úgy adódott Déborah-nak éreztem magam, újra átéltem az utolsó, érettségi előtti évet a középiskolában, a feszültséget, az izgatottságot, a tanácstalanságot, hogy hogyan tovább, mindjárt felnőtt leszek, mit kezdjek magammal, éppen úgy, mint Déborah.
Déborah-nak nem volt könnyű utolsó éve, ami azzal kezdődött, hogy a legjobb barátnője szerelmes lett, ezért a közös programok, meghitt beszélgetések, nevetgélések igen csak megcsappantak, majd teljesen meg is szűntek. Folytatódott azzal, hogy egyik nap meglátta édesapját egy idegen nővel igencsak félreérthetetlen helyzetben. Édesanyja furcsa viselkedése pedig majdnem tragédiával végződött, amikor kiderül apja hűtlensége és a tény, hogy a házasságuknak annyi és nem a félrelépés miatt.
Déborah az érettségire készülvén ilyen nehéz körülményeket kap, amit enyhít két új fiúbarát és osztálytárs, Jamal és Victor barátsága. Egyes szám első személyben, tehát Déborah tolmácsolásában haladunk végig ezen az utolsó éven, az ő érzelmeivel és gondolataival színezve és fűszerezve látjuk helyzetét, éljük át örömeit és problémáit.
Nagyon szerettem ezt a könyvet, fantasztikus humorral és stílusban olvastam ezeknek a fiataloknak a történetét, egy percig nem éreztem, hogy öreg lennék hozzájuk, pedig a szüleik korosztályát képviselem. De most fiatal voltam és megérintett ismét a felnőtté válás nehézsége, az érettségi feszültsége, a barátságok ereje és az első szerelem nyughatatlan izgatottsága.
A teher, ami a lányra hárult a szülei széthulló kapcsolata miatt, édesanyja mentális állapota még nehezebbé tették az amúgy sem könnyű napokat és az sem segített, hogy a legjobb barátnője nem találta meg az egyensúlyt a szerelem és a barátság között, ezért Déborah magára maradt. Szerencséjére azonban jöttek a fiúk, akikkel nagyszerű hármast alkottak, szerintem minden fiatal örülne egy ilyen összetartó, okos és tartalmas barátságnak.
A fiúk is nagyszerű karakterek voltak, Déborah pedig fantasztikusan kemény lány, néhol nagyon meghatódtam, ahogyan a szülei kapcsolatát próbálja helyre tenni magában és ahogyan az édesanyját is óvja, félti, vigyáz rá, holott normális esetben ennek fordítva kellene történnie.
A könyvben az utolsó oldalakig vannak bizonytalan, titokzatos tényezők, melyek meglepetésként érnek bennünket, és nem szeretnék elfelejtkezni Isidore-ról sem, a talált kutyáról, akit eleinte kényszerből sétáltat és visel el a lány, de a könyv végére igazi kutya-gazdi kapcsolat szövődik közöttük, Déborah rájön, hogy Isidore mindig ott volt mellette, az ő társaságára és megértésére mindig számíthatott.
Nem kimondottan egy kamaszregény ez, hanem egy családtörténet, barátságok és szerelmek története, egy érzelmi hullámvasút, melyben sírunk és nevetünk is, izgulunk és meghatódunk, örülünk és szomorkodunk, szembenézünk középiskolai problémákkal és elfogadásokkal.
Déborah egy erős, vicces és szerethető szereplő, megható önmaga keresése a nehézségek közepette, nagyon tetszett, hogy akarta is a változást, a fejlődést és ezért meg is tett mindent. Tele van bizonytalansággal, félelmekkel és szeretettel, és nagyon drukkolunk neki, hogy a végén rátaláljon arra a melegítő, szerető és erőt adó Napra, amire szükséges van.
Bea
"Ha véletlenszerűen összeszedünk háromszáz embert, egy zárt körbe állítjuk őket,
és eleresztünk a fejük fölött egy galambot, az egészen biztosan az én fejemre csinál.
Ezt nevezem én rácseszés-tételnek. Minden egyes alkalommal működik."
*****
"Manapság már senki nem ír levelet. Nagy kár, mert egy mail vagy egy SMS,
amit az ember a tömegben, gyaloglás közben, a moziban, sorban állás közben
vagy a boltban olvas el, nem mérhető egy igazi levélhez.
Ahhoz máshogy viszonyul az ember. Valahogy testiesebb módon.
A levél valamiképp igazabb érzéseket közvetít. Azokban a ritka esetekben,
amikor levelet kapok, szép kényelmesen letelepszem,
hogy elolvassam, ezzel a kis szertartással adom meg neki a tiszteletet."
*****
"Mindenkinek joga van a fejlődésre, arra, hogy megváltoztassa a véleményét."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése