Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A szomszédaim nem szívbajosak. Nincsenek gondjaik, nem esnek szerelembe, nem rágják a körmüket, nem hisznek a véletlenekben, nem tesznek ígéreteket, nem csapnak zajt, nem aggódnak a társadalombiztosításuk miatt, nem sírnak, nem keresgélik a kulcsukat, a szemüvegüket, a távirányítót, nem futnak a gyerekeik, sem a boldogságuk után."

Így kezdődik ez a könyv, Violet Toussaint fantasztikus története. A szomszédai ugyanis halottak. Violet egy temető gondnoka Franciaország egyik kisvárosában. Boldog, nyugodt és elégedett. Férje 19 évvel ezelőtt elment otthonról és soha többet nem tért vissza. A hivatalos rendőrségi nyilvántartásban eltűntként szerepel.

És Violetnek ez így jó. Több, mint jó. Csodálatos érzés volt esténként meginni a két gyűszűnyi portóit és érezni a mindennapok boldogságát. 

Kate Hewitt: Bárcsak visszajönnél

 

Lehet-e túlzásba esni a szeretettel? Lehet-e úgy szeretni a gyermekedet, hogy az már sok? Lehet-e, hogy ezt te nem veszed észre? 

Ezekkel a kérdésekkel szembesül Beth, a gyermekét egyedül nevelő fiatal anya, aki  egy rosszul kezelt hiszti következtében hirtelen abban a helyzetben találja magát, hogy a gyámügyesek elveszik tőle a kisfiát és ideiglenesen nevelőszülőknél helyezik el.

Sajnos, Beth már régebben a gyámügy látókörébe került. Magatartászavaros, nem könnyű természetű kisfiát egyedül neveli és első alkalommal éppen a gyermek apja hívta rá a szociális hivatal embereit.

Patak Gyöngyvér: Család a dombon

Régebben úgy véltem, hogy felesleges egy könyv borítójáról írni, mert nem az határozza meg a könyvet és egy fantasztikusan jól sikerült borító néha félrevezethet, esetleg nem azt kapjuk, mint amit az alapján várnánk, esetleg túl nagy elvárásokkal indulunk neki a könyvnek és a végén kicsit csalódottan tesszük le, mert szerintünk a borító mást ígért. 

Ezt a régi állításomat már sokszor felülvizsgáltam, és azóta tudom, hogy igenis fontos egy könyv borítója. Ha nem tudsz egy könyvről semmit, de elmész egy könyvesbolt kirakata előtt, vagy éppen bent vagy egy könyvesboltban és a rengeteg könyv között próbálsz meg keresgélni, akkor nagyon fontosak a jó borítók, mert azok szólítanak meg először és hívják fel a figyelmünket, hogy kézbe vegyük, közelről megcsodáljuk a könyvet, ha pedig már a kezünkben van, akkor elolvassuk a fülszövegét.

Kristin Hannah: Menekülés Alaszkába

Nagy lendülettel vágtam bele ebbe a könyvbe és hamar átéreztem Leni, a mindig különálló lány történetét, akinek édesapja vietnámi háborús veteránként nem találja a helyét a világban, nem tud megmaradni egy munkahelyen sem, és amikor ismét elveszti a munkahelyét, egy levelet kap régi katonatársa édesapjától, hogy fia ráhagyta az Alaszkában lévő házát és birtokát. 

Ernt tehát úgy dönt, költöznek, végre egyenesbe jöhet az életük, lelkesen pakolja fel családját, fiatal, csinos feleségét Corát és a tizenhárom éves Lenit egy kisbuszba. Alaszkában azonban kiderül, hogy nem igazán készültek fel ennek a gyönyörű, ámde kegyetlen tájnak a nehézségeire, tudatlanul vágtak bele a nagy kalandba.

Emma Robinson: A férjem lánya

Ismét egy szívszorító regényre bukkantam, mely az anyaságról szól, illetve arról, hogy milyen egy olyan nő élete, aki nyíltan vállalja, hogy nem szeretne gyereket, mert soha nem érezte magát anyatípusnak és nem is érzi magában az olthatatlan vágyódást a gyermek után. 

Igen ám, de mi történik ezzel a nővel, Rebeccával, ha egy este becsenget a férje volt barátnője és azt állítja a kezét fogó négyéves gyerekről, hogy a férje kislánya. 

Rebecca és Jack öt éve házasok, elégedettek az életükkel, a munkájában és magánéletében is tökéletességre törekvő, mindent alaposan megtervező Rebecca sikeres, boldog életet tudhat magáénak és az a tény is megnyugtatja, hogy Jack sem szeretne gyereket.  

Czakó Zsófia: Szívhang

Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!

Négy évvel ezelőtt egy különös gyilkosság foglalkoztatta egész Amerikát. Az áldozat egy gyermekét egyedül nevelő anya volt, akit mindenki kedvelt, mindenkihez kedves volt, szomszédjaival remek kapcsolatot ápolt. A megdöbbentő, hogy az egyetlen lánya ölte, azaz ölette meg. Illetve megdöbbentő lenne, ha nem derült volna ki a nőről, hogy a lányát 23 éven keresztül beteg emberként kezelte, már kicsi korától fogva tolószékbe kényszerítette, azt hazudta, hogy nem tud járni, mérgezte az ételét, szándékosan megbetegítette, megtévesztve ezzel a lányt és gyakran az orvosokat is. 

A lánya, Gypsy Rose számos alkalommal volt kórházban és több műtétet is elvégeztek rajta, mígnem egyik nap kiderült, hogy az anyja meghalt. Gypsy Rose rávett egy fiút, hogy ölje meg az anyját, miután kiderült, hogy egyáltalán nem volt beteg, az anyja találta ki az egészet és tévesztette meg az egész környezetüket. 

Donna Freitas: Rose Napolitano kilenc élete

Van egy olyan mondás, hogy egy nő két dologért tesz meg mindent. Hogy legyen és hogy ne legyen gyereke. Emlékeim szerint én mindig is szerettem volna gyereket. Gyerekeket. Egészen pontosan azt is tudtam, hogy hármat szeretnék. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, egyszerűen ezt éreztem. Akkoriban nehezen értettem volna meg, hogy valaki miért nem akar gyereket, de ismeretségi körömben nem volt ilyen, ha igen, akkor valahogy sosem került szóba, ha valakinek azért nem volt gyermeke, mert nem akart.

Most már megértem azokat a nőket és férfiakat, akik nem szeretnének gyereket. És nem azért, mert én bármit is megbántam, de most már tudom, hogy a gyermeknevelés sok lemondással, nehézséggel, fájdalommal jár, mindamellett, hogy az élet legszebb pillanatait adja nekünk. 

Virginie Grimaldi: Ha az élet citrommal kínál

A szerző első könyvére teljesen véletlenül bukkantam a könyvtárban, és viharos sebességgel olvastam el. A másodikat, a Merci, nagyik!-at már tudatosan kölcsönöztem ki ezután, ennek a könyvnek a megjelenését pedig már nagyon vártam. Megérte várni, nem csalódtam, kedvenc lett. Mint ahogyan Virginie Grimaldi és bekerült a kedvenc szerzőim közé, akinek az új megjelenéseit nagy izgalommal és szeretettel várom majd a jövőben. 

Ha az élet citrommal kínál... Mi jut eszünkbe erről a címről? Pl. az, hogy ha az élet nem egyből édes és szuper, hanem kicsit savanykás és szomorú, akkor is próbáljunk helytállni és kihozni belőle, amit csak tudunk.

Ashley Audrian: A szív sötétje

Ezt a könyvet Zsófi lányom ajánlására kölcsönöztem ki a könyvtárból. Akkor egy éppen 7 hetes kisbaba anyukája  volt,  és aki már olvasta a regényt, tudja, miért van ennek nagy jelentősége. Amikor én is olvasni kezdtem, meg is jegyeztem magamnak, hogy te jó ég, nem éppen a legjobb időszakban olvassuk ezt a könyvet, mert talán még közelebbről érint, még jobban át tudjuk érezni a könyvben szereplő anya érzéseit, így, hogy kisbaba van a családunkban. 

Bár ez enélkül is ment volna, de talán így még jobban jöttek a libabőrök olvasás közben, még jobban sokkolt az egész.  Erősen ható, megrázó történet, úgy gondolom, hogy nálam biztosan az év könyve lesz pszichológiai thriller kategóriában.

Elle Cosimano: Finlay Donovan ölni tudna

Finlay Donovan 1.

Ez a könyv nekem annyira bejött, hogy igazán kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még a szerző a következő részekre, és nagyon drukkolok neki, hogy tudja tartani ezt a szintet, mert ez az első rész zseniálisan szórakoztató volt.

Egy őrült krimiparódia, melyben Finlay Donovant, a kétgyermekes, válófélben lévő, mindig rohanó és anyagilag teljesen leégett anyukát, aki nem mellesleg író, de éppen nem megy neki az írás, és a családjából senki nem igazán nézi foglalkozásnak azt, hogy ő könyvet ír, szóval Finlay-t véletlenül bérgyilkosnak nézik, és felkérik egy gyilkosságra egy olyan összeget ígérve ezért, amivel minden anyagi gondját meg tudná oldani. 

Cecilie Enger Anyám ajándékai, Lélegezz

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Ez az otthonos, hangulatos borító egy nagyon súlyos tartalmat takar. Egy anya és lánya kapcsolata, az anya életének végéhez közeledve, betegen és Alzheimer-kórral élve. Az édesanya idősotthonba költözik, gyermekei kiürítik a lakását. 

Életünk során rengeteg dolgot felhalmozunk, vannak amelyekhez erős érzelmek fűznek bennünket és úgy érezzük, hogy sosem tudnánk megválni tőle. Mintha ezekkel a tárgyakkal megőriznénk valamit abból az emlékből, amikor szereztük, abból az emberből, akitől kaptuk. 

Emma Straub: Nem vagyunk már gyerekek

Nem vagyunk már gyerekek. Ez a mondat nagyon sok mindent jelenthet, nagyon sok mindenre vonatkoztatható. Nem vagyunk már gyerekek, tehát azt jelenti, felnőttünk. A gyerekek szemében a felnőttek a maguk urai, tudják, mikor mit és miért csinálnak, bármit megtehetnek, amit csak akarnak, nem mondja meg nekik senki, hogy ezt vagy azt nem szabad, ezt ne tedd, ne mondd, ne élj így vagy úgy. 

És mégis..., legtöbbször az ember felnőve sem érzi magát szabadnak, mert nem mer felvállalni a nyilvánosság előtt dolgokat, de sokszor még önmaga előtt sem. Tart a társadalom ítéletétől, véleményétől, pedig ha valaki bajba kerül, beteg lesz, komoly családi problémája lesz, esetleg tragédiát él át, akkor úgy igazából magára marad legtöbbször. A társadalom olyankor csak sajnálkozik, hogy így szegény, meg úgy szegény és örül, hogy nem vele történik.

Virginie Grimaldi: Merci, nagyik!

Virgine Grimalditól ez a második olvasásom és az elolvasott két könyve alapján több következtetést is le tudok vonni. Először is azt, hogy mindkét könyve végén volt egy meglepő fordulat, egy csavar, amit tulajdonképpen végig éreztetett egy kicsit a könyvben, mert mintha nem lett volna valami teljesen kerek, mintha egy információ hiányzott volna, de azért annyire nem, hogy ez zavarja a könyv élvezetét és akkor már bele is nyugodtál, hogy oké, akkor hagyjuk ezt a dolgot, élvezzük a könyvet. Aztán a végén, bummmm! Áll leesik, szemöldök felszalad. 

Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány

"Tizenhárom éves koromban nem ismertem a másik anyámat."

Micsoda kezdőmondat ez már!!? Szíven üt és kíváncsivá tesz. 

Már a legelső pillanatokban megjelent a gombóc a torkomban, és ott is maradt egészen a könyv végéig. A könyv egy 13 éves lány története, akit egyik napról a másikra a nevelőszülei visszaadnak az igazi szüleinek. Azok a nevelőszülei, akikről ezidáig úgy gondolta, hogy az igazi szülei. Eszébe sem jutott, hogy nem a vér szerinti szülei lennének.

Mi abban a pillanatban ismerjük meg őt (végig nem tudjuk meg a nevét), amikor egy bőrönddel becsenget egy lakásba és szembetalálja magát a húgával.

Lohonyai Dóra: Karmaváltás

Fél év INDIÁBAN egyedül, három gyerekkel és az autizmussal

Azt szokták mondani, hogy az élet írja a legjobb történeteket. A legizgalmasabbakat, a legérdekesebbeket és a legképtelenebbeket. Lohonyai Dóra történetére ez teljességgel igaz. 

Mert ahogyan ő útnak indult Indiába három gyerekkel, akik közül kettő autista, az elég érdekes és merész vállalkozásnak tűnik, nem biztos, hogy sokan utána csinálták volna.

Lohonyai Dóra mindenre elszánt volt, éltette egy bizonytalan remény, egy ígéret, mely szerint egy dél-indiai guru azt állította, hogy meg tudja gyógyítani a gyerekeit. Nem hagyományos értelemben vett gyógyítást ígért, hanem azt, hogy karmaváltással fogja elmulasztani a két gyermeke autizmusát, Tourette-szindrómáját, értelmi fogyatékosságát és figyelemzavarát. 

Kimberley Freeman: Csillagok az óceán felett

Szeretem Kimberley Freeman könyveit, de ez egy kicsit sem jelenti azt, hogy könnyű dolga van nálam és egyenes út vezet odáig, hogy tetszik a regénye. Talán éppen ezért kritikusabban olvasom, mert már feltette a lécet egy bizonyos magasságra, és mindig azt várom természetesen tőle, hogy ugorja meg, és ne kelljen csalódnom.

Nem akarom sokáig húzni az idegeiteket, el is árulom, hogy a Csillagok az óceán felett simán megugrotta ezt a lécet. Azt szeretem Freeman könyveiben, hogy kellőképpen kalandosak, fordulatosak, és annyira izgalmasak, olvasmányosak, hogy egy idő után lehetetlen letenni őket. 

Jodi Picoult: Szívverés

Már éppen azt akartam írni, hogy nem értem, mi történhetett Jodival, ugyanis egy kicsit más ez a könyv, mint amit megszoktam tőle, amikor észrevettem, hogy ezt bizony nem most írta, hanem 1993-ban. Ha jól tudom, akkor ez a második regénye. Így már megbocsátom neki azokat a kifogásaimat, amelyek olvasás közben felmerültek bennem. 

Ebben a könyvben adott egy fiatal lány, Paige, akit édesanyja ötéves korában elhagyott. A lányt az édesapja nevelte fel. Mi ott kapcsolódunk a történetbe, hogy Paige elköltözött apjától Chicagóba. Van egy különös tehetsége, fantasztikusan rajzol és nemcsak az embereket látja meg, hanem a lelkük mélyére lát, rajzain mindig feltűnik valami titok, valami múlt, valami vágyálom a lerajzolt emberből. 

Sarah Fischer: Anyapara

Miért lennék inkább apa?

Ez a nagyon figyelemre méltó, érdekes könyv egy tabutémát ölel fel, és azt gondolom, nagy bátorságra vall a szerző részéről, hogy felvállalta és nyilvánosság elé tárta legbensőbb érzéseit, legszemélyesebb gondolatait. Ugyanis ebben a könyvben Sarah Fischer nyíltan vall arról, hogy bár imádja a lányát, Emmát, megbánta, hogy anya lett és nem élvezi az anyaságot.

Mert az anyaság mindent megváltoztat, a régi élet eltűnik, és jön helyette egy teljesen új, egy olyan, amire talán nem számított, miközben rájön, hogy már sosem kapja vissza a régi életét, már örökre csapdába esett, mint anya, és nem biztos, hogy valaha lehetősége lesz a régi NŐ-t megtalálni magában, a régi munkáival, a régi hobbikkal, régi barátokkal.

Samantha King: A döntés

Te mit tennél, ha választanod kellene két gyereked között? - olvashatjuk a könyv borítóján.

Erre kérdésre nem lehet válaszolni. Azaz válaszolni lehet, választani lehetetlen.  Mert egy anya mindegyik gyermekét egyformán szereti. Vagy mégsem? Mindegyik gyereknek másfajta szeretetre van szüksége, az egyiknek gyengéd, odafigyelő, törődőre, a másiknak határozott, ám erőteljes szeretetre.