Útinaplók - India 3.

Ismét indiai útikalandokat olvashattok, a testvérem volt olyan kedves és megosztotta velem az
élményeit és mivel valószínűleg kevesen juthatunk el ebbe a különleges, számunkra misztikus és egzotikus országba én mindig örömmel olvasom ezeket a beszámolókat. 

Az első két részt is elolvashatjátok a linkekre kattintva.

Útibeszámoló - India 1.

Útibeszámoló - India 2.

Vágyakozással teli tértem vissza Indiába. Most a déli rész legnagyobb városába Bengaluruba (Bangalore) és annak környékére vitt az utam. Azt hallottam, hogy ez a város az ország egyik leggazdagabbja és az üzleti élet egyik központja. Az egyik milliárdos háza is ebben a városban van, aki egy felhőkarcoló tetejére építkezett, mert éppen ezt tartotta úri kedve!

Útinaplók - India 2. rész

Az indiai utazás első részét IDE KATTINTVA olvashatjátok el.

Az út során két gyárlátogatáson is részt vettem. Mindkettőben csak férfiak dolgoztak. Csodálkozva kérdeztem, hogy miért. A válasz egyszerű és észszerű volt. Mivel általában napi két műszakot dolgoznak az emberek (16 óra) a több fizetésért, nem érkeznek haza menni a fent említett közlekedés lassúsága miatt. Így hát a munkahelyen van részükre egy szoba, ahol alhatnak. Helyesbítek, négy fal és néhány fadeszka ágy gyanánt. Mivel férfiak és nők nem alhatnak egy helységben ezért csak férfiak dolgoznak. Talán hétvégére hazautaznak, de ezt már nem kérdeztem, hanem hagytam a témát.

Útinaplók - India

Nyolc évvel ezelőtt a Heti ez+az rovatban szerepelt egy nagyon érdekes útibeszámoló. Ezt most ebben az új rovatban felelevenítem, egyrészt azért, hogy külön is megtalálható legyen, másrészt pedig egy új útibeszámolót kaptam Indiáról, de mielőtt azt elolvasnátok, ismérjetek meg Tomit és első, 8 évvel ezelőtti benyomásait ebben a bejegyzésben.

"Most egy rendhagyó miegymás következik. Ismét egy újabb családtagomat kértem meg, hogy vendégeskedjen a Heti ez+az-ban. Ő a testvérem (az öcsém, Tomi), aki a múlt héten Indiában járt. Munkahelyi üzleti út volt, mindössze három napot töltöttek ott, nem vitték őket városnézésre, így csak  az útközben szerzett benyomásait osztotta meg velem, amit én tátott szájjal és borzongva hallgattam, majd megkértem, hogy írja le nekem..

"Ha egy mondatban kellene jellemeznem Indiát, azt mondanám, hogy - India az élet szaga! Ezzel elmondtam mindent, mivel annyira keményen tolja az arcodba az élet magát, hogy letaglózva nézel ki a fejedből, hogy se köpni se nyelni nem tudsz. Nincsenek sallangok, nem játssza meg senki magát vagy pózőrködik. Ha éppen rájött a szapora vagy a pisilhetnék valakire, hát mindennél természetesebb, hogy letolja azt amije van, ha van egyáltalán ruha, nadrág rajta és könnyít magán. Ennek persze következménye az, hogy átlengi a levegőt az ürülék állott, trópusi 40 fokos melegben pácolt bukéja. A reptérről kilépve Új Delhiben, hajnali két órakor megcsapott ez a különös illat, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy nem keleti fűszerek egyvelege.

Kilátás a vonatból

A közlekedésben is ugyanilyen természetesen viselkednek. Nem azt a kreszt használják mint mi. Mindegy hány sávos az út, ahol hely van és elfér az autó, a motoros, csak dudál egyet kettőt és már tolja is be magát a busz és a tonnás teherautómatuzsálem közé, hogy aztán pár centi maradjon két oldalon és már megy is tovább. Na persze az autóknak is kell nemi élet, érintkeznek ők is gyakran, tehát ritka az olyan autó amin ne lenne látható néhány karcolás, horpadás, hiányzó lökhárító, lámpa vagy éppen tükör. Ebben a kavalkádban viszont feltűnően nem látni egy ideges, sietve öklöt rázó sofőrt sem. Vigyáznak egymásra! Viszont ebben a katyvaszban közlekedni nem lehet túl gyorsan. A városi tempó 20-30 km/óra lehet. Kivéve a többsávos szakaszokat ahol aztán minden résztvevő begyorsul 80-90-re. Én persze imádkozom, hogy a zörgő, remegve járó, nem is tudom milyen gyártmányú tragacs meg tudjon állni majd a kereszteződésnél vagy a kanyarban, megmaradjon az összes kereke. Nincs az a KPM, ami átengedné a műszaki vizsgán ezeket a gépeket. Ezzel viszont nem törődik senki, elvégre még megy.

Közlekedés Indiában

A taxizásaim alkalmával talán egy sofőr volt aki nem köpködött. De csak diszkréten, a kereszteződésnél résnyire nyitva az ajtót, kihajolva, a végén azért rásegítő krákogással zárva a folyamatot. A város utcáin, fal tövében, padkán vagy ahol éppen van egy sima felület, emberek alszanak, laknak, élnek. Két karó közé kifeszített nylon darab a tető. Mintha itthon látnék egy budapesti erdőrészen felhúzott hajléktalan várost, azzal a különbséggel, hogy itt fűtésre nem kell felkészülni, tehát elég a nylontető.

Töménytelen mennyiségű szemét mindenhol. Zacskók, flakonok, papírdarabok díszítik a patakpartokat és a partján álló fákat. Mintha csak egy karácsonyi díszletbe öltöztették volna őket. Ebben a koszban az utcákon rengeteg ember él. Nincstelenek, akiknek gyakran egy darab kendőjük van amit magukra tekerhetnek és ha tudtak szerezni, akkor egy papucs. Kalkutta (Kolkata) mintegy 18 millió lakossal bír. Sétálva az utcán a fehér bőrömmel, 186 cm magasságommal furcsa érzés volt, hogy megannyi sötétségben virító hófehér manószempár követ. Majd csak egy pár másodpercre megállva, mert a tömegben nem lehet rendesen haladni, máris egy 6 év körüli kisfiú ragadja meg a pólómat, karján egy 1 év körüli pucér gyerekkel, markát tartva néz rám olyan szemekkel amit még életemben nem láttam."

Hétköznapi utcakép

Folytatás következik. 

Sejal Badani: Törött szárnyú angyalok

A szerzőre A mesemondó titka című könyve kapcsán figyeltem fel, nagyon szép történet volt. Amikor rátaláltam erre a könyvére, megörültem, mert nagyon elvarázsolt az írói stílusa és a könyv atmoszférája, bíztam benne, hogy most is egy jó könyvet fogok olvasni. 

Nem is csalódtam, egy nagyon megérintő, elszomorító történet volt a Törött szárnyú angyalok, mely angyalok egy család három lánya és az édesanyjuk volt, akiket az apjuk hosszú éveken át bántalmazott. A bántalmazások akkor kezdődtek, amikor a család Indiából Amerikába települt és a családfő nem tudott beilleszkedni, kívülálló maradt az amerikai társadalomban. 

Sejal Badani: A mesemondó titka

Ismét egy szépséges történetre találtam, szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen olvasmányokkal zárhattam 2021-et, mert több jó regényt olvastam egymás után, egyik jobb volt, mint a másik, természetesen teljesen más témájú, hangulatú, stílusú, így párhuzamot semmiképpen nem szeretnék húzni közöttük, de nagyon örülök, hogy egy ilyen jó olvasási hullámot éltem meg. 

A mesemondó titka csodálatos nők csodálatos története. Jaya a new yorki újságíró házassága a harmadik vetélése után tönkremegy, a lány élete romokban, egymás után veszíti el gyermekét és a férjét.

Blogfaggató Lohonyai Dórával

Tavaly decemberben írtam a Karmaváltás című könyvedről, amelyben leírod fél évetek történetét. Három gyermekeddel Indiába utaztál és 6 hónapig éltél velük ott egyedülálló anyaként. Elmondod, mi késztetett erre az elhatározásra?

Mindig is nyitott voltam az újra, a kalandra és korábban már minden Magyarországon fellelhető módszert kipróbáltam, hogy gyermekeim autizmusán segítsek, ezt továbbra is teszem, ennek csak egy állomása volt India. Egy barátnőm buddhista guruja ajánlotta az indiai gurut, aki csodagyógyítónak számít. Úgy gondoltam, meg kell ezt is próbálni, legfeljebb egy érdekes, életre szóló tapasztalattal gazdagabban térünk haza.

Lohonyai Dóra: Karmaváltás

Fél év INDIÁBAN egyedül, három gyerekkel és az autizmussal

Azt szokták mondani, hogy az élet írja a legjobb történeteket. A legizgalmasabbakat, a legérdekesebbeket és a legképtelenebbeket. Lohonyai Dóra történetére ez teljességgel igaz. 

Mert ahogyan ő útnak indult Indiába három gyerekkel, akik közül kettő autista, az elég érdekes és merész vállalkozásnak tűnik, nem biztos, hogy sokan utána csinálták volna.

Lohonyai Dóra mindenre elszánt volt, éltette egy bizonytalan remény, egy ígéret, mely szerint egy dél-indiai guru azt állította, hogy meg tudja gyógyítani a gyerekeit. Nem hagyományos értelemben vett gyógyítást ígért, hanem azt, hogy karmaváltással fogja elmulasztani a két gyermeke autizmusát, Tourette-szindrómáját, értelmi fogyatékosságát és figyelemzavarát. 

Laetitia Colombani: A hajfonat

Három nő, három élet, három kontinens...

Laetitia Colombani francia forgatókönyvíró, rendező és színésznő. A forgatókönyvek mellett színdarabokat is ír. A hajfonat az első  regénye. De micsoda regénye!

Három nő élete fonódik egybe ebben a csodálatos történetben úgy, hogy nem ismerik egymást és nem is találkoznak soha. 

Smita és kislánya Lalita Indiában, Uttar Predes államban, Badrapur faluban él. Smita az érinthetetlenek közül való, ami azt jelenti, hogy kaszton kívüli, rendszeren kívüli, különálló faj, tisztátalan, akihez nem lehet szólni, nem lehet megérinteni. Milliók élnek így Indiában. A legmélyebb szegénység, a legmélyebb megalázottság, a legmélyebb reménytelenség a sorsuk.

John Irving: A cirkusz gyermeke

Ezzel a könyvvel nagyon döcögősen indult a barátságunk, olyannyira, hogy először nem is akartam végigolvasni, de aztán valami isteni sugallat hatására, csak adtam neki még egy esélyt, és milyen jól tettem, mert nagyon bántam volna, ha ez a történet kimarad az életemből.

John Irvingnek először az Árvák hercege című könyvét olvastam el, ami hatalmas nagy kedvencem lett, aztán pedig következett a Fohász Owen Meanyért, aminek egyes részeit imádtam, egyes részeit pedig nem igazán sikerült a magamévá tennem. Éppen ezekért nagy várakozással néztem A cirkusz gyermeke elébe, s a kíváncsiságomat még inkább fokozta a címben szereplő cirkusz is.

Saroo Brierley: Oroszlán

Nagyon megindított ez a történet. Elképzelhetetlen lehetőség, hogy egy anya két gyerekét is elveszítse egyszerre. Az is elképzelhetetlen, hogy egy ötéves kisfiú magára marad, elveszett, eltéved és sehogyan sem sikerül neki visszajutni a családjához. 

De Indiában olyan dolgok történnek meg, amelyek a mi világunktól nagyon távol állnak, és szinte lehetetlennek tartjuk, hogy kicsi gyerekek tömegesen koldulnak Kalkutta utcáin, csapatokba verődve próbálnak életben maradni, abból élnek, amit az utcán találnak, vagy kapnak és fogalmuk sincs sem a szeretetről, a tartozni valahová érzésről, vagy az otthon melegéről. Magukra maradtak és Kalkutta világában kell valahogyan talpon maradniuk. 

Kamila Shamsie: Istent a kőben

Fűszeres illatok és géppuskatűz. Egy gyönyörű, fügefalevelekkel díszített ékszer rejtélye.  A huszadik század első három évtizede: az első világháború, nőmozgalom a világban és erőszakellenes mozgalmak Indiában.

Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát több, ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. Kajjam a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és a vonzó Tahszin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre komolyabban képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni és védeni kell, akár saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhetőbb hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem egy közös kincsestár felbecsülhetetlen darabjai.

A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dareiosz idejébe, mert a régészek egy abból a korból származó fejéket keresnek. Illetve keresnének, ha nem zavarná meg őket a háború. Közben barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendát, látjuk a piacot, részesei leszünk családi és utcai jeleneteknek. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból.  A bőrünkön érezzük az olajfákkal párbajozó szellőt.

Ez a könyv egy számomra eléggé ismeretlen történelmi időszakba és helyre repített el. Mert nem mondhatom, hogy nagyon ismerném az első világháború idején az Indiában és Pakisztánban történő eseményeket. Még a közelmúlt ott történt eseményei is elég távoliak nekünk, nemhogy egy évszázaddal ezelőttiek. 

Nagyon egzotikus és lenyűgöző történelmi regény volt, aminek köszönhetően nemcsak egy évszázadot, hanem évezredeket utazhattam vissza az időben, nyomon követve Dareiosz egyik kincsét, amit egy Szkülax nevű férfinak ajándékozott szolgálataiért. Ez a kincs egy fügefalevelekkel és fügékkel díszített ezüst fejék volt. 

Ez a fejék fogja össze a történetet, ezután kutatnak hőseink, a fiatal Vivian Rose Spencer, akinek apja - fia nem lévén - mindent megadott a lányának, lehetővé tette, hogy tanulhasson, hogy régészként tapasztalatokat szerezzen a világban. Apja legelőször is Tahszin bejhez küldi el az Oszmán Birodalomba, hogy részt vehessen az ottani ásatásokban. Viv imádja a munkát és éppen kezdett gyengéd érzelmeket táplálni Tahszin bej iránt, amikor közbeszólt a háború, Vivian-nek haza kellett utaznia Angliába. 

Nővérként dolgozott, majd egy Tahszin bejtől kapott levél nyomában egyszercsak Pesavárban találja magát, ami akkoriban brit gyarmat volt. Innentől beszippantotta Vivet is és engem is Pesavar ősi történelme, az itt élő emberek annyira távoliak és érthetetlenek voltak nekem, ennek ellenére lenyűgözve olvastam történetüket.

Beleláthattam Kajjam életébe, akit a brit hadseregben szerzett sérülése után leszereltek. Próbáltam megérteni tetteinek és gondolatainak mozgatórugóját, megérteni az ottani kultúrát, ahol a nő a férfiak szemében csak egy mozgó fehér sátor, ahol a férfiak bűnnek érzik ránézni egy nem családjukbeli nőre, még akkor is, ha egy átláthatatlan fehér lepel borítja őket. 

Nagyon tetszett az öccse, Nadzsíb életszeretete és tudásvágya, szorítottam neki, hogy elérje, amit akar.

Ennek a három embernek az életén, annak is egy epizódján keresztül lehetünk részesei egy nagyon idegen, nagyon ismeretlen ország történelmének. Miközben ők a múltat kutatják, keresik Szkülax, azaz Dareiosz kincsét, a jelen tragédiákon, lázadásokon, értelmetlenségeken át történik, alakítja a jövőt, és mindenki a részese lesz, ha akarja, ha nem.

Függetlenségi törekvések, vallási mozgalmak, női egyenjogúsági kérdések, egyszer csak ott találjuk magunkat mindennek a közepében, és tehetetlenül kapkodjuk a fejünket, élünk át tragédiát, harcokat, mert hiszen mást nem is tehetünk. Mi csak a múlt szemlélői vagyunk ebben a történetben, akárcsak Vivian és Nadzsíb, de ők belekavarodnak az akkori jelen tragikus eseményeibe is. 

A történet nyomasztó, álomszerű, lassan csordogáló. Mégis, valamiért lenyűgözött, elvarázsolt. A Mesélők utcája, A Csízek és a körtefák utcája, A Fogorvosok utcája, Az Ezüst utcája, a távoli hegyek, a lágy szellő, a gyümölcsök, a tüzes színű virágok, az ezeréves történelem, mind-mind valamiféle ezeregyéjszaka világába repített el. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Heti ez+az

Ralph Helfer: Elefántok Elefántja

A történet egy kis német tanyán kezdődik, ahol ugyanabban az órában születik meg Modok, az elefánt, és Bram, az elefántidomár fia. Természetesen elválaszthatatlan barátok lesznek, létrejön köztük a már-már misztikus állat-ember kapcsolat, amit csak keveseknek sikerül megtapasztalniuk. Mikor a cirkuszt eladják, a kamasz Bram utánaszökik szeretett elefántjának és megkezdődik a három kontinenst átívelő kalandsorozatuk, melyben a dúsgazdag és jólelkű maharadzsák, lelketlen cirkuszigazgatók és zordon, de meleg szívű tengerészek a főszereplők. A főhösök túlélnek egy hajótörést, és egy indiai falu lerohanását. Az elhagyott kedves évekig türelemmel vár szerelme beteljesülésére. A meseírók fantáziája szinte végtelen, de olyan históriát, mint Modoké, még ők se sokat írtak.

Ralp Helfer könyve mindezek ellenére sem meseregény, hanem egy csodálatos ember és egy csodálatos elefánt hiteles története. A könyv szereplői 1896-ban tényleg megszülettek, és 1975-ben bekövetkezett halálukig valóban végigélték az itt elmesélt eseményeket. 

Modok és Bram történetét kamasztól a nagymamáig mindenki érteni és szeretni fogja. 

Ralp Helfer maga is tevékeny szereplője volt Modok történetének, híres állatviselkedés-kutató és idomár, s ugyanakkor kitűnő író is. 

Lawrence Anthony Elefántsuttogójának elolvasása után célirányosan kerestem az elefántokról szóló könyveket, így akadtam a moly.hu-n erre a könyvre, mindössze egy rövid, egysoros értékeléssel.  Ez nem szegte kedvem, ezért megnéztem a könyvtárban és  most már így az elolvasása után  bátran mondhatom, hogy hatalmas szerencsémre meg is volt. 

Egy olyan csodálatos, fantasztikus, szeretetreméltó könyvre bukkantam, ami azonnal bevonult a kedvencek közé. És ezúton szeretném közzétenni, hogy ha valakinek akad egy eladó példánya, akkor én egy nagyon boldog vevő lennék rá. :)

Bram és Modok, az elefánt ugyanazon a napon, és ugyanabban az órában születtek meg a németországi Günterstein tanyán. Bram édesapja és az ő ősei már hosszú-hosszú évek óta elefántidomárok, akik ismerik az elefántok titkát, sajátos módszerek szerint tanítják őket, sosem bántalmaznak, hanem tisztelettel és szeretettel foglalkoznak velük. Ez az elefántidomár sors vár a történet elején megszülető Bramra is, aki együtt nő fel Mosie-val (ahogyan ő becézi),  a kiselefánttal. Nagyon mókásak, ahogyan már pici korukban kialakul egymás iránti szeretetük és ragaszkodásuk, és az évek múltával még erősebb, eltéphetetlen kötelékké válik. Annyira eltéphetetlenné, hogy amikor eladják a cirkuszt, a kamaszkorú Bram utánuk szökik és potyautasként utazik a hajón, amelyen Mosie-t szállítják. Itt kezdődik az a fantasztikus, hihetetlen kalandsorozat, amiben részük volt, és amit én is végigélhettem velük együtt. A könyv olvasása közben éreztem azt a különleges kapcsolatot,  ami kettőjük között kialakult, mintha én is kaptam volna abból a nagy-nagy szeretetből, amit egymás iránt éreztek. Nagyon különleges kapcsolat volt ez, Bram mindamellett, hogy értett az elefántok nyelvén,  legtöbbször szavak nélkül is megértette Mo érzéseit és ez fordítva is működött.  Érezték egymás rezdüléseit, hangulatait és gondolatait.  

Útjuk során találkoztak rossz emberekkel, de mindig ott voltak mellettük a jók is, akik segítették őket. Gyönyörű kalandokban és borzalmas eseményekben is részük volt. Izgalmas kalandokat éltek át velem együtt, nagyon sokszor kellett teljes szívemből szorítanom értük. Többször is el akarták őket távolítani egymástól, de ők ketten annyira összetartoztak, hogy egységüket semmi sem szakíthatta szét. 

Ez az igaz történet ismét bebizonyította, hogy az elefántok nagyon intelligens és érzékeny, csodálatos, szeretnivaló állatok, akik hűségükkel, kitartásukkal és erejükkel méltó barátai lehetnek egy arra érdemes embernek, mint esetünkben Bram. Az elefántok közössége pedig nagyon összetartó és valami csodálatos módon kommunikálnak egymással. Olvashatunk még a könyvben cirkuszi emberekről, akik ki vannak szolgáltatva a sokszor kegyetlen cirkuszigazgatók kénye-kedvének, ugyanakkor a saját cirkuszi társadalmukon belül nagyon összetartóak és mindig számíthatnak egymásra. Barangolhatunk Modokkal és Brammal India gyönyörűséges tájain és megismerhetjük az indiai emberek sokszor nehéz, és kissé titokzatos, misztikus életét. Persze megtudhatjuk azt is, hogy tulajdonképpen miért vándorolt Bram és Modok, és mi lett végül a sorsuk.

Szeretetről, kitartásról, kemény munkáról és hűségről szól ez a könyv, izgalmas, érdekes kalandokkal. Igazi szívhez szóló, megható történet, sok-sok torokszorító (sírós), felemelő pillanattal, papírzsebkendőt készítsetek magatok mellé. Nagyon nehezen búcsúztam el a végén a könyvtől, és nagyon sajnálom, hogy könyvtári példány, de mindent megteszek, hogy felkutassak magamnak egyet. 

Ajánlom mindenkinek, akinek tetszett az Elefántsuttogó, aki szereti az állatos könyveket, és aki  szeretne egy szívhez szóló, szeretettel teli könyvet  elolvasni.

10/10

Bea

Lucinda Riley: Éjféli rózsa

A dartmoori lápvidéken álló Astbury Hall hosszú évek óta némaságba és dermedtségbe burkolózik, falai közé zárva megannyi titkot, örömöt és bánatot. Amikor a huszadik század Angliáját megörökítő film helyszínéül e kastélyt választják, és megkezdődik a forgatás, a hely újra megtelik élettel, sőt megérkezik ide Rebecca Bradley, az ünnepelt amerikai filmcsillag is. Azt azonban senki sem sejti, hogy a sikeres, gazdag és tehetséges fiatal színésznő menekül az életét megkeserítő nyilvánosság, a hírnév és újdonsült vőlegénye elől. A házigazda, az utolsó Lord Astbury talpig úriember, és felajánla kastélyának védelmét a színésznőnek, aki kísértetiesen emlékezteti őt saját nagyanyjára.

A forgatásba belecsöppen Ari Malik, az egykor Astbury Hall-ban menedéket lelő indiai nő dédunokája, aki azzal a küldetéssel érkezik a helyszínre, hogy beteljesítse a haldokló asszonynak tett ígéretét: találja meg elveszett fiát. Ari és Rebecca együtt kezdik meg a nyomozást, amely egyre sötétebb és sötétebb titkokra nyit ajtót.

Lucinda Riley négy nemzedéken átívelő családregényében bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének Angliájába és Indiájába, miközben rendkívüli sorsok, szívszorító,  lelket melengető történetek sora bontakozik ki a letehetetlen könyv lapjain. 

Hű, azt a mindenit! Milyen jó és tényleg letehetetlen volt ez a könyv! 

Miután elolvastam, mondtam is Anyának, hogy ez volt az év legjobb ilyen műfajú könyve, és számomra simán felülmúlta még az idén olvasott Belinda Alexandrákat is.

Egy kicsit jobban kifejteném az "ilyen" műfaj meghatározását: talán nevezhetnénk igényes női irodalomnak is, de talán jobb lenne rájuk valami rövidebb angol kifejezés (lehet már van is?). Ezekben a könyvekben általában (de nem mindig!) két szálon, egy múltbéli és egy jelenbeli szálon fut a cselekmény. A történetekben (általában) központi szerep jut egy kastélynak, udvarháznak és annak urainak, úrnőinek. A múltbéli szál eseményei, sötét titkai pedig mindig hatással vannak a jelenre. 

Hát az igazság az, hogy mi elég sok "ilyen" történetet olvasunk, és sosem tudjuk megunni őket. 

Az Éjféli rózsa egy kiemelkedően jó könyv volt ebből a műfajból.

A történet Indiában kezdődik, ahol megismerjük a kis Anáhitát, édesanyját és a  mindennapjait. Anáhita élete hatalmas fordulatot vesz, amikor újonnan megismert barátnője Indira hercegnő társalkodónője lesz, és beköltözik egy fényűző palotába. Ám ezek után egy még nagyobb fordulat következik, amikor a két lány Angliába megy tanulni. A könyv Indiában játszódó részei is tetszettek, de számomra nagyon érdekes volt az Angliában játszódó rész, amin keresztül megismerhettem, hogy milyen volt indiainak lenni a 20. század első felében Angliában. Együtt éltem át Anáhitával a megalázó helyzeteket, csodáltam az erejét, amivel azért küzdött, hogy elérje céljait. Anáhita az I. világháború idején ápolónőként teljesített szolgálatot a fronton, nagyon tetszett, hogy ily módon vitte tovább az édesanyja által ráhagyott ősi gyógyítói hivatást.

Aztán Anáhita végül szerelembe esett, ami teljesen felkavarta és megváltoztatta az ő és mások életét is.

A jelenbéli szál szintén nagyon érdekes volt, hiszen belecsöppentünk egy filmforgatás kellős közepébe, ráadásul egy angol vidéki kastély szolgált ennek hátteréül. Megismerhettük Rebecca Bradleyt, a híres és gyönyörű színésznőt, aki a rá leselkedő fotósok miatt megkönnyebbülve fogadta el Lord Astbury ajánlatát, hogy a forgatás ideje alatt nyugodtan maradhat a kastélyban. 

A kastélyba megérkezik Ari Malik is, Anáhita dédunokája, aki Anáhita  utolsó kívánságát teljesíti, miszerint derítsen fényt az Angliában elhunyt fiának rejtélyére.  

A könyv végére, amint egyre közelebb kerültünk a titkok és rejtélyek megoldásához, a könyv letehetetlenné vált, a múltbéli szál már olyan feszült és sodró lendületű lett, hogy valósággal nyugtatólag hatott rám a jelenbe való visszatérés. 

De aztán a jelenbéli szál eseményei is olyan fordulatot, vettek, hogy esélytelen lett volna, hogy lerakjam a könyvet. A könyv befejezése is hasonlóan fantasztikus volt számomra.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Zsófi

Richard Morais: Madame Mallory és kis indiai konyhafőnöke

„...egy gourmand-ban mindig van annyi tehetség és állhatatosság, hogy akkor is tud enni, ha már nem éhes.”

Nem voltak nagyon magasztaló vélemények erről a könyvről a molyon, de azt sem írták , hogy  nem jó, így győzött a kíváncsiságom és a tetszetős borító. A borítót is kifogásolták páran, de végül is van köze a regényhez, hiszen szerepel benne indiai kisfiú is, levendulás Franciaország is, és természetesen a francia konyha. A címéről is elmondhatom ugyanezt, szerepel benne Madame Mallory, szerepel benne kis indiai is, de kis indiai konyhafőnökként feltüntetni egy 17-18 éves fiatalembert, már nem annyira telitalálat, ez esetben jobb lett volna, ha marad az eredeti cím.

A  régebben olvasott vélemények  ott csücsültek várakozóan a fejemben, még akkor is, ha nem akartam, hogy befolyásoljanak. Úgy indultam a könyv olvasásának, hogy lehet, hogy nem fog tetszeni, de adok neki egy esélyt. Hasszán indiai családja azonban teljesen elbűvölt, a mumbai kifőzde működése megmosolyogtatott, és nagyon szívemhez nőttek a családtagjai is. Leginkább persze az édesapja, aki a család mozgatórugója és lelke volt. Nagyon tetszett az indiai része a történetnek, kicsit sajnáltam, amikor elköltöztek. Először Londonban, majd a francia Lumiere városkában kötöttek ki és telepedtek le. Szórakoztató volt viszályuk Madame Malloryval, majd Hasszán egyszercsak felnőtt, különvált a családtól és külön folytatódott az élete. Ez sem volt unalmas, de ahogyan ő maga is depressziós volt, a könyv hangulata is leült kissé, nem volt mosolyognivaló, volt viszont gazdasági válság, tragédiák, Michelin csillagok, szomorúság,  de aztán a végén, megkaptuk az ígéretet, hogy Hasszán felülkerekedik depresszióján, bánatán, és elkezdi élni a saját, örömteli életét. 

8/10

Bea 

Corban Addison: A napfény gyermekei

A témája miatt nem szívesen kezdtem bele az olvasásába, de már egy-két oldal után rájöttem, hogy ezt a könyvet bizony nem fogom tudni letenni. 

Egy indiai testvérpárról szól a történet, akik szökőárban elveszítik a családjukat. Az árván maradt lányok, a 16 éves Ahalya és a 12 éves Sita megpróbálnak eljutni egyházi iskolájukba, de a biztonság helyett embercsempészek kezei köré kerülnek. 

A regény másik szálában Thomas, a washingtoni ügyvéd magánéleti válságban szenved, és munkahelyi gondokkal is küzd. Ezek következtében Indában Bombay-ban köt ki, ahol egy emberkereskedelem és gyermekprostítució ellen harcoló szervezetnél végez jogi munkát. 

A két lány megismeri a poklot, nagyon sok megpróbáltatást és szörnyűséget élnek át, de mindvégig megőrzik emberségüket, jóságukat, nagyon a szívemhez nőttek, szerettem őket. Volt pillanat, amikor elgondolkodtak, hogy ne válasszák-e inkább a halált, de egymás iránti hatalmas szeretetük nem engedte meg nekik ezt a választást.

Thomas története pedig egyszercsak találkozik a lányokéval és miközben saját magánéleti harcát is vívja, hősies küzdelmet folytat, hogy segítsen nekik, egyben segítsen felszámolni a nemzetközi bűnszövetkezetet. 

Betekinthetünk egy kicsit India kultúrájába is, az emberek gondolkodásmódjába, életfelfogásába és az ország hivatalainak korruptságába.

Nagyon izgalmas, letehetetlen könyv,  hajtott előre az olvasásban, hogy legyen már vége ennek a szörnyűségnek, és valakinek sikerüljön a „csoda”, ebben a sok szörnyűségben legyen valami jó is. 

Az utolsó pár oldalnál  nem maradhatnak el a papírzsepik.:)

10/10

Bea