Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

 

Mindenkitől bocsánatot kell kérnem, de elsősorban a családomtól, mert azokban a napokban, amikor ezt a könyvet olvastam, elhanyagoltam őket. Ugyanis űrutazáson vettem részt, megmentettem a Földet és az Eridet. Na jó, nem én mentettem meg, de annyira beleképzeltem magam a történetbe, hogy alig tudtam kiszakítani magam néhány órácskára a valóságba.

Már A marsi-t is imádtam, de azt hiszem, a Hail Mary -t még jobban. Annak ellenére, hogy az én korlátozott agyi tudásom nem képes sok mindent felfogni azokból a bonyolult és részletes tudományos tényekből, amit Andy Weir a nyakunkba öntött ezen a fantasztikus űrutazáson, de amit nem értettem, azt a fantáziámmal igyekeztem megteremteni.

Chris Hadfield: Egy űrhajós tanácsai földlakóknak

"Az űrhajó ablakában időnként csodák tűnnek fel."

A könyv olvasásának egy másik űrhajós könyv volt az előzménye, ez pedig Scott Kelly Egy év az űrben című könyve volt. A címre kattintva elolvashatjátok az arról írt bejegyzésemet is. Az a könyv teljesen magával ragadott, és akkoriban ajánlotta valaki, hogy ha az annyira tetszett, akkor olvassam el Chris Hadfield könyvét is, aki ugyan nem volt egy évig az űrben, viszont három űrutazásáról is mesél ebben a könyvben.

Továbbra is lenyűgöz az űrutazás, fantasztikus és egyedülálló élmény lehet. Mondom ezt úgy, hogy én sosem vállalnék egy ilyen utazást, űrhajós sem akartam lenni sosem, és űrturistáskodásra sem vágyom. Én vagyok az, aki mindezt távolról csodálja és lenyűgözi.

Scott Kelly: Egy év az űrben

Érdekes, hogy néha milyen apróság elég ahhoz, hogy valaki elinduljon egy úton, ami aztán teljesen megváltoztatja az életét. Scott Kelly életét Tom Wolf: Az igazak című könyve változtatta meg. 

Az addig nem túl ambiciózus és nem túl jó tanuló Scottban a könyv elolvasása után kristályosodott ki, hogy ő asztronauta szeretne lenni, és ekkor belehúzott a dolgokba, megpróbálva a lehetetlent, behozva számos év lemaradását, kemény, kitartó munkával, szívóssággal és akarattal utolérte ikertestvérét és egy szép napon magára ölthette az űrbéli ruhát és elindulhatott abba az ismeretlen, titokzatos világba.

Leonardo és Stephen Hawking

Luca Novelli: Leonardo és a toll, amely megrajzolta a jövőt

Szeretem azt írni az ifjúsági könyvekről, hogy nem csak gyerekeknek ajánlom, hanem felnőtteknek is, mert hiszem, hogy ezek a könyvek fiatalon tartanak bennünket felnőtteket is, és beszélgetések témája lehet gyermekeink és köztünk, ha egy-egy ilyen könyvet elolvasunk, vagy éppen kölcsönkérjük kedvenc olvasmányaikat, hogy mi is elolvassuk.

Ezt a könyv viszont a tudásunkat is gyarapítja, viccesen és szórakoztatva, mert olvasmányosan, színesen betekintést nyerünk Leonardo da Vinci sokszínű életébe, ami az ifjúságnak biztos jól jön, de nekünk éppúgy jól jöhet.  

A könyvben megismerhetjük Leonardót kisfiúként, fiatalként, majd felnőtt férfiként, megtudhatjuk, ki áll a híres alkotások mögött, mi és ki inspirálta egy-egy művének elkészítésére és hogyan készültek el híres művei. 

Dr. Sylvia Tara: A zsír titkos élete

A zsír több, mint hiszed. A zsír nem szükségszerűen ellenség. Nem olyan rossz dolog, mint amilyennek látszik. Az új kutatások azt állítják, hogy nélkülözhetetlen hormonokat választ ki, számtalan életműködésben fontos szerepet játszik, betegségektől óv meg minket. Annyira fontos dolog, hogy őssejtjeink is képesek zsírsejteket előállítani, függetlenül a táplálékbevitelünk mennyiségétől. 

Ezt állítja könyvében Sylvia Tara biokémikus, aki esettanulmányokon és kutatások ismertetésén keresztül mutatja meg nekünk könyvében a zsír szerepét szervezetünkben,  a valódi természetét, állítása szerint a zsír egy olyan endokrin szerv, amely megfelelő mennyiségben nélkülözhetetlen az egészséges élethez.

Tim Peake: Csillagközi kérdezz-felelek

Ezzel a könyvvel kicsit megőrjítettem a családomat, lehet, már a könyökükön jött ki, amikor úgy kezdtem egy mondatot, hogy "A csillagközi kérdezz-felelekben olvastam..." , de azért mindig érdeklődve hallgatták.

Sőt, szerintem még az is lehet, hogy elolvassák majd, így mégsem idéztem és áradoztam annyit hiába. Régen volt már ilyen tudományos jellegű könyv, amelyik ennyire tetszett. Tudományos, de közben nagyon szórakoztató. 

Ehhez két dolog kellett még, az egyik Tim Peake, aki fél évet töltött a Nemzetközi Űrállomáson (továbbiakban ISS), elég régóta az űrhajós pályára készült és nagyon élvezetes, szórakoztató stílusban számol be az ISS-en töltött hónapokról. A másik dolog pedig az, hogy mindig is különösen érdekelt ez a téma. Az űrhajózás, a világűr, de eddig eléggé távoli fogalmaim voltak arról, hogyan zajlanak arrafelé a dolgok.

Irány a világűr! és Irány a Föld!

Dr. Cristoph Englert - Tom Clohosy Cole: Irány a világűr!

Dr. Cristoph Englert a glasgow-i egyetem fizikaprofesszora. Kutatásai az elemi részecskék fizikájára és kölcsönhatásaira irányulnak. Ez az első gyerekkönyve. 

Az Irány  a világűr egy olyan igényes és tartalmas kötet, mely alapfokú, de alapos tájékoztatást ad a világűrről tudható ismeretekről. Földöntúli utazásra invitál az idő kezdetétől, a világűrön át a Tejútrendszerig és még azon is túlra. Megtudhatjuk hogyan születnek a csillagok, közelebbről megismerjük a fekete lyukakat. 

Johannes Hinrich von Borstel: Szívügyek

Minden, amit a legfontosabb szervünkről tudni érdemes

Egyrészt nagyon jó ilyen típusú, "ismerd meg szerveidet" könyvet olvasni, mert sokunktól ha megkérdeznék, hogy mondjuk el, mit is csinál tulajdonképpen a szív a testünkben, mi a feladata, a nagy általánosságokon kívül nem biztos, hogy sokat tudnánk mondani.Azt tudjuk, hogy a testünkön átáramló vér mozgását biztosítja, tudjuk, hogy nagyjából mekkora, hogy nagyjából mennyit ver egy nap (átlagosan 100.000 alkalommal), de ezeken az alapdolgokon kívül nagyon sok mindent megtudunk még róla.

Nagyon elképesztő dolog például, hogy minden összehúzódásnál átlagosan 85 milliliter vért mozgat meg, vagyis egy nap alatt kb. 8500 litert. Tartályautóra lenne szükségünk, ha ilyen mennyiségű folyadékot szeretnénk elszállítani, megdöbbentő tény, hogy egy szerv bennünk, ekkora teljesítményre képes.

Dr. Norman Doidge: Hogyan gyógyul az agy?

Ez egy nagyon érdekes könyv volt, köszönhetően legokosabb, legtitokzatosabb, legbonyolultabb szervünknek, az emberi agynak. Megerősítette azt a tényt, hogy az emberi agy csodákra képes, megvan a maga egyedi módja gyógyulásokra, fejlődésre és átalakulásra. 

Képes korábban visszafordíthatatlannak vagy gyógyíthatatlannak vélt betegségek korrigálására, arra, hogy a beteg emberen ne uralkodjon el a betegsége, visszanyerje megszokott életminőségét. Az agynak van egy csodálatos tulajdonsága, a neuroplaszticitás. Ez a tulajdonság lehetővé teszi, hogy bizonyos eseményekre és szellemi tapasztalatokra válaszul megváltoztassa önmaga szerkezetét és működését. 

Tim Boltz, Jule Gölsdorf: Folyó ügyek

Vajon tényleg kipukkadhat a húgyhólyagunk? Gondolta volna, hogy egyes számítások szerint életünkben közel három évet töltünk illemhelyeken? Hallott róla, hogy létezik szintetikus vizelet? Tudja, mi a különbség az urofília és az urofóbia között?

Ebben a könyvben mindent megtalál, amit mindig is tudni szeretett volna a pisilésről, de eddig nem merte megkérdezni. Tim Boltz és Jule Gölsdorf sok-sok érdekes, sőt olykor meghökkentő dolgot derített ki erről a sokak által még mindig tabunak tartott témáról.

A humoros stílusban megírt könyvben a vitathatatlan tények mellett a német szerzők önmagukon végzett kísérletei (vizeletivás, egy nap pelenkában stb.) is olvashatók, és a kötetbe egy lista is bekerült azokkal az (illem)helyekkel, melyeket feltétlenül ajánlatos mindenkinek legalább egyszer az életben felkeresnie...

Fura egy szerzetek vagyunk mi emberek, éppen az olyasféle dolgainkról nem szeretünk a leginkább beszélni, amelyeket mindennap többször végzünk, persze ezzel nem ezt akarom mondani, hogy akkor most rajta építsük be a vécézési szokásainkat innentől kezdve a mindennapi beszélgetéseinkbe, de ez akkor is nagyon érdekes... :)

Tim Boltz és Jule Gölsdorf könyvében nem csupán tudományos információk találhatók folyó ügyeinkről, hanem vicces, sőt néha megdöbbentő adatokról vagy éppen a két szerző által végzett hajmeresztő kísérletekről is olvashatunk. 

Gondoltátok volna, hogy az életünk során egy kilométernyi wc papírt használunk el? Hát én nem, egy kicsit többre számítottam... :) /Utólagos kiegészítés: kedves molytársaim szerint is kevés ez a mennyiség,  számításokat is végeztek,  amelyek azt igazolták,  hogy bizony kevés. Ezért utánanéztem,  és kiderült, egy kis félreolvasás történt részemről,  egy kilométernyi wc papírt évente használunk el. :)) Így már azt hiszem megnyugodhatok. :) /

Jule Gölsdorf egyik kísérlete pedig számomra is nagyon tanulságosnak (és egyben persze mulatságosnak is) bizonyult.

A vicces és néha bizarr kísérletek mellett, persze sok új ismerettel gazdagodtam is. A szervezetünkbe kerülő folyadék útját egészen a vécécsészéig nyomon követhettem, és hát mit mondjak, érdekes egy utazás volt! :)

De olvashattam még furcsa vécétörténetekről, pisibalhés sztárokról, és megismerkedtem azzal a listával is, amely azokat az illemhelyeket tartalmazta, amelyeket életünkben egyszer mindenképpen meg kell látogatnunk, be kell valljam jó pár helyet én is nagyon szívesen felkeresnék. :)

Azt is megtudtam, hogy Németországban egy holttest eltüntetésének legegyszerűbb módja az lenne, ha lehúznánk a vécén (na jó, ez megint inkább egy bizarr ténynek számít), ahogy azt is, hogy a nyilvános vécékben inkább kerüljük el az elektromos kézszárítók használatát. Ezt azóta a család többi tagjának is a lelkére kötöttem, meg persze még sok más, a könyvből vett hasznos tanácsot is.

Az ilyen könyvek után valahogy még aktívabban használom a kézfertőtlenítőmet, s az egész család fertőtlenítését is nagyon komolyan veszem, de ez mindenképpen a könyv pozitív hatásaként tekinthető. :)

Örültem, hogy Jule és Tim könyve által egy ilyen mindennapi témát ismerhettem meg, egyáltalán nem mindennapi módon, többféle, hol mókás, hol tudományos és hasznos tényeken keresztül.

8/10

A könyvet köszönöm a Kossuth Kiadónak! 

Zsófi

Sean Patrick: Ébreszd fel a benned rejlő géniuszt

„Zsenik ezrei élnek és halnak meg anélkül, hogy bárki felfedezné őket - akár önmaguk, akár mások.” (Mark Twain) 

Szeretnéd tudni, mint tanulhatsz a történelem legnagyobb alakjaitól, hogy a legjobbat hozd ki magadból? Ha igen, ez a könyv neked szól. 

Az író, Sean Patrick néhány rendkívüli személyiség életútján keresztül mutatja be, hogy milyen jellemző tulajdonságok hajtják a géniuszokat. Látni fogod többek között, hogyan indult útjára Walt Disney stúdiója, miként vált egy karddal játszó kisfiúból a hódító Nagy Sándor, vagy hogyan lett Nikola Tesla a megannyi nehézség ellenére az elektromosság atyja.

A kiválóság nem adottság, hanem egy út, amire Te is ráléphetsz. Mondj "IGEN"-t a saját kalandodra, és ébreszd fel a benned rejlő géniuszt!

Mitől zseni a zseni? A magas IQ-jától vagy az életben elért eredményeitől? Összefügg-e a kettő? Egyenesen következik-e egy magas IQ-ból, hogy  az ember sikeres lesz az életben? Kivételes, született tehetségek-e a géniuszok? Vagy jókor voltak, jó helyen? Szerencse, munka, kitartás, bátorság, hatalmas akaraterő és legfőképpen kíváncsiság hozza mozgásba a kivételes, híressé vált embereket. 

Sean Patrick könyvében kivételesebbnél kivételesebb embereket ismerhetünk meg, és történetükön keresztül mutatja be az író, mi szükségeltetik a zsenialitáshoz. Legalábbis azt biztosan megtudjuk belőle, hogy ezek az emberek hogyan lettek zsenik.

Megtudhatjuk, hogy nem feltétlenül születtek kivételes adottságokkal, hanem igen gyakran előfordult, hogy egy átlagos ember vált valamiben a legjobbá, csupán a saját erőfeszítései által. Gondolnánk-e, hogy Thomas Edisonról fiatal korában azt mondták a tanárai, hogy "túlságosan ostoba ahhoz, hogy bármit is megtanuljon"? Beethoven ügyetlen volt hegedűn, a tanárai nem jósoltak neki a zenében nagy jövőt. Michael Jordant nem válogatták be a középiskolás kosárcsapatba. Aztán mi lett belőlük?

Nagyon érdekes életutakat olvastam ebben a könyvben.

 Megtudtam, hogy egyáltalán nem baj, ha kíváncsiak vagyunk. A kíváncsiság, a mindent tudni akarás, a bele nem nyugvás hajtja előre az embert és olyan utakra vezetheti el, ahol még mások nem jártak. A kíváncsiság példáját Leondardo Da Vinci életén keresztül mutatta be az író, ami mindamellett, hogy elgondolkodtatott, nagyon érdekes is volt. Da Vinci nagyon sok első dolgot készített, ő volt az első anatómiai rajzok megalkotója, kíváncsisága hajtotta az emberi test megismerésére, ennek érdekében hullákat boncolt, aprólékosan megvizsgálta a testeket és lerajzolta őket. Állati tetemeket hasonlított össze emberi testekkel, rajzai káprázatosak és forradalmiak voltak, orvosi könyvekben még ma is megtalálhatók.  És mennyi mindent csinált még ezen kívül? Az utolsó vacsora, a Mona Lisa, egy életnagyságú robot (1495-ben!), a térképészet és még sorolhatnám. Csak Da Vinci zsenialitásával meg lehetne könyveket tölteni, ám Sean Patrick más géniuszokat is bemutat nekünk.

Ilyen Miguel de Cervantes, akit hősiessége, bátorsága és kitartása segített abban, hogy később megalkothassa  Don Quijote figuráját, amit sok irodalomtörténész az első, mai értelemben vett regénynek tart, bátorságának és állhatatosságának köszönhetően lehetett a spanyol irodalom legjelesebb képviselője.

De elmerülhetünk még Nikola Tesla fantasztikus kutatásaiban és találmányaiban, törhetjük a fejünket eltűnt találmányai rejtélyén és azon, hogy tulajdonképpen mi történt vele. 

Olvashatunk Nagy Sándorról, Szókratészről, Anglia szűz és becsületes királynőjéről, Erzsébetről, Hippokratészről, aki i.e 460-ban az orvoslás alapjait próbálta meghonosítani. Mind-mind nagyon különleges történet volt, és érdekes volt a géniuszságuk szempontjából megvizsgálni ezeket a kivételes embereket. 

Ha mi magunk zsenik nem is vagyunk, de inspirációt kaphatunk kitartásból, bátorságból, akaraterőből, erősíthetjük kíváncsiságunkat és tudásszomjunkat és ki tudja, egyszer talán még arra is rájövünk, hogy miben lehetünk kiemelkedőek. :)

Nagyszerű könyv volt, mindamellett, hogy inspirál, arra sarkall, hogy most azonnal menj fedezz fel valamit, kutass, olvass, keresgélj és kísérletezz, válj géniusszá, ezen kívül még érdekes és izgalmas ismeretekkel is gazdagított. 

A könyvet köszönöm az Álomgyár Kiadónak!

10/10

Bea

Michael Crichton: Jurassic Park

Alan Grant a híres őslénykutató, két másik tudós és egy ügyvéd kíséretében a Costa Rica nyugati partjához közeli Isla Nublar szigetre érkezik, hogy "elmondja véleményét" a különc, gátlástalan multimilliomos, John Hammond új "szabadidőparkjáról" a közelgő nyitás előtt. A tét hatalmas: a hosszú évek megfeszített kutatómunkája és sok-sok millió dollár elköltése árán létrehozott parknak az első vendégek előtt jelesre kell vizsgáznia, ellenkező esetben a befektetőket képviselő ügyvéd leállítja az egész projektet. Hammondnak a világhírről, a boldogan mosolygó gyermeki arcocskákról és persze a gigantikus bevételekről szőtt álmai veszélybe kerülnek.

A parkba érkezve a vendégek elképedve szembesülnek azzal, hogy Hammond megvalósította a lehetetlent, és a Jurassic Park pontosan az, amit a neve sugall. Kezdetét veszi az első kalandtúra, és hamarosan kiderül, hogy hiába a sokszorosan túlbiztosított védelmi rendszer, a természet utat tör.

A könyv olvasása igazi nyolc napon túl gyógyuló élményt nyújt - Michael Crichton oldalról oldalra építi fel a hihetetlen történet fordulatait, s a cselekménybe szinte észrevétlenül simulnak bele az érthetővé tett tudományos ismeretek.

Hogy a fülszöveg szavaival éljek, nekem bizony maga a film is több mint tíz éven túl gyógyuló élményt nyújtott (Na jó, az az igazság, hogy szerintem a Jurassic Park rajongásomból sose fogok kigyógyulni.)

Gyerekkorom egyik legmeghatározóbb filmje volt, a vérszomjas dinoszauruszok nagy hatással voltak rám, valósággal rettegtem tőlük. Emlékszem, akkoriban az öcsémmel közös játékhadseregünk is jelentős számú, műanyag dinoszaurusz taggal rendelkezett, a lehető legszínesebb faj- és méret választékban.

És még ha a mini dinók el is vándoroltak a kosarunkból valami ismeretlen helyre, a film iránti rajongásom máig megmaradt, bár azért azt sajnálom, hogy a hatalmas őslényektől való rettegésem sem ölt már olyan méreteket, mint nyolcéves koromban... :)

De az Én és a dinók című fejezetről most már térjünk is vissza Michael Crichton könyvére. Amit már egy ideje el szerettem volna olvasni, mert kíváncsi voltam rá, hogy így "olvasva" milyen élményt fog majd nyújtani ez a történet. És végül arra jutottam, hogy a Jurassic Park története ugyanolyan izgalmas, fantasztikus élmény olvasva mint nézve. Volt egy pár eltérés a filmhez képest, John Hammond a könyvben inkább erősen negatív karakter volt, Alan Grantnek pedig szakálla volt, és a csinos dr. Sattlerrel sem alkottak egy párt, és azt hiszem annyit még elárulhatok, hogy a könyv végére több szereplőnk maradt életben, mint a filmben. A tudományos részek is előtérbe kerültek itt egy kicsit, amit azonban egy cseppet sem bántam, annyira érdekesek voltak. A dínók szaporodásra való képessége is nagyobb hangsúlyt kapott a történetük során, sőt még az is, hogy néhány őslénynek a szigetről is sikerült kijutnia, így már alig várom, hogy olvashassam majd a második részt is.

Michael Crichton stílusa pedig annyira megtetszett, hogy a várólistámra is pakoltam még  gyorsan jó pár könyvét.

9/10

Zsófi

Giulia Enders: Bélügyek

Miért pont a belek?

A bélrendszer közel 8 méter hosszával a legnagyobb szervünk, mégis kínos róla beszélnünk. Kakilás, hányás, hasmenés...pfuj, gusztustalan! Pedig ha meggondoljuk, hogy immunrendszerünk 80%-ban a beleink állapotától függ, akkor ez nem kis dolog. Egyre nyilvánvalóbb - tudományos adatok igazolják -, hogy a túlsúly, a depresszió, a különféle allergiák és számos komoly betegség mind-mind összefüggenek beleink állapotával. Ha tehát egészségesek akarunk maradni, törődnünk kell az emésztésünkkel. Giulia Enders fiatal német kutatóorvos könnyed hangvételű könyvében közérthetően és szellemesen kalauzol el a belek világába. Számos praktikus tanáccsal szolgál, hogy a sokak életét megkeserítő kisebb-nagyobb emésztési gondoknak végre búcsút lehessen inteni.

Az öccsémmel kiskorunkban teljesen rá voltunk kattanva a test működését bemutató rajzfilmekre. Két kedvencünk volt a minimaxos Egyszer volt az emberi test (vagy ember?), és a cartoon networkös Ozzy és Drix (még a főcímdalra is emlékszem: Ozzy és Drix nyomoznak, a bacilusok után nyomoznak vagy loholnak),  azt hiszem Ozzy egy sejt-féleség volt, Drix meg valami gyógyszer-szerű izé, és minden részben megküzdöttek valamiféle kórokozóval. De a lényeg, hogy mi imádtuk nézni, csakúgy mint az Egyszer volt az embert, amiben pedig vörös vérsejtecskék vándoroltak egy testben.  Azt azért meg kell hagyni hasznos kis sorozatok voltak ezek. 

De vajon hogy kapcsolódnak Giulia Enders könyvéhez? Hát úgy, hogy én most ugyanúgy élveztem ezt a könyvet olvasni, mint annak idején azokat a sorozatokat nézni, egyszóval a komoly és tudományos téma mellett, még nagyon szórakoztató olvasmány is volt ez a könyv.

Egy csomó hasznos dolgot megtudtam, megismerhettem az emésztés folyamatait, megismerkedtem kedves és nem túl kedves baktériumokkal, a vékonybéllel (amiről Giulia olyan kedvesen ír, mint egy aranyos és bolyhos állatkáról) és a vastaggal is, és megtudtam azt is, khm... hogy kell helyesen a vécén ülni. :)

Az is nagyon tetszett Guila stílusában, hogy például sosem azt írja, hogy valamiből egyáltalán ne együnk mert ilyen meg ilyen hatásai vannak, hanem egyszerűen csak a mértékletességre hívja fel a figyelmet. 

És hát igen, az is elképesztő, hogy a testsúlyunkon kívül, még mennyi mindenre lehetnek hatással a táplálkozási szokásaink. 

Amellett, hogy sok mindent megtudtam az emésztésről, és a belek munkájáról, Giulia Enders könnyed és humoros stílusának köszönhetően még remekül is szórakoztam olvasás közben.

És végül itt egy idézet a könyvből, amivel bizonyítást nyer az is, hogy az olvasás nem csak a mentális egészségünkre van jó hatással, hanem a fizikaira is:

"A fáradtság, meglehet, zavarja az agyunkat a munkában, a vékonybelünk viszont nagyszerűnek találja. Ő ugyanis akkor tud a leghatékonyabban dolgozni, ha kellemesen ellazulunk. Ekkor áll ugyanis a rendelkezésére a legtöbb energia, és a vér nincs tele stresszhormonokkal. A nyugodtan olvasgató ember emésztési ügyekben sikeresebb, mint a feszült topmenedzser."

10/10

Zsófi

Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét

 „Az én szememben utazók ők, akik fantasztikus világot tárnak föl - olyan világokat, amelyekről máskülönben tudomásunk vagy elképzelésünk sem lenne.”

Hogyan lehet létezni, ha nem érzékeljük a tulajdon testünket? Ha nem ismerjük fel az arcokat, vagy arcot látunk ott is, ahol nincs? Miképp igazodhatunk el a ránk zúduló számtalan inger és benyomás között, ha emlékezetünkből rögtön kihullik minden? Hogyan boldogulhatunk a mindennapokban, ha csak a tőlünk jobbra lévő dolgokat látjuk, a balra esőket nem? Elviselhető-e a lét, ha hirtelen minden szag intenzívvé válik? Vagy éppen ellenkezőleg, ha elveszítjük a szaglásunkat?

A híres angol neurológus, Oliver Sacks meghökkentő orvosi esettörténeteiben a hangsúly nem a betegségek rémséges leírásán van. Amire Sacks kíváncsi, az a testi-szellemi fogyatékosságaival küszködő ember belső világa. Ezek a betegek - miközben valamilyen téren súlyosan károsodtak - többet tudnak a világról, mint az egészségesek, sőt olykor különleges képességekkel, fantasztikus memóriával, művészi készségekkel - rendelkeznek. Az orvos feladata Sacks szerint az, hogy megtalálja betegének azt a közeget, a létezésnek azt a módját, ahol fogyatékosságai ellenére épnek, embernek érezheti magát. Nekünk, olvasóknak pedig ezek a történetek lehetőséget adnak arra, hogy rácsodálkozzunk az emberi természet hihetetlen gazdagságára, s egyben felülvizsgáljuk a fogyatékosságról alkotott elképzeléseinket.

Ha fülszöveg olvasása nélkül kezdjük el ennek a könyvnek az olvasását, azt hihetnénk, hogy egy vicces könyvet tartunk a kezünkben, ugyancsak mókás címmel. De az élet néha igen abszurd dolgokra képes, még arra is, hogy ez a cím szó szerint egy megtörtént esetet takarjon, Oliver Sacks egyik történetében.

A könyv olvasása közben az jutott eszembe, hogy hipochondereknek nem javasolnám az olvasását, mert minden apró dolgon elkezdhetnék törni a fejüket.  Esetleg azért nem emlékeznek arra, hogy bezárták-e az ajtót, elzárták-e a gázt, mert a könyvben felsorolt szindrómák közül az egyikben szenvednek? Vagy éppen azért hallanak hangot a fejükben, mert valami baj van velük, és nem azért, mert a szomszéd túl hangosan hallgatja a lemezjátszót. 

Másrészt pedig éppenhogy javasolnám nekik is, és nem hipochondereknek is természetesen az elolvasását, mert fantasztikus volt az a hozzállás, ahogy Oliver Sacks doktor a betegei lelkét megközelítette, ahogyan érdekelte a mások által fogyatékosnak, esetleg bolondnak elkönyvelt embertársai érzései, kíváncsi volt az emberben a lélekre, a belső gondolataira  és nem úgy kezelte őket, mint egy pácienst, akit gyorsan meg kell vizsgálni és le kell tudni. 

A könyv néhol meglehetősen tudományos, vagy orvosi nyelvezetű volt, ilyenkor Sacks doktor a betegségeket magyarázta, ebből nem is értettem sokat, de már régebben rájöttem, hogy kifejezetten kedvelem az ilyen szövegeket, helyzeteket. Ez még Stephen Hawking könyvének olvasásakor derült ki, és Temple Grandin története közben ismét bebizonyosodott.  Mintha kihívás lenne az agyamnak. :) Aki azonban nem szereti az efféle kihívásokat, az is elbűvölve, meghökkenve olvashatja, hogy az emberi agy milyen egy fantasztikus, titokzatos, kiismerhetetlen csoda. Egy szerv a fejünkben, milyen hatalmas változásokat képez okozni egy ember életében, akár értelmetlenné teheti az életét is, de arra is képes, hogy új értelmet adjon, egy már mindenről lemondott betegnek és csodákat műveljen. 

Így történhet meg, hogy egy ember kalapnak nézze a feleségét, létezéséhez állandóan énekelnie kell, egy volt tengerésznek húsz év kiessen az életéből, egy másik férfi pedig minden pillanatban kitalálta magának a saját életét, mert nem voltak emlékei. 

Mindamellett, hogy ezek a történetek meghökkentenek, néhol megmosolyogtatnak, igencsak elgondolkodtatóak. Mégpedig azért, mert azt a meggyőződésemet támogatta, hogy ha elég erős az akaratunk, az élni akarásunk, akkor az agyunk segítségével nagyon sok mindent elérhetünk, a lehetetlen helyzetekből is kikapaszkodhatunk, de akár  másféle valóságokat, szépségeket is megélhetünk. 

Nemcsak az általunk hétköznapi életnek tartott mindennapok lehetnek normálisak, minden relatív.  Egy fogyatékkal élő vagy egy sérült ember is megpróbálhatja az életéből a lehető legtöbbet kihozni, és gondolhatja úgy, hogy az élet szép is lehet. Csak meg kell értenünk őket. 

A férfi kalapnak nézte a feleségét, én pedig emelem a kalapom az emberi természet és Oliver Sacks doktor előtt, hogy egy ilyen emberbaráti nézőpontból, szeretettel és alaposan  ismertetett meg bennünket érdekes neurológiai eseteivel.

10/10

Bea

Temple Grandin: Képekben gondolkodom

Temple Grandin az állattudományok doktora. Az Egyesült Államok állattartó telepeinek és vágóhídjainak többsége az ő műszaki tervei alapján készült. Szintén az ő találmánya az az ölelőgép, melyet ma is sikerrel használnak hiperérzékeny autisták megnyugtatására.

Autizmusáról több könyvet írt, és rendszeresen tart előadásokat: izgalmasan gondolkodó érzékeny ember, aki számunkra elképzelhetetlen módon tapasztalja meg a világot. Életéről 2010-ben film készült Claire Danes főszereplésével, aki alakításáért elnyerte a Golden Globe-díjat.

Láttam a filmet, nagyon tetszett, vicces, megható, példaértékű. Ezen felbuzdulva gondoltam, hogy a könyv is hasonlóan könnyed, de mégis értékes és tartalmas kikapcsolódás lesz. Ez utóbbi kettő, mármint, hogy tartalmas, értékes igaz is, de könnyednek egyáltalán nem mondanám. Meglehetősen nehéz olvasmány volt. Olyannyira, hogy kb. 15 oldal után le is tettem a könyvet. A gyerekeim ezen eléggé megütköztek, tudván, hogy szeretem, valamiért vonzanak az autizmussal foglalkozó könyvek, sokfélét olvastam már ebben a témában, és ugye a film is nagyon tetszett. Ezenkívül felhozták példának Stephen Hawking: Az én rövid történetem című könyvét, amit Bence is elolvasott, és helyenként nem értett belőle semmit, beismerem én sem, de valamiért mégis nagyon megfogott. Azt akkor miért olvastam végig, ennek pedig miért nem adok még esélyt...

Bántott a dolog, ezért egy hét után ismét kézbe vettem a könyvet. Nem folyamatosan olvastam, mindennap egy-egy kis részletet, és így sikerült kibékülnünk egymással, lassan kezdtem értékelni. Rájöttem, hogy tulajdonképpen Temple Grandin agya ilyen lehet, ilyen összetett, ilyen bonyolult, néha követhetetlen. Aztán le is írta ezt nekem, hogy a képekben gondolkodás hogyan működik, miszerint a fejében csak képek vannak, egyik kép idéz egy másikat, ami nem biztos, hogy olyan módon függ össze, ahogyan mi átlagos aggyal élő emberek képzelnénk, ezért volt nehéz követnem, ezért találtam sokszor kuszának, bonyolultnak. De miután elfogadtam ezt, azt vettem észre, hogy élvezem a könyvet.

Temple Grandin bevezetett egy idegen, titokzatos világba, amiben-ahogyan ő él, közben pedig megtanult az ún. "normális" világban is boldogulni. Rengeteg dolgot kellett megtanulnia, az átlagos emberek működését, viselkedést az emberek között, kommunikálni és minden olyan dolgot, ami nekünk normális, hétköznapi.  Azzal foglalkozik, amivel szeretne, olyan rendszerek elkészítésén fáradozik, amelyek javítják az élő állatok tartási körülményeit, és azt az elvet vallja, hogy a vágóhidakon az állatok levágása békés, humánus formában is megvalósulhat, a halált és az életet tisztelve tervezi meg az állatok utolsó útját.

Ma előadásokat tart autizmussal élő személyeknek és családtagjaiknak, tanácsaival, tapasztalataival segítve őket. Azt írta, ha gyógyítani tudnák az autizmust, ő nem szeretne kigyógyulni belőle. Minden autizmussal élő személyhez meg kell próbálni megtalálni az utat, erősíteni abban, amit szeret csinálni, vagy ami iránt érdeklődik. Véleményem szerint ez egyfajta "másság" állapot, amihez, ha megfelelően közeledünk, megláthatjuk az értékét, a szépségét. Vannak súlyos autizmussal élő személyek, akikhez nem találja senki az utat, és ők sem találnak ki a saját világukból sohasem, hozzájuk nagy emberséggel és szeretettel kell közelíteni. 

Sokat adott ez a könyv, örülök, hogy nem adtam fel és mégis elolvastam.. :)

Bea

És ismét egy 60-as évek zenéire utaló idézet:

"Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára."

Stacey O' Brien: Wesley, kedvesem

Ez a könyv is bekerül a kedvenceim közé. Igaz történet egy lányról és egy bagolyról. Stacey biológusként dolgozik a Caltech kutatóintézetben, ahová négy napos korában vitték be Wesleyt, a gyöngybagolyfiókát. A kisbagolyról megállapították, hogy szárnyideg-károsodása van, és soha többet nem fog tudni tökéletesen repülni, nem tudna életben maradni a vadonban. Stacey azonnal beleszeret a bagolyfiókába, hazaviszi, gyermekeként szereti, de okosan, vadállathoz méltón neveli fel.

Nem állok közel a madarakhoz, igaz egy évvel ezelőtt megmentettem egy fiókát. Az esővizes hordónkba pottyant bele és a vergődésére lettem figyelmes. Én, aki nem fogtam még soha a kezemben madarat, és nem is éreztem késztetést erre, gondolkodás nélkül kikaptam a vízből és ott csücsült egy ázott, parányi, remegő madárfióka a kezemben. A szülei ott repkedtek körülöttem, a fióka is repülni tanulhatott. Hajszárítóval megszárítgattuk és betettük egy bokor tövébe. Másnap reggel már nem volt ott. Remélem megmentettük..:)

Ez a könyv azonban biztos sikert ért el abban, hogy a gyöngybaglyokat megszeressem. Stacey annyi tisztelettel és szeretettel ír Wesleyről, közös életükről, Wesley intelligenciájáról, ragaszkodásáról, hogy azt csak szeretni lehet. Stacey szinte Wesleynek szentelte az életét, a bagollyal való kapcsolata befolyásolta mindennapi életét, szerelmi és egyéb kapcsolatait. Wesley egy igazán mókás figura, és igazán meghálálja Staceynek a gondoskodást. Nagyon érdekes volt a mindennapi életük, Wesley etetése, amit szerintem csak nagyon kevesen tudnának Stacey után csinálni, egymással való kommunikációjuk. Egymás iránti szeretetük pedig nagyon megható. Stacey ír még a környezetében élő fura tudósokról, a kutatóintézetről, a családjáról, barátairól és egyéb más állatokról is olvashatunk igazán különleges történeteket.

Családi könyv lesz, azaz, mindenkinek el kell olvasnia a családban.:)

10/10

Bea

„Honnan örökölte az ember az érzelmeit, ha nem az állatőseitől? Sok emberi érzelem hasonlít az állatok érzelmeihez. Egy kicsit mi is állatok vagyunk, és egy kicsit ők is emberek.”

„Wesley ismertette meg velem a bagolymódit. Az emberi társadalomban megbecsültségünk a vagyonunktól vagy az elért sikereinktől függ. De a materiális világ minden cafrangja leolvadt rólam, amikor megbetegedtem. Wesley ébresztett rá, hogy az, aki szeretetet ad, mindent ad. Kit érdekel a pénz, a hatalom, a siker, a csillogás, és a sok üres dolog, amit olyan nagyra tartunk?”

Film: Interstellar - A csillagok között

Az emberiség tönkretette a Földet. A bolygó egyre pusztul, a készletek kiapadóban, az emberek pedig felkészülhetnek a legrosszabbra: valószínűleg a gyerekeiké lesz az utolsó generáció, mely itt élhet. Csakhogy nem mindenki hajlandó belenyugodni a pusztulásba. Egy csapat felfedező a történelem legfontosabb, legveszélyesebb útjára készül. Űrhajójukkal nekivágnak, hogy átlépjék a határokat, amelyeket addig mindenki áthághatatlannak hitt. Túl akarnak jutni a galaxisunk határán, hogy kiderítsék: lehet-e jövője az emberiségnek valahol másutt... a csillagok között.

Nagyon tetszett itthon mindenkinek ez a film, még másnap is élénk viták, eszmecserék folytak köztünk, egyszóval jól megmozgatta a fantáziánkat. A családban amúgy is mindenki nagy rajongója a jó sci-fiknek, és ez a film is közéjük tartozott. Ami nagyon tetszett nekünk és nagyon érdekesnek találtuk, az a különböző bolygókon való landolás volt (persze csak a fantasztikus űrutazás, féreglyukakon keresztül száguldás után), nem is a landolás, hanem a különböző környezeti, éghajlati lehetőségek, kicsit bekukkanthattunk abba, amiről amúgy biztos minden ember szokott képzelődni. (Hogy vannak-e még a Földön kívül élhető bolygók, élnek-e rajta kicsi zöld, vagy éppen nagy piros lények, milyen ott a gravitáció, stb.) Érdekes eddig legtöbbször olyan filmeket láttunk, ahol nem élhetnek jobb életminőségben az emberek, nem egyszerű a  dolog, küzdeni kell és kompromisszumokat kötni. Miért nem készítenek egy olyan filmet, ahol egy csodálatos, fantasztikus bolygót találnak az emberek, és minden happy. Unalmas lenne?

Na de térjünk vissza a filmre. Egy ideig viszonylag tiszta, világos volt a történet, de volt egy pont, amikor a bolygókról visszafelé tartottak, ahol egy kissé érthetetlenné vált, 5 dimenzió, időutazás, időugrás, és mindenféle más elsőre (talán másodikra is:)) érthetetlen dolgok zajlottak, de igazából ez sem volt baj, mert ezen lehet azóta is gondolkodni, vitatkozni. Kicsit vontatottnak tűnhet azoknak a film, akik a mozgalmas, akciódús jeleneteket szeretik, bár van ebben is, de nem ez a jellemző. Vannak robotszereplők, akik igazán  szimpatikusak, és általuk a humor is megvillan kicsit a filmben.

Érdekes, elgondolkodtató volt az idő múlása más bolygókon a földi léthez képest. Természetesen a szeretet is nagy szerepet kapott, még egy sci-fiben is úgy gondolják, hogy a szeretet hatalmas erő, az mozgat, működtet mindent, az vezet el a megfelelő végkifejlethez.

A nem túl távoli jövő bemutatását is nagyon érdekesnek, és a megszokottól eltérőnek találtam. Igazából azt mutatta be, hogy mi emberek még nagyon sok dolgot képesek vagyunk túlélni, és a találékonyságunk nem ismer határokat, és hogy igenis mindent meg fogunk tenni a túlélésért.

A film végén egy kicsit összekuszálták a dolgokat, de mindennek lehet valami értelmét találni, nekem végül is jó volt, nem is tudom igazából hogy lehetett volna máshogy befejezni.

Talán az alábbi kép segít megérteni, a megérthetetlent :). Tanulmányozhatjuk a Föld, az emberek, a bolygók, az idő és a tér bonyolult kapcsolatrendszerét.

Bea-Zsófi

Susannah Cahalan: Lángoló agy

„Muszáj föltenni a kérdést: ha a világ egyik legjobb kórházának ennyi ideig tartott eljutni eddig a lépésig, hányan maradnak ellátatlanul, mentális betegként elkönyvelve, esetleg egész életükre egy otthonba vagy pszichiátriai osztályra száműzve?”

Nagyon megrázó, és felkavaró könyv volt ez. Az író lehetőséget adott nekünk, hogy megismerhessük életének egy borzalmas szakaszát. Susannah Calahan betegségét teljesen az első napoktól kezdve, a felépüléséig kísérhetjük végig. NMD-receptoros autoimmun agyvelőgyulladás, ez volt annak a ritka betegségnek neve amiben Susannah szenvedett.

A betegség paranoid, skizofrén, hallucinációs tünetekkel kezdődött, az orvosok sok vér és egyéb más vizsgálatot végeztek, hogy felkutassák a tünetek, rohamok okát, de egy vizsgálat sem mutatott semmi rendelleneset. Az írónő három hónapos kórházi tartózkodása alatt felismerték, és megtalálták a gyógymódot.

Nagyon különös volt számomra, hogy egy ilyen gyógyszerekkel kezelhető, agyvelőgyulladásnak mentális betegségre utaló jelei lehetnek. Elkeserítő azt tudni, hogy még most a 21. században is vannak olyan betegségek amikről még a kutatók, orvosok  is ilyen keveset tudnak.

Nagyon érdekes volt számomra az Ördögűzés című fejezet is, ahol leírta, ezeket a hátborzongató tüneteket (morgás, idegen nyelven hablatyolás, agresszió) is meg lehet orvosilag magyarázni, bebizonyítható, hogy ezeket is egy ilyen autoimmun betegség (is) okozhatja.

Azzal, hogy Susannah megírta a történetét, több embernek is felhívta erre a ritka betegségre a figyelmét. Segített más embereknek is, hogy a gyógyulás útjára léphessenek.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem

"Végül azért csak megtanultam olvasni, de akkor már voltam vagy nyolcéves."

"Az iskolában a fizika volt a legunalmasabb tantárgy, mert olyan könnyű és magától értetődő volt."

Nagyon jó kis könyv.   Nem telt két órámba, amíg elolvastam. Lényegretörően ír Stephen Hawking magáról. Mondhatnám filmszerűen, ahogy olvastam az életéről szóló részeket, mintha egy narrátor hangját hallottam volna, ahogy peregtek előttem a képek. Ebben biztos a könyvben közölt számos képnek is része volt, amik egész csecsemőkorától, fiatal egyetemista korán át, házasságain, gyerekeinek születésein keresztül enged bepillantást az életébe, mintegy kielégítve a hétköznapi ember bulvárra éhes igényeit is.
Nem drámaian ír a betegségéről sem, és arról sem, hogyan került végül tolószékbe, hogyan lett először mozgásképtelen, majd beszédképtelen. Egy pillanatig sem sajnáltam helyzete miatt, nem is tett erre egy utalást sem. Sőt! Azáltal, hogy teste életfogytig tartó börtönre lett ítélve, elméje kapott életében hatalmas jelentőséget, és olyan dolgokkal foglalkozik az agya, amit mi hétköznapi halandók nem is érthetünk meg, foghatunk fel.
Persze lehet, hogy akkor is ilyen nagy elme lett volna, ha nem bénul le, sőt valószínűleg így van, mert zsenialitása már gyermekkorában megnyilvánult, de talán akkor nem ér el annyi mindent, mert az ember az életben sokkal jobban küzd dolgokért akkor, ha már megérintette a halál szele, döbben rá arra, hogy szeret élni.
Egy-két fejezet az én emberi elmémnek magas, mégis vigyorogva olvastam. Azért, mert közben azt gondoltam, hogy Hawkins valószínűleg megpróbálta hétköznapi nyelven leírni az elméjében tomboló tudást, ismereteket, gondolatokat, de meg kell mondjam, hogy nem sikerült neki. :)

"Számításaink során felhasználtuk a képzetes idő fogalmát, amelyet úgy tekinthetünk, mint a közönséges, valóságos időre merőleges irányban múló időt."

Először azt gondoltam, amikor a "tudományos" fejezeteket olvastam, hogy ezt nem kellett volna talán beleírnia a történetébe, mert megszakítja az élettörténetének leírását, de aztán beláttam magamban, hogy hiszen neki erről szól az élete, a tudomány tölti ki gondolatait, a kutatás, az elméletek gyártása, tehát szorosan hozzátartozik élettörténetéhez.

"A gravitáció összehúzza az anyagot, a forgás viszont széjjelrepíti. Ezért az első kérdése az volt, hogy a forgás előidézheti-e az összehúzódó univerzum tágulásba történő visszalökődését." 

Ezeket a mondatokat már-már úgy olvastam, mint valami absztrakt költeményt, természetesen meg sem próbáltam megérteni, ezért még azt is kijelentem, hogy élveztem. :)
Ezzel Hawkingnak teljesült is az a kívánsága, miszerint:

"Remélem, hogy a Zenhez hasonlóan az én munkám is azt az érzést kelti az emberekben, hogy nem feltétlenül kell elhatárolódniuk a nagy intellektuális és filozófiai kérdésektől."

Nagyon érdekes az időutazásról szóló fejezet, és bár ugyanúgy - számomra legalábbis - érthetetlen a dolgok nagy része, mégis átéreztem a jelentőségét.

"Másképpen fogalmazva, léteznek olyan zárt, időszerű görbék, amelyeket követve visszautazhatunk a múltba."

Aztán tényekkel, elméletekkel alátámasztva mégiscsak levonja az időutazásról a végkövetkeztetést:

"Még ha fel is fedeznek a jövőben valamilyen más elméletet, akkor sem hiszem, hogy az időutazás bármikor is megvalósulhat. Ha megvalósulhatna, akkor mostanra már elözönlöttek volna bennünket a jövőből érkezett turisták."

Megtudhatjuk ebből a fejezetből, hogy "ha tehát egy szépséges földönkívüli nő meghív minket az időgépébe, akkor legyünk óvatosak. Könnyen beleeshetünk egy ilyen véges időtartamú, ismétlődő történelem csapdájába."

Stephen Hawkingnak humora is van, ezt kijelenthetem. Mindamellett bámulatra méltó figura. Azt nem mondom, hogy a többi, "tudományosabb" könyvét is el fogom olvasni, de mindenképpen fejet hajtok zsenialitása előtt. Az idő rövid története-vel azért teszek egy próbát.:)

"Nagyszerű időtöltés élni és alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez." 
Stephen Hawking.

Tervben van az életéről készített, A mindenség elmélete című film megnézése, remélem csak erősíti majd "rajongásomat".

10/10.

Bea