Jodi Picoult: Második látásra

Ismét egy régebbi Jodi Picoult könyv került magyar kiadásra. A könyv 2003-ban jelent meg eredeti nyelven, tehát már hamarosan nagykorú, ami azonban egy kicsit sem von le az értékéből. Bár elsőre meglepőnek tűnhet a témaválasztása, a szellemvilág megidézése, de ha belegondolunk, Joditól sosem álltak távol sem a kényes témák, sem az események spirituális megközelítése.

Jodi Picoult csodás mesemondó, legyen az a könyv frissen írt és legyen évekkel ezelőtt papírra vetett, biztosak lehetünk benne, hogy egy különös, nagyon egyedi megközelítésű, a lelkek mélyére hatoló és szívet felkavaró történetet kapunk. 

Egy olyan történetet, amelynek olvasásakor hatalmas utazást tehetünk mi magunk is, egyrészt a könyv eseményeibe, azonosulhatunk, együttérezhetünk a szereplőkkel, másrészt pedig saját magunkba. 

Michel Bussi: Fekete vízililiomok

Egy faluban élt három hölgy.
Az egyik gonosz, lelketlen volt, a másik csalárd, a harmadik önző.

Michel Bussi nevét jól jegyezzétek meg! Szerintem fantasztikus könyvet írt, amely könyv egy krimi, de egyáltalán nem egy sablonos bűnügyi regény. És itt nem csak a végére gondolok, ami szenzációs, hanem az egész könyv hangulatára, ami egyszerre megnyugtató és feszültséget keltő, gyönyörű képeket varázsol elénk és álmélkodva csatangolunk Givernyben, a Párizstól mindössze 70 km-re lévő csodálatos falucskában, miközben azon gondolkodunk, hogy ki ölhette meg Jerome Morvalt, a sikeres szemészt, Giverny lakóját.

A meghívó és az Orient expressz

Nem kertelek, Lucey Foley könyvének legeslegelőször a borítója fogott meg, Lindsay Jayne Ashford könyvének pedig egyik főszereplője Agatha Christie, úgyhogy azt hiszem nem is kell többet mondanom arról, hogy miért került fel ez a könyv a várólistámra.

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy kedvenc korszakodban játszódó könyvet!

Még csak most kezdődött el az év, de máris március van! Ami azt is jelenti, hogy elérkeztünk a blog olvasós kihívásának harmadik állomásához, amikor is egy kedvenc korszakunkban játszódó könyvet kell elolvasnunk. Kedvenc korszakomból nagyon sok van, úgyhogy nagy örömmel vetettem bele magam az e havi ajánlóba is.

9 érdekesség, amit még nem tudtál A nagy Gatsby-ről

Tegnap, azaz szeptember 24-én volt F. Scott Fitzgerald, a híres és hírhedt amerikai író születésnapja, ezért most így utólag ezzel, a Nagy Gatsby-hez kapcsolódó kilenc érdekességgel szeretnénk itt, a blogon megemlékezni Fitzgerald születésének 121. évfordulójáról.

A Nagy Gatsby-t már jó pár évvel ezelőtt olvastam el, amit utána még pár könyve követett a szerzőnek. Úgy mindenestől nagyon szeretem az 1920-as évek Amerikáját, Fitzgerald művein keresztül pedig mi magunk is egy időutazásban vehetünk részt, vissza a szesztilalom és az üvöltő jazz korszakába.

Dinah Jefferies: A teaültetvényes felesége

Ennek a könyvnek először a külföldi kiadására figyeltem fel, ugyanis egy kedves molytársunk egy szuper "Eladott jogok" című polcot vezet a molyon, ahová napi szinten pakolja fel a könyveket, ha valami infó kiszivárog arról, hogy valamelyik kiadó megvette egy adott könyv jogait. IDE kattintva ti is megnézhetitek, böngészgethettek. Én imádom ezt a polcot! :)

Itt láttam meg ezt a könyvet is, 1920-as évek, teaültetvény, Ceylon, csupa csábító regényösszetevő! :)

Libba Bray: Álmok mélyén (Diviners 2.)

A Diviners sorozat első része (a bejegyzésért katt IDE), még magam is meglepődtem, de nagyon tetszett. A húszas évek iránti hatalmas méretű rajongásom volt, ami összehozott ezzel a sorozattal.

Az írónő stílusa meglehetősen tetszik, ahogyan a jól megformált karakterei s a köztük lévő pörgős, csipkelődős, odamondogatós párbeszédei is.

A dübörgő húszas évek pedig nem csupán, mint egy háttér van megjelenítve a regényeiben, hanem, mint egy aprólékosan kidolgozott gyönyörű részlet. Látszik, hogy Libba Bray alapos kutatómunkát végzett a témában, imádtam a korszakhoz kapcsolódó lábjegyzeteket, a korabeli New York nyüzsgő utcáit. a harsinyakötőkbe csúsztatott lapos üvegeket, s a szesztilalom árnyékában zajló alkoholgőzös partikat.

Kamila Shamsie: Istent a kőben

Fűszeres illatok és géppuskatűz. Egy gyönyörű, fügefalevelekkel díszített ékszer rejtélye.  A huszadik század első három évtizede: az első világháború, nőmozgalom a világban és erőszakellenes mozgalmak Indiában.

Ritkán áll módunkban a történelem egy adott szakaszát több, ennyire ellentétes nézőpontból szemügyre venni. Kajjam a brit hadseregben harcol, de sebesülése után az indiai erőszakmentes mozgalom híve lesz. Vivet eleinte csak a régészet és a vonzó Tahszin bej érdekli, de ahogy a történet eseményei sűrűsödnek, egyre komolyabban képviseli azt a nézetet, hogy egymás kultúráját tisztelni és védeni kell, akár saját kultúránk ellenében is. A világ éppen attól lesz élhetőbb hely, ha a különbségek nem ellentét forrásai, hanem egy közös kincsestár felbecsülhetetlen darabjai.

A huszadik század első felében járunk, de visszanyúlunk a perzsa Dareiosz idejébe, mert a régészek egy abból a korból származó fejéket keresnek. Illetve keresnének, ha nem zavarná meg őket a háború. Közben barangolunk Pesavárban, járunk a Mesélők utcáján, hallunk versbe szedett legendát, látjuk a piacot, részesei leszünk családi és utcai jeleneteknek. És annak is, hogyan mészárolják le a brit katonák az erőszakmentes mozgalom híveit, aztán hogyan vonulnak ki az országból.  A bőrünkön érezzük az olajfákkal párbajozó szellőt.

Ez a könyv egy számomra eléggé ismeretlen történelmi időszakba és helyre repített el. Mert nem mondhatom, hogy nagyon ismerném az első világháború idején az Indiában és Pakisztánban történő eseményeket. Még a közelmúlt ott történt eseményei is elég távoliak nekünk, nemhogy egy évszázaddal ezelőttiek. 

Nagyon egzotikus és lenyűgöző történelmi regény volt, aminek köszönhetően nemcsak egy évszázadot, hanem évezredeket utazhattam vissza az időben, nyomon követve Dareiosz egyik kincsét, amit egy Szkülax nevű férfinak ajándékozott szolgálataiért. Ez a kincs egy fügefalevelekkel és fügékkel díszített ezüst fejék volt. 

Ez a fejék fogja össze a történetet, ezután kutatnak hőseink, a fiatal Vivian Rose Spencer, akinek apja - fia nem lévén - mindent megadott a lányának, lehetővé tette, hogy tanulhasson, hogy régészként tapasztalatokat szerezzen a világban. Apja legelőször is Tahszin bejhez küldi el az Oszmán Birodalomba, hogy részt vehessen az ottani ásatásokban. Viv imádja a munkát és éppen kezdett gyengéd érzelmeket táplálni Tahszin bej iránt, amikor közbeszólt a háború, Vivian-nek haza kellett utaznia Angliába. 

Nővérként dolgozott, majd egy Tahszin bejtől kapott levél nyomában egyszercsak Pesavárban találja magát, ami akkoriban brit gyarmat volt. Innentől beszippantotta Vivet is és engem is Pesavar ősi történelme, az itt élő emberek annyira távoliak és érthetetlenek voltak nekem, ennek ellenére lenyűgözve olvastam történetüket.

Beleláthattam Kajjam életébe, akit a brit hadseregben szerzett sérülése után leszereltek. Próbáltam megérteni tetteinek és gondolatainak mozgatórugóját, megérteni az ottani kultúrát, ahol a nő a férfiak szemében csak egy mozgó fehér sátor, ahol a férfiak bűnnek érzik ránézni egy nem családjukbeli nőre, még akkor is, ha egy átláthatatlan fehér lepel borítja őket. 

Nagyon tetszett az öccse, Nadzsíb életszeretete és tudásvágya, szorítottam neki, hogy elérje, amit akar.

Ennek a három embernek az életén, annak is egy epizódján keresztül lehetünk részesei egy nagyon idegen, nagyon ismeretlen ország történelmének. Miközben ők a múltat kutatják, keresik Szkülax, azaz Dareiosz kincsét, a jelen tragédiákon, lázadásokon, értelmetlenségeken át történik, alakítja a jövőt, és mindenki a részese lesz, ha akarja, ha nem.

Függetlenségi törekvések, vallási mozgalmak, női egyenjogúsági kérdések, egyszer csak ott találjuk magunkat mindennek a közepében, és tehetetlenül kapkodjuk a fejünket, élünk át tragédiát, harcokat, mert hiszen mást nem is tehetünk. Mi csak a múlt szemlélői vagyunk ebben a történetben, akárcsak Vivian és Nadzsíb, de ők belekavarodnak az akkori jelen tragikus eseményeibe is. 

A történet nyomasztó, álomszerű, lassan csordogáló. Mégis, valamiért lenyűgözött, elvarázsolt. A Mesélők utcája, A Csízek és a körtefák utcája, A Fogorvosok utcája, Az Ezüst utcája, a távoli hegyek, a lágy szellő, a gyümölcsök, a tüzes színű virágok, az ezeréves történelem, mind-mind valamiféle ezeregyéjszaka világába repített el. 

A könyvet köszönöm a Tarandus Kiadónak!

10/10

Bea

Libba Bray: A Látók (The Diviners)

Hiszel abban, hogy szellemek és látók élnek közöttünk?

 Evie O'Neillt unalmas szülővárosából New York nyüzsgő utcáira száműzik - amitől ő maxolúte el van ragadtatva.

1926-ot írunk. New Yorkban tobzódnak az illegális italmérések, a Ziegfield lányok és a pimasz zsebtolvajok. Az egyetlen bökkenő, hogy Evie-nek a nagybátyjánál kell laknia, aki az okkult tudományok megszállottja.

A lány attól tart, hogy Will bácsi felfedi majd legsötétebb titkát: természetfeletti képességét, ami eddig csak bajba sodorta. Ám amikor a rendőrség egy meggyilkolt lányra bukkan, testén egy titkos jellel, és Willt a helyszínre hívják, Evie ráébred, hogy képessége segíthet elkapni egy sorozatgyilkost.

Ahogy beleveti magát a gyilkossal való macska-egér játékba újabb históriák kerülnek a napvilágra a sosem alvó városban. Egy Memphis nevű fiatalember életét rémálmok írányítják. 

Theta, a táncosnő, a múltja elől menekül. 

Egy diák, Jericho pedig megdöbbentő titkot rejteget.

És mindannyiuktól függetlenül valami sötét és gonosz felébredt...

Imádom a 20-as években játszódó történeteket (igazából a 30-as, 40-es, 50-es, 60-as években játszódó történeteket is szeretem, úgyhogy mondjuk úgy, hogy a múlt rabja vagyok), ez volt az, ami miatt felfigyeltem a könyvre. 

A Vöröspöttyössége miatt egy kicsit azért tartottam is tőle, de végül a 1926-os nyüzsgő New Yorknak és a szesztilalomnak csak nem tudtam ellenállni.

És még milyen jól tettem, hogy nem álltam ellen! :)

A történetünk főszereplőjét, az Ohio-ból való Evie-t egy, a városkájuk egyik aranyifja ellen elkövetett csínyje miatt száműzik New Yorkba. A szülei előtt eljátssza a sértődöttet, és úgy tűnik halálos büntetésnek érzi, hogy a nyarat a nagybátyjánál kell töltenie, de egyébként meg majd kiugrik a bőréből, hogy New Yorkba utazhat, ahol majd nyakába veheti a várost.

Az elején még féltem egy kicsit Evie-től és attól, hogy milyen lesz a kapcsolatom vele, de ahogy haladtam a történettel egyre jobban megszerettem, egy igazi belevaló flapper volt, aki semmitől nem riadt vissza, és nem félt senkit sem megbotránkoztatni. Legjobb barátnőjével, Mabellel  való párbeszédeiken nagyon jókat mosolyogtam, a két lány nem is különbözhetett volna jobban egymástól.

Amint Evie megérkezik New York-ba, egy jóképű zsebtolvaj Sam Lloyd áldozatául esik, akinek később még nagyobb szerep fog jutni a történetben.

Evie nagybátyjának, Will-nek a munkahelye és egyben az élete is, az Amerikai Folklór, Babona és Okkult Tudományok Múzeuma (közismertebb nevén Libabőr Múzeum) pedig elképesztő egy hely volt, félelmetes és egyben káprázatos. 

A könyv többi szereplője, a táncos lány Theta, és a lakótársa is a szívemhez nőtt, az ő történetük is nagyon eredeti és emberi volt. És ne feledkezzünk meg a történet egy másik fontos szereplőjéről, a magas és kezdetben hűvösnek tűnő Jerichoról sem, aki mint később kiderül, sok titkot rejteget azzal kapcsolatban, hogy kicsoda, vagy micsoda is ő valójában.

Volt még egy szereplőnk Memphis, akinek szintén megismerhettük az életét, a múljtát, majd később a többi szereplővel is összekapcsolódott a sorsa.

A regény krimiszála, a nyomozás is rendkívül izgalmas volt, misztikus szálakkal ötvözve, nagyon szerettem azt a rejtélyes hangulatot, ami a gyilkosságokat és a könyvet is körülszőtte. Rájöttem arra is, hogy a 20. század eleji okkult mozgalmakat, hagyományokat is érdekesnek találom, és szeretem is az ilyesmikkel foglalkozó történeteket.

A 20-as évek hangulatát is sikerült jól megragadnia a regénynek, a könyvben elég sok lábjegyzet volt, amik a korabeli személyiségek, helyek, szokások, események megismeréséhez nyújtottak segítséget.

Evie és a többiek különleges képessége is olyan formában volt tálalva, hogy akik nem nagyon szeretik vagy nem szoktak olvasni ilyenféle történeteket (mint például én), azoknak is tetszhet szerintem a könyv. Bár amikor a történet végén Jericho egyik nagy titkáról lehullt a lepel egy kicsit meghökkentem, de aztán végül úgy voltam vele, hogy inkább élvezem tovább a történetet, és ebben már az sem tudott megakasztani amikor a könyv végén egy szerelmi háromszög vagy legalábbis valami ilyesféle érzelmi bonyolultság kezdett kialakulni... :)

Örülök, hogy végül sorra kerítettem ezt a jó kis 20-as évekbeli, misztikus, krimis könyvet, kíváncsian várom a második részt.

9/10

Zsófi

M. L. Stedman: Fény az óceán felett

A Janus- szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja...

Megrázó sorsokról, rossz döntésekről és az örök reményről szól M. L. Stedman első regénye, mely izgalmas és lírai olvasmányként rabul ejtheti az olvasók szívét.

Az én szívemet nemcsak rabul ejtette, hanem meg is tépázta. Nem is csodálkozom ezen, hiszen érzések kavalkádja vonult végig ezen a történeten. Tom szimpatikus, jóravaló, férfias főszereplő volt, hamar a szívembe zártam. Majd jött Isabel és szerelemre lobbantak egymás iránt, összeházasodtak és elköltöztek a Janus-szikla nevű szigetre, ahol Tom hatalmas hivatástudattal végezte a világítótorony őreként a munkáját, otthonossá tette a házukat.  A magány és társaság hiánya ellenére Isabel is jól érezte itt magát. Varázslatos hely volt, egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Magányos vidék, de tökéletes egy ifjú, szerelmes házaspárnak, akik nem is vágytak társaságra egymáson kívül. A külvilággal a kapcsolatukat a háromhavonta érkező, ellátmányt szállító hajó és kétfős legénysége jelentette, akikkel baráti kapcsolatot ápoltak, no meg Isabel levelezése a szüleivel, akik miután mindkét fiukat elvesztették a háborúban, nagyon várták, hogy szeretetüket az unokáknak adhassák.

Isabelnek azonban nem adatott meg az anyaság öröme, egymás után veszítette el a kisbabáit. Vigasztalhatatlan szomorúsággal viselte legutolsó kisbabájának elvesztését, amikor egy csónakban egy férfi holtteste és egy síró csecsemő érkezik a szigetre. Isabel anyai ösztönei azonnal feltámadnak, működésbe lépnek és gondozásába veszi a kisbabát, megfürdeti, megeteti, lefekteti és már csak azt veszi észre, hogy kötődik hozzá, szeretni akarja, az elveszett kisbabái helyett. 

Itt kezdett el gombóc nőni a torkomban, mert éreztem, hogy ennek a történetnek nem lehet egyszerű és boldog vége. Megértettem Tom vívódását, mert egy nagyon becsületes, egyenes embernek ismertem meg, és teljesen átéreztem Isabel érzéseit, sőt szerettem volna, ha eléri Tomnál, amit szeretne. Amikor Tomban is ébredezni kezdtek az érzések a kislány iránt, akkor már tudtam, hogy megteszik azt, amit én is szerettem volna. Nagyon együttéreztem velük, ezért éppen úgy, ahogyan Isabel sem, én sem akartam arra gondolni, honnan került abba a csónakba a kisbaba. Csak a boldogságukat akartam, jól elvoltak ők azon a szigeten. 

De megismertem egy másik anya tragédiáját is, és bár szántam és sajnáltam őt is nagyon, mégsem akartam az ő igazát. Innen pedig az egész történet szívszaggató drámai események sorozata, ahol egyik érzelemből estem a másikba, egyik véleményből tántorogtam a következőbe, és bár tudtam, hogy mi a helyes, mit kellene tenni és minek kellene történnie, a szívem nem akarta elfogadni. 

Az élet igazságos, szokták mondani, ám ebben a történetben nem tudom, hogy az volt-e. Az egyik szempontból igen, a másikból meg nagyon nem, sőt kegyetlen és szörnyű sorsot szánt olyan szereplőknek, akik már amúgy is sokat szenvedtek.

Nagyon felbolygatott ez a történet, amiben a szerelemtől megkezdve a baráti és szülői szereteten át,  mindenféle szeretet bemutatásra került. A becsület és a hűség is nagy szerepet kapott, bár sokszor csak egy nagyon halvány vonal van a helyes és a helytelen között. Azt gondolom, hogy az anyai szeretet volt a főszereplő M. L. Stedman könyvében, ami mindennnél erősebb, és nem szükséges hozzá vérségi kötelék sem. Megrázó, fájdalmas könyv, amiből már film is készült, szeptember körüli bemutatással. Megnéztem az előzetest, nagyon elégedett voltam a szereplőkkel, a hangulatával, a látvánnyal, szinte én is ilyennek képzeltem el a szereplőket és a csodás helyet, ahol a történet játszódik.

10/10

Bea

Kedvenc íróink: Alexandra Ripley

Ebben a rovatban, kedvenc íróinkat mutatjuk be nektek. Olyan írókat, akiknek a műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, és nagyon megszerettük őket.

Alexandra Ripley 1934-ben született, Alexandra Elizabeth Braid-ként a dél-karolinai Charlestonban. Itt is nőtt fel, az elit Ashley Hallban kezdte meg tanulmányait, majd a Vassar főiskolán szerzett diplomát. A tanulmányai befejezése után a Life magazinnál vállalt munkát New Yorkban.

Dolgozott idegen vezetőként, utazóügynökként, olvasóként egy new york-i kiadónál, és egy rövid ideig még fehérnemű eladóként is.

Az első regénye a Who's the Lady int the President's Bed? 1972-ben jelent meg, az első történelmi regényét pedig, a Charlestont, 1981-ben publikálta (magyarul Elizabeth szerelmei címen jelent meg).

A sikert 1991-ben az Elfújta a szél folytatásának a Scarlettnek a megírása hozta meg számára. A regény egyből a könyves eladási listák élére került, tizennyolc nyelvre fordították le, és tv sorozatot is készítettek belőle. Öt év alatt nyolcmillió példány kelt el a könyvből világszerte.

Amikor először olvasta az Elfújta a szél c. könyvet 12 éves volt, miután befejezte a könyvet olyan elragadtatott hangulatba került, hogy elhatározta, lemásolja a könyv első 350 oldalát, hogy átérezhesse azt, amit Margaret Mitchell érzett a könyv írása közben.

Alexandra Ripley 2004-ben halt meg otthonában Richmondban.

Alexandra Ripley nevével természetesen én is a Scarlett által találkoztam először. Nekem tetszett a könyv, bár az igaz, hogy ebben a folyatásban egy teljesen másmilyen Scarletett ismerhettünk meg, mint az Elfújta a szélben.

Aztán pár évvel ezelőtt egy könyvtári nézelődés közben rábukkantunk Anyával az írónő többi könyvére is, és gyorsan ki is kölcsönöztük a Mary örökségét, ami nagyon tetszett mindkettőnknek. A következő könyvtár látogatások alkalmával szépen lassan pedig az összes Alexendra Ripley könyvet hazahoztuk magunkkal, és már csak arra eszméltünk, hogy mindet végigolvastuk, és lett egy új kedvenc írónőnk. :)

Az írónő könyvei az amerikai Délen játszódnak, regényeinek nagyon eredeti hangulatuk és szereplőik vannak, a könyvekben nincs hiány sem bohém és erős főhősnőkben, sem mindent elsöprő szerelmekben. 

Mary öröksége

A regény színhelye New Orleans, 1951, ez az egzotikus és titokzatos város, ami még erősen őrzi a francia hagyományait. A regény egy félig amerikai, félig New Orleans-i francia lány Mary MacAlistar szívszaggató története. 

Mint már előbb is írtam, ez volt az első Alexandra Ripley könyvem, a Scarlett után, és imádtam! Mary egyedül marad árván és tizenhat évesen, egy szál magában kell nekivágnia a világnak. Mielőtt behajózna New Orleans-ba már egy sor megpróbáltatáson túl lesz, de az igazi történések  csak itt várnak még rá. Mindent elsöprő, igazi régimódi szerelem, New Orleans amerikai és francia városrészének a megismerése, és egy kis woodoo varázslat, volt itt minden kérem szépen! De tényleg nagyon nagy kedvencünk lett ez a könyv.

Elizabeth szerelmei

1865-től, az amerikai polgárháború kezdetét jelző első ágyúlövéstől a századfordulóig terjedő évtizedekben játszódik ez a nagyszabású társadalmi regény. Alexandra Ripley érzékletes képet ad arról, hogy hogyan dúlta fel a patinás, gazdag déli város, Charleston méltóságteljes életét, tehetős fehérekét, szegény feketékét egyaránt az országon végigsöprő háború.

Ez a könyv egy szintén fantasztikus nagyszabású családregény. Egy város, és két család szemén keresztül láthattunk bele mi is a polgárháború következményeibe. Elizabeth személyében megint egy erős, és rendkívüli nőt ismerhetünk meg, és kísérhetjük végig az egész élete során. A regény színhelyébe Charlestonba is teljesen beleszerettem, a történet pedig lenyűgöző volt.

A gardéniás hölgy

Ez a könyv tulajdonképpen az előzőnek a folytatása, de különálló történetként is simán megállja a helyét. Ebben a könyvben is egy nagyon különleges főhősnővel ismerkedhetünk meg Garden Tradd személyében. Gardent eltaszítja magától az anyja, és már csecsemő korától kezdve a birtokon élő rabszolgák között tölti a mindennapjait, ők nevelik fel a kislányt nagy szeretetben. Garden felnővén gyönyörű fiatal nővé válik, Charleston legkívánatosabb partijává lép elő. Természetesen Garden életébe is betoppan a nagybetűs szerelem, utána pedig Gardennel együtt beutazzuk egész Európát, Párizst, Monte-Carlót és Londont. Híresebbnél híresebb és elképesztően gazdag emberekkel találkozunk (igen még a Fitzgerald házaspárral is összefutunk).

Imádom a húszas éveket, ez a regény meg maga a húszas évek dicsérete, sok pezsgővel, rengeteg zenével és charlestonnal (bizony ám, ebben a könyvben születik meg ez a tánc is!). 

A húszas évek rajongóinak kötelezően ajánlott olvasmány! :)

Sötét arany

Azt hiszem ez volt a második könyvem Alexandra Ripleytől. Ennek a regénynek a stílusa és a hangulata is különbözik az előző könyvekétől, ez a történet az 1800-as évek végén játszódik, Észak-Karolinában. Nagyon alapos korrajzot kaphatunk a korabeli Amerikáról, az emberek mindennapi életéről. Ezt a könyvet az előzőekhez hasonlítva, egyáltalán nem jellemezném romantikus regényként. De ez is egy nagyon erős, néhol nyers és megrázó történet.

Zsófi

Lucinda Riley: Éjféli rózsa

A dartmoori lápvidéken álló Astbury Hall hosszú évek óta némaságba és dermedtségbe burkolózik, falai közé zárva megannyi titkot, örömöt és bánatot. Amikor a huszadik század Angliáját megörökítő film helyszínéül e kastélyt választják, és megkezdődik a forgatás, a hely újra megtelik élettel, sőt megérkezik ide Rebecca Bradley, az ünnepelt amerikai filmcsillag is. Azt azonban senki sem sejti, hogy a sikeres, gazdag és tehetséges fiatal színésznő menekül az életét megkeserítő nyilvánosság, a hírnév és újdonsült vőlegénye elől. A házigazda, az utolsó Lord Astbury talpig úriember, és felajánla kastélyának védelmét a színésznőnek, aki kísértetiesen emlékezteti őt saját nagyanyjára.

A forgatásba belecsöppen Ari Malik, az egykor Astbury Hall-ban menedéket lelő indiai nő dédunokája, aki azzal a küldetéssel érkezik a helyszínre, hogy beteljesítse a haldokló asszonynak tett ígéretét: találja meg elveszett fiát. Ari és Rebecca együtt kezdik meg a nyomozást, amely egyre sötétebb és sötétebb titkokra nyit ajtót.

Lucinda Riley négy nemzedéken átívelő családregényében bepillantást nyerhetünk a huszadik század elejének Angliájába és Indiájába, miközben rendkívüli sorsok, szívszorító,  lelket melengető történetek sora bontakozik ki a letehetetlen könyv lapjain. 

Hű, azt a mindenit! Milyen jó és tényleg letehetetlen volt ez a könyv! 

Miután elolvastam, mondtam is Anyának, hogy ez volt az év legjobb ilyen műfajú könyve, és számomra simán felülmúlta még az idén olvasott Belinda Alexandrákat is.

Egy kicsit jobban kifejteném az "ilyen" műfaj meghatározását: talán nevezhetnénk igényes női irodalomnak is, de talán jobb lenne rájuk valami rövidebb angol kifejezés (lehet már van is?). Ezekben a könyvekben általában (de nem mindig!) két szálon, egy múltbéli és egy jelenbeli szálon fut a cselekmény. A történetekben (általában) központi szerep jut egy kastélynak, udvarháznak és annak urainak, úrnőinek. A múltbéli szál eseményei, sötét titkai pedig mindig hatással vannak a jelenre. 

Hát az igazság az, hogy mi elég sok "ilyen" történetet olvasunk, és sosem tudjuk megunni őket. 

Az Éjféli rózsa egy kiemelkedően jó könyv volt ebből a műfajból.

A történet Indiában kezdődik, ahol megismerjük a kis Anáhitát, édesanyját és a  mindennapjait. Anáhita élete hatalmas fordulatot vesz, amikor újonnan megismert barátnője Indira hercegnő társalkodónője lesz, és beköltözik egy fényűző palotába. Ám ezek után egy még nagyobb fordulat következik, amikor a két lány Angliába megy tanulni. A könyv Indiában játszódó részei is tetszettek, de számomra nagyon érdekes volt az Angliában játszódó rész, amin keresztül megismerhettem, hogy milyen volt indiainak lenni a 20. század első felében Angliában. Együtt éltem át Anáhitával a megalázó helyzeteket, csodáltam az erejét, amivel azért küzdött, hogy elérje céljait. Anáhita az I. világháború idején ápolónőként teljesített szolgálatot a fronton, nagyon tetszett, hogy ily módon vitte tovább az édesanyja által ráhagyott ősi gyógyítói hivatást.

Aztán Anáhita végül szerelembe esett, ami teljesen felkavarta és megváltoztatta az ő és mások életét is.

A jelenbéli szál szintén nagyon érdekes volt, hiszen belecsöppentünk egy filmforgatás kellős közepébe, ráadásul egy angol vidéki kastély szolgált ennek hátteréül. Megismerhettük Rebecca Bradleyt, a híres és gyönyörű színésznőt, aki a rá leselkedő fotósok miatt megkönnyebbülve fogadta el Lord Astbury ajánlatát, hogy a forgatás ideje alatt nyugodtan maradhat a kastélyban. 

A kastélyba megérkezik Ari Malik is, Anáhita dédunokája, aki Anáhita  utolsó kívánságát teljesíti, miszerint derítsen fényt az Angliában elhunyt fiának rejtélyére.  

A könyv végére, amint egyre közelebb kerültünk a titkok és rejtélyek megoldásához, a könyv letehetetlenné vált, a múltbéli szál már olyan feszült és sodró lendületű lett, hogy valósággal nyugtatólag hatott rám a jelenbe való visszatérés. 

De aztán a jelenbéli szál eseményei is olyan fordulatot, vettek, hogy esélytelen lett volna, hogy lerakjam a könyvet. A könyv befejezése is hasonlóan fantasztikus volt számomra.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

10/10

Zsófi

Katherine Webb: Ha eljő az éj

„Azt mondta: el akarok repülni messzire, és összekulcsolta maga előtt mindkét karját. Hát, jobban is tenné. Ettore úgy gondolja, Puglia csupa föld és tűz. Egy ilyen vízből és levegőből alkotott lény nem bírhatja itt soká.”

A szegénységbe született Leandro Cardetta gazdag emberként tér vissza Amerikából a szülőföldjére, Dél-Olaszországba. Felbéreli az angol építészt, Boyd Kingsley-t, hogy készítsen terveket omladozó palazzójának felújítására. A férfit elkíséri kamasz fia és visszahúzódó, bátortalan második felesége, Clare is, hogy együtt töltsék a nyarat Leandro vendégeként.

A védett palazzo biztonságot nyújtó falain kívül azonban forrong a tartomány. A napról napra élő napszámosok mind elkeseredettebbek, és bármit megtennének, hogy munkához és élelemhez jussanak. Az egyikük Ettore, Leandro unokaöccse, aki túl büszke ahhoz, hogy a nagybátyjához forduljon segítségért. Ám amikor egy nap súlyosan megsérül, nincs más választása, minthogy az ő ajtaján kopogtasson. És amikor a nagybátyja házában találkozik Clare-rel, minden visszavonhatatlanul megváltozik...

1921 nyarán, a perzselő hőségben számtalan titkokkal terhelt életút keresztezi egymást a kietlen Pugliában. És ahogy eljő az éj, lassan minden titokra fény derül.

Nem bírom ki, hogy az értékelésem elején ne ejtsek pár szót az első könyvről amit Katherine Webbtől olvastam, az Örökségről. Mégpedig azért, mert egy fantasztikus könyv volt, az ódon angol kastély - a múlt súlyos titkai kihatással vannak a jelenbeli szálra, ebben a kategóriában számomra az Örökség a csúcstartó. Szerintem simán kenterbe veri még a Kate Morton könyveket is. Egyszóval aki szereti Kate Mortont és az ilyen fajtájú könyveket, annak az Örökség kötelezően ajánlott. :)

De akkor most vissza is térhetünk a Ha eljő az éjre. 

A fülszöveg elolvasása után és az írónő régebbi könyveit is olvasva, teljesen másra számítottam. Nyilván hülyeség lenne azt írni, hogy kellemesen csalódtam, mert nekem az a történet is tetszett volna, amire számítottam. Eddig  Katherine Webb könyveit mindig az Örökséghez hasonlítgattam, mindig ahhoz képest értékeltem őket, de ez a könyv most annyira más volt, eleven és perzselő, hogy segített megtörni ezt a rossz szokásomat. 

A könyvben két ember szemén keresztül látjuk az eseményeket, a fejezeteket Clare és Ettore szemszögéből olvashatjuk.

Clare fejezeteiben bepillantást nyerhetünk egy fényűző, ám nem teljesen felhőtlen életformába, miközben már az első oldalaktól kezdve átszövik a történetet a még Clare számára is ismeretlen múlt sötét titkai.

Ettore szemszögéből pedig megismerhetjük a Pugliai napszámosok embertelen és keserű mindennapjait. Ezek a részek számomra nagyon elemiek és szívbemarkolóak voltak. Az ő életükön keresztül nyerhetünk bepillantást az I. világháború utáni kegyetlen Dél-Olaszországi állapotokba, a földesurak és az elkeseredett parasztok között dúló háborúba is.

Mégis amikor az ennyire különböző háttérrel rendelkező két ember össszetalálkozik, a szívüknek nem tudnak paracsolni, megadják magukat az érzéseiknek.

A könyv összes szereplője rendkívül jól megalkotott és kellően összetett karakter volt. A könyv tele volt ellentétes jellemekkel, és elgondolkodtató helyzetekkel. Leandro Cardetta, attól eltekintve, hogy szerintem egy negatív szereplő, szimpatikus volt. Felesége  Marcie pedig Fitzgerald kegyetlen hősnőit juttatta eszembe.

A köny végére a történet egyre feszültebbé, baljósabbá vált, fény derült a múlt sötét titkaira, amik visszavonhatatlanul megváltoztatták szereplőink jövőjét. Az írónő szerintem nagyon jó lezárást adott ennek a drámai és magával ragadó történetnek.

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Zsófi

C. W. Gortner: Mademoiselle Chanel elmeséli az életét

„Mivel a a szerencse még váratott magára, kemény munkával akartam előcsalogatni. Ki tudja, mi válhat még belőlem?”

Regény egy nőről, aki már életében legendává vált. Regény egy életről, mely tele volt tragédiával, szenvedéllyel és szépséggel. Ez Gabrielle Chanel élete, és ezúttal ő maga meséli el az olvasónak. A történelmi regények népszerű szerzője új témához fordul: egy olyan nő életét tárja elénk, aki forradalmasította a divatot: megszabadította a nőket a fűző szorításából és a többkilós kalapoktól.

Coco Chanel szegény családból származott, és anyja halála után árvaházba került. Volt varrónő és kupléénekesnő egy éjszakai lokálban. Sorsa óriási fordulatot vett, amikor megismerkedett egy gazdag férfival.

A magával ragadó regényben Coco őszintén mesél félelmeiről, érzelmeiről, szerelmeiről. Egyetlen férfit szeretett egész életében, de sokaknak összetörte a szívét. Megszállottan szinte csak a munkának és a sikernek élt.

A regényben megjelennek a kor kiemelkedő alakjai is: Pablo Picasso, Jean Cocteau, Igor Sztravinszkij, a balett-teremtő Gyagilev és az orosz Romanov főherceg is.

Hogy lesz egy szegény családból származó, apácák között nevelkedett, gyönyörű zsebkendőket hímezni tudó kislányból a világ egyik leghíresebb divattervezője? Coco Chanel rengeteget dolgozott és szenvedett azért, amit elért az életében.

Nagyon szimpatikus volt nekem a fiatal Gabrielle, aki túl kényelmetlennek és hivalkodónak találta a kor divatos női ruháit, ezért elkezdte hordani a szeretője nadrágait, ingeit, és zakóját. Gabrielle, aki "csak" egy nő volt, nem félt megvalósítani az álmait, mindent feláldozott értük. 

Aztán valahogy az idősebb Coco Chanel egy kicsit eltávolodott tőlem. De lehet, hogy egy kissé ő is elvesztette önmagát. Elsodorta magával a munkája, a megfelelési kényszer, és igen, néha már egy kicsit úgy éreztem, elfelejtette, hogy honnan jött. Már régebben is olvastam valami olyasmiről, hogy a második világháború idején Chanel kapcsolatban állt a nácikkal, nekik dolgozott kémként. Most ennek a könyvnek köszönhetően teljesen közeli szemszögből ismerhettem meg Coco életének eme szakaszát (bár azt nem tudom, hogy mennyi volt belőle a valóság, és mennyi az író érdeme, de az igaz végül is, hogy azért annyira nem szépítette a dolgokat), de én teljességgel elfogadtam a tetteinek okát, ha nekem is lett volna egy rokonom, aki bajban van, nekem pedig meg lettek volna az eszközeim, hogy segítsek, én sem tettem volna másképp. 

Mindent összevetve nagyon tetszett a könyv, szeretem nagyon az életrajzi történeteket, és az író nagyon jó munkát végzett Mademoiselle Chanel életének egyes szám első személyű elmesélésével.

9/10

Zsófi

Belinda Alexandra: Ezüst akácia

Belinda Alexandra káprázatos regénye a húszas évek elején kezdődik, két kivételes nővér életéről és az ausztrál némafilmek világáról szól.

A jómódban élő testvéreknek, Adélának és Klárának édesanyjuk halála után menekülniük kell Prágából, ezért az Ausztráliában élő nagybátyjuknál keresnek menedéket. Számtalan nehézség, kaland és megrendítő esemény után a már felnőtt Adélából filmrendező lesz.

Az Ezüst akácia egy feledhetetlen utazás a sokszínű emberi sorsok között. A történet szárnyat ad a képzeletünknek, melyben éppúgy benne van a remény, a csillogás és a szívfájdalom, mint ahogyan az Adéla által rendezett filmekben is.

Imádom Belinda Alexandra főhősnőinek sokszínűségét. Az egyik könyvében egy francia varieté-táncost ismerhetünk meg, a másikban egy zárdában nevelkedett olasz partizánnőt, vagy egy spanyol flamenco táncosnőt.

Ebben a könyvben is egy hasonlóan érdekes főhősnővel volt dolgunk Adéla személyében egy lelkes állat- és természetvédő némafilm rendezőt ( hűha, nem mindennapi kombináció ez :)) ismerhettünk meg.

A történetünk Csehországban kezdődik, itt ismerkedünk meg főhőseinkkel Klárával és Adéllal, akik aztán menekülni kényszerülnek szeretett szülőhazájukból és a távoli kontinensen, Ausztráliában remélnek menedéket. 

Ausztráliában aztán megismerjük a lányok bácsikáját, Otát és bájos indiai feleségét, Ranjanát. Bepillantást nyerhetünk a húszas évekbeli Ausztrália világába, a helyi filmiparba, a mozik működésébe és a némafilmek világába.

Persze időközben még fény derül családi titkokra is, főhősnőnk szerelembe is esik, nehézségek állnak az útjába, majd megküzd velük, elesett rókakuzu kölykökön segít, megvalósítja álmait és végül boldog lesz. Minden megvan ebben a regényben ami egy jó Belinda Alexandra könyvhöz kell. Még azt is sikerül velem elhitetnie az írónőnek, hogy egy nő képes két férfit is tiszta szívvel szeretni. (Pedig én valahogy nagyon írtózom ezektől a szerelmi háromszöges helyzetektől.)

A nagy áradozásom mellett azért muszáj azt is megemlítenem, hogy most valahogy ezt a könyvet érzem az eddig a szerzőtől olvasott könyvek közül (Toszkán rózsa, Vadlevendula) a leggyengébbnek. Valahogy egy-két esemény egy kicsit kiszámítható volt. De ettől függetlenül maradok továbbra is az írónő hű olvasója (és rajongója is).

9/10

Zsófi

F. Scott Fitzgerald: Azok a szomorú fiatalok

„- Végül is nem mentem hozzá – mondta, hogy vigasztalja. - Bár neki aztán volt mit aprítani a tejecskébe! A Brit Birodalom harmadik leggazdagabb embere volt. Apropó, van pénzed?

- Nem annyi mint neked.

- Na lám... Akkor mit tudnál adni, ami nekem nincs?

- Szerelmet.

- Szerelmet?”

„-Azt hiszed, hogy én majd elájulok a gyönyörűségtől, ha egy éjszakai bárban ücsörgök egy pohár fröccsel a kezemben? Akkor inkább alszom egyet, és színeseket álmodom.”

F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

Az író és felesége, Zelda

Tetszett mind a kilenc elbeszélés, de azért megvannak a kedvenceim. A legtöbb novella nagyon jól visszaadta a 20-as évek hangulatát, magam előtt láttam a hatalmas gyémántokat, csillogó gyöngysorokat. De persze azért ezek a történetek sokkal többről szóltak csillogó ékszereknél.

Fitzgerald szereplői nagyon eleven és élethű figurák. Akik képesek bolondulásig szerelmesnek lenni, és küzdeni azért, amit meg akarnak szerezni. Attól függetlenül, hogy önzők voltak (tisztelet a kivételnek) nagyon megkedveltem az összes történet főhősnőjét. A könyv utószavában olvashatjuk, hogy Fitzgerald a feleségéről, Zeldáról mintázta őket. Hát viharos szerelem lehetett az övék. :)

A kedvenc történetem a Rags Martin-Jones és a walesi herceg volt. Elképesztő kis dög volt ez a Rags Martin-Jones. :)

Nagyon tetszett még a Babazsúr és a Gretchen negyven pillanata is.

Aki szereti a húszas évek Amerikáját, az mindenképpen olvassa el! :)

9/10

Zsófi

Renée Rasen: Babaarc

Többet vártam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam. Nagy rajongója vagyok a 20-as éveknek, szeretem a rojtos, extravagáns ruhákat, a tollas fejdíszeket, a hatalmas gyöngysorokat, és imádom e kornak a zenéjét is.

Így hát nagy örömmel vettem a kezembe ezt a könyvet, de sajnos csalódnom kellett. Nekem egyáltalán nem sikerült visszaadnia a húszas évek hangulatát. A könyv elején még egész jónak tűnt, amikor például összefutottak egy étteremben Charlie Chaplinnel, vagy egy Buster Keaton filmet néztek meg a moziban, de aztán egy kicsit ellaposodott az egész, és egy szerelmi háromszög féleség került a könyv középontjába. (azért írom, hogy féleség, mert  a könyv elején kezdődött, és majd csak a végén került elő újra, nem túl meglepetésszerűen)

A könyv főszereplője Vera engem nagyon idegesített, nem szeretem az ilyen határozatlan, jellegtelen hősnőket. Sokkal jobban kedveltem például a harcias, ami a szívemen az a számon típusú Bashát. 

Aki szintén szereti a húszas éveket, azoknak ajánlani tudom Matt Bondurant A fékezhetlen és Alexandra Ripley A gardéniás hölgy című könyveket. 

„A fékezhetlen” sokkal erőteljesebben, nyersebben, valóságteljesebben, izgalmasabban mutatja be a szesztilalom időszakát, és a szeszcsempészek világát.

Alexandra Ripley gardéniás hölgye, pedig egyszerűen csodálatos, egyik kedvenc könyvem. Remekül festi le a viharos, húszas évek Amerikáját, Európáját, és a vad charleston korszakát.

7/10