Könyvek az elmúlt évből 1. rész

Néhány bejegyzésen keresztül az elmúlt egy év olvasmányaiból szemezgetek röviden, a blog instagram oldalának bejegyzéseit használva segítségnek, illetve emlékeztetőül.

Jodie Picoult - Jennifer Finney Boylan: Bódító méz 

Fantasztikus könyv a maga nemében, Jodi témaválasztása bravúros, mint mindig. A történetvezetés remek és kellően feszült volt, ahol kellett. Egy családi lélektani dráma, egy szép szerelem története, kiváló karakterekkel.

Nekem kicsit sok volt benne a méhekről, úgy éreztem, hogy ilyenkor megakad a történet lendülete, kizökkenek a könyv hangulatából, de értékelem a szerző kutatómunkáját, mert amúgy sok érdekeset tudtam meg.

Bár mindenre választ kapunk a történet végén, mégis elmaradt nálam a nagy „hűha” érzés, de azért egy nagyszerű, feszült, érzékenyítő emlékezetes olvasmányélmény marad.

Mindig érdekesnek tartom a közösen írt könyveket és kíváncsi vagyok, kinek mennyi része volt benne.

Kelly Harms: Amy Byler megkésett élete

Vannak könyvek, amelyekre véletlenül bukkanok rá, nem tudok róla semmit, de valamiért haza kell hoznom a könyvtárból. Amy Byler is ilyen volt. A borítója volt az, amire felfigyeltem, bár semmi extra nincs rajta, nekem mégis olyan figyelemfelkeltő volt, majd a fülszöveget elolvasva döntöttem úgy, hogy ezt el kell olvasnom. 

#anyaspringa

Idétlennek tűnik elsőre ezt a hashtag, de úgy voltam vele, hogy minél többször olvastam és bukkant fel a történetben, teljesen magamévá tudtam tenni és a végére barátok lettünk. Ilyen #anyaspringa napokra, hetekre minden anyának szüksége van, de továbbgondolva a dolgot apáknak, nagyiknak, és egyedülálló, magányos vagy éppen túlhajszolt embereknek is. 

Két könyvről röviden

Amik nem igazán nyerték el a tetszésemet:

Jude Morgan: A bánat íze

Először a könyv gyönyörű borítójára figyeltem fel, utána persze elolvastam a fülszöveget is, ami alapján nagyon ígéretesnek tűnt a könyv, így fel is került gyorsan a várólistámra.

A történet a Brontë nővérek életét meséli el, a gyermekkoruktól kezdve, egészen az íróvá válásukig. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni. Angol vidék, angol írónők, különleges életutak.

Nem mondom, hogy rossz könyv volt, inkább csak engem talált meg rosszkor. Az is igaz, hogy a Brontë nővérek munkásságában sem mondhatom magam túlzottan jártasnak, egyedül Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvét olvastam már régebben, az akkor tetszett.

A Bánat ízétől erősen depresszív hangulatba kerültem, ugyanis a nővérek élete egy tömény szenvedés volt. Jó, nyilván most túlzok egy kicsit, de akkor is. Felháborított, az apjuk viselkedése, a testvérüké, sőt néha az övék is, hogy sokszor nem voltak képesek kiállni magukért. 

Azt nem tudtam róluk, hogy kezdetben álnéven írták és adták is ki a könyveiket, még az apjuk sem tudott a dologról. Még akkor sem, amikor már híresek lettek a könyveik, a lányok nehezen szánták rá magukat, hogy elárulják neki titkukat. Charlotte, Emily és Anne, végig távol maradtak tőlem, de az életük az megérintett.

Mitch Cullin: Mr. Holmes

A filmet már láttuk korábban, az tetszett, így azt hittem már tudom mire számíthatok, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Azt gondoltam, hogy már ismerem a  történetet, semmi meglepetés nem érhet... hát nem ez történt.

A könyv egy bizonyos pontig teljesen rendben volt, olyan volt, mint a film. Egy szép lassan folydogáló történet, főszerepben az idős Mr. Holmes-szal, megismerhettük, láthattuk, amint vidéken a méheivel tölti mindennapjait, elkísérhettük még az utolsó nagy utazására Japánba, visszaemlékezésein keresztül pedig a legutolsó esetét is megismerhettük (ami számomra elég zavaros volt). 

Aztán a könyv egy pontján, mondhatjuk úgy, hogy a tetőpontján, a történet a filmhez képest számomra egy felháborító, érthetetlen, és furcsa fordulatot vett. És így már az egész könyvet értékelhetetlennek éreztem... 

Szóval szembetaláltam magam egy olyan ritka esettel, amikor a könyvből készült film százszor jobban tetszett, mint maga a könyv.

Szerintem az író is elszégyelhette magát, legalábbis én remélem, hogy ezt tette, amikor megnézte a filmet, és a homlokára csapott, hogy á, valóban nekem is inkább így kellett volna befejeznem a történetet.  Meg amúgy is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy másik író teremtményét, a saját hasznomra a sárba döngöljem.

Nagyon mérges vagyok, annyira utálom az ilyen drasztikus, ugyanakkor teljesen értelmetlen, sehová sem vezető befejezéseket.

Zsófi

Natasha Solomons: A Hartgrove-ház

Szörnyű dolog a bátyád feleségét szeretni...

Szilveszter estéje, Dorset, Anglia 1946.

Gyertyák lángja világítja be a nagytermet, gramofon sistereg, a vendégek pedig táncolnak, és pezsgőt kortyolgatnak. Ezen az éjszakán a Hartgrove-ház ismét felidézi régmúlt dicsőségének napjait. Mikor a Fox-Talbot család fiai visszatérnek a háborúból, elhatározzák, hogy megmentik az ősi családi birtokot a biztos csődtől. Azonban a gyönyörű énekesnő, Edie Rose érkezése összekuszálja a szíveket és a családi kapcsolatokat, s ez végzetes áruláshoz vezet.

Ötven évvel később, az elismert zeneszerző, Harry Fox-Talbot emlékezik vissza az életére, s próbálja meg enyhíteni nemrég elhunyt felesége miatt érzett gyászát. Négyéves unokájáról kiderül, hogy kivételes zenei tehetség, ezért egyre több időt töltenek együtt. Az új élmények, tapasztalatok, melyeket a kisfiú közelsége által kap, arra sarkallja őt, hogy végre szembenézzen a múltjával is. 

Páratlan regény szerelemről és árulásról, és arról, hogy sosem késő a megbocsátást keresni.

Azzal kezdem, hogy a címválasztást egy kicsit megkérdőjelezzem. Bár nagyon jól hangzik a Hartgrove-ház is, ez kétségtelen és valóban főszerepet játszik a könyvben ez a nemesi ház,  egy biztos pont, ahol szereplőink élnek, visszatérnek,  életük fontos helyszíne, de az eredeti cím a The Song Collector is tökéletes cím lehetett volna, egy megfelelő fordításban. A Tyneford-ház után a Hartgrove-ház nem túl fantáziadús cím, de ez csak az én véleményem, és nem is kötekszem tovább.

A történet azzal indul, hogy a Fox-Talbot család fiai és apjuk, a Tábornok a háború után visszakapják az ősi családi birtokot, igen rossz, lepusztult állapotban. A házra lerombolás várna, de a fiúk úgy döntenek, hogy megtesznek mindent a megmentéséért. Jack és George a háborúból tértek vissza, de a legkisebb fiúnak Harry-Foxnak fel kell adnia cambridge-i tanulmányait és otthon kell maradnia, hogy segíthessen a bátyjainak. Harry dolgozik, ahogy tud, de érzi, hogy ez nem az ő útja, mindennél jobban szereti a zenét. Szinte megszállottan gyűjti a Dorsetben élő parasztemberek népi énekeit, lekottázza és leírja őket, és a fejében már szól is a zene, az összegyűjtött dalokat a saját szimfóniájához használja fel, minden vágya, hogy zeneszerző legyen. A távozását, a vágyai beteljesítését azonban megnehezíti Jack, a bátyja szerelme Edie Rose, a híres énekesnő, aki a birtokra érkezik.  

A könyv cselekménye két szálon fut, az egyik a fiatal, a másik a nagypapa Harryt mutatja be. A nagypapa Harry éppen eltemette feleségét Edie-t, aki a fiatal Harry korában bátjya szerelmeként érkezett a birtokra. Megismerjük a jelenkori Harryt, részesei leszünk annak, amikor felfedezi négyéves fiúunokája, Robin kivételes zenei tehetségét, és figyelemmel kísérhetjük, amint a szárnyai alá veszi, ahogyan a zene által közel kerülnek egymáshoz, és ahogyan Harry féltőn terelgeti, próbálja megadni neki a korosztályának megfelelő társaságot és szórakozást is, több-kevesebb sikerrel. 

A fiatal művész és szerelmes Harry is bemutatkozik,  beavat bennünket a zene szépségeibe, a zene erejébe. Az ő szemén keresztül látjuk Dorset és a  Hartgove-ház szépségét, és éljük át Edie iránt érzett szerelmét.

Ebben a könyvben ne számítsunk titkokra, meglepetésekre, sőt még izgalmakra sem. Olyan, mint egy édes-bús szimfónia, ami az elején halk és lassú, a közepén élénkül, zavarossá válik egy kicsit, indulatokkal, érzelmekkel teli, a végén pedig megnyugvás, megbocsátás, elmúlás csendessége és szelídsége zárja. 

Szerettem a szereplőket, a mellékszereplők is nagyon színesek, érdekesek, szeretetreméltóak voltak, és  volt egy-két megmosolyogtató jelenet is benne. 

Szerelem, megbocsátás, barátság, elmúlás, család, zene mindenekfelett, no és persze a Hartgrove-ház, nekem tetszett ez a könyv. 

Azért nem adok mégsem 10 pontot, mert  szerettem volna, ha jobban megérint érzelmileg, ha én is szívvel-lélekkel benne lehettem volna a történetben. 

9/10

Bea

Rosalie Ham: A ruhakészítő

Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle "Tilly" Dunnage-ot elüldözték a szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.

Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele - és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.

A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll.

Egyszerűen muszáj leírnom, hogy mennyire elégedetlen vagyok a fülszöveggel, azért is mert szerintem túl sokat árul el a cselekményből és azért is mert egyáltalán nem sikerült megragadnia a könyv hangulatát, és azt sem igazán, hogy miről is szólt ez a történet.

A könyv, a történet, a szereplők, és a megdöbbentő fordulatok még így napok elteltével is járnak a fejemben, és mikor befejeztem az olvasást még elég vegyesek voltak az érzéseim a könyvvel kapcsolatban, de most így pár nap után, azt mondom, hogy nekem tetszett.

A könyv elején még nem igazán tudtam hová tenni az eseményeket, fogalmam sem volt merre fog ez a történet tartani, és bár a fülszövegben Tilly Dunnage van főszereplőként emlegetve, szépen lassan rájöttem, hogy ez a történet nem igazán csak róla szól, hanem erről a poros, szinte a semmi közepén lévő ausztrál kisvárosról, Dungatarról és a rendkívül szórakoztató közösségéről.

Bizony, a fülszövegben csak pár szereplőt emelnek ki, a könyv viszont tele van egyedibbnél egyedibb karakterekkel, mint például Tilly anyja, bolond Molly, aki teababával a fején perel a lányával, amiért az meg akarja mérgezni, vagy a később Trudyvá avanzsált Gertrude, a boltosék célratörő lánya, az izületi problémákkal küszködő Mrs. Almanac és rosszindulatú patikus férje. Ezenkívül még számos, pletykás és igen rosszindulatú lakos, ám ne féljünk az írónő nem kíméli őket a történetünk során, sőt akár azt is mondhatjuk mindenki elnyeri majd méltó büntetését.

Teddy sokkal több egy ünnepelt futballsztárnál, Farrat őrmester pedig valami elképesztő egy figura volt, és nem mellesleg  a legjobb ember Dungatarban.  Itt van még nekünk a címadó szereplőnk Tilly, aki messze a legkülönlegesebb és legerősebb női főszereplő akivel mostanában találkoztam. Az ő múltja végigkísér minket a történet folyamán, mindig egy kicsit többet tudunk meg róla, és arról, hogy miért kellett annak idején elhagynia a várost.

A történetet nem mondanám kifejezetten mozgalmasnak, de itt nem is ez volt a lényeg, nem ez volt a könyv erőssége. Inkább az írónő olvasmányos stílusa, a történet apró, de rendkívül  szórakoztató pillanatai, és a szatírikusan bemutatott szereplői.  

A történet végefelé bekövetkezett egy olyan fordulat, hogy rendesen leesett az állam, sőt egy kicsit el is szomorodtam. A könyv végén minden a helyére kerül majd, megismerjük Tilly megrázó múltját, Dungatar divatos ruhákba bújtatott lakói pedig végül megkapják azt, amit igazán érdemelnek.

U.i: Anyát napok óta nyaggatom, hogy kezdje már el végre a könyvet olvasni, hogy jól megbeszélhessem vele, és megtudjam, hogy ő milyennek találja a könyvet. Nagyon remélem hamarosan megkönyörül rajtam...

9/10

Zsófi

Belinda Alexandra: Ezüst akácia

Belinda Alexandra káprázatos regénye a húszas évek elején kezdődik, két kivételes nővér életéről és az ausztrál némafilmek világáról szól.

A jómódban élő testvéreknek, Adélának és Klárának édesanyjuk halála után menekülniük kell Prágából, ezért az Ausztráliában élő nagybátyjuknál keresnek menedéket. Számtalan nehézség, kaland és megrendítő esemény után a már felnőtt Adélából filmrendező lesz.

Az Ezüst akácia egy feledhetetlen utazás a sokszínű emberi sorsok között. A történet szárnyat ad a képzeletünknek, melyben éppúgy benne van a remény, a csillogás és a szívfájdalom, mint ahogyan az Adéla által rendezett filmekben is.

Imádom Belinda Alexandra főhősnőinek sokszínűségét. Az egyik könyvében egy francia varieté-táncost ismerhetünk meg, a másikban egy zárdában nevelkedett olasz partizánnőt, vagy egy spanyol flamenco táncosnőt.

Ebben a könyvben is egy hasonlóan érdekes főhősnővel volt dolgunk Adéla személyében egy lelkes állat- és természetvédő némafilm rendezőt ( hűha, nem mindennapi kombináció ez :)) ismerhettünk meg.

A történetünk Csehországban kezdődik, itt ismerkedünk meg főhőseinkkel Klárával és Adéllal, akik aztán menekülni kényszerülnek szeretett szülőhazájukból és a távoli kontinensen, Ausztráliában remélnek menedéket. 

Ausztráliában aztán megismerjük a lányok bácsikáját, Otát és bájos indiai feleségét, Ranjanát. Bepillantást nyerhetünk a húszas évekbeli Ausztrália világába, a helyi filmiparba, a mozik működésébe és a némafilmek világába.

Persze időközben még fény derül családi titkokra is, főhősnőnk szerelembe is esik, nehézségek állnak az útjába, majd megküzd velük, elesett rókakuzu kölykökön segít, megvalósítja álmait és végül boldog lesz. Minden megvan ebben a regényben ami egy jó Belinda Alexandra könyvhöz kell. Még azt is sikerül velem elhitetnie az írónőnek, hogy egy nő képes két férfit is tiszta szívvel szeretni. (Pedig én valahogy nagyon írtózom ezektől a szerelmi háromszöges helyzetektől.)

A nagy áradozásom mellett azért muszáj azt is megemlítenem, hogy most valahogy ezt a könyvet érzem az eddig a szerzőtől olvasott könyvek közül (Toszkán rózsa, Vadlevendula) a leggyengébbnek. Valahogy egy-két esemény egy kicsit kiszámítható volt. De ettől függetlenül maradok továbbra is az írónő hű olvasója (és rajongója is).

9/10

Zsófi

Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban

„A flamenco nem tánc, hanem vallási rítus.”

Paloma  édesanyja valaha a párizsi opera balett-táncosa volt, ám ő hiába szenteli életét a táncnak, nem veszik fel a balettkarba. Egy napon azonban titokzatos spanyol kísértet látogatja meg, hogy átadjon neki egy pár arany fülbevalót. A lány fejében egymást kergetik a kérdések: Mit akar tőle a szellem? A nagymamája miért gyűlöli annyira a flamencót? És miért utasították el a jelentkézését a tánckarba? A flamencónak köszönhetően rátalál a szerelem, nagyanyja meséiből pedig megismeri a gyökereit és a családja múltjában rejtőző sötét titkokat.

Azt vettem észre, hogy Belinda Alexandra szereti történelmi eseményekbe ágyazni regényei történetét, mint ahogyan tette ezt a Toszkán rózsában is. Ott Olaszország helyzetével és küzdelmével ismerkedhettünk meg a II. világháborúban. Ezúttal a jelenben Franciaországban vagyunk, a másik, múltbéli szál pedig Spanyolországba kalauzol el bennünket. Az 1910-es évekbe a munkásmozgalmi megmozdulásokba és a későbbi spanyol polgárháborúba láthatunk bele kicsit jobban az írónő és szereplői segítségével.  

A történetet misztikussá teszi egy múltbéli szellem megjelenése.  A táncon keresztül nagyon erős érzelmeket közvetít. A balett és a flamenco is megjelenik a könyvben, de a flamenco kap nagyobb, erőteljesebb, érzelemdúsabb szerepet. Szenvedélyes tánc, amivel egy egész életet el lehet mesélni, a táncos a lelkét mutatja meg a közönségnek.  Ilyen volt ebben a regényben la Rusa, a híres flamenco táncosnő, aki táncával extázisba kergette az embereket. Vicces momentum a múltbéli cigány törzs felbukkanása és jelenléte is.

Jól váltogatja az idősíkokat, amikor a történetben felbukkan egy rejtély, akkor rögtön átvált egy másik nézőpontba, másik időbe, ahol megkapjuk a magyarázatot, de csak azért, hogy aztán egy újabb felbukkant titok megfejtésén gondolkodhassunk.  Barcelona gazdag elitje és a munkásosztály szegénységben élő szereplői váltakoznak a régmúlt történetében, főként két lány és családjaik sorsa van a középpontban, a szegény Celestináé és a gazdag Eveliné. Életük egy ponton összetalálkozik, és megtudhatjuk mit hoz ez mindkettejük jövőjében. Tele van a történet szeretettel, szerelemmel, bánattal, titkokkal és a végén minden a helyére kerül, Paloma is választ kap a kérdéseire.

Belinda Alexandra ezúttal sem okozott meglepetést, hozta a megszokott formáját, és ennek én örülök is.

10/10

Bea

Natasha Solomons: Mr. Rosenblum listája

Jack Rosenblum a második világháború előtt feleségével és kislányával menekülni kényszerül Berlinből. Így megannyi sorstársával zsidó menekültként érkezik Angliába. A bevándorlók kapnak egy listát, hogy könnyebb legyen számukra a beilleszkedés, és hogyan viselkedjenek "angolként". Jack igyekszik pontról pontra betartani a javaslatokat. Kitartásának köszönhetően egy szőnyeggyárat működtet, méregdrága Savile Row öltönyt visel, Jaguárral közlekedik, sosem beszél németül, és fel tudja sorolni a brit monarchia valaha élt összes szereplőjének a nevét.

Egy dolgot nem tud elérni: hogy megbecsült tagja lehessen egy előkelő angol golfklubnak.  A háború utáni Angliában ez számára a lehetetlennel egyenlő. Ezért Jack Rosenblum úgy határoz, hogy megépíti a saját golfpályáját, és létrehozza saját elegáns golfklubját.

Natasha Solomonstól ez az első könyvem, úgy érzem nagyon jól választottam, amikor leemeltem a könyvtár polcáról, bevallom, csak a csodaszép borítója miatt.  Mr. Rosenblumot az első oldalakon még nem nagyon tudtam hová tenni magamban, magának való, önző embernek tűnt, annyira angollá akart válni, hogy nem nagyon foglalkozott mással, főként nem a feleségével Sadie-val, aki viszont nem akart angollá válni, nem akarta elfelejteni a zsidó szokásokat, az édesanyja receptjeit, a Németországban maradt családtagjait, és esténként titokban németül mondta a hagyományos német esti meséket kislányának Elizabeth-nek. Jack azonban nem foglalkozott már ezekkel a dolgokkal, otthon is angolul beszéltek, ezáltal elvesztették a meghittséget, a kapcsolatuk már szinte csak formai volt. Így fordulhatott elő, hogy Sadie egyszercsak Dorsetben találta magát, ahol Jack egy nádtetős falusi parasztházat vásárolt hatalmas területtel, ahol a golfpályáját készült felépíteni. És itt történt az igazi varázslat, az angol vidéki emberekkel, Curtissel, Basettel, a gyapjas disznóval, Curtis titkos receptű almaborával, Bobbi Jonessal. Zöld Jack, és a szentjános-bogarak, a Baum torta, a gyönyörű angol vidéki táj segített a Rosenblum házaspárnak, hogy  megtalálják az életben, amit szeretnének, rátaláljanak magukra, mégha nagyon göröngyös is az út odáig. 

Ez a könyv a Pettigrew őrnagy utolsó csatája c. könyvet juttatta eszembe, és ahhoz hasonlatosan a kedvencem lett. Finoman átszőtt humor jellemzi, nem harsogó, hanem az a nagyon megmosolyogtató, jóleső. És ahogyan az a történet is, úgy ez a könyv is szól a kitartásról, a család erejéről, a szeretetről, és ami a mai napokban nagyon aktuális, az elfogadásról is.  Aki szereti az angol vidéki életet, az angol embereket, a gyönyőrű tájleírásokat, a finoman szórakoztató történeteket, mindenképpen olvassa el.

10/10

Bea

Belinda Alexandra: Toszkán rózsa

Végy egy zárdába adott csecsemőt, akivel 15 évesen találkozunk legközelebb, adj hozzá egy ódon olasz kastélyt, gonosz úrnővel, kedves kislánnyal, itt hints bele egy kis titokzatosságot, majd keverd meg egy kis börtönnel, erőszakkal, olasz fasizmussal, tedd pikánssá vándorszínészettel és egy újabb csecsemővel, ekkor hozzáadod a fő alapanyagot a 2. világháborút, az olasz embereket, Mussolinit, fűszerezd meg szerelemmel, zenével, művészettel, családdal, összetartással, bajtársiassággal. Ha mindez megvan, megkapod Belinda Alexandra Toszkán rózsáját, ami a végső "fogyasztásig" fogva tart, nem tudod letenni. Kritizálhatod, hogy ebből vagy abból kicsit sok, vagy éppen kevés van benne, nem szeretheted az egyik hozzávalóját, te kihagynád belőle, de attól még élvezheted, és elismerheted, hogy ez egy remek könyv.

Olyan volt ez a történet, mintha Belinda Alexandra több könyv ötletét gyúrta volna egybe. Voltak részek, amikből még szívesen olvastam volna tovább, volt olyan történés benne, amit a nagyságához képest nem találtam elég drámainak :), és sok olyan volt, ami úgy volt jó, ahogy volt. Szeretem azokat a történeteket, amiben egy embert, ebben az esetben Rosa-t követhetünk végig életének fontos eseményein, ahol a szemünk láttára bontakozik ki és fejlődik egy ember, egy erős nő jelleme. Szeretem a romantikus könyveket, sőt még azt is szeretem, ha van bonyodalom és gonosz is egy könyvben (aki persze majd elnyeri méltó jutalmát:)), a titkok, rejtélyek és egy kis misztikum pedig sosem volt ellenemre. 

Mindez benne volt ebben a könyvben, és bár voltak benne kiszámítható dolgok, de ugyanúgy voltak meglepetések is, a legvége, amikor pedig már azt hittem mindent tudok, na ott egy jó kis csavar volt! 

10/10

Bea

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

1938 tavaszán járunk, amikor is a zsidóknak már nem biztonságos Bécsben élniük. A fiatal Elise Landaunak sikerül Angliában egy udvarháznál munkát találnia, így kénytelen a családját, a fényűzést és a kényelmet  hátrahagyni, és szobalányként folytatni eddigi életét, egy számára teljesen idegen országban. Lakóhelye ezentúl Tyneford lesz, az öbölnél álló hatalmas ház, ahol a cselédek folyvást ezüstöt fényesítenek, és frissítőket szolgálnak fel a teraszon. De a háború fenyegetően közeleg, a világ nagy változások előtt áll. Amikor Tyneford urának ifjú örököse, Kit hazatér, a két fiatal között szokatlan barátság szövődik, amely átformálja Tynefordot és Elisét is - visszavonhatatlanul.

És végre megvan az augusztusi szabadon választott Mini-Könyvklubos olvasmányom is. (A Mini-Könyvklubról már írtam korábban is egy bejegyzést, amit ide kattintva érhettek el, és ne feledjétek, még ér jelentkezni! :))

Ez a könyv sajnos kivételt képez az eddigi Könyvklubos romantikus olvasmányaim közül, mégpedig azért, mert az előző három könyvvel ellentétben, ez most nem annyira tetszett.

Egész jól indult a könyv, persze Elisét nem kedveltem még túlzottan a könyv elején, gyerekesnek és elkényeztetettnek tartottam, de aztán ahogy haladtak az események a jelleme szépen fejlődött és kikupálódott, olyannyira, hogy meg is szerettem őt.

A Kittel kibontakozó szerelmük is nagyon jól kidolgozott, és egyedi volt.

Szerettem, ahogy az írónő bemutatta Tynefordot, a gyönyörű angol vidéket, a cselédek mindennapi munkáit, az udvarház életét,  a halászatot, a fényűző esti bálokat.

A könyv második felében azonban nagyon elromlottak a dolgok, ott kezdődik, hogy úgy száz oldallal bőven lehetett volna rövidebb a könyv, és így talán a történet sem laposodott volna el.

VIGYÁZAT A KÖVETKEZŐ RÉSZ CSELEKMÉNY LEÍRÁST TARTALMAZ!

Persze várható volt Kit eltávolítása a színről (amit a II. világháború kitörése biztosított), hogy Elise a hősszerelmes szerepében csilloghasson, de Kit eltávolításának módja számomra akkor is felháborító és nem túl valósághű volt. Már az első vitorlás akciót is feleslegesnek éreztem a történet szempontjából, nem értettem miért nem hívhatják egyszerűen csak vissza a seregbe, és halhat meg majd hősként a csatatéren. Miért kell a felettesétől azt a parancsot kapnia, hogy most azonnal induljon ki egy hajóval vissza az egységéhez a nyílt óceánra? Meg egyébként is eddigi (háborús könyvekből és filmekből szerzett) ismereteim alapján a sebesülteket már nem is az eredeti egységükhöz szokták visszaküldeni... kételyeimet megosztottam családunk férfi tagjaival, ők is azt mondták, hogy ez tényleg így szokott lenni.

Egyszóval nem értem, ha már egy író a II. világháború időszakát használja a regénye színteréül, akkor miért nem tud hű maradni a valósághoz. Miért kell főhősét egy a valóságtól elrugaszkodott kamikaze akcióba küldeni? Ja, igen a második vitorlás akció volt ez a bizonyos halálos küldetés, ami után Tyneford lakói, és szenvedő (és nem reménykedő) hősszerelmesünk Elise, bár teljes bizonyosságot nem szereztek róla, hogy Kit halott, ők úgy döntöttek mégis az lesz, és innentől kezdve már csak múltidőben beszéltek róla.

A regény vége számomra már nem tartogatott semmiféle csavart, hisz sejtettem, hogy valami ilyesféle vége lesz...

CSELEKMÉNY LEÍRÁS VÉGE!

Még én magam is meglepődtem azon, hogy nem annyira tetszett ez a könyv, annál is inkább mivel a molyon is 90%-os volt...na mindegy ízlések és különbözőségek. :)

Még kihoztuk a könyvtárból Natasha Solomons másik könyvét is, a Mr. Rosenblum listáját, és hát igen annak is olyan elképesztően szép borítója van, mint a Tyneford háznak.... majd Anyával előolvastatom... :)

7/10

Zsófi

Renée Rasen: Babaarc

Többet vártam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam. Nagy rajongója vagyok a 20-as éveknek, szeretem a rojtos, extravagáns ruhákat, a tollas fejdíszeket, a hatalmas gyöngysorokat, és imádom e kornak a zenéjét is.

Így hát nagy örömmel vettem a kezembe ezt a könyvet, de sajnos csalódnom kellett. Nekem egyáltalán nem sikerült visszaadnia a húszas évek hangulatát. A könyv elején még egész jónak tűnt, amikor például összefutottak egy étteremben Charlie Chaplinnel, vagy egy Buster Keaton filmet néztek meg a moziban, de aztán egy kicsit ellaposodott az egész, és egy szerelmi háromszög féleség került a könyv középontjába. (azért írom, hogy féleség, mert  a könyv elején kezdődött, és majd csak a végén került elő újra, nem túl meglepetésszerűen)

A könyv főszereplője Vera engem nagyon idegesített, nem szeretem az ilyen határozatlan, jellegtelen hősnőket. Sokkal jobban kedveltem például a harcias, ami a szívemen az a számon típusú Bashát. 

Aki szintén szereti a húszas éveket, azoknak ajánlani tudom Matt Bondurant A fékezhetlen és Alexandra Ripley A gardéniás hölgy című könyveket. 

„A fékezhetlen” sokkal erőteljesebben, nyersebben, valóságteljesebben, izgalmasabban mutatja be a szesztilalom időszakát, és a szeszcsempészek világát.

Alexandra Ripley gardéniás hölgye, pedig egyszerűen csodálatos, egyik kedvenc könyvem. Remekül festi le a viharos, húszas évek Amerikáját, Európáját, és a vad charleston korszakát.

7/10

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Minden bejegyzésemet kezdhetném így: Könyvtári szerzemény.:) Mert bár itthon is nagyon sok olvasatlan könyvünk van még, azokat mindig hátrasoroljuk. „Azok megvannak, bármikor elolvashatjuk őket” - felkiáltással. 

A szikomorfa egy gigantikus méretű, sokszor 30-40 méter magasra növő vadfügefa. A könyv egyik főszereplője Odette szó szerint egy szikomorfán született. A történet a jelenben játszódik, három barátnő Odette, Clarice és Barbara Jean mai életén keresztül betekintést nyerhetünk a múltjukba, fiatalkorukba, az 50-es évektől, korrajzot kapunk a 50-60 as évek Amerikájáról, pontosabban az Indiana állambeli Plainview városkáról, annak fehér, de legfőképpen fekete bőrű lakóiról. A három barátnő elválaszthatatlan, irigylésre méltó barátsága kislánykorukban kezdődött és évtizedekkel később még mindig tart.

Megismerhetjük mindhármuk életét, múltjukat beleszőve a jelenbe. Szerettem ezt a könyvet olvasni, nem is siettem vele, mert nem az volt a cél, hogy minél hamarabb elolvassam, hanem, hogy minél tovább maradhassak a három barátnővel. Szívesen lettem volna az egyikük, hogy megtapasztaljam azt a sok támogatást, amit adnak egymásnak, szeretetet, amit egymás iránt éreznek, de közben mégsem, mert nem szerettem volna azokat a fájdalmas, szinte kibírhatatlan sorsokat, történéseket átélni, amiken keresztülmentek. 

A történet nem nélkülözte a humort sem, sőt mondhatnám, hogy az igazán megmosolyogtató szereplők és jelenetek nagyon szerethetővé tették a könyvet, a városka lakóit.  Odette-nek volt egy misztikus tulajdonsága is, ami nem tűnt szokatlannak, teljesen belesimult a regénybe és vicces helyzeteket is teremtett.

Kedvenc könyvemmé lép elő ez a regény, vicces, szórakoztató, romantikus, fordulatos, ugyanakkor megrázó és megható, nem felszínes, igazi kincs. 

10*

Bea