V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

Mindig is vonzottak az időutazásos vagy az idő örökkévalóságát megragadó történetek, nem volt kérdés, hogy ez a könyv is érdekel.

A történet megmutatja az élet szépségét, az idő állandóságát, és megforgatja a fejünkben a kérdést, ha vajon, több száz évig élhetnénk, mit adnánk érte cserébe. Mondjuk az ördögnek. Érdekes és hívogató lehet-e a több száz év úgy is, hogy közben szeretteink elhalnak mellőlünk, csak az emlékük marad velünk, mi pedig tovább élünk? 

Közben pedig bejárjuk a világot, olyan helyekre, olyan országokba és városokba jutunk el, amiket sosem láthattunk volna, mert egyszerűen egy emberélet nem elég hosszú mindezek felfedezésére és megtekintésére.

Simone St. James: Alkony Motel

Bates Motel, Stephen King - ha ez a két név jelent neked valamit, akkor az Alkony Motel kedvedre való könyv lesz. Nem vagyok odáig a kísértettörténetekért, de ez a könyv éppen annyira volt természetfeletti és ijesztő, mint amennyit még én is elviselek és élvezek is, a szerző nagyon jól egyensúlyozott a bűnügyi történet, a thriller és a szellemhistóra műfajok között, a nyomozás, a múltbéli titkok és a jelenben történő feszültségek letehetetlenné tették a könyvet. 

Amúgy hátborzongató ez a füst dolog. Néha csak úgy a semmiből az íróasztalomnál ülve megcsapja az orrom a cigarettafüst, úgy, hogy senki nem dohányzik nálunk és mivel kertes házban lakunk, a folyosóról, lépcsőházból sem jön be. Nagyon ritkán fordul elő, és nem rémiszt meg a jelenség, hanem inkább valamiféle jó érzés fog el ilyenkor.

Alix E. Harrow: Tízezer ajtó

Sokat vártam ettől a könyvtől és nem kellett csalódnom. Ha szeretitek a valóságon túli világot, ha szerettek elgondolkodni párhuzamos valóságokon, ha a képzeletetek tud szárnyalni és mindig is szárnyalt, ha egy különös élmény részesei lennétek, akkor el kell olvasnotok ezt a könyvet.

Olyan fantázia és valóság keveréke ez a történet, ez a könyv a könyvben, amit akkor tudtok értékelni, ha ti magatok is elgondolkodtatok már legalább egyszer, hogy vannak-e a fűben apró tündérkék, ha egy elhagyott ház romos ajtaja, ablaka régi történeteket sugallt, ha kíváncsiak voltatok egy túra alkalmával, hogy  hová vezet a hegy oldalában az elhagyott vasajtó, ha történtek veletek néha olyan dolgok, amiket ti magatok sem tudtatok megmagyarázni. 

Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni

Sokan nem rajonganak a novellákért, pedig megvannak a maga előnyei és szépségei, én kifejezetten szeretem őket. Sokféle témában olvastam már novellagyűjteményt, most egy igazi csemege került a kezeim közé. 

Bár novellák, azonban kevés kivételtől eltekintve ezek az írások bizonyos módon összefüggésben vannak egymással, a címadó írás például három részből áll és nagyon elgondolkodtató. 

18 novellát olvashatunk a könyvben és közben hatalmas utazásokat teszünk meg. Járunk az ősi Kínában, a múltban, a jövőben, a jelenben, más dimenziókban, és a virtuális világban.

Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

Nem tudom mit tennék, ha egyik napról a másikra elveszteném a kapcsolatot a külvilággal, ha leállna minden, nem lenne internet, nem lenne telefonhálózat és a családom is távol lenne tőlem. Nem tudnám, mi történt, és azt sem, hogy tudok abból a helyzetből kikerülni. Éltetne-e valamiféle remény, vagy feladnám a kilátástalan helyzet miatt, nem reménykednék, csak várnék. Hogy mire, persze azt sem tudnám.

Hasonló szituációba kerültek a könyv szereplői is, bár azért teljesen más a körítés. Augustine, az idős csillagász, saját döntése következtében maradt magára az elszigetelt kutatóbázison. Amikor egy katasztrofális esemény miatt kiürítik a kutatóállomást, a dolgozókat evakuálják, a 78 éves férfi úgy dönt, hogy ő marad, nem hagyja el az állomást. 

Boldogság és könyvesbolt

Eduardo Sacheri: Ilyen a boldogság

Hogy milyen? Olyan, hogy észre sem vesszük, miközben már ott van. Valószínűleg ez az igazi, a leghétköznapibb boldogság. Mint amilyen ebben a történetben is van. 

Pedig a könyv cselekménye egyáltalán nem hétköznapi módon indul. Lucas élete alapjaiban fordul fel, amikor a 14 éves Sofia becsenget az ajtaján és közli vele, hogy ő a lánya. Édesanyját nemrég elveszítette, ezért úgy gondolta megkeresi soha nem látott apját, aki viszont nem is tudott Sofia létezéséről.

Thriller csütörtök: És bebújt az ördög

Ania Ahlbornnal ez a második találkozásom volt. Már az első találkozásunkor, a Vértestvérek után megállapítottam magamban, hogy Ania amilyen kis konszolidáltnak és szimpatikus személyiségnek tűnik, ahhoz képest, elég beteg és sötét könyvet tud írni. Biztos ti is csináltatok már ilyet, nem? Hogy összehasonlítottátok az író portréját a hátsó borítóról a történettel. :)

Nick Cutter: A szekta

A könyvet pont a nagy halloweeni őrületben kezdtem el olvasni, és keresve sem találhattam volna az alkalomhoz jobban passzoló könyvet. Pedig tényleg nem ez volt a célom, hanem a könyvtári kölcsönzés lejárta volt az én nagy motivációm.

Nick Cuttertől ez volt az első könyvem, bár már A falka című könyvének is nagyon megfogott a fülszövege, mégis csak végül a szekta témával kezdtem el a szerzővel való ismerkedést. A könyvet igazából a témája miatt vettem fel a várólistámra.

Friss és ropogós olvasnivalók őszre

Már régóta szeretnék írni egy őszi megjelenéses bejegyzést, és most már nem is halogatom tovább, egyrészt azért, mert már egy csomó könyv megjelent, amit ide be szerettem volna válogatni, másrészt azért is, mert mindjárt vége az ősznek. :)

Ezeket a szuper könyveket elnézegetve, már hallom is a várólistám keserves sikolyait, meg se merem nézni, mennyi könyv van rajta jelenleg...

Ehhez a jelenséghez mondjuk igazán hozzászokhattam volna, tehát nézzük az idei ősz szuper megjelenéseit:

Thriller csütörtök: Eltűnt lányok, véres margaréták és egy még véresebb család...

Ezennel új rovatot indítok a blogon, amelyben az egyik kedvenc műfajom lesz a főszereplő, remélem minél több csütörtökön várhatunk majd itt benneteket jó kis thrillerekkel! :)

Abban megegyezhetünk, hogy mostanában fénykorukat élik a thrillerek, pszicho-thrillerek, főleg a bestsellerek és az év legütősebb bemutatkozója típusúak... ;)

De végülis én ennek csak örülhetek, mivel igencsak nagy kedvelője vagyok a műfajnak, egyszóval mit nekem egy-két gyengébb darab, ha végül igazi kincsre bukkanok közöttük. :)

Stephenie Meyer: A Vegyész

Derekasan bevallom, én annak idején Twilight rajongó voltam, egy-két nap alatt végeztem az egyik kötettel, aztán pedig alig vártam a következő részt. 13 éves voltam és a vámpírláz engem is magával ragadott. 

Bella már olvasás közben is nagyon idegesített, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a nagy vámpírromantika iránti rajongásom, de azért arra, ahogy befeledkeztem ezekbe a könyvekbe, mindig jó emlékként fogok visszagondolni.

Vesalius titka és Az elveszett világ

Jordi Llobregat: Vesalius titka

A molyon több figyeltünk között is nagy sikert aratott ez a könyv, így amint megláttam, hogy megvan a könyvtárunkban, gyorsan elő is jegyeztem.

Nem csalódtam, egy jóféle régimódi, anatómiai ínyencségekkel felturbózott, szépen kidolgozott krimivel volt dolgom.

A történet elején még Angliában vagyunk de az egyik főszereplő, Daniel Amatnak címzett levél által egy fejezettel később már a 19. század végi Barcelonában találjuk magunkat.

Két könyvről röviden

Amik nem igazán nyerték el a tetszésemet:

Jude Morgan: A bánat íze

Először a könyv gyönyörű borítójára figyeltem fel, utána persze elolvastam a fülszöveget is, ami alapján nagyon ígéretesnek tűnt a könyv, így fel is került gyorsan a várólistámra.

A történet a Brontë nővérek életét meséli el, a gyermekkoruktól kezdve, egészen az íróvá válásukig. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni. Angol vidék, angol írónők, különleges életutak.

Nem mondom, hogy rossz könyv volt, inkább csak engem talált meg rosszkor. Az is igaz, hogy a Brontë nővérek munkásságában sem mondhatom magam túlzottan jártasnak, egyedül Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvét olvastam már régebben, az akkor tetszett.

A Bánat ízétől erősen depresszív hangulatba kerültem, ugyanis a nővérek élete egy tömény szenvedés volt. Jó, nyilván most túlzok egy kicsit, de akkor is. Felháborított, az apjuk viselkedése, a testvérüké, sőt néha az övék is, hogy sokszor nem voltak képesek kiállni magukért. 

Azt nem tudtam róluk, hogy kezdetben álnéven írták és adták is ki a könyveiket, még az apjuk sem tudott a dologról. Még akkor sem, amikor már híresek lettek a könyveik, a lányok nehezen szánták rá magukat, hogy elárulják neki titkukat. Charlotte, Emily és Anne, végig távol maradtak tőlem, de az életük az megérintett.

Mitch Cullin: Mr. Holmes

A filmet már láttuk korábban, az tetszett, így azt hittem már tudom mire számíthatok, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Azt gondoltam, hogy már ismerem a  történetet, semmi meglepetés nem érhet... hát nem ez történt.

A könyv egy bizonyos pontig teljesen rendben volt, olyan volt, mint a film. Egy szép lassan folydogáló történet, főszerepben az idős Mr. Holmes-szal, megismerhettük, láthattuk, amint vidéken a méheivel tölti mindennapjait, elkísérhettük még az utolsó nagy utazására Japánba, visszaemlékezésein keresztül pedig a legutolsó esetét is megismerhettük (ami számomra elég zavaros volt). 

Aztán a könyv egy pontján, mondhatjuk úgy, hogy a tetőpontján, a történet a filmhez képest számomra egy felháborító, érthetetlen, és furcsa fordulatot vett. És így már az egész könyvet értékelhetetlennek éreztem... 

Szóval szembetaláltam magam egy olyan ritka esettel, amikor a könyvből készült film százszor jobban tetszett, mint maga a könyv.

Szerintem az író is elszégyelhette magát, legalábbis én remélem, hogy ezt tette, amikor megnézte a filmet, és a homlokára csapott, hogy á, valóban nekem is inkább így kellett volna befejeznem a történetet.  Meg amúgy is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy másik író teremtményét, a saját hasznomra a sárba döngöljem.

Nagyon mérges vagyok, annyira utálom az ilyen drasztikus, ugyanakkor teljesen értelmetlen, sehová sem vezető befejezéseket.

Zsófi

Paul Tremblay: Szellemek a fejben

A ​​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.

Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre – az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

Ördögűzés, akut skizofrénia, valóságshow, azt kell hogy mondjam ez a fülszöveg nagyon felcsigázott engem, hatalmas kíváncsisággal, és elvárásokkal vágtam neki a könyvnek. Talán lehet, hogy ez is volt a baj, mert egy kicsit csalódott voltam, amikor a végére értem.

Persze a könyv eleje még jól indult. A megszállottság jeleit mutató Marjorie nagyon ijesztő volt, a kis húzásaitól pedig rendesen kitört a frász. Az egész történetet Majorie húga, az akkoribban nyolcéves Merry elbeszéléséből ismerhetjük meg, ettől is lett egy különleges hangulata a regénynek, bár ahogy egyre jobban haladtam a történettel, valami számomra is megmagyarázhatatlan okokból (hisz tényleg csak egy nyolcéves kislányról beszélünk) úgy lett Merry egyre ellenszenvesebb.

Amikor elkezdődött a Megszállottság című, a Barret család és Marjorie mindennapjait bemutató valóságshow, egy kicsit leült nekem az egész történet, sőt már azt sem tudtam eldönteni, hogy akkor most mi is van Marjorie-val, mert az igazán rémisztő és megmagyarázhatatlan megmozdulásai elmaradoztak. Persze erre kaptunk egy magyarázatot is, ami újból egy kis fejtörésre adott okott.

Az még nagyon zavart, hogy Marjorie apját és Wanderly atyát én fontosabb szereplőnek tartottam (és szerintem az író is), ők mégis egész végig csak olyan alig megszólaló szereplőként voltak jelen, legalábbis én így láttam őket, örültem volna, ha egy kicsit ők is nagyobb teret kapnak.

A blogbejegyzésszerű, a család valóságshowjáról szóló fejezetek kezdetben érdekesnek tűntek, később meg azt is megtudtuk, hogy ki írja őket, de egy idő után ezek a részek egyáltalán nem kötöttek le, sőt egyenesen siettem az olvasásukkal, hogy végre a rendes részekhez érjek, amikben történik is valami.

A befejezés előtt még volt részünk egy nagybetűs Ördögűzésben, ez tényleg hátborzongató volt, teljesen meg voltam vele elégedve. :)

A befejezés, a történet végkifejlete engem teljesen váratlanul ért. Nagyon tragikus volt és megdöbbentő, az biztos, hogy ilyesmire egyáltalán nem számítottam.

Egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt még viszont, de lehet a szerzőnek pont ez volt a célja, hogy törjük csak mi magunk a fejünket ezen az egészen... de egy kicsit azért csalódott is vagyok...

6,5/10

Zsófi

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?

Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszis felé rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat - de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi - csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy "ki a bűnös". Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?

Ígéretesnek tűnt a könyv címe és borítója, s igazából ennyi elég is volt, hogy felkerüljön a listámra.
Ám bevallom,  csalódott vagyok... egyáltalán nem azt kaptam amire számítottam, s a fülszöveg is csalóka egy kicsit.
A Föld felé tartó halálos aszteroida témája nagyon érdekesnek tűnt, de a történet ezen részében csalódtam a leginkább. Ugyanis egyszer sem írták le a könyvben, hogy akkor most miért is lesz végzetes az aszteroida becsapódása a Földre nézve. Azt megtudtam, hogy az aszteroida átmérője körülbelül hat kilométer, de hát ugye ez azért nem olyan nagy? Így mivel ebben a témában nem jeleskedem különösebb tudományos ismeretekkel, nem értettem, hogy tudná elpusztítani az egész Földet egy hat kilométeres átmérőjű aszteroida... Egyszer-kétszer még beszélgettek a szereplők a becsapódás következményeiről, de abból sem sok minden derült ki számomra.

Ahogy a fülszöveget írja: A visszaszámlás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszis felé rohanó Egyesült Államokról: gazdaság összeroppant,  a termény a földeken rohad.
Hát nem tudom, azt a történet folyamán igazából egyszer sem említették, hogy a termény a földeken rohad, a gazdaság összeroppanásával és az apokaliptikus hangulattal már tényleg nem tudok mit kezdeni... Az embereknek volt vize,  élelme, gyógyszerei, a kórházi ellátás sem szűnt meg teljesen, benzin ugyan nem volt, de az autókat átbütykölték, hogy étolajjal is működjenek, ja és igen azt még el ne felejtsem, hogy kocsmák és éttermek is működnek még, főszereplőnk elég sokszor eszik étteremben a történet folyamán... egyszóval az apokaliptikus hangulat nekem egyáltalán nem ezt jelenti.

A főszereplő nyomozó Hank Palace pedig nagyon semleges volt számomra, sőt néha már egy kicsit idegesítőnek is találtam. Nem tetszett, hogy sokszor lenézéssel beszélt a mindent otthagyó, bakancslistájuk teljesítéséhez hozzálátó emberekről. És azt sem értettem, hogy mi ez a nagy hév és bizonyosság, amivel belevágott a cselekmény fővonalát adó nyomozásba.
És hát igen, itt van még a gyilkosság és a nyomozás, ami végig olyan semmilyen, a végkifejlet pedig egyáltalán nem meglepő és fordulatos. Én egyenesen mérges voltam azért is, amiért az is semmilyen volt. Elkeserítő, hogy az élet a világ vége előtt is úgymond a rendes kerékvágásban megy tovább, s a rendőrök továbbra is drogügyek miatt üldözik a rosszfiúkat, én egy ilyen apokaliptikus kriminek nevezett műnél sokkal jobb és eredetibb, titokzatosabb bűntettet vártam volna...

Ez a könyv kriminek nagyon gyenge volt szerintem, sci-fi-nek pedig nem is igazán mondható... hát nem valószínű, hogy el fogom olvasni a folytatását.

6/10

Zsófi

Stephenie Meyer: A burok

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben a testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.

Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra járó lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni. 

Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.

Aztán egy váratlan fordulat következtében Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki a kietlen arizoniai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek...

A Minikönyvklub harmadik olvasmánya volt ez a könyv, és mivel a második könyvet, a Metrót kihagytam, ezt mindenképpen el szerettem volna olvasni.

Ezt a könyvet, Anyával nagy Twilight fanokként már rögtön a megjelenése után megrendeltük magunknak, mert eléggé kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen könyvet alkothat Stephenie Meyer ebben a stílusban

Végül rajtam kívül mindenki elolvasta a könyvet, és nagyon szerették is (igen még a családunk férfi/fiú tagjai is!) . Természetesen én is egyből nekikezdtem, de félbehagytam (jó-jó, csak egy vagy két fejezetet olvastam el igazából belőle, úgyhogy ezt még félbehagyásnak sem igazán lehet nevezni).  A "félbehagyás" oka az volt, hogy a történet elejét túl zavarosnak és érthetetlennek találtam....jó kis zakkant lehettem, mert most semmi zavarosat nem találtam benne. :)

És végülis nekem is tetszett a könyv, ha nem is vált kedvencemmé, mondjuk azért kaptam is a fejemre itthon, hogy miért csak nyolc pontot szándékozok rá adni.

A testbe beköltözős alapötlet  és a kidolgozás szerintem jó volt, és eredeti. Bár azt nem értettem, hogy ezek az angyali, gonoszságot nem ismerő lelkek, akkor hogy irthatnak ki ilyen egyszerűen teljes civilizációkat.

Szent Lélek Vandát egy párszor jól megráncigáltam volna (de most mondjuk az iránta támadt agresszívitásom azon  is elgondolkoztatott, hogy mi emberek tényleg ilyen gonoszak és erőszakosak  lennénk, hogy ennyire irritált Vanda angyali viselkedése...).

Mostanában nem nagyon olvastam sok romantikus könyvet, így a sokat emlegetett négyes szerelmi kör vívódásai számomra még elviselhetőek voltak.

Eddig is tudtuk, hogy a szerelem minden akadályt és határt ledönt, de most az is bebizonyosodott, hogy bizony a fajok közötti ellentétek sem jelentenek számára akadályt! :)

A film szerintem azért nem volt olyan rossz, bár így a könyv elolvasása után látom a hiányosságait is. Mivel én előbb láttam a filmet, a szereplőket már végig a filmbeli arcukkal képzeltem el. Viszont azt én sem értem (ahogy Anitiger sem), hogy Vándor haja miért nem lehetett szőke. 

Ezeket a hajszín választásokat egyébként nagyon nem szoktam érteni, főleg ha jelentősége is van annak, hozzájárul a karakteréhez, hogy valakinek mondjuk vörös a haja. Akkor a filmbe miért kell barnának lennie? Azt hiszem, mi könyvmolyok sosem fogunk ezekre a kérdésekre kielégítő választ kapni. :)

8/10

Zsófi

Adrian Barnes: Álmatlanok

Egy nap Vancouver lakossága azt tapasztalja, hogy senki, vagyis szinte senki nem aludt előző éjjel. Másnap ugyanez történik. Harmadnap megint.

Kiderül, hogy az egész világ ugyanabban a bajban szenved. Csupán néhányan maradnak az alvás képességének birtokában, ráadásul mind ugyanarról álmodnak: egy furcsa, aranyszínű fényről.

Hat napnyi teljes alvásmegvonás után bekövetkezik az alvásdeprivációs pszichózis.

Négy hét után a test belehal. A két időpont közt pedig elszabadul a pánik és a pokol. Egy bizarr, új világ jön létre, amelyben azok veszik át a vezetést, akik korábban a társadalom peremére szorultak és az új hatalom egészében nyeli le a régit.

Már megint a tetszetős borító - érdekes fülszöveg (ja, meg persze, hogy olvasok valami olyat, amit nem igazán szoktam)  csapdájába estem bele.

Így került a kezembe ez a Saramago Vakság című könyvére hasonlító, de új élményekkel már nem igazán szolgáló könyv.

A miértekre itt hiába keresnénk választ, a könyvben nem esik szó arról, hogy miért tört rá az emberiségre az álmatlanság. Csak egyszerűen vannak az Alvók és a Felébredtek.

Az azonban elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg lehetséges lenne-e az, hogy az emberiség, a civilizáció ilyen hamar összeomoljon.

Nód létrejötte nekem egy kicsit Philip K. Dick történeteit jutatta eszembe, sőt ezt még érdekesnek is találtam egy darabig, de aztán az egész történet valamiféle szürreális, elvont irányba ment át. Eléggé nyomasztó olvasmány volt.

5/10

Zsófi

Rachel Ward: Nem enged a mélység

Nem volt jó olvasni ezt a könyvet. Annyira szörnyűséges volt a története, hogy többször is abba akartam hagyni. Először az elején, aztán később, amikor semmi pozitív dolog nem történt benne. 

Carl a 15 éves fiú, egy tó partján arra eszmél, hogy két évvel idősebb bátyjára éppen ráhúzzák a hullazsák cipzárját, őt mentőautóba rakják. A viharos tóból mentették ki őket, a bátyja megfulladt, ő túlélte. A mentőben egy lány sikoltozni kezd, amikor őt meglátja. Carl nem emlékszik semmire, még akkor sem, amikor édesanyja hazaviszi a kórházból. Nem emlékszik az anyjára, nem emlékszik a házukra, nem emlékszik az életére. Fokozatosan tér vissza az emlékezete, ami szörnyű dolgokat hoz felszínre. Carl még a visszatért emlékei segítségével sem látja tisztán a dolgokat, nem tudja, hogy ő ölte-e meg a bátyját, vagy véletlen baleset volt.

Miközben lelkiismeretével, emlékképeivel viaskodik, közel kerül Neishahoz, a mentőautóban visító lányhoz, és lassan visszakúsznak fejébe a baleset körülményei és hogy hogyan jutottak el odáig. 

Ami miatt nagyon rossz volt olvasni a történetet az a Carl fejében, lelkében (vagy nem is csak ott) víz hatására (eső, mosdóvíz, árvíz) megjelenő halott bátyja, Rob, aki üreges szemű, sáros zombiként követte, és nem hagyta, hogy elfelejtse a szörnyűséget. Félelmetes, hogy valakinek ennyire sötét legyen a lelke és a gondolatai, mint Carlnak volt, és hatalmas erő kellett hozzá, hogy megpróbáljon felülkerekedni rajta.

A szerelem is úgy kúszott be a történetbe, mint ahogyan Carl emlékei kúsztak vissza a fejébe, és olyankor már-már szerettem olvasni, de aztán ismét ott volt Rob.

Ez  a könyv egy misztikus pszicho-horror címkét kap tőlem. Misztikus, mert néha én magam sem voltam biztos abban, hogy Rob csak Carl fejében létezik, vagy tényleg visszatért kísérteni és behajtani, ami jár neki. Annak ellenére, hogy szívem szerint többször is abbahagytam volna, hajtott valami, hogy olvassam végig, (pár óra alatt megtettem), és reménykedjek benne, hogy a sok sötét és gonosz dolog közül a végén mégiscsak kisüt a nap. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből minél hamarabb fel akarsz ébredni.

8/10

Bea

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.

A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel.

Anya a disztópikus történetek, és a young adult könyvek nagy rajongója, friss könyvként, már évekkel ezelőtt elolvasta az Éhezők Viadalát. Ajánlgatta nekünk is, de valamiért mégsem olvastuk el akkor. 

Aztán megnéztük a film első részét, de az nem hagyott bennünk olyan mély nyomokat, és még Anya is azt mondta, hogy a könyv sokkal jobb volt, de végül azért mégis csak megnéztük a második részt is, és az már nagyon jó volt, sokkal jobb mint az első.

A harmadik rész megnézése után pedig úgy döntöttünk a tesómmal, hogy akkor elolvassuk már a könyvet is.

Ebben engem legfőképp két dolog vezérelt:

1. Jó gyorsan elolvasom a könyveket, így majd nem kell végig izgulnom a film harmadik részének második felét, mert már mindent tudni fogok. :)

2. Szerettem volna már a végére járni ennek a Katniss - Peeta ügynek, mert már nem igazán tudtam eldönteni, mit is érez Katniss Peeta iránt.

Na jó és bevallom azért is, mert kíváncsi voltam milyen élményt nyújt könyvben, és hát egész jó volt olvasni, még így is, hogy a történet már nem tartogatott számomra túl nagy meglepetéseket. Megjegyezném, hogy a filmadaptációkat is nagyon jól, és könyvhűen sikerült elkészíteni. Természetesen elolvasom a többi részt is. :)

9/10

U.i:. És ezzennel ünnepélyesen megfogadom, hogy nem fogok olyan nagy előítéletekkel közelíteni ezekhez a nagy sikert elért young adult könyvekhez/sorozatokhoz, mert bizony eszembe jutott az az időszak amikor én is ott álltam a könyvesboltban, hogy átvegyem a félretett, frissen érkezett, legújabb Twilight kötetemet. :)

Zsófi

John Scalzi: Bezárt elmék

Nagyon vegyes érzéseim vannak ezzel a könyvel kapcsolatban. Először is megállapítottam, hogy nem nagyon szoktam sci-fiket és a jövőben játszódó könyveket olvasni. Igazából nem is tudom mi ennek az oka, mert az ilyen filmeket egyébként meg nagyon szeretem. 

Philip K. Dicktől olvastam már pár novellát és könyvet (amik tetszettek), de ebben ki is merült a sci-fikkel való kapcsolatom. Pár éve itthon mindenki elolvasta Stephenie Meyertől a Burkot, nahát én még azt sem olvastam el (na de majd most!), pedig mindenkinek nagyon tetszett és ajánlották is. 

De térjünk vissza a Bezárt elmékre és a vegyes érzéseimre. 

Tetszett az, hogy egy gimispuskával kezdődött a könyv, és így ezáltal kaphattunk betekintést az író által kialakított világba, noha én még sok mindent nem értettem meg itt az elején a Haden szindrómáról, menet közben azért helyre került minden. 

Egy kicsit röviden a történetről: van ez a Haden szindróma, ami elterjedt szerte a világon, nagyon sok áldozatot szedve. A megbetegedettek ép elméje a saját testük foglyává vált, nem tudott kommunikálni a külvilággal (erről nekem a Ébredések című film jutott az eszembe). Ezen segítettek a különféle kutatások, és az állam által nyújtott támogatások. De míg az Ébredések  napjainkban játszódott, ott gyógyszerekkel segítettek az embereknek visszatérni a világba, a Bezárt elmék esetében ezt az agyba ültetett neurális hálókkal oldották meg. Így a Haden szindrómásoknak lehetőségük nyílt egymással és a világgal kommunikálni, vagy akár egy szripióval összekapcsolni az agyukat, és egy robot testben élni a világban. Erről viszont megint egy újabb film jutott az eszembe, mégpedig a Hasonmások című, amiben az emberek szintén az agyukkal irányított robot testben éltek, azzal a két különbséggel, hogy itt a robotok tisztára úgy néztek ki mint az emberek, és nem azért éltek így mert bezáródtak a testükbe, hanem mert örökké fiatalnak és erősnek akartak látszani. Szóval, mikor már két másik történet is eszembe jutott a könyvről, a Hasonmások ráadásul tényleg nagyon hasonlít a Bezárt elmékre, rá kellett jönnöm, hogy nem valami eredeti történet akadt a kezembe. 

Ezektől eltekintve, végül is nem volt annyira rossz könyv, főleg aki nem látta a Hasonmásokat. A téma is jó volt, és a kérdések is amiket az író felvetett.

A történet főszereplője Chris Shane hadenes FBI ügynök, aki egy gyilkossági ügyben nyomoz a társával Vann ügynökkel (aki nem hadenes), így nem a jó-rossz zsaru párosunkat kapjuk, hanem szuper-rossz zsaru párosítást. Chris a neurális hálója segítségével másodpercek alatt képes hozzájutni bármilyen nyilvántartáshoz, így gyorsan kiderítheti egy ember személyazonosságát, rekordidő alatt szerezhet információkat, szripiója segítségével lefényképezheti a szobát, felvehet kihallgatásokat stb, egyszóval öröm vele a munka. (erről megint eszembe jutott egy harmadik film is :)) Nyomozásuk során, rájönnek, hogy a gyilkosság egy most bevezetésre kerülő törvénnyel, ami megszüntetné a hadenesek állami támogatását van kapcsolatban. Nem mondom, hogy a könyv végére különösebben összekuszálták volna a szálakat, a bűntények megoldása egyértelmű volt.

Akkor keresek egy kis csomót a kákán: én az egész integrátorkodás szálat erőltettetnek és kidolgozatlanak éreztem, mert mi van ha például azért veszik valakinek kölcsön a testét más emberek, hogy például lefeküdjenek valakivel? Vagy ez megengedett lenne? Hát ilyesfajta kérdéseimre nem kaptam választ.

A másik dolog, hogy például miért csak a hadenesek használhatnak szripiókat, miért ne lenne joguk más mozgásképtelen, vagy egyéb más megbetegedésben szenvedő embereknek is a szripiók használatára? (persze persze csak a hadenesek agya alkalmas a neurális háló beültetésére, de nekem ez is erőltettet)

7/10

Zsófi