Száll a madár, ágrul ágra, Száll az ének, szájrul szájra; Fű kizöldül ó sírhanton, Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia. /Arany János: Rege a csodaszarvasról, részlet/
Sosem gondoltam volna, hogy a csodaszarvas történetét egyszer mosolyogva, sőt helyenként hangosan kuncogva fogom olvasni és alig tudom majd letenni, annyira magával ragad a stílusa, és az a varázslatos atmoszféra, amelyet a szerző megteremtett. Acsai Rolandnak ismét sikerült egy klasszikust úgy megalkotni, hogy élvezetes, olvasmányos, informatív és humoros legyen.
Ez a történet a csodák története. A szerelem, az élet, a kitartás, az újrakezdés és a remény csodája. Felkavaró, szívmelengető, elszomorító és reményt keltő.
Amit még nagyon fontos tudni róla, az az, hogy igaz. Gárdos Péter szülei megismerkedésének és szerelmének történetét írta meg. A szerző sokáig csak annyit tudott szülei megismerkedéséről, hogy holokauszt túlélőként levelezni kezdtek egymással. Édesanyja, édesapja halála után átadta Gárdos Péternek ezeket a felbecsülhetetlen értékű leveleket, akit szülei története a Hajnali láz megírására késztetett.
Első olvasásom Bauer Barbarától és azt már biztosan tudom, hogy szeretnék még tőle más történetet is elolvasni. Finom, lírai a stílusa, szépen, lassan, lágyan hömpölyögnek az események, van időnk arra, hogy átvegyük a ritmusát, hogy befogadjuk ezt a szép történetet, amely egyszerre tart a jelenben és repít el a múltba.
Olyan időkbe utazhatunk el a szerzővel, amikor az emberek hite mélyebb volt, erejük és kitartásuk hatalmas, ezáltal olyan dolgokat vittek véghez, amiket nekünk ma már talán nehéz elképzelni.
Árpád: Nem láttátok? Megjelent a 25 szelfi az én koromból, még jó, hogy elégedett vagyok. Mindenki tudja meg az igazságot! A honfoglalásról, Álmosról, Ondról és a többiekről. Senki ne higgye azt, hogy fáklyás menet volt. Jó volt, nagyon adom, hogy mienk lett ez a gyönyörű hely. Nagyon kúl itt, innen már nem megyünk vissza, itt maradunk, végre letelepedünk. Szép tájak, sok víz, van mit inni a lovaknak, mindjárt posztolok is egy képet. Töhötöm: Engem küldj, amikor bementem a lovammal a vízbe! Árpád: Először Álmosról küldök, aki éppen ledőlt aludni, de Tas te is nagyon vicces vagy, ahogy kergeted azt a madarat. :D Ond: Mutasd csak azt a könyvet, elteszem majd az unokámnak, hogy láthassa, hogy a mi időnkben ez volt a módi, no meg, hogy lássa hős nagyapja nagy tetteit. Te, hát itt én csak hátulról vagyok rajta, ez para, lőjjön már valaki rólam egy rendes képet, szelfit nem akarok, mert nagyon látszik a tokám.... De nagyon élem ezt a honfoglalást, vagy mit.
Kíváncsian vettem kezembe ezt a könyvet, melynek szerzői a rendszerváltás és az ahhoz közeli idők során szerzett emlékeikről írtak, akik a 80-as 90-es években gyerekek, kamaszok, fiatalok voltak és saját személyes élményük alapján tudnak mesélni arról, hogy milyen volt 1989.
Mint a novellagyűjteményekre jellemző, ahány író, annyi stílus, vannak, akiknek konktrétabb emlékeik és élményeik maradtak, és vannak, akik még kicsi gyerekek voltak a rendszerváltáskor, ők inkább benyomásokról, érzésekről és környezetükről írtak.
Egy különös könyvet ajánlok figyelmetekbe, amelyről én azt hittem, amikor felületesen elolvastam valahol a fülszövegét, hogy kitalált történelem, kitalált országokról.
Így is kíváncsi voltam rá, de amikor beleolvastam, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony valós, egykor létezett országokkal ismertet meg, ezáltal még érdekesebb olvasnivalóvá vált.
Ez egy nagyon szép kivitelű könyv, gyönyörű illusztrációkkal, melyek nagyrészt a British Library tulajdonában vannak, de találhatunk múzeumok tulajdonában lévő és magántulajdonban lévő illusztrációritkaságokat, engem oldalról oldalra lenyűgöztek és ámulatba ejtettek ezek a képek.
Kivéve az emberevés fejezetének képeit, azokat csak úgy néztem, mint régen a horrorfilmeket, becsuktam a szemem, de azért egy pici résen kukucskáltam közben. Ezeket az oldalakat terveztem áttanulmányozni, jó alaposan megnézni, de nem bírtam mégsem, így csak éppen megnéztem a fotókat, viszont ez a fejezet kifejezetten érdekfeszítő.
A Ragyog a hold olyan könyv, melynek cselekménye elmondható egyetlen mondatban, miszerint tulajdonképpen ez egy fiktív, vagy valós életrajz, egy idős, beteg ember életrajza, unokája szavain keresztül elmesélve, aki lehet, maga a szerző, vagy csak egy ismeretlen fiatalember.
Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy egy nagyon nem átlagos életet ismerhetünk meg ebből a könyvből, és egyáltalán nem átlagos módon. Nagypapa a halálos ágyán elmesél epizódokat unokájának az életéből, kaleidószkópszerűen villannak fel előttünk az események, ebből következik, hogy nem időrendben és nem téma szerinti besorolással.
Jól indítom az évet, ismét egy nagy élményt adó könyvre sikerült bukkannom. Méghozzá úgy adott nagy élményt, hogy tulajdonképpen nem volt benne semmi különös. Nem voltak nagy katarzisok, nem voltak nagyon meglepő történések, csak szépen, szelíden áradt a történet, a maga eseményeivel, érzelmeivel együtt.
A barátság volt a történet meghatározója, mely egy olyan barátság volt, ami keveseknek adatik meg, minden szépségével, örömével, szeretetével, támogatásával, csalódásával és bánatával együtt.
Akik rendszeresen olvassák a blogot, találkozhattak már képregényekről szóló értékelésekkel, és azt is tudhatják, hogy nagy rajongójuk vagyok.
Természetesen nem egy könyvhöz kell hasonlítani őket, hanem egy teljesen külön műfajként kezelni, amelyben a kép és a kevés szöveg - jó esetben - ugyanúgy el tudnak vinni magukkal, mintha egy jó könyvet olvasnánk.
Egy fantasztikus időutazásban vettem részt Julian Fellowes regényének köszönhetően, egy olyan korba, amiben biztos nem szerettem volna élni. Nagyon erős társadalmi korlátok működtek a könyv cselekményének idején, belekóstolhatunk a 19. századi angol arisztokrácia titkokkal, előítéletekkel, és képmutatással teli életébe.
Mint írtam, egyáltalán nem szeretnék egy ilyen korban élni, nem bírnám a kötöttségeket, nem tudnék arra figyelni, hogy megfeleljek a külvilág elvárásainak és társadalmi rangom szerint viselkedjek, házasodjak és éljek. Ennek ellenére imádtam róla olvasni, a szerző nagyon jól megteremtette az 1800-as évek közepének társadalmi környezetét.
A molyon több figyeltünk között is nagy sikert aratott ez a könyv, így amint megláttam, hogy megvan a könyvtárunkban, gyorsan elő is jegyeztem.
Nem csalódtam, egy jóféle régimódi, anatómiai ínyencségekkel felturbózott, szépen kidolgozott krimivel volt dolgom.
A történet elején még Angliában vagyunk de az egyik főszereplő, Daniel Amatnak címzett levél által egy fejezettel később már a 19. század végi Barcelonában találjuk magunkat.
A kezdő régész, Joan Seabrook gyermekkori álma végre beteljesedni látszik, amikor lehetősége nyílik arra, hogy ellátogasson Maszkat ősi városába. A lány egy tragédia elől menekül Ománba, ahol reményei szerint végre feltárhatja a sivatagi erőd, Dzsabrín titkait.
Omán azonban a múltban ragadt - a kemény és rejtélyes országban épp harcok folynak, így hát nem hagyhatja el Maszkat környékét, és a kutatásra sem kap engedélyt. A lány csalódottságát csak az enyhíti, hogy megismerkedhet gyermekkori példaképével, a híres felfedezővel, Maude Vickeryvel, aki súlyos titkot hordoz. A két nő közötti barátság egyre jobban elmélyül, és Joan mindinkább Maude történeteinek a bűvkörébe kerül. Felizzik benne az idős asszony meséi által felkeltett kalandvágy, és szinte elemészti a sóvárgás, hogy végre elsőként léphessen olyan földre, ahol nyugati ember még sosem járt. Mindezzel azonban olyan eseménysort indít el, amely végül talán katasztrófához vezet...
Katherine Webb könyveire jellemző a jelen és múlt összevetése, párhuzamos síkon való megismertetése. Ebben a könyvében is így volt, nagyon feszültségkeltően váltogatta a két kor eseményeit. Amikor már egészen beleéltem magam az egyik eseménybe, teljesen felfokozott hangulatba kerültem, akkor vége lett Joan történetének és kezdődött Maude Vickery története, ami hasonlóan lebilincselő lett a fejezet végére.
Két erős nő történetét ismerhetjük meg ebben a lenyűgöző regényben. Az egyik Joan, aki vőlegényével az ománi Maszkatba utazik, hogy édesapja halála után beteljesítse gyermekkori álmát, elutazzon az Ezeregyéjszaka meséinek helyszínére. Kislánykora óta vágyott arra, hogy utazó, felfedező lehessen, hála édesapjának, aki mindig ebből a könyvből mesélt neki és öccsének, továbbszőtte a meséket, két gyermeke Daniel és Joan pedig lenyűgözve hallgatta estéről estére.
A másik nem mindennapi nő Maude Vickery, akinek történetét az 1890-es évtől követhetjük nyomon. Egy fantasztikus élet tárul a szemünk elé, Maude útja a sivatagban egyszerre mesés, ámulatba ejtő és hihetetlen. A cél, amit kitűzött maga elé, a Rab-el-Háli sivatag átszelése, alapjában is egy nagyon kétséges vállalkozás volt, nőként azonban szinte lehetetlennek tűnt. Hogyan történt, hogy nem ő jutott át legelőször a sivatagon, hanem Nathaniel Elliot, aki szinte Maude családjában nőtt fel, Maude apja pártfogásába vette a félárva fiút, szinte sajátjaként bánt vele. Maude testvéri érzelmeknél azonban többet érzett a fiú iránt.
Egyrészről tehát volt Maude nagyon izgalmas, csodálatos története arról, hogyan boldogult a sivatagban nőként, férfiakat irányítva, másrészről pedig Joan, aki az 1958-as években akarta a maga első felfedezését, a saját első útját megtenni, de a maszkati helyzet nem igazán volt erre alkalmas a helyi hatalmi harcok miatt.
Egyre közelebb került Maude-hoz, akinek egy olyan szívességet tett meg, ami később az egész életét megváltoztatta. Beteljesíti-e álmát, hogy elsőként léphessen az áhított hegyre? Miért olyan fontos, hogy megtehesse ezt?
Az öccse Daniel is éppen Maszkatban állomásozik, a brit hadsereg színeiben, mely hadsereg a szultánt támogatja a harcokban, míg az elégedetlen, helyi őslakosok a szultán hatalmát szeretnék megdönteni.
Mi történt Joan öccse és édesanyja között az apja halálát követően?
Miért maradt Maude örökre az országban és miért nem tért haza Angliába?
Titkok, melyeknek nem szabad kiderülni és titkok, amelyeknek napvilágra kell kerülni.
Bátorság és vakmerőség jellemezte mindkét nőt, bizonytalanság és a szerelem utáni vágy, a bizonyosság megismerése hajtotta őket. Miközben a világot akarták felfedezni, rájöttek, hogy ugyanolyan fontos önmagukat megismerni, hogy megtalálhassák a boldogságukat.
Katherine Webb stílusát már-már szépirodalminak mondanám ebben a könyvben. Nagyon tetszett, szerettem olvasni, és most, az értékelés írásakor visszavágyom a könyvben megismert különleges világba.
Lenyűgözött a könyv sokszínűsége, nagyon egzotikus helyszíneken jártam a történet olvasása közben, sivatag, oázisok, áthatolhatatlan hegyek kerültek utamba, ahol Maude, tevék és beduinok voltak az útitársaim.
"Ha valaki meg akar érteni egy lányt, először is az anyjáról kérdezze. Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen négy anyám is volt, és mind másképpen fegyelmezett, tanított és dédelgetett, más-más adottságokat és félemeket kaptam tőlük."
Így kezdődik a bibliai időkben játszódó, lélekemelő történet, mely Dína személyes vallomása arról a titkos tudásról, amit nők örökítettek nemzedékről nemzedékre, miközben a férfiak számára tiltott vörös sátorban összegyűltek. Itt mesélték el egymásnak titkaikat holdtöltekor, itt osztották meg egymással az asszonyi tudást születés és halál, szerelem és szex, öröm és fájdalom dolgairól.
Apák öröksége, fiúk viszálykodása, a Kánaánba vezető veszélyes karavánút, rabszolgák és ágyasok, váratlan gyermekáldás és elhazudott esküvő, és persze az igaz szerelem, amiért gyakran nagy árat kellett fizetni.
A bibliai történetekkel való kapcsolatom már egészen korán, óvodás koromban elkezdődött a délutáni hittan foglalkozások alkalmával. Először a négyéves fejjel mágikusnak tűnő filctábla nyűgözött le a legjobban, amire valami csoda folytán a hittan tanárnő történeteinek szereplői egyszerűen csak odaragadtak. Aztán az általános iskolai tanulmányaimat egy református iskolában kezdtem meg, így szerencsémre még egy jó párszor alkalmam nyílt találkozni a mágikus filctáblával, sőt néha én is felhelyezhettem rájuk a különböző bibliai történetek hőseit.
De térjünk vissza az ősi, misztikus, titokzatos, sokszor kegyetlen bibliai történetekre. Gyerekként imádtam ezeket hallgatni, volt köztük boldog véget érő és olyan is, melynek végkifejlete kegyetlen tettekbe, akár gyilkosságba, vagy még rettenetesebb dolgokba torkollott. Voltak köztük nem éppen a mi korosztályunknak szóló történetek is, de én éppen ezért csak még jobban szerettem őket.
Anita Diamant könyvét olvasva ugyanazok az érzések jártak át, mint gyerekkoromban az ősi és titokzatos bibliai történeteket hallgatva.
Dína törénete már az első oldalaktól kezdve teljesen magával ragadott, gyengéim a lassabb folyású, nagy mesélőtehetségről árulkodó családregények. A könyv cselekményéül szolgáló ősi környezet, különleges szokások, babonák, szertartások pedig egy teljesen más világba repítettek el.
Dína négy anyját és gyerekkorukat öröm volt megismerni, amikor pedig a lány apja Jákob is belépett a képbe, akkor kezdtek igazán összekuszálódni a dolgok.
A fülszövegben is említett karavánút szintén egy csodálatos utazás volt, messzi tájakat barangolhattunk be, gyerekzsivajtól hangos sátortáborokban tölthettük el mindennapjainkat.
Dína életét pedig a születésétől, majd kislánykorától, nővé éréséig végigkísérhettük, ott lehettünk vele élete minden fontos, és meghatározó pillanatában, vele együtt lehettünk szerelmesek, érezhettük a bánatát, majd az örömét is.
Egyre jobban belemélyedve a könyvbe, az évekkel ezelőtt megismert bibliai történetek apróbb részletei is szépen lassan eszembe jutottak, és rájöttem, hogy elég sok szereplőt ismerek már korábbról, és arra is, hogy Dína legkedvesebb féltestvére József, az a József, akit a kegyetlen testvérei eladtak rabszolgának, és bizony megpróbáltatásairól már sokat hallottam korábban is.
Nagyon tetszett, ahogy a könyv az egész nőiség, nőiesség fogalmát megjelenítette a vörös sátor által ebben az ősi formában.
Örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, megismerhettem ezt az ősi történetet, valamint Dínát e rendkívül erős és bátor asszonyt.
A himalájai Bhutáni Királyság a Föld egyik legtitokzatosabb és legelzártabb országa, ahova csak kevés magyar jut el. Érintetlen természet, megmászatlan hegyóriások, elzárt völgyek, ritka növény- és állatfajok, hófehér gleccserek, rohanó folyók és szubtrópusi dzsungelek jellemzik. Egy mesebeli kis ország, ahol a király csak 1999-ben vezette be az internetet és a televíziót, és 2008-ban a demokráciát.
A Mennydörgő Sárkány Földje a tantrikus buddhizmus utolsó mentsvára is, ahol lélegzetelállító kolostorerődök, több ezer kegyhely, évszázados hagyományok biztosítják az itt lakók lelki üdvét. A szerencsés utazót változatos túraútvonalak, elszigetelt apró falvak, kedves, egyszerű emberek, és a magyar ízlésnek is igen csípős csilipaprikás ételek is várják. És egy rendhagyó fejlesztési politika: a Bruttó Nemzeti Boldogság.
A szerző személyes utazásokon, kalandokon, álmokon és találkozásokon keresztül részletesen mutatja be Bhután nevezetességeit, történelmét, buddhista vallását, királyait, hagyományait, és napjainkban zajló gyors fejlődését. A hiánypótló könyv Bhutánba repíti az olvasót, illetve segít megtervezni az utat erre a távoli és elvarázsolt vidékre.
Bevallom, az olvasás elkezdésekor csak sejtettem merre lehet Bhután, ezért legelső dolgom az volt, hogy megkerestem a térképen. Kína és India között fekszik ez a kis ország, mely körülbelül feleakkora, mint Magyarország, népessége pedig nem éri el a 750.000 főt.
Az elmúlt hetekben többször is jártam Bhutánban. Mindennap sikerült egy kicsit lélekben elutaznom és szinte ott éreztem magam ebben a csodálatos országban. Mindezt Valcsicsák Zoltánnak köszönhetem, aki egy fantasztikusan sokszínű, nagyon alapos és igazán tartalmas könyvet írt Bhutánról, az ott tartózkodásairól, kalandjairól, túrázásairól, a bhutáni emberekről és önkéntes munkájáról.
Szándékosan olvastam lassan a könyvet, minden napra beosztva, mert annyira jó volt naponta elővenni és belemerülni ennek az egzotikus országnak az életébe, a szerzővel tartani az útjain, részletes leírást kapni gyönyörű helyekről, nagyszerű emberekről, és a mienktől teljesen másfajta világról, nagyon különböző életfelfogásról. Ahol még élnek az évszázados hagyományok, a szellemi és emberi értékek nagy megbecsülésnek örvendenek. A bhutáni emberek nagyon a szívembe lopták magukat Zoltán leírásán keresztül, barátságosságuk, nyíltságuk, derűjük, vendégszeretetük és vidámságuk igazán szívmelengető volt. Szerintük a boldogság a fejben van.
Irigylésre méltó, hogy az országba nem törtek be a multik, nem hajtanak az emberek az anyagi javakért, anélkül törekednek a boldogságra, hogy gazdagságra, felhalmozásra vágynának. Példaértékű a természet és az ember kiegyensúlyozott kapcsolata. Csodálatra méltó az a tény, hogy törvény van arról, hogy az ország 60%-ának mindenkor zöldnek kell maradnia.
A szerző nagyon sok helyre kalauzol bennünket, ahol megismerhetjük közelebbről ezeket a különleges embereket, meglátogathatjuk vele a zarándokhelyeket, a kolostorokat, olvashatunk focizó, fürdőző és több évig meditáló szerzetesekről, vallási ünnepekről, buddhizmusról, királyokról, legendákról.
Valcsicsák Zoltán mindent el akart nekünk mondani Bhutánról, ezért a könyvet több részre tagolta. Az elején saját személyes élményein, önkéntes munkáján, a bhutáni embereken, a gyönyörű épületeken, a kolostorokon, a csörteneken, a mindenhol vidáman lengedező színes imazászlókon, az imamalmokon, a nemzeti ételeken és italokon keresztül mutatja meg nekünk az országot, és vele együtt próbáljuk megfejteni Bhután titkát, azt, hogy egy könyv elolvasása és a fotók nézegetése után miért érzi azt az ember, hogy ez tényleg egy olyan hely, amit legalább egyszer az életben személyesen látnia kell. Bár a turizmus nem elterjedt az országban, nem is olyan egyszerű engedélyt kapni és nem is olcsó, de álmodozni mindenképpen érdemes róla.
Megtudhatjuk a könyvből, mi a vérmosoly titka, mi az a doma, milyen a vajas tea, és az arának hívott házi szeszbe hogyan kerül tojás. Miként került a magyar gulyás Bhutánba és milyen kicsi a világ?
Miután elkísértük a szerzőt ezekre a fantasztikus utakra, láthattunk takint, borzonghattunk a padláson tanyázó lakótársaitól és elképzelhettük a lávaköves fürdő jótékony hatásait, gyarapíthatjuk ismereteinket Bhután történelmével.
A könyv második felében a buddhizmus lényegéről, kialakulásáról és elterjedéséről, meghatározó történelmi személyekről, a bhutáni királyokról, a demokratizmus kialakulásáról olvashatunk, ami 2008-ban történt. /Mintha a múltból került volna elő Bhután! /
Megtudhattam, hogy mi az a Bruttó Nemzeti Boldogság, mi a boldogság definícója a bhutániak szerint. Népességről, nyelvekről, vallásokról, egészségügyről, építészetről olvashatunk és aminek nagyon örültem, ételrecepteket is megoszt velünk a szerző, amiből egyet-kettőt biztos ki fogok próbálni.
Turisztikai tanácsokat is kapunk a könyv végén. Mit kell tenni abban az esetben, hogyan kell elindulni, ha valakit az a szerencse ér, hogy elutazhat Bhutánba. Amikor pedig már ott van, milyen turistautakat járhat be, mely illemszabályokat érdemes betartania, milyen a közbiztonság, és milyen telefon- és internetlehetőségek vannak.
Órákig tudnék még mesélni Bhutánról, egyszerűen elvarázsolt a Mennydörgő Sárkány földje, szépsége, tisztasága, ősisége, hagyománytisztelete, önállósága és bizony még az is nagyon tetszik, hogy annyira elzárt, nehezen megközelíthető. Őrzi a nyugalmát, a szabadságát, a boldogságát.
Nagyon köszönöm Valcsicsák Zoltánnak, hogy megismertetett ezzel az ámulatba ejtő, varázslatos országgal, valamint hogy egy ilyen változatos, sokoldalú, figyelemre méltó könyvet olvashattam. Ajánlom mindenkinek!
A könyv végén lenyűgöző fotókat találunk, ahová nagyon sokszor lapoztam hátra olvasás közben. Majd megtaláltam ezt a videót, amelyben a szerző fotóiból készült kisfilmet láthatjuk, bhutáni zenei aláfestéssel. Ennek örültem meg csak igazán.;)
A szerzőről és a könyvről ezen az oldalon tudhattok meg többet:
