Rose Tremain: A kegyelem szigetei

Első és eme könyv előttig, egyetlen olvasásom a szerzőtől a Gustav-szonáta, ami nagyon tetszett, nem is tudom, miért nem néztem utána a másik két könyvének is, amit most már, A kegyelem szigetei olvasása után biztosan meg fogok tenni. 

Ez egy szépséges történet volt, teljesen elvarázsolt. Nem hivalkodó, nem harsány, hanem egy szép, csendesen magával ragadó történet. Egy igazi korrajz azokból az időkből, amikor a nők a férfiaktól függtek, amikor a viktoriánus Angliában nem igazán volt egy fiatal lánynak más lehetősége egy megbecsült életre, mint a férjhez menés.

A főszereplő Jane Adearne viszont nem tartotta ezt élete fő feladatának és a férjhez menés érzése messziről elkerülte.

Kimberley Freeman: Csillagok az óceán felett

Szeretem Kimberley Freeman könyveit, de ez egy kicsit sem jelenti azt, hogy könnyű dolga van nálam és egyenes út vezet odáig, hogy tetszik a regénye. Talán éppen ezért kritikusabban olvasom, mert már feltette a lécet egy bizonyos magasságra, és mindig azt várom természetesen tőle, hogy ugorja meg, és ne kelljen csalódnom.

Nem akarom sokáig húzni az idegeiteket, el is árulom, hogy a Csillagok az óceán felett simán megugrotta ezt a lécet. Azt szeretem Freeman könyveiben, hogy kellőképpen kalandosak, fordulatosak, és annyira izgalmasak, olvasmányosak, hogy egy idő után lehetetlen letenni őket. 

Bjorn Berge: Eltűnt országok nyomában

Egy különös könyvet ajánlok figyelmetekbe, amelyről én azt hittem, amikor felületesen elolvastam valahol a fülszövegét, hogy kitalált történelem, kitalált országokról. 

Így is kíváncsi voltam rá, de amikor beleolvastam, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony valós, egykor létezett országokkal ismertet meg, ezáltal még érdekesebb olvasnivalóvá vált.

Egy év, egy tucat könyv: Olvass el egy kedvenc korszakodban játszódó könyvet!

Még csak most kezdődött el az év, de máris március van! Ami azt is jelenti, hogy elérkeztünk a blog olvasós kihívásának harmadik állomásához, amikor is egy kedvenc korszakunkban játszódó könyvet kell elolvasnunk. Kedvenc korszakomból nagyon sok van, úgyhogy nagy örömmel vetettem bele magam az e havi ajánlóba is.

Sarah Perry: Az essexi kígyó

Ismét egy könyv, amit mindketten elolvastunk, Zsófi nagyon várta, én pedig amikor megláttam a gyönyörű borítóját, akkor kezdtem el érdeklődni iránta. Zsófi olvasta el először, de mégis az én véleményemmel indítom a blogbejegyzést. Zsófi értékelése után pedig reakcióvéleményemet olvashatjátok majd.

Ez a könyv véleményem szerint egy igazi gyöngyszem. Egy gyöngyszem azoknak, akik rajonganak a titokzatos, misztikus hangulatért, szívesen erednek egy titokzatos szörny nyomába, miközben egy gyönyörű történet résztvevői lehetnek, mely minden érzéküket és érzésüket magával viszi.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Mondhatnám azt, hogy a könyvről sok mindent elárul a Pulitzer-díj. De ez, és ugyanígy az irodalmi Nobel-díj,  nem jelenti egyértelműen azt, hogy nekem is tetszeni fog a könyv, sőt! A díjazott regényekbe mindig némi óvatos kétkedéssel kezdek bele. 

Ez a könyv azonban hamar eloszlatta kétkedésemet, és rövid időn belül azt vettem észre, hogy  teljesen a hatása alá kerültem. 

Sarah Waters: A szobalány

A molyon 90% körül áll a könyv, s több figyeltünktől is nagyon jó értékelést kapott, így hát jómagam is nagyon kíváncsi lettem rá.

Erről a könyvről én most csak nagyon óvatosan szeretnék írni, mert tényleg senkinek nem akarom elrontani az élményét azzal, hogy akár csak egy kis apróságot is elárulok.

De ha szeretitek a csavaros történeteket, és nincs gondotok a sötét hangulatú regényekkel, akkor ezt a könyvet el kell olvasnotok! :)

Julian Fellowes: Belgravia

Egy fantasztikus időutazásban vettem részt Julian Fellowes regényének köszönhetően, egy olyan korba, amiben biztos nem szerettem volna élni. Nagyon erős társadalmi korlátok működtek a könyv cselekményének idején, belekóstolhatunk a 19. századi angol arisztokrácia titkokkal, előítéletekkel, és képmutatással teli életébe.

Mint írtam, egyáltalán nem szeretnék egy ilyen korban élni, nem bírnám a kötöttségeket, nem tudnék arra figyelni, hogy megfeleljek a külvilág elvárásainak és társadalmi rangom szerint viselkedjek, házasodjak és éljek. Ennek ellenére imádtam róla olvasni, a szerző nagyon jól megteremtette az 1800-as évek közepének társadalmi környezetét.

Vesalius titka és Az elveszett világ

Jordi Llobregat: Vesalius titka

A molyon több figyeltünk között is nagy sikert aratott ez a könyv, így amint megláttam, hogy megvan a könyvtárunkban, gyorsan elő is jegyeztem.

Nem csalódtam, egy jóféle régimódi, anatómiai ínyencségekkel felturbózott, szépen kidolgozott krimivel volt dolgom.

A történet elején még Angliában vagyunk de az egyik főszereplő, Daniel Amatnak címzett levél által egy fejezettel később már a 19. század végi Barcelonában találjuk magunkat.

Kimberley Freeman: Parázs-sziget

1891-ben Tilly Kirkland viharos házassága tragikus véget ér. A bűntudattal küszködő lány a távoli Parázs-szigetre menekül, ahol a kis Eleanor Holt (Nell) nevelőnője lesz. 

Nell édesapja, a jóképű özvegy börtönparancsnok felkelti a lány érdeklődését. Tilly küzd a múltjával, az érzéseivel és a titokkal, amelyet egész életében hordoznia kell.

Aztán feltűnik a kertben egy furcsa rab, Hettie, és Tilly élete különös fordulatot vesz. De vajon minden az, aminek látszik? 

Több mint száz évvel később a bestsellerszerző Nina Jones igyekszik megírni soron következő könyvét. Ihletet keresve vonul el a Parázs-szigetre.

Vagy lehet, hogy csak menekül? Vajon milyen bűnök nyomják  a fiatal író lelkét?

A Vadvirágok lányai és az Álom-öböl szerzőjének legújabb regénye ismét Ausztrália egzotikus tájaira  csábítja az olvasót.

Az írónő összes eddig megjelent könyvét elolvastam, természetes volt, hogy ez sem maradhat ki a sorból. És a következő sem, és az azután következő sem. :) Kimberley Freemant már eddig is kedveltem, de most már teljes meggyőződéssel jelentem ki, hogy helyet kapott a kedvenc írónőim - Lesley Pearse, Kate Morton, Katherine Webb, Jojo Moyes - sorában 

Nagyon szép, megrendítő történet volt és bár a történet szálai múltban és jelenben játszódtak, a múltbéli szál volt a nagyon meghatározó, az erőteljesebb, igaz, hatással volt a jelenre is. 

Három nőt, illetve két nőt és egy nőiesedő kislányt ismerhetünk meg a könyvben. Nina Jones írónő képviselte a jelent, aki elvonult Parázs-szigeteki házába, hogy túllendüljön írói válságán és magánéleti problémáin. A házat vihar tépázta, ezért felfogadta Joe-t, a bálnakutatót, aki kisfiával élt a szigeten, hogy segítsen rendbe hozni, felügyelje a felújítást. Julian nagyon aranyos kisfiú, hamar leveszi lábáról Ninát, de Joe sem hagyja hidegen a lányt, aki nemcsak az írói ihletét nem találja, hanem a dédnagyanyja eldugott naplórészleteit is keresi a régi házban.

Eleanor Holt, azaz Nell a másik meghatározó szereplője a történetnek, a félárva, ám nagyon éles eszű kislány, aki mellé édesanyja halála után megérkezik Tilly, hogy a kislány mellett nevelőnői feladatokat lásson el. 

Tilly és Nell története nagyon megindító volt.  Tilly félelmében menekült a szigetre, végső elkeseredésében kereste magának ezt a nevelőnői állást. Szörnyű megrázkódtatások érték, az élete nem úgy alakult, ahogyan lánykorában megálmodta, és egyre elkeserítőbb lett a helyzete, egészen addig, amíg be nem következett egy olyan tragédia, ami miatt menekülnie kellett. Szegény Tillyre időnként nagyon haragudtam a naívsága miatt, a gondolatai és a tettei is hagytak kívánnivalót maguk után, de beláttam, hogy az 1890-es években a nők helyzete ugyancsak kiszolgáltatott volt. Ha nem állt mellette férfi, szülő, férj vagy fiútestvér, akkor nem is tudott volna megélni, hová menni, egyszerűen a nőknek nem volt saját életük. Ebből adódóan önálló gondolataik sem nagyon, nem nagyon tudtak volna boldogulni egy férfi családtag segítsége nélkül. Ekkoriban a nőknek még tényleg tűrniük kellett.

A Parázs-szigeten lévő Starwater House-ban azonban új fejezet kezdődik Tilly életében, Nellt hamar megszereti és Nell édesapja is nagyon kedvesen viselkedik vele. Életének előző fejezete miatt azonban állandóan rémálmok gyötrik, úgy érzi, sosem nyugodhat meg, nem szabadulhat fel a lelke, ő már sosem lehet boldog. 

Az írónő nagyon jól keveri a szálakat, és míg a könyv elején csupán a történet olvasmányosságáért, fordulataiért olvastam lelkesen, az utolsó harmadban már annyira izgalmas is lett, hogy le sem tudtam tenni, mindenképpen meg kellett tudnom, hogy szolgáltat-e igazságot az élet, és van-e remény boldogságra a legelkeserítőbb helyzetekben. 

A múlt szála nagyon szépen ért össze a jelennel, igazán szívet melengető és felemelő volt, ahogyan Nell vágyait, terveit dédunokája Nina megvalósította, miközben ő is megtalálta a maga útját.

Fordulatos, cselekményes, érzelmekkel teli történet volt, szerelemmel, szeretettel, örömmel és bánattal. Kalandos események, a korra jellemző sajátosságok tették nagyon sokszínűvé a történetet.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Tökéletes választás a női regények kedvelőinek, de nem zárnám ki a férfiakat sem, amennyiben nem riasztja el őket egy néha hisztis, néha akaratos, helyét és boldogságát kereső nőszemély. 

Julianne Donaldson: Edenbrooke

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen a rémesen unalmas Bathból és udvarlója egyre terhesebbé váló ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni. Ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik ijesztő összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött.

Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Egy gyönyörű angol kastély, igazi úriemberek, semmirekellő fráterek, kedves és nem túl kedves fiatal lányok, no meg egy szeleburdi főhősnő, mi más kell még egy kis könnyed kikapcsolódáshoz? :)

Álmodozó és csetlő-botló főhősnőnk, Marianne személyében sokan magunkra ismerhetünk. 

A könyv elején lévő útonállós jelenetben is remekül helyt állt, nem csalódtam benne, kiderült, hogy nem csak álmodozni és becsukott szemmel táncolni tud, hanem ha a helyzet megköveteli nagyon bátor és gyakorlatias tettekre is képes.

Marianne úgy tudja, hogy édesanyja régi barátnője Lady Caroline hívja meg Edenbrooke-ba, ám a történet során szépen lassan szembesül az igazsággal, és megtudja azt, hogy a nagyanyjának milyen hátsó szándékai voltak.

Amikor Marianne ikertestvére, Cecily először feltűnt a színen, nagyon ellenszenvesnek találtam, néha már azt sem értettem, Marianne miért nem mondja már meg neki jól a magáét.

És itt van még nekünk a daliás Philip is, aki nemcsak Marianne szívét, hanem az enyémet is elrabolta, fel is került arra a bizonyos "legszívdöglesztőbb könyves férfiak" listámra. 

A könyv vége már olyan izgalmas volt, hogy alig tudtam letenni (igazából nem is tettem le :)), nem csalódtam a befejezésben, sőt nagyon is kedvemre való volt. 

Akiknek egymásra kellett találniuk, egymásra találtak, a gonosz pedig elnyerte méltó büntetését. Mindeközben pedig gyönyörű angol tájakon járhattunk, lovagolhattunk, és elegáns, régimódi bálokon táncolhattunk. 

8/10

Zsófi

Kedvenc íróink: Alexandra Ripley

Ebben a rovatban, kedvenc íróinkat mutatjuk be nektek. Olyan írókat, akiknek a műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, és nagyon megszerettük őket.

Alexandra Ripley 1934-ben született, Alexandra Elizabeth Braid-ként a dél-karolinai Charlestonban. Itt is nőtt fel, az elit Ashley Hallban kezdte meg tanulmányait, majd a Vassar főiskolán szerzett diplomát. A tanulmányai befejezése után a Life magazinnál vállalt munkát New Yorkban.

Dolgozott idegen vezetőként, utazóügynökként, olvasóként egy new york-i kiadónál, és egy rövid ideig még fehérnemű eladóként is.

Az első regénye a Who's the Lady int the President's Bed? 1972-ben jelent meg, az első történelmi regényét pedig, a Charlestont, 1981-ben publikálta (magyarul Elizabeth szerelmei címen jelent meg).

A sikert 1991-ben az Elfújta a szél folytatásának a Scarlettnek a megírása hozta meg számára. A regény egyből a könyves eladási listák élére került, tizennyolc nyelvre fordították le, és tv sorozatot is készítettek belőle. Öt év alatt nyolcmillió példány kelt el a könyvből világszerte.

Amikor először olvasta az Elfújta a szél c. könyvet 12 éves volt, miután befejezte a könyvet olyan elragadtatott hangulatba került, hogy elhatározta, lemásolja a könyv első 350 oldalát, hogy átérezhesse azt, amit Margaret Mitchell érzett a könyv írása közben.

Alexandra Ripley 2004-ben halt meg otthonában Richmondban.

Alexandra Ripley nevével természetesen én is a Scarlett által találkoztam először. Nekem tetszett a könyv, bár az igaz, hogy ebben a folyatásban egy teljesen másmilyen Scarletett ismerhettünk meg, mint az Elfújta a szélben.

Aztán pár évvel ezelőtt egy könyvtári nézelődés közben rábukkantunk Anyával az írónő többi könyvére is, és gyorsan ki is kölcsönöztük a Mary örökségét, ami nagyon tetszett mindkettőnknek. A következő könyvtár látogatások alkalmával szépen lassan pedig az összes Alexendra Ripley könyvet hazahoztuk magunkkal, és már csak arra eszméltünk, hogy mindet végigolvastuk, és lett egy új kedvenc írónőnk. :)

Az írónő könyvei az amerikai Délen játszódnak, regényeinek nagyon eredeti hangulatuk és szereplőik vannak, a könyvekben nincs hiány sem bohém és erős főhősnőkben, sem mindent elsöprő szerelmekben. 

Mary öröksége

A regény színhelye New Orleans, 1951, ez az egzotikus és titokzatos város, ami még erősen őrzi a francia hagyományait. A regény egy félig amerikai, félig New Orleans-i francia lány Mary MacAlistar szívszaggató története. 

Mint már előbb is írtam, ez volt az első Alexandra Ripley könyvem, a Scarlett után, és imádtam! Mary egyedül marad árván és tizenhat évesen, egy szál magában kell nekivágnia a világnak. Mielőtt behajózna New Orleans-ba már egy sor megpróbáltatáson túl lesz, de az igazi történések  csak itt várnak még rá. Mindent elsöprő, igazi régimódi szerelem, New Orleans amerikai és francia városrészének a megismerése, és egy kis woodoo varázslat, volt itt minden kérem szépen! De tényleg nagyon nagy kedvencünk lett ez a könyv.

Elizabeth szerelmei

1865-től, az amerikai polgárháború kezdetét jelző első ágyúlövéstől a századfordulóig terjedő évtizedekben játszódik ez a nagyszabású társadalmi regény. Alexandra Ripley érzékletes képet ad arról, hogy hogyan dúlta fel a patinás, gazdag déli város, Charleston méltóságteljes életét, tehetős fehérekét, szegény feketékét egyaránt az országon végigsöprő háború.

Ez a könyv egy szintén fantasztikus nagyszabású családregény. Egy város, és két család szemén keresztül láthattunk bele mi is a polgárháború következményeibe. Elizabeth személyében megint egy erős, és rendkívüli nőt ismerhetünk meg, és kísérhetjük végig az egész élete során. A regény színhelyébe Charlestonba is teljesen beleszerettem, a történet pedig lenyűgöző volt.

A gardéniás hölgy

Ez a könyv tulajdonképpen az előzőnek a folytatása, de különálló történetként is simán megállja a helyét. Ebben a könyvben is egy nagyon különleges főhősnővel ismerkedhetünk meg Garden Tradd személyében. Gardent eltaszítja magától az anyja, és már csecsemő korától kezdve a birtokon élő rabszolgák között tölti a mindennapjait, ők nevelik fel a kislányt nagy szeretetben. Garden felnővén gyönyörű fiatal nővé válik, Charleston legkívánatosabb partijává lép elő. Természetesen Garden életébe is betoppan a nagybetűs szerelem, utána pedig Gardennel együtt beutazzuk egész Európát, Párizst, Monte-Carlót és Londont. Híresebbnél híresebb és elképesztően gazdag emberekkel találkozunk (igen még a Fitzgerald házaspárral is összefutunk).

Imádom a húszas éveket, ez a regény meg maga a húszas évek dicsérete, sok pezsgővel, rengeteg zenével és charlestonnal (bizony ám, ebben a könyvben születik meg ez a tánc is!). 

A húszas évek rajongóinak kötelezően ajánlott olvasmány! :)

Sötét arany

Azt hiszem ez volt a második könyvem Alexandra Ripleytől. Ennek a regénynek a stílusa és a hangulata is különbözik az előző könyvekétől, ez a történet az 1800-as évek végén játszódik, Észak-Karolinában. Nagyon alapos korrajzot kaphatunk a korabeli Amerikáról, az emberek mindennapi életéről. Ezt a könyvet az előzőekhez hasonlítva, egyáltalán nem jellemezném romantikus regényként. De ez is egy nagyon erős, néhol nyers és megrázó történet.

Zsófi

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Hetty rabszolga a kora 19. századi Charlestonban. A szenvedésen túli életről, szabadságról álmodik. Jómódú gazdáinak lánya, a csillapíthatatlan tudásszomj és lázadó eszmék által hajtott Sarah kislánykora óta keresi a hivatását a világban, de fogva tartják a nőkre kényszerített társadalmi kötelékek.

A tízéves Hetty szobalányként a mindössze egy évvel idősebb Sarah tulajdonába kerül. A könyv kettejük életútját követi végig, azt, hogy miként alakítják drámai módon egymás sorsát, és hogyan alakul ki a bűn, a dac, az elidegenedés és az ambivalens szeretet által meghatározott, összetett viszonyuk. Hetty megismeri a bánat és a gyász értelmét, s egyre inkább ráeszmél ki is ő valójában. Sarah útját összetört remények, árulás, viszonzatlan szerelem és száműzetés szegélyezik. Vajon mit tartogat számukra a faj és társadalmi előítéletektől terhes 19. századi Délen az élet, vajon képesek lesznek-e szárnyak nélkül is szárnyalni?

Ez a könyv magával ragadó volt! Mind témájában, mind az írás stílusában, egyszerűen nem tudtam letenni. Mindvégig azt kívántam, hogy ott azonnal töröljék el a rabszolgaságot, nyíljon fel az emberek szeme, hogy a rabszolgatartás egy szörnyű intézmény. De sajnos, mint tudjuk ez nem történt meg egy pillanat alatt. 

A könyv Sarah Grimké, a charlestoni, előkelő rabszolgatartó család lánya és a tőle egy évvel fiatalabb Hetty története, akit Sarah a 11. születésnapjára kap meg ajándékba.

A fejezetek kettőjük váltott szemszögéből íródtak, ami nagyon jól szolgálta azt a célt, hogy megismerjük mindkettőjüket, közel kerüljünk hozzájuk és átérezzük a gondolataikat, az érzéseiket, a szenvedésüket. 

Hiába volt Sarah gazdag és jómódú, a maga módján ő is szenvedett családja meg nem értésétől, a nők társadalmi helyzetétől és a rabszolgatartással sem értett egyet kislánykora óta. Négyéves korában szemtanúja volt egy megrázó eseménynek, attól fogva időnként dadogott, ez egész életében végigkísérte. Nem tudta teljesíteni vágyait, kalitkába zárt madárként vergődött saját életében, bármiféle szabadulási kísérlete kudarcba fulladt. 

Hetty, aki tulajdonképpen a mamája által adott Handful nevet szerette, egy eredeti, nagyon szeretnivaló egyéniség volt. Az édesanyja nagy tehetséggel megáldott varrónő volt a háznál, aki időt lopott arra, hogy a saját foltvarrott takaróját megvarrja, életének eseményeit egy-egy kockán megörökítve. Ha a vele történt szörnyűségeket elmondani nem is tudta, a takaró kockái megtették helyette. Handful imádta őt, imádta a takarót, ez volt a legnagyobb kincsük és nagy jelentősége volt végig a történetben. Édesanyja átültette lányába a büszkeség magvait, a különlegessége tudatát, és azt, hogy ha a teste meg is hajol a fehér urak előtt, a lelke sose hajoljon meg.  

Eleinte Handfult jobban kedveltem, mint Saraht, mert benne éreztem a szabad akarat tüzét, pedig ő volt a rabszolga, de a lelke, ahogy a mamája tanácsolta szabad volt. És voltak álmai, vágyai és tervei.

Sarah-nak is voltak álmai, vágyai, de ő nem sok mindent tett eleinte, ezt nehezen értettem meg, de aztán figyelmeztetni kellett magam,  de hiszen Sarah a 19. században élt, amikor a nőkkel szembeni elvárás annyi volt, hogy tudjon hímezni, teát önteni és gyereket szülni. Egy nőnek annyi dolga volt, hogy férjhez menjen. Sarah azonban ettől sokkal többet szeretett volna, de úgy tűnt évekig nem történik semmi. Akkor kezdtem el megkedvelni, amikor végre szembeszállt a családjával és elindult a saját életét élni.

Egy idő után csatlakozott hozzá Nina, a húga és sok lelki vívódás és megpróbáltatás után egyszercsak ők lettek az elsők közé tartozó női abolícionista szónokok, sőt mellette a női feminista gondolkodók élharcosai Amerikában.  A szerző könyv végén lévő jegyzetéből tudtam meg csak, hogy ők - Sarah és Angelina  Grimké - valódi, és nem kitalált alakok voltak. Az 1830-as évek végén a leghíresebb és leghírhedtebb nők voltak Amerikában. Miközben ilyen nagy eszmékért küzdöttek, feláldozták magánéletüket, szakítottak családjukkal, kitaszítottak lettek, de a lelkük szabadon szárnyalt végre, és egy napon Handful is szárnyra kélt, hogy megvalósítsa terveit. 

Két nagyszerű női sors fonódott egybe ebben a megrázó, megindító és mégis szeretettel teli könyvben. Imádtam, mert nagyon erős nők hatalmas tetteiről olvashattam benne, kitartásuk, erejük, küzdeni, tenni akarásuk pedig minden nő példája lehet. Bebizonyították, hogy szárnyak nélkül is lehet repülni, ha nagyon akarunk és kemények vagyunk,  bármit megtehetünk. Imádtam a könyvet, természetesen kedvenc lett.

10/10

Bea

Thomas Thiemeyer: Poszeidón palotája

„- Ne játszd meg magad! - csóválta a fejét intőn a lány. - Természetesen Charlotte-ról és rólad beszélek. Amióta találkoztunk, csak rá gondolsz. Lopva rápillantasz, kiszárad a szád. Izzad a tenyered. A szíved kalapál. Csak kapkodod a levegőt.

- A leírásod alapján inkább egy komoly betegségre hasonlít.

- Ne aggódj! - nevetett fel Océanne. - Ez a betegség gyógyítható.”

Egy görög tengerhajó halad a háborgó tengeren. Egyszer csak fények villannak, olyanok, mint a tengeri szörny, Szkülla tüzes szemei. Hatalmas, vaskarmokban végződő csápok emelkednek ki a vízből, átkarolják a hajót, s az alámerül a habokban.

Humboldt újabb megbízást kap: kámforrá vált hajókat kell felkutatnia. Kibérli a Calypsót, a XIX. század egyik csodáját, a világ első batiszféráját, és társaival 300 méter mélyen hihetetlen felfedezést tervez.

Ez a könyv a Felfedezők krónikája sorozat második része, de mint ezt én is megtapasztaltam, az első rész eseményeinek ismerete nélkül is teljesen érthető és élvezhető a történet.

Az első fejezetben az író már egyből a mélyvízbe dob minket, hisz kint találjuk magunkat a háborgó tengeren, és rettegve várjuk, hogy lesújtson ránk a vég.

A történet izgalmas indítása után még több kalandban lehet részünk, engem teljesen magukkal ragadtak az események.

Együtt menekültem kalandorainkkal a mérgezett nyílhegyek elől, velük együtt próbáltam megfejteni a gőzhajók rejtélyes eltűnésének ügyét, és bizony az óceán sötét mélyére is alámerültünk, egy új és eddig még ki nem próbált masinával, a batiszférával.

A könyv szereplőgárdája is rendkívűl sokszínű volt: a történet főhőseként megismerhettük a kalandregények nagy rajongóját, Oskart, aki Humboldtnak a kellőképpen őrült, de éppen ezért zseniális (és nem mellesleg jóképű) tudós - kalandornak volt a segédje, Charlotte-t, a talpraesett fiatal lányt, és Elizát, Humboldt "kísérőjét" , a Haitiről számazó varázslónőt. Azt hiszem, nekem ő lett a kedvenc szereplőm. És ne feledkezzünk meg Vilmáról, az aranyos kis kiviről sem, ő pedig természetesen kiérdemelte a könyv legkülönlegesebb és legaranyosabb szereplője címet. 

Az amúgy is izgalmas események, a szereplőink tengerbe való alámerülése után, még elképesztőbb fordulatot vettek, a tudomány és egy rég elfeledett város legendái  összefonódtak,  a titkokról lehullt a lepel, a rejtélyek megoldódtak, a történet pedig nagyon szép lezárást kapott.

Nagyon tetszett a könyv! Élveztem a kalandokat, amiben olvasás során részem volt,  a szereplőket is megkedveltem, és új, tudományos ismeretekkel is gazdagodtam. Bátran ajánlom a kalandregények kedvelőinek! :)

A könyvet köszönöm a Pongrác Kiadónak!

Zsófi

10/10

Karácsonyi ajándékfaktor: itt  megemlítem a könyv "külsejének"  igényes és tetszetős kidolgozását is, ami miatt egy szép és tartalmas karácsonyi ajándék is lehet egyben. Remek ajándékválasztás ifjú és nem annyira ifjú kalandoroknak, felfedezőknek,  kíváncsiskodóknak. 

Elisabeth Gifford: A tenger háza

Egy mítosz, amely évszázadokon át él tovább, egy ősi titok, amely megoldásra vár, és egy magával ragadó utazás a skót szigetvilágba, amely kapcsot teremt múlt, jelen, ember és ember között.

Tigh na Mara, a tenger háza hosszú évtizedek óta sötét titkokat rejt. A fiatal Ruth és férje, Michael az egykori parókia falai között szeretne új életet kezdeni. A felújítások közepette azonban nem mindennapi maradványokra bukkannak, amelyek mintha mitikus lények létezését igazolnák. A megrendítő felfedezés miatt a maga démonaival és megrázó örökségével küzdő Ruth úgy érzi, nyomába kell erednie a rejtélynek, hogy megnyugvásra leljen. 

Kétségbeesett nyomozásba kezd, amelynek során megismeri az egykori tiszteletes, Alexander Ferguson életét és munkásságát is, aki maga is megannyi titok tudója volt. Miközben Ruth rétegről rétegre hámozza le a talányt borító héjakat, nemcsak a sziget múltjának, hanem saját életének mozaikdarabkáit is a helyükre kell illesztenie.

A könyv elején megismerkedhetünk Ruthal és férjével Micheallel, akik nemrég költöztek be az óceán parti házukba, de sajnos a felújítási munkálatokat félbe szakítja egy láda, és az abban lévő holttest felfedezése.

Ruthot nem hagyja nyugodni a dolog, egy kis nyomozásba is kezd, és érdekes dokumentumok kerülnek a kezébe, amik segítenek neki, hogy jobban megismerje az egykor paplakként működő házat. A nyomozása során nem csak a ház múltját ismerhetjük meg, hanem Ruth gyerekkorába is betekintést kapunk, könnyebben megértve így viselkedésének, tetteinek okát.

A nyomozás szálai az 1860-as évekbe repítenek vissza, amikor is egy Alexander Ferguson nevű lelkész élt a házban. 

Alexander karaktere renkdkívül érdekes és összetett volt számomra, hisz a papi hivatása mellett aktívan folytatta tudós vizsgálódásait, még Darwin munkájáról is mindig elismerően nyilatkozott. Alexander nagyanyja elmesélései szerint selkie, fókaember ősöktől származott, így eme misztikus, és legendás lények álltak kutatásainak középpontjában, szeretett volna tudományos magyarázatot szolgáltatni ezeknek a régi mítoszoknak. A múltbéli szál másik főszereplője, Moira is nagyon a szívembe lopta magát.

Az írónő gyönyörűen beleszőtte a regénybe, a rég elfeledett kelta legendákat, de az 1800-as évek Skóciájának történelméből is cseppnyi ízelítőt kaptunk. 

A könyv messzi, fenséges tájakra repített el, az olvasás közben a kék ezernyi árnyalata tűnt fel a szemem előtt. És bár nem kedvelem túlzottan a szelet, a hideget, és a nedves időt, nagyon szívesen sétáltam volna én is a skót partokon, tekintemmel a távolban selkie-k után kutatva.

A könyv végére a múlt és a jelen szálai szépen összeértek, egymásba fonódtak, és engem a bravúros csavar is kellőképpen meglepett. Hisz miután az írónő szépen bevezetett ezeknek a mitikus vízi lényeknek a legendájába, akkor előkerült egy tudományos, de nem kevésbé érdekes elmélet, ami pontot tett a legendák végére. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak! 

9/10

Zsófi

Catherine Anderson: Felhők felett

Gabriel Valance sehol sem tölt sok időt, fegyverforgatóként egyik vidékről vándorol a másikra. Életét a párbajok, az olcsó wiskey-k, a hotelszobák és örömlányok jelentik, és amikor Randombe, a coloradói kisvárosba érkezik, akkor sincs ez másképp.

Ám ez a hely nem akármilyen hely, különös dolgok esnek meg itt, és a férfi kap még egy esélyt az élettől, hogy egy olyan világnak lehessen részese, amiről mindig is álmodott. Ehhez azonban nem kevesebbet kell megtennie, mint hogy azon nyomban házasságra lép Nancy Hofmannal, az illemre sokat adó, mindig visszafogott nővel. És nem elég elvennie Nancyt, meg is kell tanítania a múltja elől menekülő nőnek, hogy mi a bizalom, a szeretet, és mi a szenvedély. Együtt kell felfedezniük egy olyan világot, amelyben mindkettejük először tapasztalja meg, mit is jelent nem egyedül lenni.

A Felhők felett egy szívet megdobogtató, lelket melegítő, könnycsatornákat megindító romantikus könyv volt. Gabriel Valance a fegyverforgató rosszfiú egy éjszakát tölt a coloradói kisvárosban, és már a következő reggel bajba keveredik. Ezután olyan váratlan fordulatot vett a könyv története, amire abszolút nem számítottam. Gabriel kap egy utolsó lehetőséget.  Nem arra, hogy jóvátegye bűneit, hanem arra, hogy megtapasztalja milyen az, amikor érzések ébredeznek az emberben, és amikor ezek az érzések cselekvésekre ösztönzik. Olyan cselekvésekre, amiket nem a saját boldogulása érdekében tesz, hanem másvalakin akar segíteni, legyen az nő, férfi, gyerek vagy éppen egy állat. 

Karácsony táján játszódik a cselekmény, de nem a karácsony kapja a főszerepet a könyvben, hanem Gabriel és Nan találkozása. Egy találkozás, amely a kezdeti bizalmatlanság elmúlása után  barátsággá fejlődik, majd szerelem lesz belőle. Jó volt látni, ahogy a rosszfiú Gabriel igyekezett, hogy megfeleljen az utolsó esélyben szabott feltételeknek, közben alaposan megismertük, és rájöttünk, hogy nem gonosztevő ő, hanem csak a születésének körülményei és keserű gyerekkora tette azzá, aminek mindenki hiszi. A második esélyében pedig megvívta a maga lelki harcát, hogy jól végzi-e a dolgát, és hogy végezze-e egyáltalán, vagy hallgasson a szívére.  

Olyan könyv volt ez, ami tele volt szeretetre méltó szereplővel, érzésekkel, családi és emberi összetartással, egymás megsegítésével. Az érzelmek és a cselekmények mellett, szerepet kapott a vallás is. Elgondolkodtatott, hogy a hit képes-e csodákra, vagy a bennünk lévő akarat. Az a hívő ember, aki kiöltözve minden vasárnap templomba jár, vagy az, aki ténylegesen meglátja maga körül a segítségre szoruló embereket és tesz is valamit azért, hogy jobb legyen nekik. 

Mivel ez egy igazán romantikus történet, nem szűkölködött a romantikában és szenvedélyes jelenetekben sem, mégis sokkal erősebb volt nekem az emberek egymás iránt mutatott szeretete, összetartása.  A boldogság a végére bennem teljes volt, egy gyönyörű karácsonyestét is átélhettem a szereplőkkel, néha egy-két papírzsepire is  szükségem volt, és megállapítottam, hogy gyakrabban kellene ilyen romantikus könyveket olvasnom. Catherine Andersontól ez volt az első könyvem, de azt már biztosan tudom, hogy nem az utolsó. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak! 

10/10

Bea

Jennifer Chiaverini: A kémnő

Egy polgárháború, ami egy nemzetet szakít ketté, és egy nő, aki az életét és a jó hírnevét is kockára teszi egy nemes, a hazája sorsát alakító cél érdekében.

A virginiai Richmondban, a rabszolgatartó Dél fővárosában élő Elizabeth van Lew és családja, más mint a legtöbb helybéli. Meggyőződésük ugyanis, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és mélyen ellenzik a rabszolgaságot. Amikor szülőállamuk, Virginia 1861-ben az elszakadás, egyben a rabszolgaság intézményének megtartása mellett dönt, és kitör a polgárháború, Elizabeth nem várt lépésre szánja el magát: a maga eszközeivel az Unió ügyének megsegítését és a Konföderáció mihamarabbi bukását igyekszik segíteni.

De mit tehet egy törékeny nő az ádáz, véres harcok közepette? Elizabeth úgy dönt, női mivoltát, eszét és befolyását felhasználva megpróbál az ellenség soraiba férkőzni. Attól sem riad vissza, hogy kémkedéssel felbecsülhetetlen értékű információt szerezzen az Uniónak - ha kell, egyenesen a Kondföderáció elnöke, Jefferson Davis irodájából...

Nagy kedvencem az Elfújta a szél, csakúgy, mint A kémnő is az amerikai polgárháború idején játszódik. 

A kémnő sokat segített nekem abban, hogy még jobban belelássak a kor eseményeibe, nagyon sok történelmi adatot tudhattam meg belőle.

Elizabeth szemén keresztül egy teljesen új nézőpontból láthattam a polgárháborút.

Olyan könyvet nem nagyon olvastam még, ami az északiak szemszögéből mutatta be ezt az időszakot, de Elizabeth elbeszélésében egy még "extrémebb" oldalról ismerhettem meg az eseményeket, ő ugyanis egy igazi Déli születésű úrihölgy volt, ám ezzel szemben igazi unionista eszméket vallott.

Eleinte még egy kicsit furcsának találtam Lizzie buzgóságát az  északiak ügyének segítésében, a bebörtönzött ellenséges katonák ellátásában, de aztán egyre jobban becsülni kezdtem Elizabethet a tetteiért, az emberségéért és bátorságáért. Egy nagyon erős és elszánt nő volt, aki egész életében kitartott amellett, amiben hitt, és mindent elkövetett azért, hogy eszméi beteljesülését segítse, még ha ez sokszor emberfeletti erőt és ügyességet igényelt. A félelem és megalkuvás szót hírből sem ismerte, nagyon csodáltam és becsültem ezért.

Bár a könyvnek csak egy mellékszereplője volt, azért megemlítenék egy másik szereplőt is, akit szintén nagyon megkedveltem és csodáltam tetteiért, mégpedig Mary Jane Boswert, a van Lew család színesbőrű szolgálólányát, aki szintén nagyon fontos szerepet vállalt az északiak győzelmében, Jefferson Davis elnök szolgálójaként beépülve fontos adatokat szivárogtatott ki az unionistáknak.

A történelmi regények kedvelőinek szívből ajánlom ezt az igaz történeten alapuló, a kort hűen ábrázoló könyvet.

A kollázson szereplő képeken látható: a könyv főszereplője Elizabeth van Lew (jobb oldalt), a van Lew rezidencia (lent bal oldalt), a van Lew ház rejtekszobája, egy kép a van Lew családról (bal oldalt középen), Mary Boswer (lent jobb oldalt), a Libby börtön, és a korabeli elnökök is a feleségeikkel. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

8/10

Zsófi

Glendon Swarthout: Őrület és szerelem

Ez a könyv az amerikai vadnyugat első telepeseinek döbbenetes története az 1850-es években. Mindazokat a bátor nőket ünnepli, akikről eddig sosem hallottunk: akiknek az elméjét és a lelkét meggyötörték a keserű megpróbáltatások. Keresni kell egy "hazatérítőt", aki visszakíséri őket keletre egy szanatóriumba. Amikor a vidék egyetlen férfija sem vállalja, a feladat Mary Bee Cuddyra hárul, a rettenthetetlen, leleményes vénkisasszonyra és volt tanítónőre. Mary Bee legyen bármilyen bátor is, tudja, hogy egyedül nem járhat sikerrel. Csak egyetlen útitársat talál, az alantas George Briggset, a földfoglalót. 

Így kezdődik a könyv fülszövege, és folytatódik hasonlóan, véleményem szerint megtévesztően, mert nem azt kaptam, amit az alapján vártam. A könyv közepe táján felháborított a könyv címe. Mert szerelem az nem volt benne. Nem tudom miért nem az eredeti címet fordították le találóan, miért kellett egy újat kreálni. Döbbenetes lehetett volna, ha jobban kifejti az író az életüket, az érzéseiket. Bátor nők ünneplését sem találtam benne, inkább megalázó volt, ahogyan az őket ért szörnyű csapások után elpaterolták őket a háztól. 

Az egész könyv olyan volt, mintha röviden, gyorsan, velősen elmesélném valakinek egy könyv tartalmát, lényegét. Nem tudtam elmélyülni benne, hiányoztak a szívet, lelket megérintő érzelmek. Szeretem az utazós történeteket, de ebben a könyvben nem használta ki az író az ebben rejlő lehetőségeket. Lehetőséget arra, hogy beleéljem magam, izguljak a szereplőkkel, lássam a szememmel a tájat. Amiben egy kicsit elmélyült az leginkább Mary lelkivilága volt, de abban sem annyira, hogy megérthessem azt, ami történt. Értem én, hogy kegyetlen volt ez a világ, hiszen ezek az asszonyok is azért őrültek meg, kegyetlen a halál, és kegyetlen az életben maradás, de akkor ezt éreznem is kellett volna, szívbemarkolóan. Engem inkább felháborított az, ahogyan a férjek magukra hagyták bizonyos helyzetekben az asszonyaikat, majd amikor elvesztették a józan eszüket ezek a nők, a férfiak igyekeztek megszabadulni tőlük, gyermekeik anyjától, életük szerelmétől, attól az embertől, aki követte őket az embertelen vadnyugatra, bízva egy közös jövőben, egy közös életben. De amikor már nem funkcionáltak, mint feleség és anya, akkor vissza a feladónak. Ezért persze nem az íróra haragszom, mert könyvét hosszas kutatások előzték meg, tehát volt valóságalapja, de mindössze ez a része érzékenyített el és dühített fel. Az utazás leírása csalódás volt, mint ahogyan Mary sorsa is, sőt még az is, amit Briggs művelt a történet végén.

Nem nyert meg ez a könyv magának, bár azt el tudom képzelni, hogy a film jó lehet. A könyv, mint forgatókönyv, az érzelmeket és a tájak bemutatását pedig a színészekre és az operatőrökre bízzák.

7/10

Bea

Charles Dickens: David Copperfield

Nemrégiben néztük meg a  könyvből készült filmet, Daniel Radcliffe alakította a fiatal Davidet, és Maggie Smith a morózus nagynénit, akinek azért nagyon nagy szíve van. Mindkét alakítás nagyon jó volt szerintem és a film is jól sikerült, igazán szórakoztató volt.

Bence  azonban még a film megnézése előtt el is olvasta a könyvet. A családban ő az, aki leginkább vállalkozik régebbi klasszikusok olvasására, Zsófit és engem gyakran elcsábítanak az új könyvek. Így most Bencét kértem meg a könyv értékelésére, teljességgel az ő véleményét olvashatjátok:

Szeretem a régi, jó könyveket. Más érzés kézbe fogni őket, mint egy vadi újat. Kicsit porosak, foltosak, kopottak, néha még a régies szaguk is megvan. Az a véleményem, hogy a régi, klasszikus műveket másfajta szemmel, megközelítéssel kell olvasni, mint egy új, izgalmas bestsellert. Le kell lassulni, át kell venni a nyelvezetét, a hangulatát. Lassabban folynak benne az események, az unalmasnak  tűnhető kitérőket is nagyon lehet szeretni, ha sikerül "belelépnünk" a könyvbe, a korba, amelyikben a könyv játszódik.

Ilyen olvasmány volt a David Copperfield. Nem siettem vele, nem volt cél, hogy minél hamarabb elolvassam, szépen komótosan haladtam. Nem igazán tudtam miről szól a könyv, annyi  ismeretem volt róla, hogy "bentlakásos iskola, szegény fiú, gyerekként dolgoznia kell". Nagyjából ennyi volt, amit eddig hallottam róla. Dickenstől sem olvastam még semmit. Nagyon sok minden miatt tetszett ez a könyv. A 19. századi Angliában játszódik, egy angol történet már eleve fél siker nálam. Szeretem az angol stílust, az angol vidéki tájat, az angol városokat, az angol emberek szokásait és modorosságát. A könyvben minden volt ezekből. Tetszett az írásmód, a régi, hosszú  "cikornyás" mondatok :), az apró, közbeszúrt, humoros megnyilvánulások, amik nagyon szórakoztatóvá, élvezetessé tették a könyvet.

A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek voltak, nagyon jellegzetesek egytől-egyig,  nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ennyire szerettem ezt a könyvet. Mindenkinek volt egy-egy sajátos, jellemző, olykor humoros tulajdonsága, amiért egyszerűen nem lehetett őket nem szeretni. Ugyanakkor a gonosz karakterek is nagyon jól ki voltak találva, én is igazán utáltam őket.

Jó volt a fent említett filmadaptáció, a szereplőknek sikerült a filmvásznon hitelesen megjeleníteni a könyv szereplőit, és a humor is átjött.  Sajnálom, hogy egy-két jópofa és fontos szereplő kimaradt a filmből, a könyv után hiányoztak.

„Tudtam, hogy Traddles pompás fickó, de bármennyire szerettem is, mégis, a kényes alkalommal önkéntelenül is arra gondoltam, bárcsak ne vette volna fel azt a szokást, hogy haját olyan mereven felfelé kefélje. Valami bámészkodó arckifejezést kölcsönzött neki - mondhatnám szívet borzoló kifejezést - amely, mint aggódásom súgta, végzetessé válhat számunkra.
Bátorkodtam megemlíteni a dolgot Traddles előtt, amint Putney felé baktattunk; megjegyezve, hogy ha kedve lenne haját  egy kissé lesimítani, hát...hát...
- Kedves Copperfieldem - mondta Traddles, kalapját lekapva, és haját összevissza dörzsölgetve -, megtenném a legnagyobb örömmel. De hiába, nem megy.
- Nem lehet lesimítani?
- Nem - felelte Traddles. - Egyszerűen nem hagyja magát. Semmi módon. Ha egy fél mázsát raknék rá, s úgy mennék el egészen Putneyig, abban a pillanatban, ahogy a súly lekerül róla, égnek állna megint, fogalmad sincs róla, milyen konok a hajam Copperfield. Olyan vagyok, mint egy mérges sündisznó.
Bevallom egy kicsit csalódást éreztem, bár egészen elbűvölt jóindulatú természetével. Meg is mondtam neki, milyen sokra tartom ezt a tulajdonságát. Hozzátettem, hogy ami konokság lappanghatott a természetében, azt alighanem mind a haja szívta magába, mert máshol nyoma sem maradt.
- Ó! - mondta Traddles nevetve -, biztosíthatlak, hogy már sok bajom volt ezzel a szerencsétlen hajzatommal. Nagybátyám felesége rá se tudott nézni. Azt mondta, rettentő idegessé teszi. És ez a haj nagyon utamban állt akkor is, amikor beleszerettem Sophyba. Nagyon is utamban állt.
- Sophynak kifogása volt ellene?
- Neki ugyan nem - felelte Traddles -, de a legidősebb nővérének annál inkább...az igazi szépségnek...mint hallottam, ugyancsak kicsúfolt miatta. Szó, ami szó, a testvérei mind nevetnek rajta.
- Kedves! - mondtam.
- Igen - hagyta rá Traddles tökéletes ártatlanságában. - Ez már olyan családi móka náluk. Azt mesélik például, hogy Sophy egy hajfürtömet őrizgeti az íróasztala fiókjában, de kénytelen csatos könyvben tartani, mert különben felágaskodna. Sokat nevetünk rajta.”

10/10

Bence

Kedvenc íróink: Pearl S. Buck

Ismét egy új rovatot indítunk a blogon, amelyben kedvenc íróinkat fogjuk bemutatni nektek. Olyan írókat, akiknek műveivel már régebben ismerkedtünk meg, szinte minden magyarul megjelent könyvüket elolvastuk, amik nagy hatással voltak ránk, és szeretnénk a műveiket másokkal is megismertetni.

Pearl Comfort Sydenstricker Buck, amerikai írónő a Nyugat-Virginiai Hillsboroban született 1892-ben. Egyike volt kora legnépszerűbb íróinak, különösen Kínában játszódó regényeinek kapcsán, de szintén ismert volt humanista tevékenységéről és harcáról a nők jogaiért. A termékeny szerző 1932-ben Pulitzer-díjat, 1938-ban pedig Irodalmi Nobel-díjat kapott.

Pearl három hónapos volt, amikor misszionárius szüleivel a kínai Csinkiang városába költözött, 80 éves korában hunyt el Pennsylvániában. (bővebben: wikipédia)

Pearl S. Buck könyveivel akkor találkoztam szembe, amikor az Egy gésa emlékiratai elolvasása után rám tört a keleti/gésa láz, és fejvesztve kutattam a könyvtárban ilyen témájú könyvek iránt. Egy ilyen véletlen találkozásból vált Pearl S. Buck Anyával közös kedvencünkké, és bizony nem elégedtünk meg csak annyival, hogy mi elolvastuk a könyveit, hanem "rásóztuk" a családunk többi tagjára is. Aki szintén szereti a keleten, Kínában játszódó könyveket, erős nőkről, férfiakról szóló történeteket, kedveli a történelmi regényeket, és szívesen bepillantana ebbe a távoli különleges világba, annak mindenképpen ajánlom olvasásra az írónő könyveit. 

A kínai rabszolgalány

Egy fiatal kínai lány, Peónia élettörténetét beszéli el, akit egy gazdag zsidó családnak adnak el szolgálólánynak.

Ezt a könyvet olvastam el először az írónőtől, nagyon érdekes regény volt, Kínának egy olyan történelmi szakaszát, társadalmi helyzetét tárta elém, amiről még soha nem is hallottam.  A történetben a zsidó és kínai kultúra különleges találkozásáról, egybefonódásáról is olvashattunk.

Liang asszony három lánya

Liang asszony elhagyja a férjét, miután a férfinak ágyasa lesz, és éttermet nyit Sanghajban. A vendéglő a nyugalom és az ínyencfalatok szigete egy olyan világban, ahol nyomorúság és szürkeség uralkodik. Liang asszony Amerikába, a szabadság világába küldi tanulni három leányát. A lányok közül az egyik letelepszik az Államokban, míg kettő visszatér Kínába. Ám boldogság és előrejutás helyett megpróbáltatások sora vár rájuk. Liang asszony próbálja felnyitni a szemüket, hogy Kína már nem ugyanolyan, mint gyerekkorukban volt, s a változásokhoz alkalmazkodni kell. Az írónő utolsó regénye egy bölcs, hagyományos értékeket őrző asszony és három lányának sorsát követi nyomon a 60-as évek Kínájában, a kommunista uralom megerősödésének idején.

Kwei-Lan vergődése

Kelet és Nyugat világnézete csap össze ebben a regényben.

A furcsa cím ne ijesszen el senkit ettől a könyvtől, az eredeti címe egyébként is az, hogy Keleti szél, nyugati szél, és úgy láttam, magyarul is megjelent ezzel a sokkal szalonképesebb címmel is. A könyv Kwei-Lan életét meséli el, akit szülei szigorú kínai hagyományok szerint neveltek, ám a bátyja egy nap egy amerikai nővel tér haza külföldi tanulmányaiból. Kwei-Lan a sógornője által ismerkedik, barátkozik meg a nyugati világgal, és így az ő szemszögéből mi is teljesen máshogy szemlélhetjük a világunkat, életmódunkat, szokásainkat.

Az utolsó kínai császárné

A lebilincselő regény hiteles portrét fest az utolsó kínai anyacsászárnéról. Az erőskezű sokszor könyörtelen császárné, Ce-hszi Kína egyik legnyugtalanabb korszakában, a 19.  század második felében irányította az országot. A császári udvarban sokan gyűlölték és rettegtek tőle, a nép azonban rajongott érte. A gyönyörű mandzsu lány tizenhét évesen került a Tiltott Városba, a Császári Palotába, és az uralkodó kedvenc ágyasa lett. Majd fiú örököst szült és császárné lett belőle. Éles eszének és kitartásának köszönhetően már huszonnyolc éves korában magához ragadta az ország irányítását, s azt haláláig ki sem engedte a kezéből.

Ezt a könyvet különösen a történelmi regények kedvelőinek ajánlom. Nagyon érdekes volt Ce-hszi életét végigkövetni, amint egy naív fiatal lányból Kína uralkodónőjévé változott.

Az édes anyaföld

Ezért a regényért 1938-ban kapta meg a Nobel-díjat az írónő.

Egy kínai parasztcsalád történetét meséli el, ahogy két generáción át a semmiből küzdi fel magát módos gazdává, az európai ember számára embertelen kínai körülmények között. A regény központi figurája a rabszolgalányból lett anya, ez a csodálatos nőalak egyszerre gyengéd és erős, esendő és szigorú erkölcsű, családot összetartó, végtelen erőforrás, akár az édesanyaföld, amelynek legfőbb parancsa, hogy nem szabad elhagyni, nem szabad eladni, az utolsó leheletig ragaszkodni kell hozzá.

Ez a kedvenc regényünk az írónőtől, és ez volt az a könyv amit a családban többeknek is ajánlottunk, és aki elolvasta annak szintén nagyon tetszett. (igen, Mama ezennel ajánljuk neked is ;))

A könyv egy nagyon megrázó, megható történetet, egy család történetét meséli el nekünk, akiknek szinte semmijük sem volt, aztán kemény munkával megszereztek mindent, amire szükségük volt. De vajon elhozta ez számukra a nyugalmat, boldogságot?

Zsófi