Stephanie Wrobel: Bocsáss meg, Rose Gold!

Négy évvel ezelőtt egy különös gyilkosság foglalkoztatta egész Amerikát. Az áldozat egy gyermekét egyedül nevelő anya volt, akit mindenki kedvelt, mindenkihez kedves volt, szomszédjaival remek kapcsolatot ápolt. A megdöbbentő, hogy az egyetlen lánya ölte, azaz ölette meg. Illetve megdöbbentő lenne, ha nem derült volna ki a nőről, hogy a lányát 23 éven keresztül beteg emberként kezelte, már kicsi korától fogva tolószékbe kényszerítette, azt hazudta, hogy nem tud járni, mérgezte az ételét, szándékosan megbetegítette, megtévesztve ezzel a lányt és gyakran az orvosokat is. 

A lánya, Gypsy Rose számos alkalommal volt kórházban és több műtétet is elvégeztek rajta, mígnem egyik nap kiderült, hogy az anyja meghalt. Gypsy Rose rávett egy fiút, hogy ölje meg az anyját, miután kiderült, hogy egyáltalán nem volt beteg, az anyja találta ki az egészet és tévesztette meg az egész környezetüket. 

Dr. Belső Nóra: Félelem, szorongás, pánik

Hogyan találjuk meg a kiutat?

Nem ismerek olyan embert, aki ne szorongana valamiért. Van akinél rövid ideig tart és sikerül saját magában, magával feldolgoznia a szorongásának okát és van, akinél tartós ez az állapot. Rövid ideig tartó szorongásai mindenkinek vannak. Egy munkahelyen, egy közösségben, egészségügyi probléma esetében, párkapcsolatban és társas kapcsolatokban, tragédiák esetén és még rengeteg okból szoronghatunk.

Nem foghatjuk ezt csak szigorúan a mai világra, bár mai helyzetünkben konkrétan tényleg rengeteg okunk van szorongani, gondoljunk csak a covidra és a háborúra.

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla?

Szerintem nincs olyan ember, akinek időnként ne lenne szüksége egy terapeutára, egy ember közelségére, aki megnyugtathatja, aki akár csak azzal, hogy meghallgat, akár a támogató szavaival átsegít egy nehéz helyzeten. Ha szerencsés az ember, akkor vannak olyan barátai, akiknek a segítségével túl tud lépni a kritikus  élethelyzeteken, mert lehet az is elég, ha kibeszéli magából a problémákat, és máris máshogy látja a dolgokat, látja a megoldást, a továbbvezető utat.

Van azonban olyan, amikor nem elég a barát, nem elég elfogulatlan, vagy egyáltalán nincs is barát, mert igazán probléma esetén jön rá az ember, hogy nincsenek is barátai tulajdonképpen, akiket addig annak hitt, azokról kiderülhet, hogy nem is azok, és akikről nem gondolta, azokról hirtelen kiderül, hogy sokkal jobban számíthat rájuk. No de ez már egy másik téma.

Olvastam még...

Két olyan könyvet mutatok ebben a bejegyzésben, ami teljesen másról szól, mégis nagyon sok hasonlóságot, párhuzamot lehet vonni köztük. Mindkettőben nagyon fontos szerepe van a családnak, annak, hogy mennyire ismerjük a saját gyerekeinket, mennyire boldogak a gyerekeink, ismerjük-e az összes titkukat, kell-e ismernünk a titkaikat és tehetünk-e többet annál, mint amit teszünk. 

Mindkét könyv nagyon kemény történet, fontos mondanivalókat hordoz és felhívja a figyelmet arra, hogy mindig lehet jobban figyelnünk egymásra és bár vannak helyzetek, amikor tehetetlennek érezzük magunkat, de fontos, hogy mindig ott legyünk a gyerekeink számára. És még fontosabb, hogy jól legyünk ott. 

Francesca Zappia: Csak kitaláltalak?

Nagyon jól indul ez az év, ugyanis megtaláltam az első nagy kedvencemet. A könyv története egy nagyon komoly mentális betegség körül forog, Alex küzdelmének lehetünk szemtanúi, aki nem elég, hogy végzős gimnazista, még a skizofréniájával és hallucinációival is meg kell küzdenie.

Ha a rikítóan vörös haja miatt nem lógna ki a többi gimnazista közül, akkor kicsit különös viselkedésével hívja fel magára a figyelmet, bár mindent elkövet, hogy ne legyen ő a furcsa lány. Ami hatalmas nagy erőt és elszántságot kíván, hiszen nem könnyű úgy átlagosnak látszani, hogy végig abban a tudatban élsz, hogy figyelnek, netán üldöznek a kommunisták. 

Barbara Claypole White: Félúton

Will sikeres bestselleríró, a magánélete azonban romokban hever. Fél az érzelmektől, magányos, saját világába zárkózva él New Yorkban. Kisfia, Freddie halálával pedig elveszíti az egyetlen embert, akit igazán közel engedett magához. Amikor édesapját rossz magaviselete miatt kiteszik az Észak-Karolinában található idősek otthonából, Will válaszút elé kerül: magával vigye-e New Yorkba, vagy keressen neki egy másik helyet a gyönyörű Occoneechee-hegy közelében, amelyet az apja annyira szeret. Szorult helyzetében Hannah, az ott élő állatorvos ajánlja fel nekik üresen álló vendégházát. A férfi nem is sejti, hogy az új ismeretség, a nagyvárosi nyüzsgésből való kiszakadás és a varázslatos hegyvidéken eltöltött hetek segítenek begyógyítani régi sebeit.

A megindító történet nehéz témákat dolgoz fel, kisiklott élethelyzetben lévő emberek küzdelmét mutatja be, harcaikat a mindennapokkal, küzdelmüket egy boldogabb jelenért. 

Willnek és Hannah-nak egyaránt meg kell birkózniuk a múlt árnyaival és a jelen nehézségeivel. Azzal nem árulok el semmit, hogy Will elveszíti a kisfiát, hiszen a történet kezdetekor Freddie már nem él, Will napjai pedig emlékezéssel, önváddal telnek, próbál nem beleőrülni a fájdalmába. Még az íráshoz sem tud menekülni, mert elhagyta az ihlete, azóta nem írt semmit. New York remek hely ahhoz, hogy a sok ember között láthatatlanná váljon, ne kelljen kapcsolatokat teremtenie, és így egyik nap telik a másik után, az ügynökén kívül nem beszél senkivel. Mígnem egyik nap értesítik az idősek otthonából, hogy édesapját ki kell költöztetnie, mert verekedésbe keveredett. A nyolcvanéves Jacob, az öreg indián nagyon tetszett nekem. Időskori feledékenységben szenvedett, de pár évvel azelőtt elhunyt feleségét, Will édesanyját nem tudta elfeledni. Azt azonban igen, hogy mi történt Freddie-vel, és Will végig kétségek között vergődött, hogy melyik megoldás lenne a megfelelőbb. Ha minden egyes alkalommal elmondja az apjának az igazságot, vagy ha úgy tesz, mintha Freddie csak elutazott volna.

Will emlékeiben gyermekkora szörnyű volt, mert bár apja próbálta megvédeni édesanyjától, az ő Angelinájától és annak démonaitól, nem sikerült úgy, ahogy kellett volna, talán az Angelina iránt érzett szerelme és szeretete háttérbe szorította a józan ítélőképességét, és nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni, hogy fia boldogtalan, elkeseredett, magányos. Ezért ment el Will New Yorkba, és egy életen át gyűlölte az anyját.

Hannah-t  egy bájos, kedves nőnek láttam, aki minden reménytelen kutyát befogad, imádja az otthona körüli környezet szépségét, szabad ideje nagy részében az erdőt járja, de mégis állandó nyugtalanság gyötri. Egy tragédia, egy terhes örökség nem hagyja nyugodni, és akkor még nagyobbik fia Galen miatt is aggódnia kell. Will édesapjával, Jacobbal nagyon szeretetteljes kapcsolat alakul ki közöttük, megható volt, ahogyan az idős férfit terelgette, gondozgatta, barátjául fogadta. Házassága hatalmas kudarca, és a fiával történtek ellenére egy csupaszív, szeretettel teli nő volt.

A szerelem is megjelent ebben a szép történetben, bár nem volt könnyű dolga, mert ez a két ember eléggé boldogtalan volt ahhoz, hogy egy ilyen érzésre ne legyenek nyitottak.  De aki ismeri a szerelmet, tudja, nem számít neki se hely, se életkor, sem lehetetlen helyzet. 

Ez a könyv ennek a két sérült családnak a boldogságkereséséről, megnyugvásáról szólt, félúton a boldogtalanság és a boldogság között. Arról, hogy a leghatalmasabb kétségbeesésből is lehet kiút, ha nem vagyunk egyedül, vannak mellettünk, akik szeretnek és akiket szerethetünk. A szeretetet bárhol megtalálhatjuk, hatalmas dolgokra képes, csak nem szabad elzárkóznunk előle.

Megható, érzelmekkel teli történet volt, kedveltem a szereplőket, éreztem kétségbeesésüket és szenvedésüket, és végig reménykedtem, hogy nem ragadnak le félúton, elérik az út végét.

A könyv végén egy beszélgetést olvashatunk a szerzővel, ami nagyon érdekes volt, megtudhattam a könyv keletkezésének a történetét, azt, hogy mennyit merített saját életéből az írónő, és hogy a regényírás előtti kutatás is nagyon élvezetes tevékenység. Szeretné, ha az olvasóknak segítséget nyújthatna a mentális betegségek sötétjében, a gyász feldolgozásában. 

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Bea