2022. november 9., szerda

Czakó Zsófia: Szívhang


Annyit tudtam a könyvről, hogy egy vetélés története, ezért kicsit félve kezdtem bele. Féltem attól a könyvnyi fájdalomtól, amit a magzata elvesztését megélő főszereplőtől kapok majd. Féltem, megélni azt a pillanatot, amikor egy vetélés tényét közlik egy nővel, aki elveszti meg nem született gyermekét. És félelmeim nem voltak alaptalanok. 

Az a rideg, személytelen hang, amivel közölték a főszereplővel, hogy itt nincs szívhang és kaparás szükséges, sajnos nagyon ismerős lehet sokunknak, és nem csak abortusz kapcsán, hanem bármilyen rosszabb hír, diagnózis, kezeléssel kapcsolatban ismerős lehet a kórházi dolgozók érdektelensége és fásultsága. Mert nekik csak egy beteg az előttük álló, fekvő, ülő, kétségbeesett, félelmek között vergődő illető és (sokszor) nem látják az embert. Természetesen tisztelet a kivételnek. 

Fellélegeztem kicsit, mert Czakó Zsófia nem csak a vetélés és az azt követő abortusz keserű tényéről és élményéről számol be, hanem megismerjük az őt körülvevő környezetet, családot, barátokat, megtudjuk, milyen fővárosiként egy borsodi faluba költözni, amit a covid helyzet hatására léptek meg férjével. Mit mondanak úgy általában az emberek egy gyermekét elvesztett nőnek? S bár lehet, hogy vigasztalásnak szánják, de a lesz még másik, fiatal vagy, ennek így kellett történnie, biztos nem volt egészséges és ehhez hasonló mondatok nem segítenek egy ekkora traumát elszenvedett nőnek. Olyan, mintha mindenki jobban tudná, hogyan kell megélni a veszteséget, viselni a gyászt, mit kell tenni, hogy gyorsan, hamar elmúljon ez az érzés, mint hogy hagynák és mellette állnának, hogy megélje a szomorúságát és a fájdalmát. 

Megismerjük a borsodi kórház C szobáját, melyben a fiatal nő cigány lányokkal, asszonyokkal van együtt, akik viszont abortuszra érkeztek, és van, akit már több gyerek is vár otthon. A főszereplővel együtt tűnődünk az élet igazságtalanságán: miért van az, hogy aki szeretne gyereket, az elvetél, akinek pedig csak úgy besikerült, az abortuszra megy. 

Úgy olvashatunk egy tabutémáról, hogy közben megismerjük a nagy magyar valóságot, szembesülünk a társadalmi igazságtalanságokkal és különbözőségekkel, a gyermekét elvesztő pár tájékozatlanságával, hiszen ha tudták volna, mi a rendszer, és kinek kell fizetni, talán nem a roma nők szobájába kerül a feleség, de még így is sikerül azt nyugtáznia, hogy mindössze a fehér bőre és világos haja miatt több előnyben és kedvességben részesül a szoba többi lakójával szemben. 

Akik jönnek, elvégzik rajtuk az abortuszt és mennek haza a menetrend szerinti buszjárattal. Akiket nem vár senki, akik nem várnak senkire, akik nem adnak senkinek pénzt, és akiket látszólag nem érdekel semmi, és a felelősség és következetesség szó sincs a szótárukban. 

Czakó Zsófia mégis úgy meséli el történetüket, hogy nem ítélkezik, ebben a néhány órában, egy napban valamiféle sorsközösséget érez velük, hiszen mindannyian egy magzattal a méhükben jöttek be és anélkül távoznak. 

Nem csak abortuszról, hanem gyerekvállalásról is olvashatunk ebben a könyvben, lombikprogramról, a környezet mindig mindent jobban tudó, és egy kismamát teljesen összezavaró jótanácsairól. Egy nagyon erős megfelelési kényszerről, amivel a főszereplő nap mint nap szembesül, ezt szimbolizálhatja Edit néni, egy gyermekkori tanítónő valós, vagy szimbolikus alakja. A főhős gondolatait gyakran halljuk, mint az Edit néninek megfelelni akarás bizonyítékait. 

A falu lakóiban, a családtagokban, de a főszereplő házaspárban is magunkra és környezetünkre ismerhetünk, és bólogatunk, hogy tényleg így van. Boldog lehet az, aki már senkinek sem akar megfelelni, sok tapasztalat és talán magasabb életkor is szükséges hozzá, de az elbeszélő hölgy még nem tart itt.

Volt némi fővárosi vonatkozása is a történetnek, hiszen a vidékre költözött házaspár élete onnan indult, itt megismerünk olyan szereplőket, akik jól tükrözik a valóságot, és azt, hogy mennyi felé kell az embernek megfelelni, ha ezt nem tudja kiiktatni az életéből. 

Nagyon szerettem a szerző finom iróniáját, amivel átszőtte a fájdalmat és belecsempészte, amikor a hétköznapokról, a kórházi szobatársakról, vagy a falubéli emberekről volt szó. A Szívhang, egy traumaírásnak indult, de bizonyos körülményeknek köszönhetően más lett belőle.

Férfiaknak és nőknek egyaránt ajánlom a könyvet. 

Bea


"Miért nem szabad beszélni arról, amire gondolni szabad?"

*****

"Azt is mondták, amikor gyerek voltam, hogy most jó nekem, és amikor felnövök, majd rossz lesz, állandóan ezt hajtogatták, amikor sírtam, addig örül, amíg gyerek vagy, és én nem vitatkozhattam velük, mert nem tudtam, milyen felnőttnek lenni. Féltem, hogy igazuk van, hogy felnőttnek lenni még ennél is rosszabb, de ez nem igaz, egyáltalán nem, mert én sokkal szívesebben vagyok felnőtt, mint egy tehetetlen gyerek, akinek a felnőttek arról papolnak, hogy milyen jó neki."

*****

"A végén mindenki egyedül marad, egyedül, a magzat nélkül. Senki se mosolyog, senki se gratulál, semmi se puha, semmi se illatos. Minden koszos és szürke, és ha nem az lenne, akkor is annak látnánk, mert minden kemény és hideg, mint a kaparókanál, amivel a magzatot szedik ki az ember méhéből."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése