2015. május 11., hétfő

Jackie Bouchard: Megmentőm, Maybe

Kutyás borító, sőt motorozós kutyás :), jó cím, szinte hívogatott az elolvasásra. Kerek egész történet volt, mégsem tudok róla nagyszerűeket írni. Bár a könyv a főszereplőnő, Jane férjének a temetésével kezdődik, amit megpróbált az író mégsem megrázóan tálalni, még némi humort is csempészett bele, amint egyrészt mosolyogtam, másrészt nem tetszett mégsem Jane hozzáállása a férje halálához. Még akkor sem, ha nem szerette már. Ha valamikor szerettél egy embert, akár a múltban is, igenis szomorú vagy, ha meghal. Jane, mintha nem lett volna. Jobban sajnálta a kutyáját, Barnumot, akit a férje halála után vesztett el, szintén rákban. Kihangsúlyozta, hogy míg a férjével „csak” 6 évet élt együtt, Barnum kétszer annyi ideig volt a társa, és őt az utolsó pillanatig szerette, ezért jobban meg is viselte a halála. 

Úgy hozza a sors, hogy Jane-nek segítenie kell nagynénjéék panziójában pár hónapig, ezért saját terveit háttérbe kell szorítania. Útban hozzájuk egy parkolóban rátalál Maybe-re, aki egy skótjuhász-keverék kutyus, kocsijába csalogatja, hogy biztonságba helyezze egy menhelyen. Többet nem is akarok a történetből elárulni, bár nagy titkok és túl nagy történések nem voltak benne, egészen aranyos, szerethető könyv lett volna, ha Jane egy kicsit rokonszenvesebb, szerethetőbb, érzelmileg is közelebb hozza hozzánk az író. Így engem nem érintett meg. Nem értettem, hogy miért van kihangsúlyozva, hogy hogyan öltözködik, (néha szinte már slamposan) és hogy a külseje is hagy némi kívánnivalót maga után.(??) Maybe aranyos volt, bár az nem tetszett, miszerint jópofa dolognak állította be a szerző, hogy mindig, mindenkire felugrál, mindegy, hogy éppen sáros vagy kutyaszaros a lába, és aki ezt nem nézte jó szemmel, azt Jane már le is írta magában. Nekünk is vannak kutyáink, soha nem engedjük meg, hogy ránk ugráljanak, mert azért az nem olyan aranyos dolog hosszú távon. Lehet, hogy egy könyvben igen, de a való életben nem. Ez nagyon zavart. Zavartak még az elírások, a logikátlanságok, amiket felfedeztem a könyvben, ez már lehet, hogy nem szerzői, hanem fordítói hiba. 

És ha már a „a kákán is csomót keres” állapotban vagyok, nagyon tetszett a borító, és bármilyen kutya van rajta akkor is kikölcsönzöm (mint ahogy a fiam rávilágított), de Barnum, aki meghalt, egy beagle volt, Maybe pedig skótjuhász-keverék, tehát a borítón lévő nagyon aranyos kutyus egyikőjükre sem hasonlít, de ez már tényleg csak kötekedés. :)


„- Hopp, itt egy penny! - Jeffrey lehajolt, hogy felvegye. 
Megforgatta kezében a pénzérmét. Nem értem, miért van ettől ennyire meghatva. Talán azt reméli, szerencsét hoz majd a nap további részében? Azt hiszem, ennél rosszabb már úgysem lehet.
- Anyám mindig azt mondta, a talált pénzérme elhunyt szeretteinktől érkező üzenet.
Elneveti magát, de azért zsebreteszi a pénzt. - Egy penny a mennyekből; egy apró jel, egy pénzérme vagy bármilyen, akár váratlan dolog, mind azt tudatja velünk, hogy szerettünk jól van.”

6,5/10


Bea 

Már egy jó ideje gyűjtögetjük magunknak a könyvekből a zenés idézeteket. Persze csak a kedvenceinket :). Ha az egyik könyvben találunk egyet, mindig kiírjuk őket egy kis füzetbe. Nagyon jó az ilyen sorokat olvasni a könyvekben, szinte mi is halljuk az említett dalokat, előadók hangját a fejünkben. :) 

Zenés idézet:

„Selene egy hátsó asztal felé mutat. Az összekaristolt parkettán mogyoróhéjak hevernek. A mikrofonnál egy countryénekes vonyítja bánatát (nem ismerem őt, mivel a klasszikusokon, Waylon Jenningsen és Johnny Cashen kívül nem hallgatok más countryzenét.)”

2015. május 10., vasárnap

Joanne Harris: Csokoládé

Részt veszek Vegazus minikönyvklubjában, és ennek keretén belül olvastam el ezt a könyvet. 
Mivel most egy csomó jó könyvtári könyv felhalmozódott a polcunkon, így most az itthoni, saját könyveink háttérbe kerültek. (Igazából már jó ideje háttérbe kerültek, mivel folyamatosan rohamozzuk a könyvtárat. :) ) Így szegény Csokoládé is már jó ideje a polcon porosodott, de a Minikönyvklubnak hála el kellett olvasnom, és új kedvencem született.

Édes és ínycsiklandó könyv volt. Nagyon tetszett. Olvasás közben óhatatlanul is folyamatosan a filmmel hasonlítgattam össze (ó de hát ez nem így volt, ó ez nem is volt benne a filmben, hát ezt miért nem így csinálták a filmben is). Végül arra jutottam, hogy a könyv sokkal jobban tetszett, mint a film, félreértés ne essék a filmet is nagyon szeretem, csak az egy kicsit kevesebb volt mint a könyv.

Szerintem mindenki szeretne egy kicsit olyan lenni mint Vianne, szabadnak, vándornak, és mindenki szeretné tudni, hogy miben hisz, miben kell hinnie. Persze megértettem a vívódásait is. 
Armandból is sokkal többet kaphattunk, mint a filmben, azt hiszem, nekem ő lett a kedvencem. 
Tetszett a könyv kortalansága, időtlensége, az hogy valódi emberekről szólt, akik nem tökéletesek, de képesek a szeretetre, elfogadásra, és olyanokról is akik szintén messze nem tökéletesek, és emellett még rosszindulatúak, mindez egy kis csokoládé közé keverve.
Reynaud összetettsége, vívódása is nagyon jól volt ábrázolva, képmutató volt, de mások képmutatását mélyen elítélte. A többi szereplőt is nagyon megkedveltem. A könyvből kimaradt (vagyis hát a filmbe szőtték bele :), a romantikus szál, de így is tökéletes volt.
Az is tetszett, hogy a fejezeteket hol Vianne, hol Reynaud szemszögéből olvashattuk.


10/10

Zsófi

Pár kedvenc idézetem a könyvből: 

„Ne vágjon már ilyen képet, lányom. Egy ötfogásos lakoma után az ember kávéra és likőrökre vágyik, nem igaz? Eszébe sem jut, hogy az élvezetet egy tál grízpapival zárja le, csak azért, mert az is étel.”

„-De jó lenne kalandornak lenni - tette aztán hozzá. Egy szál bőrönddel követni a napot, és nem tudni, hol kötünk ki másnap.”

„Buddha. Frodo mordori utazása. Az oltárszentség átlényegülése. Dorka és Totó. A húsvéti nyúl. Az űrből jött idegenek. A valami, ami a szekrényben rejtőzik. A feltámadás és a forgó kártyákból kirajzolódó Élet... A maga idején mindegyikben hittem. Esetleg úgy tettem, mintha hinnék. Vagy mintha nem hinnék.”

Film: A mindenség elmélete

A film alapjául szolgáló könyvet – Jane Hawking Utazás a végtelenbe - már előjegyeztem a könyvtárban, de most az a helyzet állt elő, hogy hamarabb megnéztem a filmet, mint olvastam volna a könyvet. Bár némi fogalmam már volt Stephen Hawking életéről, mert nemrég olvastam  „Az én rövid történetem”  című könyvét és nagy rajongójává váltam. Még akkor is, ha semmit nem konyítok a fizikához, és kukkot sem értettem az elméleteiből, de  a személyisége nagyon megfogott.

A film Stephen Hawking és felesége Jane Wilde Hawking megismerkedését és életét mutatja be, leginkább a feleség szemszögén keresztül. A szerelmüket, ami túlélte Stephen diagnózisát, miszerint 21 éves korában azt mondták az orvosai, hogy két éve van hátra, az életüket, az összetartásukat, az egységüket. Stephen tudományos tételei csak érintőlegesen voltak jelen a filmben, inkább az érzelmek, a hétköznapi, megfogható életük volt a középpontban. Ami jó is volt így. 

Még akkor is, ha abban, hogy Stephen túlélte a neki jósolt két évet, és még mindig él (72 éves), hatalmas szerepe lehetett az elméjének, ami életben tartotta őt, a diagnózis és a tények ellenére. Az agya volt az, ami nem hagyta meghalni, mindig előre vitte, mert élni akart és megalkotta az elméletét, amit később megcáfolt, és megírta könyveit, és kutatta, meg akarta érteni az időt..... Amire csak akkor van esélye, ha neki, saját magának is van ideje...., így hát megteremtette magának, igaz egy olyan testben, ami nem hétköznapi,  hanem különleges, de még akár azt is gondolhatjuk, hogy mivel semmi nem terelte el a figyelmét, semmit nem tudott a testével kezdeni (illetve azért van amit igen, hiszen három gyermeke is született), ezért teste helyett az agya bontakozott ki, megmutatta mire lehet képes az ember. Csodálom Stephen Hawking-t az élni akarásáért, az erejéért, és ugyanígy a feleségét is, akinek majdnem ugyanolyan főszerep jutott az életében – és a filmben is, hiszen ő volt Stephen jobbkeze, sőt keze és lába, nélküle Stephen is kevesebb lett volna.

Szép, megható történet volt, nem éreztem csepegősnek. A főszereplők is tökéletesek voltak a szerepre, nem hiába kapta meg  Eddie Redmayne  a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat érte, nekem hitelesnek tűnt a kép, amit Stephen Hawkings-ről mutatott, én magam is hasonlóképpen képzeltem el.  

Bea

2015. május 9., szombat

Roald Dahl: Jámbor örömök

Ez egy 5 elbeszélést tartalmazó kétnyelvű (angol-magyar) könyvecske. Mondhatnám  5 meghökkentő mese, mint ahogy az írásait feldolgozó retro filmsorozatnak is „Meghökkentő mesék”  a címe. Azt is nagyon szeretem. Mint ahogy ezt a könyvet is, és úgy Roald Dahlt egyáltalán.

Szeretem a tipikus angolságát, szeretem ahogyan ír, egyszerűen, mégis nagyon jó élmény olvasni, annyira jól fűzi a szavakat egymás után, hogy nem találok benne unalmas részt, még a tájleírások is szépek és egy bútor leírását is érdekessé teszi. Ahogyan azt a hétköznapi semmiséget is egy  külön eseménnyé teszi pl. hogy valaki hogyan sétál le a lépcsőn.:)

A történetei elején még nem sejtünk semmit általában, egyáltalán nem tudni, hová „fajulnak” az események, sokszor még az sem eldönthető, hogy ki is a főszereplő, aztán néha enged valamit gyanítanunk, hogy aztán a végére azt mondhassuk, a szemünket forgatva vagy éppen nevetve: Te jó ég, ez a pasas nem normális!! :) Mert még akkor is meghökkent valamivel, amikor már azt hiszed mindent tudsz. Sajnálom, hogy magyarul nem túl sok könyve jelent meg.

Egy tipikusan angol idézet:
„...nem tudom észrevették-e – nálunk Angliában a komornyik nem viselhet szemüveget, s ami azt illeti bajuszt sem. Ez megszeghetetlen aranyszabály, és igen értelmes dolog, habár nem tudom mi rejlik mögötte. Talán ha bajuszt hord, nagyon is úri formájú volna, szemüveggel meg amerikaias, akkor igazán nem tudom, hova jutna ez az ország.”

Tájleírás Roald Dahl módra:
„Be szép a táj, gondolta; milyen jó, hogy megint egyszer nyár lesz. Legszebb a kankalin. No és a galagonya. Fehér és rózsaszín és vörös robbanásokban szökött az égnek a galagonya a sövények mentén, alattuk meg kicsiny bokrokban lapult a kankalin, és gyönyörű volt, gyönyörű.”

Az időjárásról:
„Fényes, meleg nap virradt ránk, amilyen időnként beköszönt tél derekán, tartós eső után – meglepően ragyog a nap, és szellő sem rezdül. Szépek voltak a csupasz fák a napon, az ágakról még csepegett a víz, a tócsák gyémántfénnyel ragyogtak, az égen apró felhőfoszlányok. 
Gyönyörű idő!
Igen, csakugyan gyönyörű idő!
Alig is beszéltünk többet az egész séta folyamán.”

10/10

Bea

2015. május 8., péntek

Charity Norman: A lányunk férje

Olvastam negatív kritikákat erről a könyvről, azt is írták, hogy unalmas volt, és egyáltalán nem volt szívhezszóló, nem érintett meg.

Az én véleményem ennek teljesen az ellenkezője. Az első oldaltól kezdve lebilincselt, a kezembe ragadt a könyv, nem tudtam letenni, míg a szereplők meg nem oldották a sorsukat. 

Joseph Scott háromgyermekes történelemtanár egy hideg, téli reggelen szabadul a börtönből, ahol 3 éves börtönbüntetését töltötte le, mert megölte a feleségét. A feleségét, akit imádott. Egy családi veszekedés alkalmával annyira elveszítette az önuralmát, hogy megütötte, az asszony esés közben olyan szerencsétlenül ütötte be a fejét, hogy belehalt. Mindez a három gyermeke szeme láttára történt.  

Ezután három és fél évig nem látta a gyermekeit, akit a felesége szülei neveltek. A szabadulás után szeretne ismét apja lenni a gyermekeinek. Szeretné, ha megbocsátanának neki, noha ő nem tud önmagának megbocsátani.

Ügyvédhez fordul, mert a nagyszülők hallani sem akarnak róla, a gyilkosról, aki megölte egyetlen, gyönyörű, különleges lányukat. Erről a harcról szól a könyv. Harcról, ami Joseph, az apa, és Hannah és Freddie a nagyszülők között zajlik a gyerekekért, a harcról, amit önmagukban vívnak a felejtésért, vagy éppen Scarlet a legnagyobb gyerek az anyja el nem felejtéséért.

A történetet több szemszögből ismerjük meg. Joseph, az apa gondolatait, szenvedését , a rémálmait minden éjszaka, harcot a lelkiismeretével, küzdelmét, hogy elnyerje a bíróság jóváhagyását, vagy a még nehezebbet, a gyermekei szeretetét. 

Scarlet, a legnagyobb gyerek nézőpontjából is látjuk a családi drámát, aki éjszakánként megvívja a harcot a maga szörnyeivel, próbálja elfelejteni azt a borzalmas estét, ugyanakkor meg akarja édesanyja emlékét őrizni. Küzd az érzés ellen, hogy mindezek ellenére szereti az apját, és küzd azért, hogy ne bántsa meg ezzel nagyszüleit.  

Hannah, a nagymama szemszögéből is látjuk ezt a borzalmas tettet, és amikor már egy kicsit drukkoltam volna Joseph-nek az apának, eszembe jutott, hogy mit tett, megölte a gyermekei anyját és Hannah és Freddie lányát. 

Időnként pedig Mr. Hardy a családgondozó szakember is kap egy-egy fejezetet, aki megnyerő, szimpatikus figura.

Voltak szimpatikus mellékszereplők is, akiknek nem is annyira kis szerepük volt a történetben, mint ahogy látszott.

Nagyon megrázó történet volt, minden szereplő közel került hozzám. Még Hannah-ra a nagymamára sem haragudtam, mert megértettem és el tudtam fogadni, hogy az egyetlen gyermekét veszítette el, képtelen megbocsátani.  A  regény előrehaladtával azért megtudtunk olyan részleteket, amik egy kicsit más megvilágításba helyezték a történteket.  Szerettem volna, ha a gyerekek feldolgozzák ezt a tragédiát, megbocsátanak az apjuknak, és boldogan élnek mindannyian. Hogy így történt-e? Ezt természetesen nem árulhatom el... Garantáltan papírzsepi-igényes a könyv utolsó egy-két fejezete.

10/10

Bea

2015. május 7., csütörtök

E. M. Forster: Ahol angyal se jár

A könyv utószavából idézve:
„Edward Morgan Forster szemérmes író. Nem írt vaskos köteteket, cselekményei nem bombasztikusak, szereplőit nem vezeti lélegzetelállító kalandok útvesztőibe, nyelvezetében nem sziporkáznak stílusbravúrok, távol áll tőle az asszociatív írás, a megbotránkoztatás, a harsányság. Regényeiben a fordulatok és konfliktusok gondosan a szöveg mélyébe ágyazva rejlenek, a történetet továbblendítő esemény sokszor csak odavetett félmondat egy-egy fejezet végén.”

Hát igen, az első pár mondat mindent le is ír erről a könyvről. Egy rövid könyv volt, amiben tulajdonképpen nem történt semmi. (Legalábbis semmi váratlan, meglepő.)
Nem is igazán tudok mit írni róla, csak annyit, hogy elolvastam ezt a könyvet is.
Az angol felsőbbrendűség kifigurázása, néhol vicces módon. Az viszont nem tetszett, ahogy a könyv végén szinte semmibe nézték, ostoba szerencsétlenségként kezelték egy gyermek halálát. A szereplők közül sem került igazán hozzám senki közel, mindenki felszínes, képmutató  és ostoba volt.

6/10

Zsófi

2015. május 6., szerda

Gayle Forman: Ha maradnék

Nagy várakozásokkal néztem a könyv olvasásának elébe, mert nagyon sok előjegyzés volt rá a könyvtárban, több hónapja is vártam már, hogy sorra kerüljek. 

A könyv főszereplője a 17 éves Mia, aki családjával autóbalesetet szenved, szülei és öccse meghalnak, ő életveszélyesen megsebesül, a lét és nem lét határán van jelen a könyvben, közben mindent megtudunk tőle a jelenről, az állapotáról, a közeli és távoli családról, akik a kórházi váróban vannak, a barátokról, a jelenben zajló eseményekről.

Amikor nem a jelen eseményeiről olvasunk, akkor pedig visszaemlékszik a múltra, megismerjük fantasztikusan jófej családját, édesapját, édesanyját, barátaikat, nagyszüleit, barátnőjét, a zene iránti rajongását és elkötelezettségét.  Egy koránál érettebb fiatal lányt ismerünk meg, akire egy kivételes szerelem is rátalál a szintén zenész Adam személyében. Beavat bennünket az életébe, megszeretünk mindenkit, pedig tudjuk, hogy ők már meghaltak. És éppen ez a könyv nagy kérdése, hogy Mia menjen-e utánuk, van-e értelme az életének még, tud-e élni tovább a családja szeretete nélkül?

A téma komolysága ellenére nem volt komor, nyomasztó könyv, végig jelen volt a szeretet fontossága, ereje, és tetszett a stílus is, ahogy meg volt írva, ifjúsági könyv lévén nem volt túlbonyolítva. 

A könyv végén az írónővel lejegyzett beszélgetésből azt is megtudtam, hogy egy megtörtént esetből született a könyv ötlete, barátait vesztette el, tulajdonképpen önmaga gyógyítására kezdte el írni a könyvet, ami később saját életre kelt.

Jó könyv volt, tetszett, mégis maradt bennem valami hiányérzet. Nem kellett egyetlen papírzsepit sem előszednem, pedig én aztán igazán tudok meghatódni, sírva fakadni, zsebkendőt fújni.:) 

Lehet, hogy sokkal többet vártam, mint kaptam? Ilyenkor eszembe jutnak olyan könyvek, amikre véletlenül bukkanok rá a könyvtárban, szimpátia alapján döntök, kikölcsönzöm, nagyon megérint valamilyen formában, és nem értem, hogy ezek miért nincsenek előjegyezve, esetleg agyonmagasztalva? Pl. most hirtelen „Jenny Downham: Amíg élek” című könyve jut eszembe. 

9/10

Bea

2015. május 5., kedd

Renée Rasen: Babaarc

Többet vártam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam. Nagy rajongója vagyok a 20-as éveknek, szeretem a rojtos, extravagáns ruhákat, a tollas fejdíszeket, a hatalmas gyöngysorokat, és imádom e kornak a zenéjét is.
Így hát nagy örömmel vettem a kezembe ezt a könyvet, de sajnos csalódnom kellett. Nekem egyáltalán nem sikerült visszaadnia a húszas évek hangulatát. A könyv elején még egész jónak tűnt, amikor például összefutottak egy étteremben Charlie Chaplinnel, vagy egy Buster Keaton filmet néztek meg a moziban, de aztán egy kicsit ellaposodott az egész, és egy szerelmi háromszög féleség került a könyv középontjába. (azért írom, hogy féleség, mert  a könyv elején kezdődött, és majd csak a végén került elő újra, nem túl meglepetésszerűen)
A könyv főszereplője Vera engem nagyon idegesített, nem szeretem az ilyen határozatlan, jellegtelen hősnőket. Sokkal jobban kedveltem például a harcias, ami a szívemen az a számon típusú Bashát. 
Aki szintén szereti a húszas éveket, azoknak ajánlani tudom Matt Bondurant A fékezhetlen és Alexandra Ripley A gardéniás hölgy című könyveket. 
„A fékezhetlen” sokkal erőteljesebben, nyersebben, valóságteljesebben, izgalmasabban mutatja be a szesztilalom időszakát, és a szeszcsempészek világát.
Alexandra Ripley gardéniás hölgye, pedig egyszerűen csodálatos, egyik kedvenc könyvem. Remekül festi le a viharos, húszas évek Amerikáját, Európáját, és a vad charleston korszakát.

7/10

2015. május 4., hétfő

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Miután egymás után két könyv olvasását is félbehagytam (a félbehagyott könyveknek is szentelünk majd egyszer egy bejegyzést), üdítő, egyben megnyugtató volt olyan könyvet olvasni, amit viszont le sem lehetett tenni. 
A könyv fő kiindulópontja a könyv hátoldalán is szerepel, tehát nem árulok el titkot azzal, hogy leírom én is. Geniver nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, aki halva született. A nő nyolc év alatt nem tudta feldolgozni gyermeke elvesztését, nem tudott igazán tovább lépni az életében, csak teltek a napok egymás után, de ő nem találta meg ismét az élete értelmét, írni sem tudott többé, pedig a szülés előtt író volt. Egy nap becsenget hozzá egy ismeretlen nő, aki közli vele, hogy kisbabája egészségesen született, és nem halt meg, mint ahogy a férje és az orvosa állította. 

Nem tudtam letenni a könyvet, amíg meg nem tudtam, mi is történt valójában. Alig vártam, hogy Geniverben végre felüsse fejét a kétely, a remény és tegyen valamit, kezdjen el nyomozni. Így is volt, közben megismertük a férjét, a legjobb barátnőjét, a barátaikat és magát Gent is. Ahogy merültek fel a kérdések és derültek ki dolgok, már nem tudta kiben bízhat és kiben nem, én szintén így voltam vele, gyanús volt a környezetében mindenki, nem tudtam kinek hihetek és kinek nem. Már az is megfordult a fejemben, hogy mindez Gen agyszüleménye. Hogy így volt-e, és volt-e valakinek köze a családjából, baráti társaságából a dologhoz, azt nyilván nem árulhatom el.:) 

Nehéz úgy írni egy krimiről, thrillerről, hogy ne áruljunk el lényeges információkat. Ez olyan krimi ami közben azért nem kellett a körmöm lerágni, szépen, lassan csordogál, voltak benne lassabb részek, és voltak izgalmasabb, fordulatos események is. Ha film lenne akkor azt mondanám rá, hogy nem limonádé és nem szenzációhajhász. Kicsit Gillian Flynn Holtodiglan könyvét juttatta eszembe. Hangulatomtól függően a végére pedig vagy azt mondanám: „Hogy lehet így befejezni egy könyvet?!!!!” vagy pedig azt, hogy „Zseniális!!”.

10/10

Bea

2015. május 3., vasárnap

Jojo Moyes: Tiltott gyümölcs

Többször találkoztam már a könyvtárban ezzel könyvvel, de a szimpatikus borító ellenére mindig visszatettem a polcra. Azt hiszem jó is volt ez, mert így először az „Akit elhagytál" című könyve került a kezembe, és az annyira tetszett, hogy megbocsátottam az írónőnek ezt a számomra kicsivel gyengébb könyvet. Bár nem a könyvvel, a történettel volt igazából problémám. 

A könyv két részre tagolódik. Az első rész az 1950-es évek Angliájában játszódik, egy Merham nevű tengerparti városkában, a másik rész úgy nagyjából 50 évvel később ugyanitt.  Az első rész  nagyon tetszett. Az írónőre jellemző stílus nekem az impresszionista festményeket juttatja   eszembe. Mintha nem lett volna éles, szilárd körvonala egyetlen szereplőnek sem, mintha az lett volna a célja, hogy azt érezzük meg, amit ők éreznek,  úgy, mintha mi is ott lennénk Merhamban, vagy érezzük magunkat Lottienak és Guynak, a kibontakozó majd elemésztő szerelmük részesének.

De éppen így az  art deco stílusban épült tengerparti ház lakói is mintha egy színes, megfoghatatlan kép szereplői lennének. Ez az 50-es években különlegesnek, újnak számító tengerparti ház mindkét rész központi témája lett, mondhatnám a ház a regény főszereplője. A kisváros lakói is csak érintőlegesen itt-ott megjelentek, maga a kisváros is teljes szépségében pompázott képzeletemben, hála az írónak.  Aztán amikor teljesen felfokozta a hangulatot, minden a tetőfokára ért, események, érzelmek, akkor  megszakadt a történet. Kezdődött a könyv második része. 

Nem volt az rossz, egész jó kis történet kerekedett végülis ki belőle, de nem ért nyomába az első résznek. Lapozgattam, hogy most ez ki lehet, és miért van itt, sejtettem, hogy bizonyos szereplők az első részből vannak, de ezeket meghagyta a találgatás szintjén nagyon sokáig, majd néha már visszautalt az első részre, úgyhogy végül szép lassan megtudtam az első rész történetének kibontakozását, miközben ebben a részben új emberek, új események, új szerelmek léptek színre. 

A végére azért elkelt egy papírzsepi, ezt mindenképpen köszönöm az írónak, hogy itt valamit jóvátett abból, hogy szinte a közepén megszakította a történetet.  A második részben sem hozta vissza nagyon a régi szereplőket, mellékszereplők lettek. Egy-két dolog  nekem hiányos maradt, nem kaptam magyarázatot mindenre, nem tudtam, hogy az miért történt úgy, ahogy, pedig a képzelőerőm nem mondható gyengének.:)

Egészében azért nem volt rossz, nem csalódtam az írónőben, de örülök, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először. Aki szereti őt, mindenképpen ajánlom elolvasásra. 
7/10

Bea