A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sophie McKenzie. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sophie McKenzie. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. október 21., péntek

Sophie McKenzie: Bennem megbízhatsz

Egy csendes, szürke szombat délelőtt Livy holtan találja legjobb barátnőjét, Juliát, akihez a gyermekeivel látogatóba érkezett.
Jóllehet az összes bizonyíték öngyilkosságra utal, Livy képtelen elfogadni a a hivatalos döntést, az emlékeiben Julia ugyanis harsány volt, szókimondó, élveteg, polgárpukkasztó és életigenlő, egyáltalán nem depressziós. Néhány gyanús körülmény miatt Livy kutakodni kezd, és váratlanul azzal a döbbenetes lehetőséggel szembesül, hogy Juliát ugyanaz a személy gyilkolhatta meg, aki tizennyolc évvel korábban Livy húgával is végzett.
Miközben kétségbeesetten küzd, hogy megértse a múltbéli tragédiákat és összetartsa roskadozó házasságát, Livy a gyilkos nyomába ered, akiről gyanítja, hogy közeli kapcsolatban áll ővele és a családjával. De ha ez igaz, megbízhat-e még bárkiben? Például Julia eltitkolt szerelmében. Vagy akár saját szeretett férjében, aki talán többször is megcsalta, mint ahányat bevallott. Amikor pedig végül hajmeresztő, képtelen döntés elé állítják, azt is végig kell gondolnia: elég erős-e ahhoz, hogy önmagában megbízzon.

Úgy látom ezt most nálunk a letehetetlen, kék borítójú thrillerek időszaka volt, Anya nemrég fejezte be az Ördögi játszmákat, én az Éles tárgyakat, most pedig következett a szintén kék borítós és szintén letehetetlen Bennem megbízhatsz. :)

Sophie McKenzie már az előző könyvével is jól meglepett minket, így megörültem neki, mikor láttam, hogy jön a második könyve magyarul, annyira, hogy végül csak hónapokkal később olvastam el... :) De ez igazából csak a többi sorára várakozó könyv hibája volt.

Az írónő az előző könyvével magasra tette a lécet és az elvárásaimat is vele szemben, de szerencsére ez a története is letehetetlenül izgalmas volt, peregtek a lapok, nem tudtam szabadulni a könyvtől, míg a végére nem értem.

Nem szeretek ilyen hasonlatokkal élni, de most megteszem, számomra, Sophie McKenzie most már hivatalosan is a brit Gillian Flynn-é lépett elő, egyszóval imádom őt is. :)

A két írónő között annyi a különbség, hogy míg Flynn regényeiben tobzódnak a zakkant, őrült személyiségek, addig McKenzie könyveiben általában csak a gyilkos eszelős pszichopata. A főhősnők pedig megbízhatóan épelméjűek és hétköznapiak. A nagy kiszámíthatatlan csavar pedig nem hiányozhat Sophie könyveiből sem.

Történetünk főszereplője, az üdítően és megnyugtatóan hétköznapi Livy, akinek napjai egy főállású családanya megszokott kiszámíthatóságával telnek. Évekkel ezelőtt megcsalta a férje, amin még így évekkel később sem tud túllépni, éppen csak kamaszodó lánya meg szinte pokollá teszi az életét.

Itt most muszáj szót ejtenem erről a kamaszlányról, Hannah-ról. Akit utáltam, meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, olyan utálatosan viselkedett Livyvel. 
Erre most Anya biztos ingatná a fejét és azt mondaná, hogy én is szoktam így viselkedni másokkal, amit nagy hangon tagadnék, de magamban elismerném, hogy ez bizony sajnos így van, de az ilyenek után magamat is meg tudnám fojtani egy kanálvízben...
Az a lényeg, hogy szerintem ha egy szereplő ilyen heves érzelmeket képes kiváltani belőlünk, akkor az nagyon jól ki van találva, jól van megírva és Hannah ilyen volt.

Ezen a kibírhatatlan kamaszlányon kívül volt még egy őrült gyilkosunk is, akinek sokáig homály fedte kilétét, beteg elméjének gondolatait viszont nem, mert a szerző egy-egy fejezeten keresztül ide is betekintést engedett nekünk.

Először csak szépen lassan bontakoztaki Livy nyomozásának részletei, majd egyszer csak őrült fordulatot vettek az események, új szereplők, új nyomok, új kérdések tűntek fel, egyszóval esélytelen volt betartanom a minden fejezet elején meghozott fogadalmamat, hogy ez lesz az utolsó, amit elolvasok, utána megyek a dolgomra... :)

Ahogy haladt a történet, egymást követték az idegborzoló jelenetek, én már mindenkit meggyanúsítottam valamivel, képtelenebbnél képtelenebb elméletek keltek életre a fejemben a gyilkos kilétével kapcsolatban, de miután eljutottam odáig, hogy az előbb említett kamaszlánynak, Hannahnak csak nincs semmi köze a gyilkosságokhoz, olyasmi történt velem, ami egyébként nem szokott.
Rájöttem, hogy ki a gyilkos! :) Aztán arra, hogy az írónő valószínűleg direkt így akarta ezt, de azért így is büszke voltam magamra és ez amúgy sem vett el semmit a történet élvezhetőségéből.


A pörgős, izgalmas letehetetlen thrillerek kedvelőnek mindenképpen ajánlom ezt a regényt, és azoknak is, akik esetleg nem kedvelik a véres, durva gyilkosságos thrillereket, mert ilyen szempontból ebben a könyvben kevés van ezekből a dolgokból.

9/10

Zsófi

2015. május 4., hétfő

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Miután egymás után két könyv olvasását is félbehagytam (a félbehagyott könyveknek is szentelünk majd egyszer egy bejegyzést), üdítő, egyben megnyugtató volt olyan könyvet olvasni, amit viszont le sem lehetett tenni. 
A könyv fő kiindulópontja a könyv hátoldalán is szerepel, tehát nem árulok el titkot azzal, hogy leírom én is. Geniver nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, aki halva született. A nő nyolc év alatt nem tudta feldolgozni gyermeke elvesztését, nem tudott igazán tovább lépni az életében, csak teltek a napok egymás után, de ő nem találta meg ismét az élete értelmét, írni sem tudott többé, pedig a szülés előtt író volt. Egy nap becsenget hozzá egy ismeretlen nő, aki közli vele, hogy kisbabája egészségesen született, és nem halt meg, mint ahogy a férje és az orvosa állította. 

Nem tudtam letenni a könyvet, amíg meg nem tudtam, mi is történt valójában. Alig vártam, hogy Geniverben végre felüsse fejét a kétely, a remény és tegyen valamit, kezdjen el nyomozni. Így is volt, közben megismertük a férjét, a legjobb barátnőjét, a barátaikat és magát Gent is. Ahogy merültek fel a kérdések és derültek ki dolgok, már nem tudta kiben bízhat és kiben nem, én szintén így voltam vele, gyanús volt a környezetében mindenki, nem tudtam kinek hihetek és kinek nem. Már az is megfordult a fejemben, hogy mindez Gen agyszüleménye. Hogy így volt-e, és volt-e valakinek köze a családjából, baráti társaságából a dologhoz, azt nyilván nem árulhatom el.:) 

Nehéz úgy írni egy krimiről, thrillerről, hogy ne áruljunk el lényeges információkat. Ez olyan krimi ami közben azért nem kellett a körmöm lerágni, szépen, lassan csordogál, voltak benne lassabb részek, és voltak izgalmasabb, fordulatos események is. Ha film lenne akkor azt mondanám rá, hogy nem limonádé és nem szenzációhajhász. Kicsit Gillian Flynn Holtodiglan könyvét juttatta eszembe. Hangulatomtól függően a végére pedig vagy azt mondanám: „Hogy lehet így befejezni egy könyvet?!!!!” vagy pedig azt, hogy „Zseniális!!”.

10/10

Bea