Charity Norman: A lányunk férje

Olvastam negatív kritikákat erről a könyvről, azt is írták, hogy unalmas volt, és egyáltalán nem volt szívhezszóló, nem érintett meg.

Az én véleményem ennek teljesen az ellenkezője. Az első oldaltól kezdve lebilincselt, a kezembe ragadt a könyv, nem tudtam letenni, míg a szereplők meg nem oldották a sorsukat. 

Joseph Scott háromgyermekes történelemtanár egy hideg, téli reggelen szabadul a börtönből, ahol 3 éves börtönbüntetését töltötte le, mert megölte a feleségét. A feleségét, akit imádott. Egy családi veszekedés alkalmával annyira elveszítette az önuralmát, hogy megütötte, az asszony esés közben olyan szerencsétlenül ütötte be a fejét, hogy belehalt. Mindez a három gyermeke szeme láttára történt.  

Ezután három és fél évig nem látta a gyermekeit, akit a felesége szülei neveltek. A szabadulás után szeretne ismét apja lenni a gyermekeinek. Szeretné, ha megbocsátanának neki, noha ő nem tud önmagának megbocsátani.

Ügyvédhez fordul, mert a nagyszülők hallani sem akarnak róla, a gyilkosról, aki megölte egyetlen, gyönyörű, különleges lányukat. Erről a harcról szól a könyv. Harcról, ami Joseph, az apa, és Hannah és Freddie a nagyszülők között zajlik a gyerekekért, a harcról, amit önmagukban vívnak a felejtésért, vagy éppen Scarlet a legnagyobb gyerek az anyja el nem felejtéséért.

A történetet több szemszögből ismerjük meg. Joseph, az apa gondolatait, szenvedését , a rémálmait minden éjszaka, harcot a lelkiismeretével, küzdelmét, hogy elnyerje a bíróság jóváhagyását, vagy a még nehezebbet, a gyermekei szeretetét. 

Scarlet, a legnagyobb gyerek nézőpontjából is látjuk a családi drámát, aki éjszakánként megvívja a harcot a maga szörnyeivel, próbálja elfelejteni azt a borzalmas estét, ugyanakkor meg akarja édesanyja emlékét őrizni. Küzd az érzés ellen, hogy mindezek ellenére szereti az apját, és küzd azért, hogy ne bántsa meg ezzel nagyszüleit.  

Hannah, a nagymama szemszögéből is látjuk ezt a borzalmas tettet, és amikor már egy kicsit drukkoltam volna Joseph-nek az apának, eszembe jutott, hogy mit tett, megölte a gyermekei anyját és Hannah és Freddie lányát. 

Időnként pedig Mr. Hardy a családgondozó szakember is kap egy-egy fejezetet, aki megnyerő, szimpatikus figura.

Voltak szimpatikus mellékszereplők is, akiknek nem is annyira kis szerepük volt a történetben, mint ahogy látszott.

Nagyon megrázó történet volt, minden szereplő közel került hozzám. Még Hannah-ra a nagymamára sem haragudtam, mert megértettem és el tudtam fogadni, hogy az egyetlen gyermekét veszítette el, képtelen megbocsátani.  A  regény előrehaladtával azért megtudtunk olyan részleteket, amik egy kicsit más megvilágításba helyezték a történteket.  Szerettem volna, ha a gyerekek feldolgozzák ezt a tragédiát, megbocsátanak az apjuknak, és boldogan élnek mindannyian. Hogy így történt-e? Ezt természetesen nem árulhatom el... Garantáltan papírzsepi-igényes a könyv utolsó egy-két fejezete.

10/10

Bea

E. M. Forster: Ahol angyal se jár

A könyv utószavából idézve:

„Edward Morgan Forster szemérmes író. Nem írt vaskos köteteket, cselekményei nem bombasztikusak, szereplőit nem vezeti lélegzetelállító kalandok útvesztőibe, nyelvezetében nem sziporkáznak stílusbravúrok, távol áll tőle az asszociatív írás, a megbotránkoztatás, a harsányság. Regényeiben a fordulatok és konfliktusok gondosan a szöveg mélyébe ágyazva rejlenek, a történetet továbblendítő esemény sokszor csak odavetett félmondat egy-egy fejezet végén.”

Hát igen, az első pár mondat mindent le is ír erről a könyvről. Egy rövid könyv volt, amiben tulajdonképpen nem történt semmi. (Legalábbis semmi váratlan, meglepő.)

Nem is igazán tudok mit írni róla, csak annyit, hogy elolvastam ezt a könyvet is.

Az angol felsőbbrendűség kifigurázása, néhol vicces módon. Az viszont nem tetszett, ahogy a könyv végén szinte semmibe nézték, ostoba szerencsétlenségként kezelték egy gyermek halálát. A szereplők közül sem került igazán hozzám senki közel, mindenki felszínes, képmutató  és ostoba volt.

6/10

Zsófi

Gayle Forman: Ha maradnék

Nagy várakozásokkal néztem a könyv olvasásának elébe, mert nagyon sok előjegyzés volt rá a könyvtárban, több hónapja is vártam már, hogy sorra kerüljek. 

A könyv főszereplője a 17 éves Mia, aki családjával autóbalesetet szenved, szülei és öccse meghalnak, ő életveszélyesen megsebesül, a lét és nem lét határán van jelen a könyvben, közben mindent megtudunk tőle a jelenről, az állapotáról, a közeli és távoli családról, akik a kórházi váróban vannak, a barátokról, a jelenben zajló eseményekről.

Amikor nem a jelen eseményeiről olvasunk, akkor pedig visszaemlékszik a múltra, megismerjük fantasztikusan jófej családját, édesapját, édesanyját, barátaikat, nagyszüleit, barátnőjét, a zene iránti rajongását és elkötelezettségét.  Egy koránál érettebb fiatal lányt ismerünk meg, akire egy kivételes szerelem is rátalál a szintén zenész Adam személyében. Beavat bennünket az életébe, megszeretünk mindenkit, pedig tudjuk, hogy ők már meghaltak. És éppen ez a könyv nagy kérdése, hogy Mia menjen-e utánuk, van-e értelme az életének még, tud-e élni tovább a családja szeretete nélkül?

A téma komolysága ellenére nem volt komor, nyomasztó könyv, végig jelen volt a szeretet fontossága, ereje, és tetszett a stílus is, ahogy meg volt írva, ifjúsági könyv lévén nem volt túlbonyolítva. 

A könyv végén az írónővel lejegyzett beszélgetésből azt is megtudtam, hogy egy megtörtént esetből született a könyv ötlete, barátait vesztette el, tulajdonképpen önmaga gyógyítására kezdte el írni a könyvet, ami később saját életre kelt.

Jó könyv volt, tetszett, mégis maradt bennem valami hiányérzet. Nem kellett egyetlen papírzsepit sem előszednem, pedig én aztán igazán tudok meghatódni, sírva fakadni, zsebkendőt fújni.:) 

Lehet, hogy sokkal többet vártam, mint kaptam? Ilyenkor eszembe jutnak olyan könyvek, amikre véletlenül bukkanok rá a könyvtárban, szimpátia alapján döntök, kikölcsönzöm, nagyon megérint valamilyen formában, és nem értem, hogy ezek miért nincsenek előjegyezve, esetleg agyonmagasztalva? Pl. most hirtelen „Jenny Downham: Amíg élek” című könyve jut eszembe. 

9/10

Bea

Renée Rasen: Babaarc

Többet vártam ettől a könyvtől, mint amit végül kaptam. Nagy rajongója vagyok a 20-as éveknek, szeretem a rojtos, extravagáns ruhákat, a tollas fejdíszeket, a hatalmas gyöngysorokat, és imádom e kornak a zenéjét is.

Így hát nagy örömmel vettem a kezembe ezt a könyvet, de sajnos csalódnom kellett. Nekem egyáltalán nem sikerült visszaadnia a húszas évek hangulatát. A könyv elején még egész jónak tűnt, amikor például összefutottak egy étteremben Charlie Chaplinnel, vagy egy Buster Keaton filmet néztek meg a moziban, de aztán egy kicsit ellaposodott az egész, és egy szerelmi háromszög féleség került a könyv középontjába. (azért írom, hogy féleség, mert  a könyv elején kezdődött, és majd csak a végén került elő újra, nem túl meglepetésszerűen)

A könyv főszereplője Vera engem nagyon idegesített, nem szeretem az ilyen határozatlan, jellegtelen hősnőket. Sokkal jobban kedveltem például a harcias, ami a szívemen az a számon típusú Bashát. 

Aki szintén szereti a húszas éveket, azoknak ajánlani tudom Matt Bondurant A fékezhetlen és Alexandra Ripley A gardéniás hölgy című könyveket. 

„A fékezhetlen” sokkal erőteljesebben, nyersebben, valóságteljesebben, izgalmasabban mutatja be a szesztilalom időszakát, és a szeszcsempészek világát.

Alexandra Ripley gardéniás hölgye, pedig egyszerűen csodálatos, egyik kedvenc könyvem. Remekül festi le a viharos, húszas évek Amerikáját, Európáját, és a vad charleston korszakát.

7/10

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Miután egymás után két könyv olvasását is félbehagytam (a félbehagyott könyveknek is szentelünk majd egyszer egy bejegyzést), üdítő, egyben megnyugtató volt olyan könyvet olvasni, amit viszont le sem lehetett tenni. 

A könyv fő kiindulópontja a könyv hátoldalán is szerepel, tehát nem árulok el titkot azzal, hogy leírom én is. Geniver nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, aki halva született. A nő nyolc év alatt nem tudta feldolgozni gyermeke elvesztését, nem tudott igazán tovább lépni az életében, csak teltek a napok egymás után, de ő nem találta meg ismét az élete értelmét, írni sem tudott többé, pedig a szülés előtt író volt. Egy nap becsenget hozzá egy ismeretlen nő, aki közli vele, hogy kisbabája egészségesen született, és nem halt meg, mint ahogy a férje és az orvosa állította. 

Nem tudtam letenni a könyvet, amíg meg nem tudtam, mi is történt valójában. Alig vártam, hogy Geniverben végre felüsse fejét a kétely, a remény és tegyen valamit, kezdjen el nyomozni. Így is volt, közben megismertük a férjét, a legjobb barátnőjét, a barátaikat és magát Gent is. Ahogy merültek fel a kérdések és derültek ki dolgok, már nem tudta kiben bízhat és kiben nem, én szintén így voltam vele, gyanús volt a környezetében mindenki, nem tudtam kinek hihetek és kinek nem. Már az is megfordult a fejemben, hogy mindez Gen agyszüleménye. Hogy így volt-e, és volt-e valakinek köze a családjából, baráti társaságából a dologhoz, azt nyilván nem árulhatom el.:) 

Nehéz úgy írni egy krimiről, thrillerről, hogy ne áruljunk el lényeges információkat. Ez olyan krimi ami közben azért nem kellett a körmöm lerágni, szépen, lassan csordogál, voltak benne lassabb részek, és voltak izgalmasabb, fordulatos események is. Ha film lenne akkor azt mondanám rá, hogy nem limonádé és nem szenzációhajhász. Kicsit Gillian Flynn Holtodiglan könyvét juttatta eszembe. Hangulatomtól függően a végére pedig vagy azt mondanám: „Hogy lehet így befejezni egy könyvet?!!!!” vagy pedig azt, hogy „Zseniális!!”.

10/10

Bea

Jojo Moyes: Tiltott gyümölcs

Többször találkoztam már a könyvtárban ezzel könyvvel, de a szimpatikus borító ellenére mindig visszatettem a polcra. Azt hiszem jó is volt ez, mert így először az „Akit elhagytál" című könyve került a kezembe, és az annyira tetszett, hogy megbocsátottam az írónőnek ezt a számomra kicsivel gyengébb könyvet. Bár nem a könyvvel, a történettel volt igazából problémám. 

A könyv két részre tagolódik. Az első rész az 1950-es évek Angliájában játszódik, egy Merham nevű tengerparti városkában, a másik rész úgy nagyjából 50 évvel később ugyanitt.  Az első rész  nagyon tetszett. Az írónőre jellemző stílus nekem az impresszionista festményeket juttatja   eszembe. Mintha nem lett volna éles, szilárd körvonala egyetlen szereplőnek sem, mintha az lett volna a célja, hogy azt érezzük meg, amit ők éreznek,  úgy, mintha mi is ott lennénk Merhamban, vagy érezzük magunkat Lottienak és Guynak, a kibontakozó majd elemésztő szerelmük részesének.

De éppen így az  art deco stílusban épült tengerparti ház lakói is mintha egy színes, megfoghatatlan kép szereplői lennének. Ez az 50-es években különlegesnek, újnak számító tengerparti ház mindkét rész központi témája lett, mondhatnám a ház a regény főszereplője. A kisváros lakói is csak érintőlegesen itt-ott megjelentek, maga a kisváros is teljes szépségében pompázott képzeletemben, hála az írónak.  Aztán amikor teljesen felfokozta a hangulatot, minden a tetőfokára ért, események, érzelmek, akkor  megszakadt a történet. Kezdődött a könyv második része. 

Nem volt az rossz, egész jó kis történet kerekedett végülis ki belőle, de nem ért nyomába az első résznek. Lapozgattam, hogy most ez ki lehet, és miért van itt, sejtettem, hogy bizonyos szereplők az első részből vannak, de ezeket meghagyta a találgatás szintjén nagyon sokáig, majd néha már visszautalt az első részre, úgyhogy végül szép lassan megtudtam az első rész történetének kibontakozását, miközben ebben a részben új emberek, új események, új szerelmek léptek színre. 

A végére azért elkelt egy papírzsepi, ezt mindenképpen köszönöm az írónak, hogy itt valamit jóvátett abból, hogy szinte a közepén megszakította a történetet.  A második részben sem hozta vissza nagyon a régi szereplőket, mellékszereplők lettek. Egy-két dolog  nekem hiányos maradt, nem kaptam magyarázatot mindenre, nem tudtam, hogy az miért történt úgy, ahogy, pedig a képzelőerőm nem mondható gyengének.:)

Egészében azért nem volt rossz, nem csalódtam az írónőben, de örülök, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először. Aki szereti őt, mindenképpen ajánlom elolvasásra. 

7/10

Bea

M. C. Beaton: Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka

Még tavaly egyhuzamban elolvastam több részt is egymás után az Agatha Raisin sorozatból, és már kezdett egy kicsit idegesíteni, de aztán az idén kihoztam egyet a könyvtárból és ez most nagyon tetszett. 

Recept a sorozat olvasásához: nem szabad egymás után több kötetet elolvasni belőle, tarts legalább egy hónap szünetet két rész elolvasása között! :)

Nekem ez a recept bevált, és elkezdtem más szemmel olvasni a könyveket, így amik régen idegesítettek, most azok az elemek tetszenek. :) 

Igazából minden könyv alaptörténete nagyjából megegyezik, csak a helyszínek, és néha a szereplők változnak. Vannak jobb, kiemelkedően jó, és vannak gyengébb részek is.

De azért mindegyik könyvről elmondható, hogy remek kikapcsolódást nyújtanak, nem kell persze világmegváltó dolgokat várni, szórakoztató, könnyed olvasmányok. Remek választás, ha éppen egy nagyobb hangvételű, komolyabb könyv után vagyunk.

Az Agatha Raisin és a balszerencsés boszorkát én a kiemelkedően jó részek közé sorolnám (egyébként az Áradás napját is ide sorolnám, azon nagyon sokat nevettem, elképesztően jól szórakoztam, ha valaki még nem olvasott egy részt sem, ezzel kezdje! :))

Mivel csak úgy összevissza olvasom a részeket, nem vagyok teljesen tisztában Agatha szerelmi ügyeivel, így fogalmam sem volt, hogy ki az a Charles, de a könyvet így is nagyon élveztem.

A foltokban kopaszodó Agatha (a hajvesztés története egy korábbi könyvben olvasható), Wyckhaddenben egy hamisítatlan angol kisvárosban keres menedéket, addig míg a haja visszanő, és majd újra James szeme elé kerülhet.

Összebarátkozik a szálloda idős vendégeivel, aztán ellátogat a helyi boszorkányhoz, hogy valami csodaszert vásároljon, ami visszanöveszti a haját, és ha már persze ott jár egy kis szerelmi bájitalt is vásárol. A helyi boszorkányt meggyilkolják, Agatha találja meg a holttestet (ki más is találná meg? :), ezután pedig önkéntes nyomozásba kezd és elcsavarja a helyi rendőrfőnök fejét is.

Agatha Raisin mindent összekuszál, hogy a könyv végére mindent kibogozhasson. Jön, lát, győz!

Különösen tetszett, hogy még a gyilkossági szál, a nyomozás is különösen cseles, és kidolgozott volt, a többi részhez képest.

Egyébként rájöttem, hogy nagyon szeretem Agatha karakterét, nagyon egyedi személyiség ez a dilis, csábító, macskabolond, szeleburdi nőszemély.

„-Rendes, tisztességes, jó szándékú embernek tűnik. Nem a te fajtád, Agatha.

-Hogy merészeled!

-És kimásztál a slamasztikából. Visszajöhetsz velem.

-Nem érzel semmi lelkifurdalást Charles?

-Nem egy cseppet sem, és te sem éreznél, ha nem kapott volna rajta.-  A férfi felkelt, kivonult a fürdőszobába és becsukta az ajtót.”

Roald Dahl Meghökkentő élete

Itthon szinte már az egész család elolvasta ezt a könyvet, és mindenkinek tetszett. Én valahogy kimaradtam, így most olvastam el. Nekem is nagyon tetszett. 

Roald Dahltól még csak pár novellát olvastam, és láttam pár részt a Meghökkentő mesék  című tv sorozatból (ezeket is egyébként ajánlani tudom mindenkinek, remek családi néznivalók), így azért nem vagyok valami nagy ismerője a műveinek, de ezt az önéletrajzot ezektől függetlenül is nagyon jó volt olvasni. Már a novellák olvasása során is nagyon élvezetem Roald Dahl egyedi, nagyon szórakoztató stílusát, így jó volt élvezni ezt egy egész könyvön keresztül is. 

Megtudhatjuk, hogy az író igazából norvég származású, olvashatunk érdekes gyerekkoráról, családjáról, csínytevéseiről és az érzéstelenítő nélküli orvosi beavatkozásokról (áúú). :)

Kendőzetlenül ír az angol elit bentlakásos iskolák világáról. Nagyon meghökkentő volt amikor, leírta, hogy bizony egy nyolc éves gyerek esetében sem riadtak vissza a testi fenyítéstől.

A norvégiai vakációkat olyan jól, szépen festette le, szinte én is azt éreztem, hogy egy kis norvég szigeten süttetem a hasam. 

Az Afrikában töltött békés évekről is nagyon jó volt olvasni, ugyanúgy ahogy a háborús, az író által vadászpilótaként átélt időszakról is. Érdekes volt, hogy a könyvében csak egyszer olvashatunk arról, hogy az egyik újságban megjelent egy novellája, egyébként semmi mást nem írt az írásról.

Azoknak is ajánlom ezt a könyvet akik, még semmit nem olvastak az írótól, mert úgy is nagyon érdekes lehet. 

Nagyon tetszett még a könyv „angolsága”, ezt a vonást nagyon szeretem az Agatha Christie könyvekben is.

„Volt, hogy épp erről vagy arról beszélt nekünk, amikor hirtelen megállt a mondat közepén, és mély fájdalom borította el idős ábrázatát. Ekkor fejét fölemelve nagy orrával szippantgatni kezdett, majd hangosan felkiáltott:

- Istenemre! Ez már igazán sok! Ez már túl megy minden határon! Ez megbocsáthatatlan!

 Pontosan tudtuk, hogy ezután mi fog következni, de mindig végigjátszottuk vele a játékot.

- Mi a baj, uram? Mi történt? Minden rendben van, uram? Betegnek érzi magát?

A nagy orr ismét fölemelkedett, és a fej lassan mozgott ide-oda, és kifinomultan szippantgatott a levegőbe, mintha gázszivárgást, vagy valamilyen égett szagot érezne.

- Ezt nem lehet tolerálni! - kiáltott föl -  Ez elviselhetetlen!

- De hát, uram, mi a baj?

- Elmondom én, mi a baj – harsogta Corkers. - Valaki szellentett!

...Ezen a ponton fejedelmi módon fölemelkedett, és hangja maximális erejével felkiáltott:

- Legyezzetek az ajtóval! Nyissatok ki minden ablakot!

Ez volt a jeladás az őrjöngésre, és az osztályban mindenki talpra ugrott. Alaposan betanult művelet volt, és mindannyiunk pontosan tudta, mit kell tennie. Négy fiú kezelte az ajtót, és sebesen elkezdték ki-be nyitogatni. A többiek elkezdtek fölmászni az óriási ablakokra, melyek a terem egyik egész falát beborították, kitártuk a lejjebb lévőket, és egy hosszú rudat használva, melynek kampó volt a végén, kinyitottuk a felsőket is; majd színlelt gyötrelemmel kihajoltunk, hogy egy kis friss levegőt szívjunk magunkba. Eközben Corkers higgadt méltósággal kimasírozott a szobából, magában motyogva: 

- A káposzta teszi ezt! Csak undorító káposztát adnak nekik, és úgy durrognak, mint a tűzijáték!”

Zsófi 

10/10

Ígéretek 3./Antológia

Novellás- és verseskötet. Aranyos története van, mármint, hogy milyen indíttatásból kölcsönöztem ki a könyvtárból. Férjem jelenleg kemény fizikai munkát végző „jó munkásember” :), aki szeret olvasni. Esténként azonban annyira kimerült, hogy egy oldalt is alig bírt elolvasni az aktuális regényből, alighogy kinyitotta a könyvet, már aludt is.:) Azzal kezdte mindig, hogy elolvasta az előző oldalakat, hogy emlékeztesse magát, hol is tart a történet, és egyszer csak rájött, hogy hetek óta ugyanazt az egy oldalt olvassa már :), mert nem tud a fáradtságtól tovább jutni. (Na jó, lehet hogy nem olvasta hetekig, de a történet szempontjából viccesebben hangzik:)). Ekkor kért meg arra, hogy kölcsönözzek neki verseskötetet, talán egy versre még van ereje esténként. Ekkor került a kezembe ez az antológia is, de ő azóta alvótársául fogadott egy verseskötetet, én pedig belenéztem ebbe a könyvbe.

Hamar elvarázsolt. 53 magyar író és költő műveit tartalmazza a gyűjtemény. 53 hétköznapi emberét, akik még közelebb kerülnek hozzánk azáltal, hogy műveik előtt fényképes bemutatkozásaikat olvashatjuk, amik sokszor már önmagukban is remekművek. Van köztük varietéartista, középiskolai, és egyetemi diák, nagymama, tanár, zenész, amatőr színész, munkanélküli feltaláló, biokémikus, nyugdíjas, élnek az országban és a világ más tájain.

„Az irodalom brutális lett, és keveseket érdekel, ha nekem tetszik egy vízcsepp a teraszkorlát mintáján. Az nem elég trendi.” /Mészöly Gábor – idézet a könyvből/

Szerintem az emberek versek iránti fogékonyságát a kötelező verselemzésekkel rontották el. Nem mindenkinek van/volt olyan jó középiskolai tanára, mint nekem, akivel élvezet volt az irodalom óra, igen még a versek is, sőt az elemzésük is, mert hagyott szabadon gondolkodni bennünket. (Álljon itt köszönetül a neve: Dr. Hamar Péter)

Jó volt itthon verset olvasni, amikor akartam elővettem, elolvastam, megértettem, vagy nem. Voltak olyanok, amiket egyáltalán nem, és voltak olyanok, amiben annyira szépen gördültek egymás után a szavak, hogy többször is elolvastam. És irigykedtem kicsit, ilyen szépet hogy lehet írni?

A novellák is nagyon tetszettek, voltak közöttük viccesek, elgondolkodtatók, régiesek, de még utópisztikus jellegűek is. Sajnálatos, hogy magyar szerzőknek ennyire nehéz érvényesülniük, és ilyen sok remek alkotó emberről, igen kevés számú olvasó ember szerez tudomást, élvezi a műveiket. Ajánlom mindenkinek ezt a könyvet.

Bea

Film: Időről időre (About time)

„Mindannyian együtt utazunk az időben, életünk minden napján. A legtöbb amit tehetünk, hogy élvezzük ezt a rendkívüli utazást”

Tim 21. születésnapján az édesapja elmondja neki, hogy a család férfi tagjai képesek az időutazásra. Csak visszamenni tudnak és csak a saját életükben tudnak utazni. 

Nagyon, nagyon tetszett ez a film itthon mindenkinek. Kedvenc filmünké lépett elő.

Egy blogon találtam rá, amikor időutazós filmeket keresetem. Ha valaki időutazós, izgalmas, filmet akar megnézni, akkor ne ezt nézze. De ha egy gyönyörű, családi, romantikus filmet szeretne, remek választás. 

Persze azért, nem lehet ennyivel elintézni ezt a filmet, mert jóval több volt egy nyálas romantikus filmnél. Nagyon különleges, egyedi volt benne az időutazós szál. Sok helyen azt olvastam, hogy kidolgozatlan, olcsó húzás volt, de én egyáltalán nem értek ezzel egyet. Biztos mindenki elgondolkozott már azon, amikor valamit máshogy is csinálhatott volna, mást is mondhatott volna, hogy de jó lenne visszamenni az időben, és kijavítani ezt vagy azt. Ez egyben nagyon jó lehetőség  is lehet a dolgok megváltoztatására, de veszélyes dolog is, mert teljesen máshogy alakulhat egy pici változtatással akár az egész életed is.  A  film főszereplőjének megadatott ez a változtatás  lehetősége, és ki is használja. Van amikor könnyű a döntés, és van amikor fájdalmas. 

Kidolgozatlannak talán azért tűnhetett sok mindenkinek (nekünk nem) mert maga az időutazás technikai megoldása nincs túlbonyolítva, itt is inkább humorosan oldották meg, mint ahogy a finom, szolíd humor végigkíséri az egész filmet. Igazán szeretnivaló film volt, a szereplők is nagyon kedves figurák voltak. Érdekes volt inkább, hogy ilyen megközelítésből is lehet időutazós filmet csinálni. 

A szereplőkről: Bill Nihgy játszotta Tim apját, őt először az Igazából szerelem című filmben láttuk, azóta a rajongói lettünk. Mikor megláttuk a főszereplő Timet (Domhall Gleeson, aki egyébként szintén tökéletes a szerepre), hogy jé ez meg Bill Weasley :). Rachel McAdams, pedig ebben a filmben is egy időutazó felesége volt.