Hartay Csaba harmadik prózakötete egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség erősödő fojtásában mind élesebben rajzolódik ki papa és Olivér ragaszkodása az élethez, csökönyös ragaszkodásuk egymáshoz. A kortárs magyar próza ott a legmegrázóbb, ahol a mi életünket meséli el.
A Holtág egy mai vidéki család története, erős színekkel, csodaszép epizódokkal, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával.
Féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, nagyon sokáig csak nézegettem. Távol tartott tőle néhány hasonlóság, párhuzam, amit a saját emlékeimben felfedezni véltem. Ugyanakkor éppen ennyire vonzott is, és éppen azért, amiért nem akartam belekezdeni.
A halál, az elengedés nagyon érzékeny, fájdalmas megtapasztalás, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki találkozott már vele. Annak, aki búcsúzott már el nagyszülőtől, rokontól, baráttól, és mint Olivér példájából megtudhatjuk, annak is, aki még nem. Aki csak fél tőle, aki csak próbálja elképzelni.
Köszönöm Hartay Csabának, hogy mindezen félelmeim ellenére én tudtam nevetni ezen a jól megkomponált, lélekemelő, ugyanakkor felkavaró és megrendítő történeten. Az iszákos, dohányos, nagy pecás nagypapa és Olivér az unoka kettőse olyan szeretettel teli páros voltak, hogy az együtt töltött idejük megmelengette a szívemet, feltöltötte erővel és ez így nagy segítség volt abban nekem, hogy a végén háborgó szívem és lelkem az Olivérével együtt csituljon el.
Imádtam nagypapa szövegelését, még a csúnya beszédét is, a történeteiért pedig egyenesen odáig voltam. Hogy igaz volt e, vagy sem, teljesen mindegy. Pedig egy megkeseredett ember volt, és mai szemmel nézve - 65 évesen - nem is volt öreg. De az unokája iránti szeretete szeretnivalóvá tette. Olivér is nagyon szeretetre méltó kisfiú volt, komoly, gondolkodó és szíve csordultig a nagypapa iránti szeretetével, rajongásával.
És akkor nagypapa egyszercsak beteg lett, kórház, intenzív osztály, Olivért teljesen letöri ez a betegség, nem tudja mihez kezdjen vele. Gondolatai csak nagypapával foglalkoznak, az iskolában rosszul teljesít, 11 éve minden gondolatára rányomja bélyegét a betegség, a kórház, az otthon nagymamája és anyukája között elsuttogott, halkan keringő mondatok, akik bár nem akarták a fiút ennyire bevonni a tragédiába, kívül hagyni sem tudták, hiszen az apa nélkül felnövő Olivérnek nagyapja jelentette az apát, a férfit, a példát, az erőt, mindent.
Nagyapa kórházba kerülése után a valóság, az álmok, az emlékek, a gondolatok kavarogtak, keveredtek, és néha már megörültem az események alakulásának, amikor rájöttem, hogy egy álomban járok. Amely éppen annyira volt zűrzavaros és képtelen, mint egy olyan álom, amiből úgy ébredünk fel, hogy "Te jó ég, milyen hülyeséget álmodtam!" A történet minden pillanatban meg tudott lepni, mert, amikor már éppen utat törtek volna a könnyeim, azokon keresztül nevetnem kellett, mert olyan különös kalandjai voltak a nagypapának az álmokban, hogy megkérdeztem magamtól, hogy most nevetek vagy sírok.
Mindeközben a szívem szakadt meg Olivérért és a nagypapáért, sajnáltam ezt a kisfiút, akinek meg kellett birkóznia a rajongva szeretett ember elvesztésével, magában a gondolataival, az álmaival, szembenézni betegséggel, halállal, és sirattam nagypapát, akin már csak a szeretet segíthet, az a szeretet, amely segít neki megtenni az utolsó lépéseket, az a soha el nem téphető kötelék, amely Olivérhez köti. Ez a szeretet segített Olivérnek is, meg egy zseniális fejezet, amit Hartay Csaba odatett még nekünk a végére, a "visszavont mozdulatok háza."
Mosolyokkal, vigasztalással, érzelmekkel megerősített felzaklató történet, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Kedvencem lett.
A könyvet köszönöm az
Athenaeum Kiadónak!
10/10
Bea
