Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totófőnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteményének ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy - akár a lepkékben - gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja.
Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története - az első, ma már klasszikusnak számító modern pszichothriller - a filmvásznon is sikert aratott.
Hűha, hát elég érdekes könyv volt ez. Nem is igazán állítanám, hogy helytálló itt a pszichothriller műfaji besorolás, pszichonak elég pszicho volt, de thrillernek nem igazán mondanám. A thrillerek fő jellemzője számomra az izgalom, feszült történetvezetés (na jó valamennyire, itt is feszült volt a légkör), meglepő fordulatok, ebben a könyvben pedig szerintem nem igazán ezeken volt a hangsúly, hanem a dolog lélektani részén, de ettől függetlenül nagyon jó könyv volt.
John Fowlesnak hála teljesen beleláthattunk egy őrült fejébe, megtudhattuk, mi zajlik le benne, hogy látja ő a tetteit, és ha ez még nem lenne elég az író megteremtette azt a helyzetet is (legalább is az én esetemben), hogy teljes egészében ezzel az őrült, pszichopatával érezzünk együtt.
Azt hiszem nem árulok el sokat ha leírom, hogy a regény egyik részét az elrabló, a másik részét pedig az elrabolt leírásában olvashatjuk, a történet végén pedig jönnek a következmények.
Ferdinanddal egész sokáig együtt éreztem. Nem volt ő más csak egy egyszerű, magányos ember, akinek az élet nem osztott túl jó lapokat. A totófőnyereményt elnyerve azonban, addig elérhetetlen dolgok is megszerezhetővé válnak számára.
Ám ő nem akar mást csak Mirandát. Egész sokáig azt is elhittem neki, hogy tényleg igaz, tiszta szerelemmel szereti a lányt, akit aztán szépen meg is szerez magának a gyűjteményébe. Ferdinanddal együtt vártam, hogy megismerhessem végre ezt a szőke, gyönyörű lányt.
De aztán az első napok eltelte után én is csalódtam Mirandában. A szép külső csak egy báb volt, amiből egy önző, gonosz és ostoba perszóna bújt elő. Végig az járt az fejemben, hogy ha használná az eszét (amire ő olyan nagyon büszke volt), mutatna egy kis igazi kedvességet Ferdinand felé, akkor talán még a szabadulásra is módot találhatna.
Miranda fejezeteit olvasva pedig csak még jobban megerősödött az ellenszenvem iránta. Persze azért itt már sikerült Ferdinandot is egy kicsit más szemmel néznem, de azért még mindig Miranda volt a negatív szereplő számomra. Aki az előbb felsorolt gonoszsága mellett még elképesztően sznob is volt. (Olyan a "világ csak körülöttem forog" típus, de abból is az idegesítőbb fajta.)
A visszaemlékezéseiből megismerhettünk egy Miranda apja-korabeli, londoni, nagymenő festőt egy bizonyos G.P.-t (szintén egy "a világ csak értem forog" típus), akibe Miranda őrülten szerelmes volt, annak dacára is, hogy ez a G.P. elég sokszor figyelmbe se vette, sőt megalázta. Nahát számomra Mirandának ez a rajongása ugyanolyan betegesnek tűnt, mint Ferdinandé Miranda iránt.
Ennek a regénynek az erőssége a szereplők kidolgozottságában és ábrázolásában volt, és abban is, hogy ebben a helyzetben, amelyikben egyértelműen az áldozattal kellett volna együtt éreznünk, az írónak sikerült elérnie azt, hogy az elkövető oldalára álljunk. Egy ilyen történet befejezése nem mehet el túl sok irányba, nem tartogat már olyan nagy meglepetéseket, így nem is csalódtam benne.
U.i.: Érdekes, hogy ez a bejegyzés pont Caroline Kepnes Te című, hasonló témájú könyve után került fel, de teljesen véletlenül alakult így, azt is szeretném még elolvasni, lehet majd egy - a két könyvet összehasonlító - bejegyzés is várható.
8/10
Zsófi