Jojo Moyes: Párizs szólóban

Már csak amikor elkezdtem olvasni a könyvet,  akkor vettem észre, hogy ez egy novelláskötet. Mivel a szerzőtől nem olvastam még hasonlót, ugyanakkor a kedvenc íróim közé sorolom, nagyon kíváncsi lettem, hogy mennyire tudja átadni azokat a tőle megszokott érzelmeket, érzéseket, amiket a regényeiben szeretek, amiért alap, hogy minden magyarul megjelent könyvét elolvastam.

El is árulom itt az elején, hogy fantasztikus élmény volt ez a könyv, és - bár a Jojo Moyesról azt is el tudom képzelni, hogy remek regényt írt volna mindegyik novellából, - maximálisan sikerült az érzelmek hullámvasútjára felültetnie, hol jólesően simogatott, hol úgy fájt, mint a szereplőknek, hol pedig a boldogság öntött el. 

Jojo Moyes: Áradó fény

"Ezen a könyvön jobban szerettem dolgozni, mint az összes többin, amit valaha is írtam. Beleszerettem a helybe, az ott élőkbe, aztán magába  a történetbe, amit nagy öröm volt megírni."

Most még nagyon a könyv hatása alatt vagyok, de ebben a pillanatban ki tudnám jelenteni, hogy én pedig megtaláltam a kedvenc könyvemet Jojo Moyes könyvei közül. Ez a könyvekről, könyvtáros nőkről szóló történet teljesen levett a lábamról, fantasztikusan élveztem, nagyon szerettem és sajnálom, hogy vége van. 

Alice Wright hirtelen felindulásból, vagy fellángolásból férjhez megy a jóképű amerikai fiatalemberhez, aki édesapjával tett üzleti körutat Angliában. A két férfi már Alice társaságában tér haza a Kentucky állambeli Baileyville-be, ahol semmi nem olyan, mint amire Alice számított.

Jojo Moyes: Mióta megszerettelek

Elérkeztem végre Jojo Moyes történetének harmadik részéhez, melyben Louisa Clark ismét színre lép. És micsoda színre lépés ez! Egyenesen New Yorkba tarthatunk vele, ahová mindig is vágyott, mintegy beteljesítve ezzel a nagy álmát, követve Will tanácsait is, miszerint neki New Yorkban igenis van keresnivalója. 

De kezdem előrébb. A Mielőtt megismertelek nagy kedvencem lett, ezért a második részbe kissé félve fogtam bele. Azt gondolom, hogy éppen olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. Lou csalódottsága, szomorúsága, magányossága és állandó önbizalomhiánya rányomta a bélyegét a Miután elvesztettelek kötetre, én nem vártam az első rész drámáját és nagy érzelmeit, viszonylag el tudtam vonatkoztatni tőle, ezért nekem ez a rész is tetszett.

Jojo Moyes: Álmok nyomában

Ezt a könyvet egy szerencsétlenül járt lórajongó tinédzser, Mecca Harris emlékének ajánlja Jojo Moyes. A lovaglás sok tinédzsernek egy másfajta lehetőséget kínál, egy másik utat, egy másik életet. Mecca Harrisnek is ezt kínálta, de sajnos már nem élhette meg. 

Moyes regényében legfőképpen az amerikai tinédzserekre gondolt és az ő helyzetüket írta meg, de azt gondolom, hogy a magyar lórajongó fiatalok is teljesen át tudják érezni a főszereplő 14 éves Sarah helyzetét és álmait. 

A könyv végén az is kiderült, hogy Jojo Moyes is tinédzserként szerette meg a lovaglást, a lovakat, tizenéves korában a londoni mellékutcákban lévő istállók körül töltötte minden idejét és a helyi parkok jelentették számára az arénát. Akárcsak a könyvbéli Sarah.

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét csupán egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. Egy nap a szerkesztőség archívumában téma után kutatva régi levélre bukkan, amelyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibobozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. 

Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus,  megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon végül egymásra találtak-e.

Minél több könyvet olvasok az írónőtől, annál inkább van bennem egy bizonyos izgalom, egy kis drukk, hogy nehogy csalódjak benne. Bár nyilván egy író mindegyik könyve nem sikerülhet egyformán jól, de nekem Jojo Moyes eddig  mindig hozta azt a színvonalat, azt az érzelmi hatást, amit már megszoktam tőle. Nyilván a Mielőtt megismertelek című könyve a legdrámaibb és legszívszorítóbb (értékelésünket a könyvről ITT és ITT olvashatjátok), azt nehéz lesz érzelmileg felülmúlnia, de éppen azért szeretem még nagyon, mert eddig nekem minden könyve eltérő élményeket nyújtott. Teljesen változatosak a témaválasztásai, egyáltalán nem ír egy szabásmintára, mindig más és mást talál ki. Egyszóval még mindig töretlen híve és rajongója vagyok.

Az utolsó szerelmes levél elolvasása után is bátran állítom ezt. A könyv már a második kiadást érte meg a Cartaphilus Könyvkiadó által, tehát egy régebben íródott történetről beszélünk, de én még csak most olvastam el és egy nagyon szép, érzelmekkel teli történetet kaptam, benne az élet kiszámíthatatlanságával és a véletlenek, félreértések vagy szándékos emberi cselekvések példájával.

Ki ne szeretne egy sok-sok évvel ezelőtti gyönyörű, szenvedélyes, szerelmes levelezésre találni és kézbe fogni annak bizonyítékát, hogy az emberi érzelmek, a szerelem nem ismernek sem időbeli, sem társadalmi, sem más korlátokat, nem lehetett a szenvedélynek, az érzelmeknek parancsolni sem régen, sem most. 

Mint ahogyan nem tud a történet jelenbéli hőse Ellie sem, és egy nős férfiba szerelmes elvakultan. Rajta kívül mindenki látja, mi olvasók is, hogy ez a férfi mennyire méltatlan a szerelmére, sőt az egész kapcsolat mennyire méltatlan ehhez az érzelmekkel teli fiatal lányhoz, de ő egyelőre nem lát mást a telefonján érkező - vagy inkább nem is annyira érkező - sms-eken és emaileken kívül.

Egészen addig, amíg főnöke utasítására kutakodni nem kezd az éppen költöző irattárban és rábukkan pár régi szerelmes levélre. Mivel a szerelmes levél írója arra kéri szerelmét, Jennifert, hogy hagyja ott a férjét a kedvéért, Ellie érdeklődését igencsak felkelti az ügy, mivel úgy érzi, ő is hasonló cipőben jár. Miközben megszállottan kutat újabb és újabb levelek után, valamint vergődik szerelemnek hitt kapcsolatában, nem veszi észre maga mellett az élet szépségeit, Roryt, az irattáros fiút, aki segíteni próbál neki, és úgy egyáltalán az embereket.

Viszont általa megismerhetjük Jennifert a múltban, aki éppen magához tér egy balesetből és nem nagyon emlékszik előző életére, érzi, hogy valami nincs rendben, de a férje úgy tesz, mintha minden a legtermészetesebb mederben folyna. És akkor Jennifer is talál egy levelet, éppen olyat, amilyen Ellie is talált a jelenben. Lassan kibontakozik előttünk egy másik élet, és Jenniferrel együtt vergődünk kétségek között, hogy ki írhatta azt a levelet, próbálunk emlékezni. Minden titokra fény derül előbb-utóbb, apránként megismerjük a levelek íróját, egy szerelmet, amely megpróbál lehetetlen körülmények között létezni, harcolni a boldogságért. Vajon sikerül-e, ez kiderül a történet végére, elérkezünk a végső fináléhoz, amit Jojo Moyes nagyon jól meg tud teremteni, és azt hiszem könnyek nélkül ezt a befejezést sem fogjuk megúszni.

Szenvedélyek, szerelmek, véletlenek, vagy a sors, vagy egyszerűen csak emberek, akik belepisztáltak az élet történéseibe, sok minden alakította az eseményeket, fordulatos, olvasmányos, cselekménydús, romantikus, csodaszép történet.

Természetesen Jojo Moyes marad nálam az élvonalbeli kedvencek között.

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

10/10

Bea

Jojo Moyes: Tengernyi szerelem

1946-ban járunk, amikor szerte a világon fiatal nők ezrei kelnek útra, hogy csatlakozzanak a háború idején megismert  vőlegényükhöz, férjükhöz. Sidneyből is több száz ifjú asszony tart Angliába, a Victoria fedélzetén. A hajó nem pompás óceánjáró, hanem sok viszontagságot látott repülőgép-hordozó, melyen egész seregnyi tengerész és tiszt szolgál, illetve utazik, szigorúan elkülönítve a női részlegtől.

A négy főszereplő - Frances, a zárkózott ápolónő, a gazdag családból való, elkényeztetett Avice, a komolytalan alig 15 éves Jean és az őszinte, nyílt természetű Margaret - egy kabinba kerül, s a hathetes utazás alatt mindent megtudnak egymásról és önmagukról. Sorra kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen féltett titka, és a múlt bonyodalmait csak még terhesebbé teszik a jelen váratlan fordulatai, melyek akár egészen új irányba terelhetik a lányok életét. Hogy az átélt örömök, félelmek és megpróbáltatások után végül mindenkinek jól alakul-e a sorsa, az csak sok év elteltével derül ki...

A világszerte méltán rendkívül népszerű Jojo Moyes ebben a megtörtént eseményeken alapuló, érzelemgazdag regényében is mesteri ügyességgel szövi egymásba a történet szálait. Olvasói ismét bátran a szereplők útitársául szegődhetnek, a közös utazásban bizonyosan nem fognak csalódni.

Ismét egy fantasztikus könyvet olvashattam Jojo Moyestől. Nyugodtan kijelenthetem, hogy semmiféle elfogultság nem munkálkodik bennem, amikor azt mondom erről a könyvről, hogy egy csodálatos, érzelmekkel teli könyv volt, szomorú is voltam és boldog is, nevettem és sírtam, tehát a szerző nem hazudtolta meg magát, hozta a megszokott formáját és egy imádnivaló történetet adott nekünk ismét.

Jojo Moyes még 2005-ben írta ezt a történetet, a  nagymamájának Betty McKee-nek ajánlotta, aki hetven évvel ezelőtt megtette ugyanezt az utat és a könyvet a személyes emlékei ihlették. 

Egy igazi vintage regény volt, benne a kor asszonyaival, lányaival. Azokkal az ausztrál lányokkal, akik feleségül mentek egy hazájukban harcoló angol katonához rövid ismeretség után. A háború végeztével a családok egyesítése céljából sor került a hadifeleségek Angliába szállítására. Szemtanúi lehetünk nagy érzelmeknek, mert ezek a lányok, mind bizonytalanok, ott kell hagyniuk szeretett családjukat, egy alig ismert férfiért, akit már több hónapja, esetleg van már egy éve is, hogy nem láttak. A szerelem már nem olyan fényesen ragyog a távolság fényében és talán már a férjük arcára sem emlékszenek annyira. Vagy ha igen, akkor is ott munkál bennük a bizonytalanság, hogy fognak-e még tetszeni a férjüknek, az szereti-e még őket, várja-e, akarja-e ezt a sebtiben kötött házasságot. 

Miután a lányok elbúcsúznak a családjuktól, kezdetét veszi nagy utazásuk. 655 ausztrál hadifeleség indult útnak, 1100 férfi az útitársukés tizenkilenc repülőgép. Így ismerjük meg a babát váró, már nagy pocakos, mindenkivel törődő, nagyon kedves Maggiet, a felsőbb körökbe született, kissé fennhéjázó Avice-t, a titokzatos ápolónőt, Francest és a nagyon fiatal Jean-t, akik négyen egy kabinba kerülnek. Már az utazási körülményeik is eltérnek más hasonló hadifeleségek útjaitól, ugyanis a megszokott utasszállító hajók helyett nekik egy repülőgépszállító anyahajó jutott, ahol nem az utasok kényelme a legelső szempont. 

Azért a hajó kapitánya igyekszik mindent elkövetni, hogy a nők jól érezzék magukat, bár nem örült a feladatnak, amikor kiderült, hogy több száz nőt is kell szállítania hajóján. Az út nem telik el bonyodalmak nélkül és a hosszú, hathetes után a lányok személyes sorsát is megismerhetjük, megtudhatjuk kiből hogyan lett hadifeleség, milyen életet hagyott hátra Ausztráliában. 

Természetesen egy-két férfiszereplőnek is megismerhetjük közelebbről az életét, követhetjük a hajón töltött napjaikat, kétségeiket, lelki megpróbáltatásaikat és izgulhatunk a lányokért, hogy ne kapjanak "Nincs szükség rá, ne jöjjön" táviratot az utazás közben.  

Remek korrajz is a könyv az 1946-os évek társadalmának gondolkodásáról, a nők helyzetéről, a háború utáni életről, a leszerelt katonák lehetőségeiről. 

A történetnek volt egy jelenben játszódó nagyon kevéske kerete is, ami szerintem nagyon jól ölelte körbe a könyv cselekményét. 

Bár nem mindig értettem a lányokat és nem is mindig értettem velük egyet, és néha idegesített is némelyikük, de ezt természetesnek gondolom ott, ahol több száz nő van, hozzátartozott a történethez, így volt nekem hiteles.  A fejezetek elején valós részleteket olvashatunk korabeli újsághírekből, könyvekből.

Nagyon tetszett a könyv, megható, érzelemdús és érdekes utazás volt ezekkel a lányokkal osztozni a régi és új életük közötti eseményekben, szomorúságukban, reményeikben, de legfőképpen csodálni bátorságukat. Szerelem, barátság, szeretet és humor jól megfért együtt Jojo Moyes könyvében, nagyszerű volt. 

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!

10/10

Bea

Jojo Moyes: Miután elvesztettelek

"Csak élj jól. Csak élj..."

Hogyan tehetjük túl magunkat azon, ha elveszítettük, akit mindennél jobban szerettünk? Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy érdemes tovább élni?

Lou számára a Will utáni élet azzal jár, hogy meg kell tanulnia újra szeretni - vállalva mindazt a veszélyt, ami ezzel jár. Többé már nem egy hétköznapi életet élő, hétköznapi lány. A szerelmével töltött varázslatos hónapok után a magányos élet csupa fájdalom és küzdelem. Amikor egy szerencsétlen baleset következtében kénytelen visszaköltözni a családjához, óhatatlanul úgy érzi, pont ugyanott tart ahol azelőtt, hogy megismerte Willt. A sérülései lassan gyógyulnak, ám a szíve és lelke mintha tetszhalott állapotban rekedt volna, a rátelepedő gyásszal nem tud megbirkózni. Így keveredik el aztán a Továbblépők nevű terápiás csoportba, ahol megtapasztal örömöt is, bánatot is, és ahol a barátok mellett mindig gyalázatosan rossz keksz várja. Meg talán új ismeretség is - hacsak egy Will múltjából felbukkanó személy meg nem hiúsítja Lou reményeit azzal, hogy a jövőjét egészen új irányba tereli.

Jojo Moyes világszerte óriási sikert aratott kötete a Mielőtt megismertelek meghökkentő könyv: a főszereplő szerelmespár egyik tagja a regény végén meghal. A Miután elvesztettelek elmeséli, mihez kezd életével a magára maradt Lou. A szerző a már ismert és még ismeretlen szereplőkkel ismét lenyűgözően remek történetet alkotott, amelyben nem kíméli sem a rekeszizmunkat, sem könnycsatornáinkat.

Aki rendszeresen olvassa a blogunkat, talán már tudja, hogy szeretem Jojo Moyest. Sőt, a kedvenc íróim között tartom számon. Első olvasásom tőle az Akit elhagytál regénye volt, egyben ez volt a második könyves bejegyzés a blogon. (Az értékelésért KATT IDE!) Másodikként a Tiltott gyümölcsöt olvastam tőle, ez is tetszett, bár nem adtam neki 10 pontot, és az is jó, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először. (A bejegyzésért KATT IDE!) Ezután a Páros, páratlan következett, ami szintén betalált nálam, nagyon megható, szeretnivaló történet volt. (A bejegyzésért KATT IDE!) 

Aztán következett a LEG, a Mielőtt megismertelek szívszaggató, gyönyörű könyve. Erről írt értekelésemet ITT olvashatjátok,  a Zsófiét pedig ITT.

Magától értetődő volt, hogy nagyon kíváncsi voltam a folytatásra, hogy mit tud nekünk mutatni Jojo Moyes Will után. A molyon nem olvastam el az értékeléseket, csak az első mondatokba pillantottam bele, mert nem szerettem volna spoilerbe futni, de a csillagozásokból láttam, hogy nem mindenkinek nyerte el maradéktalanul a tetszését. 

Én nem vártam semmit, tudtam, hogy Will már nincs, sejtettem, hogy újabb nagy tragédia már nem jöhet, de úgy éreztem, hogy tudnom kell mi történt Louval, hogyan megy tovább az élete, hogyan építi fel magát a gyászából és betartja-e Willnek tett ígéreteit. 

Minden kérdésemre választ kaptam és szerintem ez a könyv tökéletes volt. Hisz találkozhattam ismét Louisával, Jojo Moyes a rá jellemző fantasztikus stílusban mutatta be nekünk Lou hétköznapjait a repülőtér Négylevelű Lóhere nevű ír kocsmájában, közönyösségét, magányosságát, és már az elején egy meghökkentő balesettel indít, ami szomorú és vicces egyszerre. 

A baleset következményeként visszakerülhettem Lou szüleinek házába, ahol remekül szórakoztam Lou édesanyja feltámadt nőiességén és lázadásán, a vicces nagypapán, és élveztem a társaságukat. Az ő életük is megváltozott, az emberek furcsa szemmel néznek rájuk, Louisa közreműködése miatt. Will szülei sem élnek már együtt, róluk is megtudhattam, hogyan dolgozták fel fiuk elvesztését.

Lou felépülése után visszatér Londonba, és éppen folytatni készül az addigi céltalan életét, amikor csengetnek, és a 16 éves Lily áll az ajtóban. És ettől kezdve teljesen új irányt vesz az élete. Nagyon tetszett nekem ez a fordulat, mert miért is ne történhetett volna meg?  Felbukkan még Jake, Sam és a Továbblépők csoport tagjai, és én remekül szórakoztam, miközben sokat szomorkodtam Louval, de éreztem a történetben, az eseményekben az élet lüktetését, vidámságát. Lou minden erejével igyekezett távol tartani magától családtagokat, barátokat és szerelmet, szeretetet, de fiatalsága, és valamiféle kötelességtudat belesodorta az eseményekbe, és miközben még gyászolt, már gyógyult. 

A gyászról, az elengedésről, ugyanakkor továbblépésről, a pillanatok megragadásáról és kihasználásáról, az élet értékéről, a családról, barátságról, a szeretetről szólt ez a történet. 

A múltra emlékezni kell, szép emlékekre az embernek mindig szüksége van, de az élők szeretetből fakadó erejét sem szabad lebecsülni. 

Nem hiányzott a könyvből sem a humor, sem a  megindító pillanatok. Sikerült ezen a történeten is sokat nevetnem, meghatódnom, könnyeznem és reménykednem, a történet végével is teljesen elégedett vagyok.

10/10

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

Bea

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Louisa Clark elégedett az életével. Szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta él, a munkáját a kávézóban. Szereti a családját, a zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, egyik nagyapjával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával együtt lakik. És talán még Patricket is szereti, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Ám egy napon Lou szépen berendezett világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és hogy továbbra is támogatni tudja a családját, Lou elvállalja egy férfi gondozását, aki súlyos balesete után mogorván tölti a napjait.

Will Traynor gyűlöli az életét. Hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie álmos és unalmas szülővárosába, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül, hogy kikérték volna a véleményét. A lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínesnek tűnik.

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve sem találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és - pusztán a másik kedvéért - újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Hú, bevallom, nagyon nehéz lesz most erről a könyvről írnom, hisz annyi értékelést olvastam már róla, hogy csak na. Pedig általában nem szoktam előre elolvasni egy könyvről az értékeléseket azelőtt, míg én meg nem írom a sajátomat (utána viszont az összeset elolvasom).

A Mielőtt megismerteleket Anya olvasta el először, így az ő értékelését már meg is találhatjátok a blogon (katt IDE). Ő Jojo Moyes majdnem minden könyvét elolvasta már előtte, valahogy azonban a Mielőtt megismertelek kimaradt a sorból, de olyan sok molyos társunk ajánlotta nekünk az írónőnek ezt a könyvét is, hogy Anya gyorsan hozzá is látott, és közel egy nap alatt ki is végezte. :)

Nem titok, rá is (csak úgy, mint rám) nagyon nagy hatással volt a könyv.

Bár az igaz, hogy én már ismertem a könyvnek a cselekményét az olvasás előtt (Anya nem nagyon bírt magával annak idején, és szépen elmesélte nekem az egész történetet, mondjuk az is az igazság, hogy én is nagyon kíváncsi voltam rá). De azt is be kell valljam, hogy ez egy cseppet sem vett el a könyv nyújtotta élményből.

Louisa Clark az egyik legédesebb és legnagyobb szívű főhősnő, akivel eddig én találkoztam. Két méterrel mindig a föld felett lebeg, és minden helyzetből megpróbálja a legtöbbet kihozni. A színes és bohókás ruháit pedig imádtam! Szívesen beszabadulnék egyszer a gardróbjába, hogy aztán egy nagy adag boldogsággal távozzak onnan. 

Aztán pedig itt van a gazdag és előkelő Traynor család. Akiket még egy fájdalmas baleset sem volt képes családdá kovácsolni. Az autóbalesetet szenvedett fiuk mellé keresnek ápolónőt, így ismerkedik később össze Will és Louisa, akik kezdetben nehezen szokják meg egymást, de aztán mindketten olyasmit találnak meg a másikban, amit már régóta kerestek.

Többet én nagyon nem is nagyon szeretnék mesélni a történetről, mert ezt a könyvet nem lehet csak pár sorral elintézni.

A könyv befejezése nagyon megviselt, még úgy is, hogy előre tudtam mi fog majd történni, de emellett nagyon is elgondolkodtatott. Már napok teltek el azóta, hogy olvastam a könyvet, mégis sokat töröm még rajta a fejem.

A történet után a neten böngészgetve pont rám talált még egy olyan cikk is, amiben nagyon rossz üzenettel bíró filmeket soroltak fel, és a Mielőtt megismertelekből készült film is a listán volt.

A cikkben leírtakon is sokáig gondolkodtam, sőt még Anyával egy parázs vita is kialakult köztünk, de most már úgy látom, hogy a cikkíró biztos, hogy a könyvet nem olvasta, mert ennek a könyvnek egyáltalán nem az volt az üzenete, hogy egy fogyatékkal élő ember nem lehet boldog, ennél ez a történet sokkal bonyolultabb és összetettebb volt.

A filmre is nagyon kíváncsi vagyok, szerintem hamarosan meg is nézzük majd, mert igazából már csak rám vártunk, hogy én is elolvassam a könyvet előtte. Emilia Clark nekem szimpatikusnak és aranyosnak tűnik, és nagyon jól el tudom képzelni őt Louisa szerepében (sőt kiköpött Loiusa szerintem!).

10/10

A könyvet köszönöm a Cartaphilus Könyvkiadónak!

Zsófi

A Hónap Könyve(i) februárban

Ebben a rovatban kiválasztjuk a hónap legjobb könyveit. Főleg olyan könyvek ezek, amiket mind a ketten elolvastunk, azaz annyira tetszett egyikünknek, hogy ajánlotta a másikunknak.

Rosalie Ham: A ruhakészítő

Nagyon kellemes meglepetés volt ez a könyv, mert a borítója és a fülszövege alapján nem gondoltam, hogy egy ilyen ironikus, gyakran megmosolyogtató, ugyanakkor kicsit keserédes,  nem is annyira könnyed, már-már szépirodalmi történetet kapok. /Bea/

John Elder Robison: Nézz a szemembe fiam

Johnt már megismerhettük a Nézz a szemembe c. könyvéből, ahol a saját életét mutatta be, és csak érintőlegesen a kisfia születését. Ezt a könyvet teljes egészében a fiának szentelte, egészen születésétől 18 éves koráig végigkísérhetjük csetlés-botlásaikat, nehézségeiket. Nagyszerű könyv ez is, tele humorral és szeretettel. /Bea/

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Az egyik legmegrázóbb, legelgondolkodtatóbb könyv amit az utóbbi időben olvastam. Szerelemről, boldogságkeresésről, eutanáziáról, érzelemmel és humorral. /Bea/

Ralph Helfer: Elefántok elefántja

Modok, az elefánt és Bram élete, kalandjai, vándorlásai, némi misztikum, sok-sok szeretet, bátorság és egy eltéphetetlen kötelék. No meg cirkusz. Ezekre számíthatunk ebben a nagyszerű könyvben. /Bea/

Gwen Cooper: Homér

Egy vak kismacska megmenekülése, csodálatos élete, kalandjai Gwen Cooperrel, egy igazi macskaimádó lánnyal. Nagyon aranyos, kedves és szeretetre méltó történet. /Bea/

Wass Albert: Tavak és erdők könyve

Csodálatos mesék a gyönyörű Erdélyből, a békés tavak mellől és az elvarázsolt erdőkből. Társaink lehetnek esténként tündérek, manók és mindenféle népek az erdőből és a tavakból. /Bea/

S. K. Tremayne: Fagyos ikrek

Bár egyikünk sem adott 10 pontot a könyvnek, mégis megemlítjük ebben a válogatásban. Azért, mert mindketten szeretjük a Skóciában játszódó történeteket, itt is elvarázsolt bennünket a skót táj gyönyörűsége, ugyanakkor barátságtalansága és hidegsége is, és ugyanez volt jellemző a könyvre. Erős indulatokat váltott ki belőlem, haragudtam az anyára, nem értettem tetteinek mozgatórugóját, sok értelmetlen és vitatható dolog volt a történetben, mégis valamiért nagyon megmaradt bennem. Sajnáltam volna, ha kihagyom. /Bea/

Giulia Enders: Bélügyek

Nagyszerű könyv, hétköznapi emberek számára is érthető és megemészthető módon. Megismerkedhettem közelebbről egy nagyon fontos szervrendszeremmel, a beleimmel. Tudom, milyen testhelyzetet a legideálisabb felvenni a wc-n, ha produkálni is szeretnék valamit, és milyen ételeket kell ehhez leginkább ennem. Tudom, miért korog a gyomrom, nem, nem feltétlenül azért, mert éhes vagyok, hanem azért mert odabent a bejárónő végzi a dolgát.:) És azt is megtudtam, hogy nem vagyok egyedül. Tulajdonképpen nagyon sokan vagyunk bennem, rengeteg baktérium él még velem és végzi odabent a napi rutin feladatait.:) Nagyon tanulságos könyv volt. /Bea/

L. M. Montgomery: Anne otthonra talál

Ahogy Anya is, úgy most én is Anne-rajongó lettem, alig várom, hogy olvashassam a sorozat következő részét. Nagyon kedves és bájos történet volt ez. Avonlea pedig bekerült a kedvenc könyves helyszíneim közé. /Zsófi/

Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek

Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki - miután egy balesetben teljesen lebénult - depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait...

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor mindent elveszített? A menő állása New Yorkban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások - mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül, hogy kikérték volna a véleményét. 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve sem találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és pusztán a másik kedvéért - újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Szeretem Jojo Moyest, ám valahogy ez a könyve eddig kimaradt. A fülszöveg és cím alapján azt gondoltam, hogy egy romantikus regényt fogok majd olvasni. Mennyire nem így volt! Itt ülök már egy órája a billentyűzet előtt, és rá kell jönnöm, hogy nem is könnyű írni erről a könyvről.

Kezdjük a szereplőkkel, talán majd közben megtalálom a szavaimat. Lou nekem szimpatikus volt már az elejétől fogva, bár nem értettem, hogy miért olyan furcsa, miért jár furi ruhákban, miért nem akar úgy kinézni, mint a többi lány. Kedveltem a családját, de azért nem mindenben értettem velük egyet.

Will eleinte undok volt, de persze sejteni lehetett, hogy majd talán nem lesz az. Döcögősen indultak a közös napjaik.  Mondhatnám azt, hogy mindkettőjük érzelmeit átéreztem, valószínűleg Lou-ét sikerült, de Will helyébe csak próbáltam beleképzelni magam.  Gondolkodtam azon, hogy miért olyan távolságtartó Will anyja, de aztán később kiderült, hogy nem feltétlenül távolságtartás volt ez. Nagyon érdekes volt a könyv felépítésében az, hogy több nézőpontból is láthattuk a történetet.

Ahogyan Will és Lou  szépen lassan megismerték egymást, és belemélyedhettem a történetbe, úgy lett egyre nehezebb letennem a könyvet. Szomorú történet volt, én mégis sokszor nevettem. 

Váratlanul találtam magam szembe az eutanázia kérdésével, nem számítottam rá. Ha az embernek joga van az élethez, akkor joga van a halálhoz is? Segíthetünk-e valakinek, egy szerettünknek meghalni? Szeretjük-e annyira, hogy elfogadjuk az ő akaratát?  Ilyen súlyos témát is boncolgat a könyv, véleményem szerint nem érzelgős módon. 

Meg kell állapítanom, hogy erről a könyvről nem tudok használható értékelést írni. Talán azért, mert annyira közel került hozzám, annyira szerettem olvasni, - hiába volt oly szörnyű -, hogy teljesen elfogult vagyok a könyvvel, a történettel és a szereplőkkel szemben. A történet tele volt szeretettel, tisztelettel, reménnyel és elfogadással.  Ebben a könyvben senki nem volt boldog, de az élet apró örömeit elfogadták és kihasználták lehetőségük szerint.  Általában hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a MOST számít, nem az, ami lesz. Ezt a MOST-ot láttuk Will és Lou életében, a kettőjük egymásra gyakorolt hatását, és azt, hogy ez befolyásolta-e valamennyire az életüket. Szívfacsaró, felzaklató, megindító történet volt. Nagyon sírtam a végén.

10/10

Bea

Jojo Moyes: Páros, páratlan

Az életben többnyire egyszerű a matek: a páros ügyek sokszor páratlanul zűrösek.

Több okból is szörnyű, ha az embert elhagyja a gyerekei apja, egyebek közt a pénzügyek meg a szörnyű csalódás miatt is. De még a végtelenül fárasztó, minden energiát felemésztő anyagi küszködésnél is rosszabb, hogy amikor olyasmi történik, amivel nem tudunk mit kezdeni, akkor az egyedülálló szülőnél nincs magányosabb ember a világon.

Így van ezzel Jess is, aki egyedül neveli kislányát, Tanzie-t és a férje korábbi kapcsolatából származó fiát, az emós Nickyt, aki a szomszéd srácok miatt igen nehéz helyzetben van. A kislány viszont matekzseni, de akármennyit gürcöl Jess, a Tanzie tehetségéhez illő, méregdrága magániskolára sehogy sem jön össze a pénz. Hacsak... hacsak meg nem nyeri a skóciai pénzdíjas matekversenyt. Odáig azonban el is kell jutni. Skóciáig hosszú az út, főleg, ha egy ócska tragaccsal indul útnak az ember, ráadásul forgalmi nélkül.  Ekkor lép a színre Ed, a lapátra tett cégvezető, akinek pénze és ideje is van jócskán. Neki más gondjai akadnak: a törvénnyel került összetűzésbe. És persze magányos, és komoly lelkifurdalás gyötri.

Jojo Moyes két könyvét olvastam eddig, a Tiltott gyümölcsöt és az Akit elhagytál-t.  Az előző kicsit kevésbé, de a második az nagyon szíven talált. Mindkettő kicsit más-más stílusban íródott, és meg kellett állapítanom, hogy a Páros, páratlan ismét egy másfajta stílus, kicsit könnyedebb,  a jelenben, a mai korban játszódik a történet. Remek szereplőket vonultatott fel az író ebben a könyvben. Kezdve Tanzie-vel a 10 éves matekzseni, szemüveges kislánnyal, akit csudabogárnak tartanak az iskolában, mert leginkább a matematika érdekli, kicsúfolják, mert imádja a flitteres ruhákat, amiket az anyukája, Jess varr neki.  A bátyja Nicky sem kevésbé furcsa figura, 16 éves, gót srác, aki festi a szemét, füves cigit szív, hogy aludni tudjon és az utcabeli gonosz fiúk rászálltak, állandóan megverik. De benne agresszivitásnak nyoma sincs, inkább magába fojtja a gondjait. Jess, aki csak Tanzie vér szerinti anyukája, éppen annyira szereti Nickyt is, de nem találja az utat a megoldáshoz. E nagyon szeretnivaló családnak a megkoronázása Norman, a hatalmas, szőrhullató, nyáladzó kutya, aki jeleskedik még az iszonyú büdös szellentés tudományában is.

Hozzájuk csapódik Ed,  az élet gyakorlatias oldalát alig ismerő, gazdag, ám magányos, ugyanakkor eléggé magának való férfi. Az élet furcsa játékaként mindannyian - igen, Norman is - bezsúfolódnak Ed kocsijába, hogy eljussanak Skóciába, a Matematika Olimpiára.

Az út során mindannyiukat megismerjük, ahogyan ők is szép lassan megismerik egymást. Megtudjuk, hogy miért hagyta el Jesst a férje, hogy Ed miért magányos, és mit gondol az életről, a családról Nicky. Azt is megtudjuk, milyen lehet egy állandóan szellentő kutyával egy kocsiban utazni. (Erről személyesen van ugyan tapasztalatom,  de az életben nem olyan vicces, mint a könyvekben. :)) Ahogyan megismerjük, úgy szeretjük meg őket és akarjuk, hogy sikerüljön, amit szeretnének. 

Nagyon megható, szeretnivaló történet volt, Jojo Moyes úgy tudta megmutatni szereplői életét, hibáit és esendőségét, hogy azzal együtt lehetett szeretni őket, és közben hinni abban, hogy a jó elnyeri jutalmát és minden rossz végül jóra fordul. Papírzsepiket sem árt bekészíteni a könyv második felére, nekem szükségem volt rájuk.:)

Most úgy érzem ez a Moyes-könyv tetszik a legjobban, de nagyon kíváncsi vagyok még a Mielőtt megismertelek című regényére is. 

10/10

Bea

Jojo Moyes: Tiltott gyümölcs

Többször találkoztam már a könyvtárban ezzel könyvvel, de a szimpatikus borító ellenére mindig visszatettem a polcra. Azt hiszem jó is volt ez, mert így először az „Akit elhagytál" című könyve került a kezembe, és az annyira tetszett, hogy megbocsátottam az írónőnek ezt a számomra kicsivel gyengébb könyvet. Bár nem a könyvvel, a történettel volt igazából problémám. 

A könyv két részre tagolódik. Az első rész az 1950-es évek Angliájában játszódik, egy Merham nevű tengerparti városkában, a másik rész úgy nagyjából 50 évvel később ugyanitt.  Az első rész  nagyon tetszett. Az írónőre jellemző stílus nekem az impresszionista festményeket juttatja   eszembe. Mintha nem lett volna éles, szilárd körvonala egyetlen szereplőnek sem, mintha az lett volna a célja, hogy azt érezzük meg, amit ők éreznek,  úgy, mintha mi is ott lennénk Merhamban, vagy érezzük magunkat Lottienak és Guynak, a kibontakozó majd elemésztő szerelmük részesének.

De éppen így az  art deco stílusban épült tengerparti ház lakói is mintha egy színes, megfoghatatlan kép szereplői lennének. Ez az 50-es években különlegesnek, újnak számító tengerparti ház mindkét rész központi témája lett, mondhatnám a ház a regény főszereplője. A kisváros lakói is csak érintőlegesen itt-ott megjelentek, maga a kisváros is teljes szépségében pompázott képzeletemben, hála az írónak.  Aztán amikor teljesen felfokozta a hangulatot, minden a tetőfokára ért, események, érzelmek, akkor  megszakadt a történet. Kezdődött a könyv második része. 

Nem volt az rossz, egész jó kis történet kerekedett végülis ki belőle, de nem ért nyomába az első résznek. Lapozgattam, hogy most ez ki lehet, és miért van itt, sejtettem, hogy bizonyos szereplők az első részből vannak, de ezeket meghagyta a találgatás szintjén nagyon sokáig, majd néha már visszautalt az első részre, úgyhogy végül szép lassan megtudtam az első rész történetének kibontakozását, miközben ebben a részben új emberek, új események, új szerelmek léptek színre. 

A végére azért elkelt egy papírzsepi, ezt mindenképpen köszönöm az írónak, hogy itt valamit jóvátett abból, hogy szinte a közepén megszakította a történetet.  A második részben sem hozta vissza nagyon a régi szereplőket, mellékszereplők lettek. Egy-két dolog  nekem hiányos maradt, nem kaptam magyarázatot mindenre, nem tudtam, hogy az miért történt úgy, ahogy, pedig a képzelőerőm nem mondható gyengének.:)

Egészében azért nem volt rossz, nem csalódtam az írónőben, de örülök, hogy nem ezt a könyvet olvastam tőle először. Aki szereti őt, mindenképpen ajánlom elolvasásra. 

7/10

Bea

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A könyv első mondata:

„Ételről álmodtam. Ropogós bagettekről, szűziesen fehér kenyérbéllel, amelyek épp most sültek ki, és még gõzölögnek, és érett sajtokról, ahogy felvágva lassan a tányér széle felé folynak.”

Nem olvastam még az írónõtõl könyvet, most sikerült megkaparintanom a könyvtárban. Szeretem azokat a könyveket (is), amik két idõsíkban játszódnak felváltva, a múlt és jelen váltja egymást. Sokat olvasok, ezért felüdülés, mikor olyan könyv kerül a kezembe, amit a „letehetetlen” kategóriába sorolok. Ez olyan könyv volt. Szerettem az 1916-ban Franciaországban játszódó eseményeket, magával ragadott Sophie, a fõszereplõ lány lénye, a francia emberek, a hétköznapi emberek láthatatlan ellenállása a falut megszálló német katonákkal szemben.
Nehezemre esett átállni a 90 évvel késõbbi, Londonban játszódó eseményekre, szereplõkre. Mindkét idõsíkban fontos szerepet játszik az „Akit elhagytál” címû festmény, és lassan a jelenbe  beleszövõdött a múlt, a múlt emberei, eseményei, és akkor már teljesen tetszett a jelenkori események láncolata is. Jól váltogatta az írónõ a múlt és jelen történéseinek leírását, a múlt szereplõit a jelenben élõkkel, és már sokszor észre sem vettem, hogy most a múltban vagy jelenben vagyok. Mindvégig fontos szerepet játszott a festmény, a festményen szereplõ francia lány Sophie, szerelem és fájdalom szövi át a könyvet, szerettem olvasni nagyon. A vége is kerek egész. Néha jó eltûnõdni egy „befejezetlennek tûnõ” könyv végén, hogyan is oldanám meg én, de éppen annyira tudom értékelni, amikor az író fejezi be a könyvet.   /10/10 pont/

Bea