Szentesi Éva: A legfontosabbat utoljára hagytam

Nehéz ez után a könyv után bármit is mondani. Köszönöm Szentesi Évának, hogy megírta a történetét. Annak ellenére, hogy sokszor megkapta, hogy mindig csak a rákbetegségéről ír, és hogy már ez unalmas, miért kell erről ennyit írnia és beszélnie. Annak ellenére, hogy könyvének megírásához újra fel kellett idéznie azokat az emlékeket és érzéseket, amiket betegsége idején átélt és senkinek nem kíván. Annak ellenére, hogy édesanyja is beteg lett, és meglehetősen keményen próbára tette ez a betegség Szentesi Évát.

Szóval minden bántás és támadás ellenére megírta ezt a könyvet, mert segíteni szeretne. Állítása szerint,  ha már egy nő is elmegy a könyvei és története hatására nőgyógyászati szűrésre, ha már egy nőnek segített ezzel a betegsége korai felismerésében, akkor megérte. 

Anita Moorjani: Meghaltam, hogy önmagamra találjak

Anita Moorjani onnan tért vissza, ahonnan általában nincs visszatérés. Túlélte a saját halálát. Ez olyan hír, amire sokan csak legyintenek, á, ilyen nincs is. Viszont sok embernek reményt adnak az ilyen megtapasztalások, megnyugvást, hogy a halál ugyan az életnek a vége, de ugyanakkor a kezdete is lehet valaminek. 

Ennek ellenére a legyintőknek és a hitetlenkedőknek is érdemes elolvasni a könyvet, mert nem tudhatja senki, melyik lesz az a pillanat, amikor a gondolkodása, a világról, az életről alkotott szemlélete megváltozik és egy jobb dimenzióba kerül, egy jobb, szebb úton indul el.

Blogfaggató Pávó Rékával

Leukemia survivor, Power Woman - áll Réka instagram oldalán.

Már nem tudom hogyan találtam Réka oldalára, de arra emlékszem, hogy lenyűgözött a bátorsága, az életigenlése. Egy gyönyörű lány, aki leukémiával küzd és mindezt az elejétől dokumentálja. Lefényképezi, amikor meg kell szabadulni hosszú hajától, mert már annyira hullik a kemótól, végig fotózza magát, míg megvívja harcát a rákkal,  nyilvánosság elé áll, mert úgy gondolja, hogy a rák még mindig elég tabu téma társadalmunkban, mert valahogy el kell töltenie az időt, miközben hosszú hónapokra egy kórházi szobába költözik. Ő ott is élni, és nem meghalni akar.

Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok

A könyvre a molyos figyeltjeink öt csillagos értékelései által figyeltem fel. Aztán elolvastam a fülszöveget, megláttam, hogy a történet a hetvenes évek elején játszódik (ami, ugye még majdnem a hatvanas évek), a még több öt csillagos értékelést, és mivel voltak már jó tapasztalataim aranypöttyös könyvekkel, ezért úgy döntöttem, vágjunk bele.

A történet elején megismerünk két tizenéves fiatal lányt, akik mindketten kilógnak egy kicsit a sorból. Katie Mularkey, aki szerető családban nőtt fel, kilóg a kortársai közül és nagy könyvmoly, a szöges ellentéte Tully Hartnak, aki szintén kilóg a többiek közül, de teljesen más okokból, mint Katie.

Collen Oakley: Nem hagylak egyedül

Daisy Richmond gyerekkora óta tudja, hogyan szervezze az életét, még a mellrák sem zökkentheti ki.

Tennivalói listájára a heti bevásárlás és szakdolgozat megírása mellé újabb tétel kerül fel: új feleséget keresni férje, Jack számára, hogy a tehetséges állatorvos, ám olykor gyermekien tehetetlen férfi boldogsága biztosítva legyen. Persze ez korántsem olyan egyszerű, és a huszonhét éves nő kénytelen újragondolni, mit is jelent az elengedés, és kinek a boldogsága a (leg)fontosabb.

Versenyt fut az idővel: határidő előtt próbál teljesíteni egy lehetetlen feladatot.

Már megint egy Rákos könyv. Miért olvas az ember ilyen könyveket, amikor tudja, hogy lehangolja, végtelenül elszomorítja, nehézzé teszi a lelkét? Nem tudom megmondani. Talán azért, mert megkönnyebbül, hogy nem vele történik. Vagy azért, mert nincs olyan ember, akinek családjában, baráti vagy ismeretségi körében ne ütötte volna már fel a fejét legalább egyszer a Rettenetes Rák. Egyszerűen nem lehet elbújni, kitérni előle, ott van a mindennapokban. Nem kímél gyerekeket, felnőtteket és idősebbeket sem. Az ember talán meg akarja fejteni a titkát, olvasni akar arról, hogy van akinek sikerül legyőzni, és ha nem, akkor együtt akar érezni vele. De azért mindig reménykedve olvassa az ilyen könyveket. 

Daisy huszonhét éves fiatalasszony, akinek négy évvel ezelőtt mellrákja volt, de a kezelések után gyógyultnak nyilvánították. A történet elején szembesül ismét a hírrel, a rák visszatért. A pszichológiatanulmányokat folytató Daisy a maga módján igyekszik feldolgozni a tragédiát. 

Miután végigjárja ismét az összes vizsgálatot, igazolást nyer, hogy  a rák visszatért. Állatorvos férje Jack, az első alkalommal végig mellette állt, majd feleségül vette. Remekül kiegészítették egymást, Jack szétszórtságát, szervezetlenségét Daisy rendszeretete, megtervezett élete egyensúlyba hozta. Egészen jól elvoltak, amíg ismét fel nem ütötte a fejét a rák, pedig Daisy négy éve  egészségesen étkezett, jógázott, mindent elkövetett, amit csak lehetett. 

Amikor bizonyossá vált, hogy Daisynek Rengetek Rákja van, a fejébe vette, hogy férje Jack nem maradhat egyedül, ezért feleséget kell keresnie neki.

Először furcsának találtam ezt, mert nekem a legutolsó dolog lenne, ami az eszembe jutna, de arra gondoltam, hogy a sokk, a felfoghatatlan, a megérthetetlen minden emberből más és más reakciót válthat ki. Beletörődést, küzdést és felfoghatatlan, érthetetlen cselekedeteket is. 

Daisyből a feleségkeresést, amin persze titokban ügyködött, csak a barátnőjével osztotta meg tervét. Jacket nem engedte magához közel, nem engedte, hogy elkísérje vizsgálatokra, kezelésekre, szántszándékkal tartotta távol magától. Azt gondolom, úgy hitte, hogy ez az egy dolog, az, amit még megtehet Jackért, ha már mást nem. Hogy nem hagyja egyedül.

A  történetet Daisy elmeséléből ismerhetjük meg, a szavaival, a gondolataival, az érzéseivel, miközben próbáltam mosolyra húzni a számat az akasztófahumorán, olyan nehézség és nyomasztó érzés volt bennem, vele szenvedtem, vele estem kétségbe, rettegtem és reménykedtem egyszerre. Még akkor is reménykedtem, amikor ő már nem... 

Akartam, hogy közösen éljék át ezt Jackkel, engedje, hogy a férje részese legyen az életének, hogy segíthessen. Hogy Daisy hagyja a fenébe azt a feleséget, örüljön a napoknak, a heteknek, a szerelemnek, az életnek. 

Nem tudom, mit érezhetett Daisy, nem tudom meg lehet-e békélni ilyenkor, nem tudom, hogy lehet elviselni,  honnan van az emberekben az erő, hogy kibírják és erősek legyenek. Nem tudom, erősek-e. Nem tudom, tehetnek-e valamit...

Megrázó könyv volt,  nehéz szívvel olvastam, mégsem tudtam letenni, küzdenem kellett Daisyvel, ott lenni a nehézségekben, az apró örömökben, a hétköznapokban, a magányos éjszakákban. Megtudni, hogy ezúttal ki nyer....

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Tóth Krisztina: Anyát megoperálták

"Mindenki ott volt, amikor anya hazajött, mintha születésnapot ünnepeltünk volna. Mondtam is a nagypapának, hogy kár, hogy nincs ma szülinap, mert olyan szépen összejöttünk. Nagypapa azt mondta, hogy bizonyos értelemben ez is egy szülinap, anya újjászületett. A felnőttek mindig akkor mondják azt, hogy bizonyos értelemben, ha valami egyáltalán nem az, aminek nevezik. Vagyis nem volt torta."

Gyermekien derűs az a hang, ahogyan Tóth Krisztina kislány hőse a betegségről beszél. Ha valamelyik szülő megbetegszik, az nehezen feldolgozható trauma a gyerek számára. Erről lehetne szomorúan írni, de a szerző inkább viccesen, a tőle megszokott friss szemlélettel közelít ehhez a tabutémához is. Elmagyarázza a gyerekeknek, hogy mit jelent egy daganat, hogy a betegségből meg lehet gyógyulni, és hogy mindenről lehet, sőt kell is beszélgetnünk. Humoros könyv, amely megmutatja, hogyan vészelhetünk át egy családi válságot, hogyan értethetjük meg a kicsikkel, hogy semmi sem félelmetes, ha mi felnőttek világosan és tisztán beszélünk róla.

Ez egy gyönyörű könyv, finom, szolíd illusztrációkkal, csodálatos pasztellszínekkel, és nagyon nehéz témájú tartalommal. A történet főszereplője egy óvodás kislány, akinek az anyukája megbetegedik, rákos lesz, ezért meg kell operálni. A betegség kiderülésétől kezdve követhetjük nyomon a család életét, az operáción ,  az azt követő kemoterápián keresztül, teljesen anya gyógyulásáig, a kislány szemén és gondolatain keresztül.

A könyv egyszerű nyelvezetű, sikerült valóban egy kislány hangját hallanom. Éreztem tanácstalanságát, ahogyan próbálta megérteni, hogy mi is az a rák, gyermeki kíváncsiságát, hogy akkor most mi lesz és mit fognak ők apával csinálni, és éreztem a nyugalmát is, amit az édesapja segítségével sikerült megőriznie. Mosolyogtam a humoros jeleneteken, ezért is nagyszerű ez a könyv, mert úgy ír egy nagyon komoly témáról, gyereknyelven, hogy közben még nevetni is tudunk.

Most azonban jön egy DE. Szép, hasznos, finom humorú könyv, de nem venném meg a gyermekemnek. Segítő könyvnek el tudom képzelni, ha valaki sajnos hasonló betegséggel küzd, akkor segítségül hívhat egy ilyen könyvet, amiből a gyerek látja, láthatja, hogy bár anya beteg, de meg lehet gyógyulni, és minden olyan lehet, mint régen. De óvodás korabeli gyerekeknek csak azért, hogy tisztában legyenek vele, hogy ilyen is van, mégsincs vége a világnak, nem feltétlenül adnám.  Mert azt gondolom, hogy felesleges megijeszteni, egy kisgyereket annyi minden éri az oviban, játszótéren és otthon is, amivel nap mint nap meg kell küzdenie. Nem tartanám szerencsésnek, hogy jobb, ha tisztában van vele, hogy van egy ilyen betegség, mint a rák, és az anyukák megbetegedhetnek. No persze meg is gyógyulhatnak, de szerintem ezzel csak feleslegesen megijesztenék egy kisgyereket. 

Bence azt mondta, hogy ugyanúgy, ahogyan a felnőttek szeretik olvasni a hasonló témájú könyveket, így miért ne lehetne a gyerekeknek is ilyen, miért ne érdekelhetné őket is, és miért ne tudhatnák meg minél hamarabb. A gyerekeknél senki sem kíváncsibb, és ők tartják az egy perc alatt feltett miértek világrekordját is. El tudom képzelni, hogy kíváncsian lapozgatják ezt a könyvet,  egyszerűen mert számukra egy érdekes tabutéma, ami eddig a felnőttek világában volt csak jelen.

Hosszas gondolkodás után odaadtam Titusznak is, aki 10 éves. Elolvasta hamar, de azt mondta, hogy neki nem tetszett. Most nem tudom, hogy ez a témának köszönhető-e, mert amikor megkérdeztem, hogy miért, egyszerűen csak annyit mondott, hogy nem tetszett, és kész. Mert szomorú lett tőle, és hiába voltak vicces részek, ő nem szeret szomorú könyveket olvasni. 

Ennek ellenére én maximális pontot adok a könyvnek, mert nagyon merész a témaválasztása, nagyon gyönyörű az illusztrációja, nagyon kedves a történet hangvétele, miközben még vicces is.  Csak érintetteknek adnám, nem venném meg csak úgy sem a saját gyermekemnek, sem  más gyermekének ajándékba, de lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a véleményemmel, mert az én gyermekeim már régen voltak óvodások, ezért elfelejtettem, hogy egy gyerek mennyire rá tud csodálkozni mindenre, mennyire komolyan, ugyanakkor félvállról is tud venni nagyon fontos dolgokat, információkat. 

10/10

Bea