Maros András: Sorsolják a kaszinótojást

Mikor még olvasásra várakozott a könyv a polcomon, többször is elgondolkodtam azon, honnan jöhetett ez az egyáltalán nem megszokott cím. A könyv olvasása közben természetesen kiderült, és zseniális jelenet volt, amelyben szerepelt ez a címadó mondat! 

A könyv a 90-es évekbe repít el bennünket, a szerző saját élményéből származik az az alapötlet, miszerint a történet hőse, egy huszonéves fiatalember, András, néhány napot egy kínai üzletben dolgozik. Sofőrnek jelentkezik Mr. Ceng álláshirdetésére, és nagyon megörül, amikor őt választja a kínai bolt üzletének a tulajdonosa. Furcsállja ugyan, hogy bár sofőrnek vették fel, mégis ő az, akit fuvaroz a a főnök és nem fordítva, majd első nap rögtön egy közös árubeszerzésre indulnak.

Maros András: Két-három dán

Ez egy olyan könyv, ami már tökéletesen felhívja a figyelmet magára a borítójával és a címével. Mindkettő nagyon eredeti, a cím kiválóan felcsigázza a kíváncsiságunkat, a borító pedig szemet gyönyörködtető, egyszerre rejti magában a skandináv és a magyar designelemeket, a kék-piros keresztszemes hímzésminta szinte felszólít arra, hogy fogd kézbe a könyvet, és tudd meg, hogy mit rejt ez a fantasztikus borító és cím. A borító Réczey Zoltán munkája.

Három dánnal indul a történet, akik egyetemi lakótársak, barátok és Budapesten töltenek egy hétvégét. Egyikük javaslatára Budapest helyett Magyarország egyik legeldugottabb zugába utaznak el, a Zalai megyei Vöcköndön találtak szállást maguknak, ami ugyancsak nagy meglepetést okoz nekik a valóságban.

Maros András: Játszótéri pillanatok

A Kávéházi pillanatok után a játszótérre is ellátogathatunk Maros András történetei által, amelyek közül jó néhányat ismerősként üdvözölhetünk, mert minden bizonnyal mi magunk is hallottunk és tapasztaltunk már hasonlókat, amikor gyermekünkkel próbálkoztunk beilleszkedni a játszótér közösségébe.

Bevallom, nekem nem ment könnyen. Hideg ráz attól, ha valaki azt mondja a gyerekére, ne adj isten a pár hetes/hónapos kisbabájára, hogy rossz gyerek. Azért, mert sír, hiszen csak azzal tudja kifejezni, hogy valami nem stimmel, valamit szeretne, fáj a hasa, éhes stb. Vagy a pár éves gyerek kicsit aktívabb, jobb kedvűbb, "elevenebb" az átlagnál, akkor már rámondja a nagymama, vagy akár az anyuka, hogy rossz gyerek, meg nem fogad szót, stb. Mert ilyeneket bőven hallottam a játszótéren, és ezek engem elriasztottak. 

Maros András: Kávéházi pillanatok

Aki régóta jár kávéházba, a legtávolabbi asztaloknál folyó beszélgetéseket is meghallja, sőt azt is meglátja, amit nem is lát. Kifejlődött a kávéházi pillanatok iránti érzékenysége, érzi a történeteket, és ha ez a személy éppenséggel író (történetesen Maros András), fel (le) is jegyzi őket. Egész nap a kis, kerek asztalnál ül, ihlet helyett azonban mindig mást kap - egy beszélgetés foszlányát, a pincér és a vendég közti sorsdöntő ütközetet, egy első randevús ügyetlenkedéseit, egy utolsó szakítás fojtó csendjét, ravasz tekintetű üzletemberek vitáját, egykori osztálytársak gúnyolódásait, egy család újraegyesítésének reménytelen kísérletét, magányos vendégek sértődéseit. Ha az olvasó csak feleannyira szórakozik a történeteken, mint a szerző, miközben írta, már megérte ezt a könyvet kézbevenni.

Azzal kezdem, hogy készítek egy kávét. Két édeske, két kanál tejpor, egy kanál instant kávé  a jobbik fajtából, majd végül vízforralóban forralt, azaz nem teljesen felforralt víz. Egy bögrében, amit még régen nagymamámtól hoztam el, semmi extra, fehér alapon egy  régies kinézetű barnás-szürkés virág. Szeretem ezt a bögrét, leginkább az emlékek miatt. Szépnek is látom, lehet, hogy az emlékek miatt... Aztán kavargatom egy jó hosszú nyelű kiskanállal, és már magam elé is veszem az éppen aktuális olvasnivalómat. Most éppen a Kávéházi pillanatokat. Először csak belelapozok, megszagolom, megnézem az illusztrációkat. Egytől-egyig, alaposan áttanulmányozom őket, nagyon tetszenek, legfőképpen a kávéház-belső ceruzarajzok, de az apróságokon is megnézek minden részletet. Nekem, hobbirajzolgatónak igazi csemegék ezek az alkotások.

Ezután kinyitom a könyvet és belépek a kávéházba, helyet foglalok egy asztalnál. Várom a pincért, azt a pincért, amelyik viccesebb, és nem azt, aki nem engedi, hogy cukrot, tejet, vagy éppen édesítőt és tejport tegyek a kávémba. Mert biztos kapnék a fejemre, hogy ilyen szentségtelenítést követek el a kávéval, de ha én így szeretem. Mint a japán vendégek,  akik a nyers szalonnát házi baracklekvárba mártogatták, vagy a három barát, akik a zellerkrém levesre, de leginkább a hatására esküsznek, vagy a középkorú hölgy, aki Unicumokat dönget le a színházi előadás előtt, szóval ők így és ezt szeretik, és a jó pincér nekik sem szólhat, talán nekem sem fog. :)

Ezután belemerülök a történetekbe, az emberek sokszínűségébe, korlátoltságába, kedvességébe, egyszerűségébe, és nagyzolásába, mosolygok, fejet csóválok, szemöldököt felhúzok, bólogatok, hitetlenkedek, szomorkodok. Érzelmek egész skálája vonul rajtam végig, miközben  kávézó üzletemberekről, visszatérő vendégekről, mackóruhás szőke bombázóról, zöldségleltározó úriemberről, barátnőkről, interjút adó sztárról olvasok.  Miközben nagyon ismerős párbeszédeket hallok, ismerős helyzeteknek lehetek szemtanúja, mert talán én is kávéztam már a kávé letisztultságának fokát vitató vendég mellett, vagy éppen a fotóit tudatosabban posztoló fiatal lánnyal is összefutottam már a kávézó teraszán.  

Tetszettek ezek a történetek, szórakoztattak, néha elgondolkodtattak, megnevettettek és a könyv végére a kávém is elfogyott. Sebaj, készítek még egyet!

Illusztrációk a könyvből

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea

Karácsonyi ajándékfaktor: Kedves karácsonyi ajándék kávézóknak és teázóknak. Nem a kávéról és a kávézásról szól, tehát bárkinek adhatjuk ezt a könyvet. Többször is elő lehet venni, elolvasgatni egy-két írást, hogy mosollyal kezdjük a napunkat.